Plusz egy résszel megtoldva véget ért a Vámpírnaplók 4. évada, melyet keserű szájízzel fogadtam. Na nem az utolsó részt, mert azt az eddigi legeslegjobbnak tartom, inkább a komplett szezonját összességében.

(Spoilerekkel folytatódik a tovább mögött.)

Tovább…

Amikor ősszel elindult a CW új misztikus-szerelmes-dráma sorozata a Beauty and the Beast, nem gondoltam volna, hogy így beszippant a sorozat majd. A berendeléskor és az „elődje” a „The Secret Circle” kapcsán semmi jóra nem gondoltam, lévén utóbbi sorozatot a 15.rész után kaszáltam. Sok véleményt olvastam a pilot berendeléskor és a TSC kasza után, hogy jó pár „TSC” rajongó már előre megveti a sorozatot mert „ő miatta kaszálta a CW a boszorkákat”. Mikor ősszel megkapta a TSC time slotját , szinte 99,8%-ban biztos voltam a bukásában, lévén a The Vampire Diaries után pakolni valamit, egyet jelent a halállal, mivel úgyse fogja hozni a vámpírok nézettségi számát. Szerencsére nem lett igazam és ősszel visszatér a 2.évadával.

A „Szépség és a szörnyeteg” mesét mind ismerjük, sőt sokan látták az 1987-es sorozatot is. A mostani merőben más lett, modern környezetbe átültetett, összeesküvés-elméletes, misztikus, nyomózos (krimi), romantikus dráma. Szép egyveleg nemdebár? :)

A történet röviden arról szól, hogy él egy Catherine „Cat” Chandler nevű nyomozónő, akit mai napig kísért múltja, tinédszer korában úgyis szemtanúja volt, hogy két ismeretlen megöli az édesanyját és majdnem őt, de valaki vagy valami (?!) megmenteni az életét. A történet innen vette fel a fonalat. Az első 6-7 részben bevallom a nyomozás untatott, nem vagyok valami nagy krimi szerető ember, így ezen szála a történetnek nem fogott meg, de azért a nagy „ki a gyilkos” téma közben behozták a szörnyeteggel kapcsolatos átívelő szálat. Innentől spoileres leszek.

Tovább…

Ma 21:30-kor a Cinemax műsorán: Copper – pilot + a 2. rész

A BBC America első saját gyártású sorozata a Copper végre elért hozzánk is! Csodálkozunk? Jövőre akkor jöhet az Orphan Black! Persze a lelkesedésem ezesetben is felemás, akárcsak a végtermék minősége. A koncepció és a beígért légkör ígéretes volt, amerikai polgárháború idején játszódó sötét tónusú nyomozós sorozatból nem sok akad a képernyőn. Olyanból meg pláne nem, aminek van némi átívelős töltete is. Ehhez mérten a pilot csak mérsékelten volt eredeti, míg az 1. évad meg egyenesen csalódásnak bizonyult. Természetesen a folytatás borítékolható volt, ráadásul cirka 47 nap múlva érkezik, igaz az már a BBC America műsorára.

A 2012/13-as szezonban a CBS nyitotta a sort, már ami a kényszerű korai kaszálást illeti. A Made in Jersey pilotja csapnivaló volt, a nézettség éppen ezért nem is váltotta meg a világot, szóval lehet szabadon ekézni a sorozatot, ami aztán így sok helyen méltatlanul hanyagolttá is vált. Lehet ezért bárkit is hibáztatni? Igazából nem, ellenben ha adunk egy második esélyt a sorozatnak, akkor kiderül, hogy valójában mi nézők néztünk alaposan mellé és nem a CBS.

Oké, a CBS is, elvégre pont a nyugger’ adótól várna az ember a legkevésbé egy guilty pleasure hangulatot árasztó könnyed jogi drámát jókora családias aspiránssal. Mondhatni Dana Calvo kockáztatott egy hatalmasat és lebutította a csatorna portfólióját egy még éppen szerethető szintre, amiből sajnos a nézők nem kértek. Pedig… itt jön a kényszerű megállapítás, a Made in Jersey nem is olyan vészes feltéve, ha az ember helyén tudja kezelni a dolgokat.

Kapunk egy végletekig lecsupaszított jogi sorozatot, ami valójában nem is jogi sorozat. 1/3 részt nyomozós sorozat, abból is az olcsó haverkodós fajta. 1/3 részt tárgyalótermes dráma, ahol felértékelődnek az egyszerű meglátások és érzelmek. 1/3 részt pedig egy sziporkázó családi dráma a Jersey-i kertváros ügyes-bajos dolgaival. Darabosnak tűnik, tudom, de az egyensúly végig adott, akárcsak a belsőséges atmoszféra, ami hajlamos azonnal berántani. Pedig a jogi formátum már-már bosszantóan egyszerű, mondhatni repetitív jellegű. Veszett ügyből kell felállni, úgy hogy közben egyszer biztosan elhasalunk.

Viszont a legszebb, hogy minden komolykodása ellenére sem veszi túlzottan komolyan magát. Megmarad a könnyed hangvételnél, aminek hála a Jersey-style finoman áthatja a jelenetek többségét, akárcsak az olcsó popzenés betétek. Mondhatni a totális independent cosmopolita felhangra erősít rá, de ez csak a látszat. A kellemes családias hangvétel végig ott leledzik a háttérben, ráadásul az ügyvédi irodában is domináns szerepet kap.

Janet Montgomery tökéletes választás volt a főszerepre, holott az elején nagyon nem tudtam hova tenni. Egyszerűen jól áll neki a cserfes Jersey lány szerepkör a sziporkázó párbeszédekkel. No és az a bizonyos józan paraszti ész sem elhanyagolandó! Jelentem az írók itt sem estek túlzásba, szóval Martina Garretti karaktere tényleg szerethető. Akárcsak Kyle MacLachlan bábáskodó apa szerepköre a jogi cég fejeként. Kettejük kapcsolata olyan könnyed és érzéki volt, akár egy végtelenbe nyúló tündérmese, amit hajlamosak vagyunk örökké nézni. Bár ha jobban belegondolok, ez igaz volt a teljes castingra. Elvégre a másodéves csajjal való finom kakaskodás is bejött, vagy ott volt a közös titkárnőből eredő feszültség, hogy az ügyészségi romantikus szálat már ne is említsem.

Egyszóval olyan volt az egész, mint egy kortárs Ally McBeal próbálkozás csak épp egy kicsit bugyutább kivitelezésben. Ezzel persze most nem azt mondom, hogy a Made in Jersey egy jó sorozat, mert nem az. Jogi drámának meg egyenesen csapnivaló, de azért nem is olyan szörnyű, mint amilyennek a kritikusok lefestették. Ennek a sorozatnak a legnagyobb hibája az volt, hogy CBS-en ment, a TNT-n vagy a Lifetime-on tuti megélt volna több évadot is, de itt csak 8 részig bírta. Az a 8 rész viszont könnyed kikapcsolódást ígér egy-egy megmosolyogtató pillanattal megspékelve. Nem kötelező darab, de azért jó ha van ilyen is a tarsolyunkban.

Na azért csak összejött az ABC-nek a Malibu Country és a The Neighbours mellé egy korrekt zakó is sitcom fronton. Pedig az ember azt hinné, hogy a lassan sitcom veteránnak számító Bobby Bowman azért ennél ütősebb koncepcióval is elő tud állni. Hát jelentem nem, olyannyira nem, hogy a csatorna vezetősége 13 részről 10-re minősítette a bekérést. Igen, ennyire bíznak a sorozat sikerében, ami még így is döbbenetes naivságra ad okot.

A történet egy ezermester vállalkozás körül játszódik, ahol a tulaj faternak betegsége miatt át kell adnia a stafétát a léhűtő fiának, aki pont legutóbbi hóbortjából a papneveldéből tér haza. A fiú persze most kivételesen nem akarja elszúrni a dolgot, csakhogy a munkatársával és a folyton fontoskodó faterral nem éppen egy leányálom a közös munka, főleg ha hősünk mindezek mellé még egy kissé szerencsétlen is…

Fel a kezekkel, akit megvett a synopsis?! Most komolyan, egyszerűen nem értem, hogy az amerikaiak, miért gondolják azt, hogy minden kicsit is sikeres brit sorozatot honosítaniuk kell. Az alapot itt a White Van Man szolgáltatta, amiből ugyan egy részt sem láttam, de bátran állíthatom, hogy ezerszer szórakoztatóbb élmény lehet, mint a Bowman jegyezte fércmunka. Ez kérem, egy tipikusan belterjes konzerv humorra alapozó sorozat, amiből éppen csak az aláröhögés hiányzik a totális nihil érdekében. A sztori alapból nulla, a poénok meg egyenesen sótlanok. Mintha Kanyecc favicc szekcióját szabadították volna ránk… Mindennek a tetejében látványosan próbálják kerülni a műfaj lassan megkerülhetetlen klisé repertoárját. Így meglepetésemre cseppet sem teátrális a végeredmény, sőt még a karakterekre is próbáltak odafigyelni.

Az mondjuk már más kérdés, hogy az emocionális és kapcsolati humor kb. annyira volt magával ragadó és sziporkázó, mint egy marék fűrészpor. Az apa-fiú szál szimplán üres volt, ellenben a srác és az eladó csaj közti flörtölés egész rendesen átjött. Akárcsak a mellékszereplők apró humorbonbonjai, ahol a már említett klisékerülés a leginkább érezhető volt. A szomszéd végre nem az a tipikus dushbag, a feka srác meg nem szórja a klasszikus faji poénokat a csirkés szösszenetekkel.

Bár ettől függetlenül azt el kell ismerni, a többségük igen is idegesítő volt, no meg totálisan egydimenziós. Leah Remini kertvárosi bábáskodása vagy Johnny Pemberton folyamatos agylágyulása mérhetetlenül tudott irritálni, miközben a készítők aktívan támaszkodtak minderre. Kyle Bornheimer alakítása csapnivaló és unalmas, ennyire sótlan „humoristát” sem mostanság láttam. Ettől függetlenül a Danielle Nicolet-tel közös jelenetei meglepően örömteliek voltak, igaz eben nagy szerepe volt Nicolet sziporkázó eyecandy húzásainak. J.K. Simmons borzasztóan hálátlan szerepben tündököl, nem is értem, mi vihette rá minderre. Az alakítása persze a körülményekhez képest kiemelkedő, de azért tőle ennél többet várna az ember. Alan Arkin meg mégis mit keres itt?! Oké, jó volt meg minden, de azért ne már…!!! Az egyedüli kakukktojás Edi Gathegi volt a számomra, aki ugyan remekül kivédte a klasszikus feka húzásokat, de még így sem volt az a cool guy, mint akinek szánták volna.

Ebből adódóan nálam a Family Tools zakó lett, bár szerintem nem kell sokat várni a ténylegesre sem. A legnagyobb hibája viszont mégsem a humorban vagy a karakterekben keresendő, hanem az írókban. Látszólag minden adott lenne egy feelgood komédiához, csakhogy a végtermék mérhetetlenül száraz és ingerszegény. Én speciel a 20 perc alatt még elmosolyogni sem tudtam és azért ez jelenthet valamit…

Honnan, (min keresztül) hova jutottunk. A Vikings a kezdetekben csak egy elfuserált próbálkozás volt a szemembe, de szerencsére vagyok olyan mazochista, hogy próbálok a mélyére járni: mit-miért csinálhattak az írók. A pilotnál elszaladt velük a szekér. Sokat vártam, és ez a teher rájuk nehezedett. Érthető is: összeroskadtak, viszont a második esély mindenkinek jár, így ők se úszták meg. Utólag belegondolva örülök annak a bizonyos íratlan szabálynak, amit egyfolytában hangoztatunk a blogon, miszerint: 3 rész után ítélkezz, ne az elsőt követően.

A History Channel betört a sorozatvilágba. Jó érzéssel tölt el, hogy immáron nem csak a reality-jeik miatt kell emlegetni, hanem van olyan produkciójuk, amiért lehet nyugtalan az éjszakánk, ami rá tud kényszeríteni a heti nézésre (ez a mai világban nálam hatalmas szó!). A Vikings azt a sorozatot testesíti meg, ahol a leleményesség kerül előtérbe – míg a harc háttérbe. Jó, ezt foghatjuk a pénzszűkére, még se akkora költségvetéssel gyártották, mint a Revolution-t az országos szférában. Michael Hirst határok közé szorult, de ezt előnyére tudta kovácsolni. Szerencsére gyorsan beigazolódott, hogy az epizodikus történéseket lehet a kukába dobni. Akkor érik be a sztorija, ha összeérnek a szálak. Tisztára, mint jól kinéző sülthúsnál, amit a fűszerezés és a köret tovább tud fokozni. A sorozat kétségtelenül a 6. résznél éri el a tetőpontját.

A történet egy dolog, egy másik pedig a karakterek átalakulása. Jézusom. Az, amit elénk tálaltak, hihetetlen és megindító. A szimpla átlagos szerepek után előjönnek azok az értékek, amikkel hatni tudnak ránk, s a végére egy-két karakter teljesen kifordul magából. Már csak azt várjuk, hogy mikor jön a várt bukás, ami a nagykönyvben meg van jósolva. Nem tarthat örökké egy birodalom, végtére is mindig lesz fiatalság, irigység és kellő számú rosszakaró, akik a vesztüket akarják.

Nos, a zárás. Teljesen elhatároltathata magát a kezdéstől. Olyan, mint ha az utolsó két nem lett volna betervezve – ezt az érzést sugalltatta. Ettől függetlenül beleillenek a történésekbe, csak valamelyest kitűnnek a többi mellől. Látszólag egy kitöltő epizóddal kell számolni, azonban mélyebbre merülve az érzések kavalkádjába értjük meg istenesen, hogy mit is akartak vele elmondani: azt, hogy főhősünk fejébe kezd szállni a megszerzett hatalom. Nemcsak a testvérét, nem is csak a családját, de önmagát is elveszti. A záró képsorok önmagukért beszéltek. Káromkodások sora hagyta el a szám, mikor lepergett az utolsójelenet.

Ennyire drámai részt nem kaptunk egész évad alatt. Itt éreztem igazán, hogy mekkora mondanivalója lett valójában a Vikings-nek. Mindenki a Starz-os Spartacus-t szeretné látni benne, azonban Michael-ék gondoskodtak azért, hogy meg se forduljon a fejünkben a vérengzős, minden 20 percben szexjelenetre törekvő konkurencia utódjának címe. Én se örülnék, ha máshoz hasonlítgatnák a két kezemmel felépített világom – jelképesen illusztrálva írónk törekvését.

Sötét lett, na! Az operatőrök kitettek magukért. Rengetek jó kameraállást láthattam, köszönöm ezúton az egész évados melójukat. Kellett, mint nyári hőségben a frissítő zivatar. Számlálom a napokat a 2. évadjáig. Engem rohadtul megvettek. Nehéz leírni mivel, ezt inkább látni kell, mert vannak dolgok, amik megérintettek és jó érzéssel töltöttek el, de pontosan hogy mivel, és mik voltak ezek, azt tényleg nehéz levésni úgy, hogy teljes értékű legyen. Aki belekezdett, az nyáron hozza szintre, aki nem, az pedig álljon neki.

A CW kínkeservesen próbál életet lehelni az egyre inkább megfáradni látszó The Vampire Diaries franchiseba, aminek első jele volt az év elején bejelentett spin-off sorozat lehetősége, ami aztán a 4. évad 20. részében öltött végérvényesen is testet. A 4. évad minősége finoman szólva is felemás az eddigi reviewk alapján, így nagy várakozások előzték meg a backdoor kikacsintást, ami többé-kevésbé hozta az elvárt szintet. Bár mondjuk egy kétes megítélésű évad végén ehhez nem kellett túlzottan sokat erőlködniük.

Julie Plec sorozata olyan amilyen, de a címből adódó eredetiséget minden fronton nélkülözi. Már önmagában az alapkoncepció is egy hatalmas deja vu, vagy ha jobban tetszik nyúlás, hisz ’99 őszén Angel is hasonló utat járt be a Buffy univerzumon belül. Magyarán a sorozat egyik kiemelkedő badass-nek titulált antihősét kiemelték a kontextusból és egy új városba helyezték, ahol néhanapján szembe kellett néznie sötét múltjának csökevényes következményeivel. Ha ehhez hozzávesszük a jelenlegi Twilight éra szexuális és párkapcsolati vonásait, akkor könnyedén kijelenthetjük, hogy a The Originals esetében sincs semmi új a nap alatt.

Ezt a tényt el kell fogadni, Plec egy trendi olvasztó tégelyt tett le az asztalra, ami a maga módján mégis egy kissé darkos, kellően komplex és ami a legfontosabb, ott lapul benne a zsigeri potenciál. Igaz utóbbit roppant nehéz megtalálni, ha a teen-soap érára jellemző kavarások bontakoznak ki a szemünk előtt, miközben a lényegi mondanivalót megint csak a testvéri kapcsolatokban rejlő lehetőségek kiaknázása jelenti. Pedig azt hinné az ember, hogy a Salvatore fiúk esetében már ellőtték az írók a létező összes puskaport, de mégsem! Ennek fényében a New Orleans-i kiruccanás meglehetősen döcögősen és ingerszegényen indul. Mintha egy elkényeztetett ficsúr önmagával dacoló szélmalomharcát kellett volna néznem, ami csak úgy lubickolt az ismert fordulatok. Aztán a kötelező zenés betét (Fall Out Boy-ra ment a férfi lelkizés) meglepően korrekt mód megágyazott a végső konklúziónak, ami a maga sallangos módján igen csak ígéretesnek bizonyult.

Igaz, ez korántsem a 3 soros synopsis érdeme, hanem sokkal inkább a karaktereké. Claus továbbra is egy veleéig önző, minimálisan narcisztikus alfahím, aki a maga módján faszagyerek szeretne lenni. Közhelyes tudom, de Joseph Morgan karaktere mégis simán elvitte a hátán a produkciót. Olyannyira, hogy a ripacs húzásai és a megpendített szerelmi szál felett is szemet tudtam hunyni. Ehhez mondjuk kellett egy Marcel, akivel meglepően jól működött a chemistry. A két karakter közhelyesen burkolt macska-egér hajsza a végére nyilvános faszmérícskérésbe csapott át, de még így is kellően feszült és fülledt légkört tudott teremteni. Charles Michael Davis ha nem is volt egy színészisten, de tippre megtalálta élete szerepét, kérdés ezt az írók a jövőben mennyire akarják kamatoztatni. Ugyanez igaz Elijah karakterére is, sőt eddig testvéri kapcsolatból adódó lehetőségek is kecsegtetőek. Daniel Gilles emellett némileg karizmatikusabb színész a társainál, így esetében is bizakodásra adhat okot a jövő.

Nem úgy az eyecandy szekciónál, ahol sajnos sem Phoebe Tonkin, sem Daniella Pineda, sem Claire Holt nem tudott maradandót alkotni színészileg. Formásak, trendiek, maximálisan beleillenek a sorozat légkörébe, de csak töltelékek szerepkörben tündököltek eddig.

Összességében nálam nem bizonyult világmegváltó húzásnak Julie Plec New Orleans-i kikacsintása, bár azt kétségkívül el kell ismernem, hogy akadt benne potenciál. Nagy valószínűséggel a CW is emiatt rendelte be a projektet sorozatnak még idő előtt, holott a nézettség erre nem igazán adott okot. A 2,24M-s nézettség csak 10%-kal volt jobb, mint az előző heti sorozatminimum, ami ekkora felhajtás mellett édeskevés. Persze a tényleges pilotig még sok minden változhat, bár abban nem igazán bízom, hogy Plec vezetésével ebből bárminemű eredetiség is kisülne.

Roppant erős krimi évaddal lepte meg a műfaj szerelmeseit a brit szigetország, ami mondhatni futószalagon termeli a kisvárosi ügyeket. Azonban a tömeggyártás és annak minden hátulütője itt sem maradhatott el, melyre talán pont a Shetland lehet az elrettentő példa. A 2*40 perces sorozat (kvázi tv film inkább) alapját Ann Cleeves regényciklusa adta, ami ugyan sokak szerint tökéletes adaptáció, ám a mostanság roppant erős versenyszférában mégis csak könnyedén alulmarad.

A helyszín a kissé belterjes, ám de festői szépségű Shetland-szigetek, ahol a szigetlakók nyugalmát egy helybéli idős nő meggyilkolása zavarja meg. Az ügy megoldása a rutinos Perez nyomozón és kevésbé tapasztalt kompániáján áll, miközben a közelgő fesztivál, a lakók rémült viselkedése és egy múltbéli ügy csak tovább bonyolítja az egyébként sem rózsás helyzetet…

Kezdjük mindjárt azzal, hogy a Shetland sem lesz egy tipikus közönség kedvenc, ugyanis a script velejét egy ráérős tempójú nyomozás adja. Sőt, abból is a kifejezetten vontatott fajta, lineáris történetvezetésű. A hangsúly értelemszerűen a nyomozásra és annak részleteire tevődik, csakhogy az író David Kane-nek nem sikerült megtalálni a finom egyensúlyt. Az idős hölgy meggyilkolása majdhogynem az érdektelenségbe süllyed a nyomozás során, annyira darabos és izzadtságszagú, miközben sorra kerülgeti a már bevett paneleket több-kevesebb sikerrel.

Ezzel szemben üde színvolt a múltban megbúvó rejtély és annak finoman adagolt kibontása. Ezen a ponton a törtnet sokszor idézte a hasonszőrű skandináv sorozatok legszebb pillanatait, miközben a kisvárosi misztikum szolidan átjárta a nyomozás minden fázisát. A gondok ott kezdődtek, amikor a script önkényesen, mindennemű kreatív alap nélkül elkezdte a két történeti egységet összemosni. Hirtelen olyan érzése támadt a nézőnek, mintha a készítők ezzel a hatásvadász módszerrel szeretnék a nyomozás logikátlanságában rejlő buktatókat valamelyest palástolni. Ebből adódóan a végső konklúzió is igen csak ingerszegényre sikeredett, bár sokak szerint éppen ez adta meg a történet realista tónusát.

Alapból ezzel a fajta realizmussal nem is lenne semmi baj, ha bárminemű karakterizációval párosulna. Csakhogy jelen esetben a karakterek egésze kidolgozatlan, az írók leragadtak az alapvető stílusjegyeknél. Éppen ezért lehetetlen lenne bárkit is kiemelnem az általánosítás sekélyes mezsgyéjéből. Perez nyomozó rideg magabiztosságát Tosh alkalmi fanyarsága ellensúlyozza, de kb. ennyi. Azonosulni a karakterekkel majdhogynem lehetetlen, pedig ha úgy vesszük Douglas Henshall korrekt színészi teljesítményt tette le az asztalra, akárcsak Allison O’Donnell, aki nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Tosh karakterét ne fojtsuk meg egy kanál vízben.

A karakterekkel szemben viszont kiemelt szerepet kapott a helyszín, vagyis a Shetland-szigetek, amit a Peter Hoar vezényelt rendezés rendre ki is használt. A lenyűgöző vágóképek, a folyamatosan borús és kietlen táj pillanatok alatt megalapozta a hangulatot. Nagy örömömre Hoar nem esett túlzásba és nem vitte el a dolgoz egy The Killing szintű depresszív tónusba. Inkább csak egyfajta nyomott hangulat érződött, ami tökéletesen passzolt az érzelmileg sivár lakók hétköznapjaihoz. Egyfajta furcsa melankóliát szolgáltatott, ami sokszor erősebb táptalajt biztosított az események magyarázataként, mint a tényleges nyomozás. Mondhatni, amit a karakterizáción elbuktak a készítők, azt az atmoszférateremtésen visszahozták.

Az összkép ettől függetlenül felemás, akárcsak a minőség megítélése. Hatalmas potenciál lakozik a sorozatban, ami végig adott is volt, csakhogy a készítők ezt most másfajta perspektívából akarták kihasználni. Jelentem engem nem nyűgöztek le, de a 6,4M-s nyitány elegendőnek bizonyult a folytatáshoz, így érkezik a 2. évad 3 dupla részes történettel.

Na, nem mintha sok vizet zavart volna berkünkben, hogy kik lesznek az X-Faktor negyedik szériájának zsűritagjai, de ez egy kulcsfontosságú hír a magyarok életében, ezért meg kell (!) írnunk, de mielőtt megtennénk némi előzmény. Malek Miklós jelezte elsők között, hogy az új évadban már ne számítsanak rá, harmadik szériával kiszáll. Később aztán Nagy Feró és Keresztes Ildikó is bejelentették: „elfáradtak, átadják a helyüket”. Ergó, konstansként csak Geszti Péterrel lehetett számolni, mint régi tag, akinek helye van a mentorok sorában. A bulvár pedig a „kiszállás hírére” elkezdték felkapni a témát és jöttek a különösebbnél különösebb híresztelések.

Ma fényderült mindenre. A Fókusznak dobott egy csontot az RTL Klub, mivel ott jelentették be az új mentorok kilétét, akik között: Tóth Gabi, Alföldi Róbert és Szikora Róbert kap helyet. Nem mellesleg épp ma írtuk azt is, hogy a csatorna bővíteni akarja az estek számát, miszerint a szombat mellé betársul egy újabb nap, ami vagy péntekre (Tv2 szopatásból ez a legvalósabb), vagy a vasárnapra (ekkor még több nézőt tudnának leültetni) eshet.

Szerintem a témával így is többet foglalkoztunk, mint amennyit akartunk, ezért most hosszú hónapokig pihenni fog a tag-je, aki véleményezni akar a döntést illetően, az komment formájában nyugodtan megteheti!

A History Channel második legnézettebb sorozata lett a Vikings 2013 első negyedévében. Nem is volt kérdéses, hogy folytatnia kell a csatornának, de a döntéssel teljesen egyetértek, mert az elmúlt 7 része alatt hatalmas átalakuláson ment keresztül a sztori, ami mindenképp megér egy megnézést. Nem győzőm hangsúlyozni: hova fejlődött! Az elején kicsit irtóztam, hogy majd a készítők a Spartacus példájára fognak előállni valami olyan történettel, ami csak a dugásról és a vérengzős harcokról fog szólni extra sok belassítással, de hamar beigazolódott: ők nem másolnak, hanem újat teremtenek. Az újdonságereje ott lakozik a koncepcióban.

Az 1×08-as részről nem lehet sokat írni. Olyan volt, mint egy altatós epizód, amiből alig kaptunk az első széria alatt. Ezért is esett annyira jól. A karakterdrámát helyeződött a hangsúly, valamint az egyik visszatérő szereplőre, a papra, akinek vallási kötődését tesztelték. Kereszténység megy Odin hite ellen. Ütköztetnek két vallást, nagyjából erről szólt az epizód. Jah, és a hit másik formájáról, hiszen főhősünk szövetséget köt az egyik nagyvezérrel, akitől mindössze sereget kér, hogy tovább ostromolhassa nyugatot; míg cserébe felajánlja megszerzett javaikat és a dicsőséget.

Jó látni, hogy Rollo szálát csak fű alatt, eléggé lassan építik fel. Nincs kapkodás, minden bizonnyal majd a 2. évad második felére (esetleg a 3. szériára) fogják elénk tálalni a testvérviszályt. Siggy se maradhatott le a történés dömpingből. Tetszik, hogy az egykori jarl feleségét nem tették talonba, hanem építenek rá egy fondorlatot.

Azt kell mondanom, hogy a 8. részt bármennyire nem illett az 1. évadba, annyira jól mutatott benne. Nem történt sok minden, de tényleg semmi kb., viszont mégis öröm volt nézni azt, amit Ragnar véghezvitt. Ismét le kell írnom: hatalmas fejlődésen ment keresztül. A legszebb, hogy tényleg látom benne: a fiatalságot és a törekvő szellemet, amivel egy trónkövetelő bármit el tud érni. Csatákat és háborúkat tud magáénak.

Hogy a fináléra mit kapunk? – Fogalmam sincs. Esetleg egy csatát, ahol a vikingek kerülnek kilátástalan helyzetben? Passz, előzetest meghagyom azoknak, akik le akarják lőni nagyvonalakban a közelgő véget, hétfőn hajnalban úgy is mindenre fényderül.

Az ugye köztudott, hogy a CBS fő profiljában lassan a procedural dominancia érvényesül, ami miatt ugyan lehet ekézni a csatornát, de a nézettségi mutatók így is mellettük szólnak. Viszont mégis öröm látni, hogy ez a viszonylag konzervatív adó évről évre bevállal pár szokatlan koncepciót, még ha ezek többsége általában a bejáratott műfaji kereteken nem is lépi túl. A 2012/13-as szezon ilyen kellemes kikacsintása végül a Golden Boy lett, ami nagy meglepetésemre egész kellemes minőségi szintet ütött meg, ezzel szemben igen csak hanyagolttá vált itt a blogon. Mostanáig.

A sorozat középpontjában egy 26 éves járőr áll, aki 34 éves korára New York rendőrkapitánya lesz. A köztes 7 év eseménye viszont jócskán rányomta a bélyegét a Golden Boy-ként emlegetett rendőrfőnök életére, aki egy interjúsorozat keretében emlékezik vissza pályafutása fontosabb személyes és szakmai hangvételű eseményeire…

Az NYPD Blue-n edződött Nicholas Wootton sorozata egy klasszikus CBS féle procedural kriminek tűnik, de a felszín alatt ennél mégis jóval komplexebb. Sokkal inkább egy ígéretes rendőr drámával van dolgunk, ami korrekt mód vegyíti a nagyvárosi krimi elemeket az életszagú döntések súlyával. A tempó végig kellemes, nem kapkod, nem ragad le a kötelező sallangoknál, hanem finoman halad előre. Kellően kontrasztosan ábrázolja a rendőri munkát ügyelve az olcsó megoldások mellőzésére. Éppen ezért a script első fele sokkal inkább ezt realisztikusabb hangvételt hivatott megalapozni, ami istenesen be is rántott. Ehhez jön merőben szokatlan két idősíkos koncepció és a visszaemlékezésből adódó narratíva. Utóbbi meglepően korrekt keretet ad az egész történetnek és annak a bizonyos érzelmi töltetnek, amivel burkoltan ugyan, de végig számolni lehetett.

But one thing always holds true: Inside every man, there’s two dogs fighting. One’s good, one’s evil.
You know who wins?
The one you feed the most.

Már csak az említett narratíva és a két idősík miatt is hatalmas teher nehezedik Theo James vállára, aki ezzel szemben karizmatikusalakítással állt elő. Abszolút hitelesen hozta a törtető nyomozót, akivel ráadásul könnyen lehetett azonosulni. Persze néhol tolakodóan arrogáns és fontoskodó volt, de ez csakis a szerep miatt fordulhatott elő. Ellenben a jövőben játszódó jelenetekben nekem kissé felszínesnek és hiteltelennek tűnt. Nem igazán tudtam eltekinteni a rendőrfőnök alakoskodásaitól, amik épp olya sablonosak voltak, mint Richard Kind kérdései. Chi McBride szokás szerint hozta a kötelezőt, ha valakibe nem lehet belekötni, akkor az ő. Kiváltképp igaz ez a mentor szerepkörére, ami tényleg alaposan épített fel némi furcsa buddy attitűddel. Kevin Alejandro is biztatóan teljesített, de azért a jövőben nem árt majd árnyalni a karakterét. Bonnie Somerville pedig úgy tűnik, végérvényesen kinőtte az eyecandy szegmenst és lassan színészkedni is megtanul.

Pilot szinten tehát kellemes meglepetést okozott a Golden Boy, kérdés a lelkesedés meddig tart ki. A krimi szál ugye foghíjas volt és a heti ügyek narrációjának konklúziója sem mindig lesz ennyire kézzelfogható közelségben. A 7 évados távlati terv jelen állás szerint elvetélt ötletnek tűnik, de egy korrekt nyomozós guilty pleasure-höz minden adott némi járulékos drámai felhanggal egyetemben.

Lassan a Starz esetében trendről beszélhetünk a felemás megítélésű pilotok kapcsán, ami kiváltképp igaz a történelmi sorozataikra. Ugye anno a Spartacus sem a mély mondanivalójával rántott be minket a málnásba, hogy a Camelot petyhüdt fantáziátlanságát már ne is említsem. És ha ehhez még hozzávesszük a tényt, miszerint a legújabb hasonszőrű próbálkozást az a David S. Goyer szállítja, akinek a sorozatos munkássága igen csak megkérdőjelezhető. Igen, itt a FlashForward ronda zakójára gondolok, ami majdnem temette a high-concept műfajt, vagy akár ott van a Threshhold 2005-ös buktája, ami azóta tökéletesen kiirtotta a sci-fi műfajt a CBS-ről.

Ezek után mégis milyen elvárásokkal érdemes leülni egy olyan sorozat elé, ami Da Vinci életének abban az 5 évében játszódik, amiről konkrétan nem tudunk semmit?  Hát jelentem zéróval és akkor talán kibírjuk egy szuszra a bőrére eresztett pilotot! Amúgy maga a történet a politikailag labilis reneszánsz Firenzében játszódik, ahol Da Vinci épp próbál kiemelkedni a léhűtő polihisztor szerepkörből, hogy a Medici-ek szolgálatában kamatoztathassa a tudását. Persze a történetet tovább színezik az írók némi tiltott szerelemmel és egy a történelmen átívelő konspirációs szállal, ami a legfelsőbb köröktől egészen a pápáig vezet. Jah és a pogány törökök is kulcsszereplők mindebben!

Mondhatni a script egy az egyben felért egy alternatív Goyer féle történelemórával, ami sajnos mellőzött minden egyediséget. Újabb költői kérdés: Ezen ki lepődött mégis meg? Goyer a műfaj létező összes sallangját bőrére eresztette az odafigyelés vagy a finomhangolás legcsekélyebb jele nélkül. Pofátlanul szemezget a hatásvadász módszerek agyonismételt tárházából, hogy akár egy pillanatig is életet tudjon lehelni a roppant történetbe. A pehely könnyed hangvétel és a burkolt deviancia farvizán erőteljes dilettáns munka érződik. Szemlátomást a sorozatnak nincs egységes koncepciója, amolyan ad hoc jelleggel dobálóznak a készítők a különféle perspektívákkal. Van itt politikai machinációtól kezdve, olcsó soapot idéző intrikán át, ígéretes konspirációs szálig minden, ráadásul mindezt a viszonylag limitált számú szereplőgárdával lekötve tessék elképzelni. Még hogy Goyer nem az öncélú húzások megszállottja?! Ehhez mérten a történet a legjobb esetben is roppant zavaros, ami csak nyomokban tartalmaz bárminemű kohéziós erőt a többi kikacsintással szemben.

Valamelyest jobb az összkép a karakterek terén, bár az igazat megvallva itt sem estek túlzásba a készítők. A már emlegetett könnyed hangvételhez meglepően jól passzolt a Da Vinci reneszánsz pátoszának a lerombolása. Egy léha, jobbára gyarló és arrogáns polihisztorrá minősítették, aki nem veti meg az alkalmi hancúrozást és a tudatmódosítás korai lehetőségeit. Ehhez mérten Tom Riley alakítása is egészen elfogadhatóra sikerült, bár sokan abszolút nem erre a kifacsart karakterre számítottunk. Mindenesetre így még valamelyest értékelni tudtam a járulékos kompániát, aki amúgy tökéletesen egydimenziós papírmasé karakterek lennének. Laura Haddock mondjuk ígéretes femme fatale és ha szerencsénk van, akkor talán a következő Natalie Dormer lesz belőle. Elliot Cowan esetében pedig némi burkolt badass attitűdöt véltem felfedezni, de sajnos Lorenzo Medici karakterét nem bontották ki annyira, hogy lényegi következtetéseket lehessen levonni.

Sőt, igazából Da Vinci kivételével igaz ez az összes karakterre! Mondhatni a készítők egy tökéletes fércmunkát tettek le az asztalra, ami minden sebből vérzik így vagy úgy. A történetvezetés valami borzasztó, a készítők ész nélkül vegyítik a formai sablonokat, ami ezáltal mindennemű egységes hangvételt mellőzni kényszerül. Bár mindez csak kispista a förtelmes CGI betétekhez képest, melyek konkrétan a csatorna eddigi minőségi küszöbét hazudtolják meg. Bevallom, elképzelni sem tudom, Goyer ebből a kölcsönzött kreatív katlanból mit fog összedobni 8 rész alatt, de hogy semmi jót az már most biztos.

Párszor kitértem rá, de így a 2. évad után végérvényesen kijelenthetjük, a Girls az életben nem lesz tipikus mainstream sorozat. Sokkal inkább egy bennfentes kritikus kedvenc dramedy, ami rendre megosztja a nézőket, miközben az HBO konkrétan szembevizeli a trendet és folyamatosan szállítja az utánpótlást. Jelen állás szerint, ennek így kell lennie az idők végezetéig, ugyanis amit Lena Dunham művelt a 2. évaddal az maga volt a tökély. Tudom, nem lesz ez egy népszerű írás, de jelen állás szerint a Girls bevonult a halhatatlanok közé, legalábbis itt a blogon biztosan.

Az 1. évad szárnypróbálgató tanulópénzét sikerrel vette Dunham a folytatásra, bár az egyszerűen elvitathatatlan, hogy ebben hatalmas érdeme volt az Apatow-i kreatív örökségnek. A script sokak szerint darabos, végtelenül zilált és csapkodó, ami tökéletesen nélkülözött mindennemű kohéziós erőt. Ez a megállapítás azonban csak féligazság, a Girls ezen évadja sokkal inkább a belső érzelmekre és a karakterizációra volt kihegyezve, sem mint a tárgyilagos történetközlésre. Persze a belterjes hipster művészvilág légköre maradt, ellenben minden más közlési perspektíva új értelmet nyert.

Dunham roppant komplexen ábrázolja napjaink huszonéves korosztályát és annak elnyűhetetlen problémáit, érzelmi válságait. Kiváltképp fontos szerepet kapnak az egyéni válságok és önmagunk mibenlétének firtatása. Teszi mindezt kendőzetlen őszinteséggel már-már krónikusan intim és magamutogató közelséggel, miközben mentes a kötelezően előirányzott túlkapásoktól. Az öncélúság mibenléte is alaposan megkérdőjelezhető, lévén az 1. évados magamutogatások mostanra Dunham kézjegyévé váltak, amiket meglepően korrekt mód tud alkalmazni.

Így az igazi kapocs a személyes történetek közt az érzelmi töltet, amit hétről hétre egyre jobban adagoltak. Kiváltképp fontos szerep jutott ebben a pazar mód megkomponált monológoknak, melyek egyszerre tudtak szókimondóak és megbotránkoztatóan vulgárisak lenni, amellett hogy el is gondolkodtattak. Mi több egyenesen érzelmileg ki facsarják az arra érzékeny nézőt. Az intim pillanatképek és a semmitmondó történetvezetés ellenére is kiemelkedő karakterfejlődések szemtanúi lehettünk és igazából ez az a pont, ahol a látszólagos darabosság komplex egészé kezd összeállni.

Oh, hello. You fucker! Are you kidding me? Where did you go? And who am I supposed to talk to you won’t answer your fucking phone?
Okay? That anorexic Marnie? Fucking Shoshanna? Or my stalker ex-boyfriend? It’s not like any of them want to talk to me. I don’t blame them ’cause I cut off all my fucking hair! And now you’re off somewhere just living it up wearing a crop top. You probably got your vagina pierced.

Az évad eleji történések meglepő gyorsasággal, de közben ugyanekkora precizitással is zilálták szét a már megismert párokat, hogy a folytatásban az egyes karakterek egyéni útját követhessük végig. Kiváltképp igaz ez Hannah önző karakterére, aki szép lassan mindenkit kimar maga mellől, miközben folyamatos válságok gyötrik. Az évad végére elhatalmasodó téboly és magány már-már fojtogatóan tömény mértéket ölt, de szerencsére a fináléval minden a helyére kerül. Végig az volt az érzésem, mintha az antipatikus státusz megalapozása lett volna az évad egyik gerince, hogy aztán ahogy az 1. évadban Adam, úgy a folytatásban Hannah karakterével kapcsolatban világosuljon meg a néző. Hirtelen az ellenszenves Hannah egyszerre áldozati bárány képében tetszeleg, ahol a gondoskodó pásztor szerepét az az Adam tölti be, aki egy évaddal ezelőtt a fejére olvasta annak minden gyarlóságát. Zseniális fordulat!

Ugyancsak hasonló vesszőfutás jellemezte a mindenét elvesztő Marnie karakterét. Hannah egykori legjobb barátnője hirtelen kegyvesztett státuszba kerül, ami jókora érzelmi válsággal párosul. Igazából ez volt az évad egyetlen olyan szála, ami végig azon a bizonyos kikövezett úton halad végig az önostorozástól a megaláztatáson keresztül egészen a beteljesedésig. Öröm volt nézni a Charlie-val folytatott őrlődését, a folyamatos érzelmi hullámzás szülte félreértéseket, melyek egyszerre voltak krónikusan romantikusak és kőkeményen drámaiak. Nem mellesleg a döbbenetes negatívítás és a letargikus hangulat ezen a ponton kontrázott a legnagyobbat a fináléban, ami szerencsére némileg kompenzálta a többi szereplő depresszívvitását.

Bár ha kompenzáció, akkor meg kell említenünk a Jessa-Shosahanna párost. Igazából a kettejük generálta infantilizmus volt az, ami valamelyest komikusan tudott hatni az évadra. Dunham azonban a járulékos szerepkörből mindkét karaktert az előtérbe helyezte, ami kiváltképp remek döntésnek bizonyult. Shoshanna karaktere közönség kedvencé vált, amellett pedig hatalmas utat is bejárt. A naiv, mindent rózsaszínben látó ousider szűzkislány a végére csak rá lépett a romlásba vezető útra, amire velem egyetemben sokan magabiztosan csak bólogatni tudtunk. Jessa pedig… maradt Jessa. Komolyan, a sorozat kakukktojása eddig a karakter, de még így meghatározó tényező tudott maradni.

No és hát ott vannak a fiúk, akik ebben az évadban viszont tényleg csak a töltelék szerepkört töltötték be, még ha ezt sokan nem is így gondolnák elsőre. Charlie és Adam természetesen végig az előtérben duruzsolt, de immáron Ray is megvillantotta céltalan és roppant negatív mibenlétét. Hármójuk jelenléte amolyan biztos mankó volt a lányok drámázása közepette, amire szerencsére gyakran támaszkodtak is a készítők. Bár a másik gyakori mankó, a remek mellékszereplők sem sorolhatók az elhanyagolható kategóriába. Patrick Wilson hatalmasat alakított a beugró Joshua szerepében, ám ez mégis eltörpült Andrew Rannells alakítása mellett. Elijah szerepében megkaptuk a tökéletes Hannah pótlékot, míg a felesleges magamutogatást felváltotta az inkorrekt homoszexualitás. Shiri Appleby pedig olyan finom görbe tükröt mutatott a szexuális prüdériának, hogy öröm volt nézni. Nem úgy Lena Dunham elhatalmasodó nudizmusát, de hát az egy külön misét vagy legalábbis egy ivós játékot is megérne.

Összességében tehát minden öncélúsága és manipulatív hatásvadász lépése ellenére is a Girls rászolgált az HBO jóindulatára. A botrányos nézettség és a megosztó fogadtatás ellenére a csatorna menetrendszerű presztízs berendelést kért a 3. évadra. A nagy kérdés, hogy ezt a tökéletesen felépített és a látszat ellenére igenis mély mondanivalót vajon meddig lehet még fokozni?

Lassan a szezon végéhez érünk, így óhatatlanul is előtérbe kerülnek a mellőzött vagy éppen hatalmasat bukott pilotok, így jutottam el az NBC-s Do No Harm-hoz, ami január végén bevonult a történelemkönyvekbe, mint mindenidők legrosszabbul startoló network sorozata. Most mondjam azt, hogy a bukás borítékolható volt? Kezdjük azzal, hogy a 2007-es Jekyll óta téma teljesen halott, amiről sajnos az NBC vezetősége hajlamos megfeledkezni. Pedig 2008-ban pont náluk zakózott a hasonló identitású My OwnWorst Enemy Christian Slater főszereplésével. Továbbá cseppet sem kedvezett a túlélési esélyeknek a midseasonbe száműzés, a folyamatos szereplőcserék, a 13 részes berendelést is visszavették 1 résszel és még sorolhatnák a tipikusan D.O.A. sorozatok jellemzőit.

David Schulner mondhatni az NBC házi kedvence, aki évről évre képes felülni arra a bizonyos szopórollerre. 2009-től kezdve a csatorna számos 1 évados sorozatában tiszteletét tette, így ott volt a Kings, a Trauma, a The Event vagy a The Playboy Club kaszájánál is, de mégsem tanult a hibáiból. Ez már alapból a sorozat roppant gyenge témaválasztásán is látszik, elvégre egy elismert idegsebésszel még csak-csak könnyű azonosulni, de egy kényszeresen erőszakfüggő és hedonista szociopatával már korántsem. Pedig a Do No Harm alapból erről szólna némi orvosi drámás mankóval megtámogatva az egyik oldalról, míg a másik oldalon az elnyűhetetlen romantikus véna lüktetett rendületlenül.

No, de mégis mitől rossz ennyire a sorozat? Hát, jelentem mindentől! Az a bizonyos állatorvosi ló, amit a The Mob Doctor kapcsán is emlegettünk az itt hatványozottan fordult elő. A script feltéve ha ezt annak lehet nevezni borzasztóan klisés és elcsépelt. A légből kapott fordulatok és a mesterkélt konfliktus generálás konkrétan a ’90-es évek teátrális húzásait idézi. Ráadásul a készítők ugyancsak ott véreztek el, ahol társaik a The Mob Doctor esetében. Az a bizonyos kettős mérce itt is bosszantóan eltolódott. A tudathasadásos problémamegoldó szál még csak-csak életképes tudott maradni a hevenyészett romantikával egyetemben. Ellenben amit itt orvosi drámának nevezetek, az még ízléses viccnek is rossz lenne. Természetesen a kapkodós hangvétel és a ki nem bontott szálak erre csak rákontráztak. Egyszerűen áradt a félkész hangulat a sorokból, mint nem is egy egységes koncepcióval álltunk volna szembe, hanem egy kezdetleges pitchel.

Ugyanez az érdektelenség és kvázi nulla elvárás összpontosult a casting terén is. Steve Pasquale alakítását sok kritika érte, melyek többségével egyet is lehet érteni, de ne feledjük, egy gyéren megírt karakterből senki sem tud kultikus badass arcot megformálni. Pasquale esetében is igaz mindez, bár a fordítottja még inkább. Vicces, de a kidolgozatlan szociopata Ian szerepe jobban feküdt a számára, mint a viszonylagosan komplexebb Dr. Cole-é. Ettől függetlenül a teljesítménye még így is csak a legjobb jóindulattal nevezhető hektikusnak. A többi szereplőt viszont a totális érdektelenség jellemezte. Egyedül talán csak Alana De La Garza és Ruta Gedmintas tudott valamifélét dobni az eyecandy szekción. Bár az igazat megvallva számomra volt némi potenciál a Dr. Cole – Dr. Solis párosban.

Bizony, akármennyire is nem akartam, de fűalatt mégis becsúszott nálam egy kis halovány guilty pleasure attitűd, amit értékelni tudtam. Láttam persze a sorozat minden hibáját, nem egy egyenesen irritált is, de a zéró elvárásomnak hála át tudtam siklani felettük, így viszont élvezni tudtam azt a pár kellemesebb morzsát. Gondolok Olivia fiának a rejtegetésére vagy a már említett doktor pár közti se veled, se nélküled romantikára.

Ettől függetlenül a pilot hatalmas zakó volt, sőt mindenidők legrosszabban nyitó network sorozata címet is kiérdemelte a maga 3,14M-s nézettségével, amihez halovány 0,9-es demó járt. Ezzel pedig az NBC túlszárnyalta saját rekordját, elvégre a ’87-től íródó listán eddig ugyancsak egy NBC sorozat a Bent volt a sereghajtó. Akárhogy is a csatorna soron következő midseason programjára én már egy forintot sem merek tenni, annyira leépítették az elmúlt időben. Amúgy az évad mind a 12 részét leforgatták, szóval valamilyen formában még akár találkozhatunk is vele a közeljövőben.

Te mocskos History Channel, mit vittél véghez?! Az ember életében a legszebb dolog, amikor belátja a hibáját és arra törekszik, hogy azt próbálja előnyére fordítani. A Vikings megviccelt, mert a pilotnál még azon is hezitáltam: megérdemel-e 1,5/5-ös pontszámot, aztán rákattintottam a „publikálás” gombra és úgy hagytam. Ezt követően jött a hiátus, mígnem múlt héten elkezdtem szintrehozni és amit tapasztaltam, az több volt, mint amit előzőleg kaptam. Hatalmas evolúción ment keresztül a sorozat a pilot óta. Ez az, amire bárki büszke lehet. Michael Hirst előtt muszáj meghajolnom. Tényleg levett a lábamról, ezt az elégedettséget bármikor újra és újra szívesen átélném.

Történt ugyanis az, hogy a történet egyszer csak magára talált. Beszippantott, de úgy, mint ahogy egyes embereket a Trónok harca. Végtére, az 1×04-es résznél már szórakoztatott. Elfeledtette azokat a kukacoskodó hibákat, amikre bármelyik átlagnéző felfigyelne, mint pl.: főhősünk szemének állandó színváltozgatása (egyszer sötétkék, másszor zöld, harmadszor világoskék), vagy amikor először indulnak portyázni, és a nagyhajót a tengeren hagyják, míg egy kicsivel kimennek a szárazföldre (hiba: honnan termett elő a kicsi?); vagy a hajójuk aránytalansága, hiszen olykor a beltere nagyobb volt, mint amekkorának láttuk kívülről. Hibák már pedig akadnak sűrűn, de Michaelnek sikerült elterelni róluk a figyelmet vagy ha még sem, akkor elérte a háttérbe szorításukat, ami tök jó, nincs igazam?!

Ragnar Lodbrok-ot alakító Trivis Fimmel részről részre magára talált. Az 1×06-os epizódnál már cseppet se azt ismerhettük meg, akit a pilotban. Alkalmazták nála azt, amit régóta a legjobb dolognak tartok: a hallgatás erejét, amikor egy gesztus, egy fejbiccentés vagy egy gonosz mosoly többet mond minden szónál (és ez nem Merci csoki reklámhelye!). Szó szerint remekelt, olykor levágtam egy elégedett fejbiccentést mosolygással, mégis csak az alakítása makulátlan lett. Hátára vette a főhős a sorozatot, amit az elején elúszottnak véltem. Természetesen kell mellé egy olyan karakter, mint Athelstan (George Blagden), aki féken tartja a vikinget, de azért még is előtérbe hagyja és a nézővel tudatja: a keményszív alatt érzőember áll.

Kettőjük „gonosz” megtestesítője lett végül Earl Haraldson (Gabriel Byrne), az éppen aktuális jarl és Earl (Thorbjørn Harr), a segítője vagy szószónoka. A fiatalság megy a bölcsesség ellen. A féktelenség a megfontoltsággal szemben. A történet valamelyest klisés, hiszen ha találkozott valaki hasonló történettel, akkor bizony levághatja, hogy az évad felénél mi a lesz a főcselekmény, de ezt majd a tovább mögött lévő spoileres zónába hinteném el.

Előbb még pár fontosság, amit mindenki tudhat. Mint például az, hogy az operatőrök munkájára egyre jobban odafigyelek. Remekül használják itt is a kameraállásokat, nagyon jók a fényképezések. Jók a meglátások, azok az apróságok, amikre „odafigyeltetik” a nézőket. Most vagy egy olyan korszakot élnek, amikor mindenki a legjobb oldalát hozza elő, vagy nálam folynak össze a tények és már nem tudok megkülönböztetni egy jót egy jobbtól – szerintem előbbiről van szó. Hiányolni lehet továbbá a csatajeleneteket, viszont amikor megkapjuk a kis ütközeteket, akkor azt mondjuk, hogy ezért érdemes volt várni. Ez hozta azt a minőséget, amit egy ilyen kicsi költségvetésű sorozatnak hoznia kell.

Tehát szó volt a karakterfejlődésről, a képi világról, és pár idegesítő húzásról, amik mindemellett eltörpülnek. Amondó vagyok, vágjunk bele a sűrűjébe, nézzük mi történt az elmúlt 6 rész alatt, azaz a pilot utáni magára találásba. Spoilerekkel folytatnám.

Tovább…

Kicsit angolos leszek, de amibe Gordon Ramsay belefog, az csak jó lehet – de az is lehet, hogy az idő múlásával egyre mélyebbre lopta magát a szívembe. Nagyon megtetszettek a különböző műsorai, így ne is csodálkozzatok, hogy TVPaprika függő lettem, mert ott talán még megy a Hell’s Kitchen és társai. Na mindegy, a lényeg a következő előzetesen van, hiszen nemsokára visszatér a MasterChef következő szériája, szám szerint a negyedik. Dátum: május 22-e.

Akkor most az ABC megtalálta a sziporkázó sitcomokhoz vezető kikövezett utat? A csatorna komédia szekciója ugyanis pilot szinten eddig igen komoly meglepetés a számomra. Ugye ősszel ott volt a Malibu Country pazar mód meglovagolt old school humora vagy a The Neighbors kertvárosi hangulatba oltott ripacs abszurditása, melyek a maguk módján kellemes szórakozást nyújtottak. Most pedig a midseason végével megérkezett a borzasztóan hosszú és erőltetett című How to Live with Your Parents…, ami lassan egy trendet irányos elő a csatorna számára. Mármint ami az indokolatlanul hosszú címet és a kellemes feelgood hangulatot illeti. Helló Don’t Trust The Bitch in Apartment 23!

A műfajhoz mérten a történet tipikusan légből kapott, de ezt most nézzük el a készítőknek. Adott egy elvállt anyuka, aki a lányával hazaköltözik a szüleihez átmenetileg. Aztán az átmeneteli időszakból fél év multán tartós állapot lesz, ami mind a két fél számára kihívásokat tartalmaz. A szülők meglehetősen szabatos viselkedése nem épp a gyermeknevelés meghitt közege, amit ráadásul az ex-férj folyamatos megjelenése is csak fokoz. Azonban egyszer csak összejön egy randi, ami talán más irányba mozdíthatja el a történéseket…

Claudia Lonow nem ma kezdte a sitcom bizniszt, elég csak a méretes filmográfiáját végigtanulmányozni, ahol olyan sorozatokba futhatunk, mint az Accidentally on Purpose, a Cashmere Mafia, a The War at Home vagy a Less Than Perfect. Azonban ami az előd sorozatokban nem jött össze vagy csak részlegesen működött, az jelen esetben végre betalált. Vagy inkább csak összeérett. Itt főként a pehelykönnyed hangvételre és a sziporkázó hangulatra gondolok, ami könnyedén feledtettem velem a pilot minden vélt és valós hiányosságát. Kifejezetten tetszett, hogy nem akartak az írók többnek tűnni, mint amit előzetesen beharangoztak. Mentes volt az erőlködéstől és a túlkapásoktól, igaz a felesleges cenzúra betétektől eltekinthettek volna. Akárcsak a túlzottan szex központú megnyilvánulásoktól, melyek valljuk be jobbára csak felesleges körítésként funkcionáltak.

Amitől viszont mégis jól működött a HtLwYPftRoYL, az a remek casting volt, ami csak úgy hemzseg a válogatott sitcom veteránoktól. Igazából az összes szereplő az eddig jól bejáratott karakterét menekítette át ide, ami alapból vészesen sovány megnyilvánulásnak tűnne, de a készítők jelen esetben tényleg jól válogattak. Olyannyira, hogy az összes szereplő bájos, mi több szerethető tudott maradni, ráadásul a sokszor hiányolt chemistry itt oda-vissza alapon működött már az első perctől fogva. Sarah Chalke egy az egyben a Mad Love-ot idézi, amit csak üdvözölni tudok. Hihetetlenül cuki és aranyos a maga módján, mondhatni tipikus összetevője egy romantikus komédiának. Utóbbit támasztja azt is alá, hogy a sorozat kapott egy ugyancsak könnyed, ám nyomokban érzelgős narrálást, ami Chalke karakterének kifejezetten jól fekszik. Pedig ha valamitől meg tudják bontani az elmémet az utóbbi időben, akkor az a narrálás.

Ugyancsak jár a pacsi a Brad Garrett – Elisabeth Perkins duónak, amiért nem nyomták a „full kretént” a vásott szülő szerepkörben. Sokkal inkább amolyan lökött korosodó öregek voltak, aki a legapróbb megnyilvánulásaikkal tudják a legnagyobbat szakítani. Gondolok itt Perkins szexuálisan átitatott sziporkázó egysorosaira vagy Garrett ’80-as éveket idéző kondi buzulására a kis keménylegényes fülbevalóval egyetemben. Utóbbit akárhányszár megláttam csak mosolyogni tudtam rajta. És még a kis Rachel Eggleston is aranyos tudott lenni, a nagyszülőkkel közös jelenetei pedig abszolút vitték nálam a prímet.

Akárhogy is számomra a szezon egyik nem várt meglepetése eddig a How to Live with Your Parents, még ha az a bizonyos lóláb sokszor ki is lógott. Egyértelműen tudnám szeretni, sőt a folytatásra is maradok, bár nagy jövőt nem jósolok neki. A Modern Family mögött viszonylag korrekten nyitott a maga 8,44M-val, de azóta a nézettség igen csak elszállt és sajnos cseppet sem a pozitív irányba, de hát láttunk ehhez hasonlót és mégis jött a folytatás.

Holnap új epizóddal jön a Bates Motel, azaz kedden, de ez részletkérdés. Sokan a Trónok harca miatt várják az új hét elstartolását – nekik lehet jó? Hiába nyűgözött le a különleges világa az HBO-nak, mégis halasztanom kell a részeit, mert az A&E újonca olyan minőséget szállít más témákörben, ami jelenesetben felülkerekedik rajta. Hasonlítani a kettőt persze nem lehet, mert teljesen eltérő világban játszódnak, eltérő műfajban – de mégis a Bates Motel-ben ott van az a plusz, amire tényleg azt tudom mondani: ez kell heti rendszerességgel. Tehát, heti kibeszélővel akár számolhattok is.

Nagyvonalakban arról, hogy mi történt az elmúlt héten. Egyelőre spoilermentesen. Nem lehet elmenni amellett, hogy a sztorija gördülékenyen halad előre. Nem baszakodnak, nem is éreztem sehol se feleslegesnek az éppen aktuális jelenetet, ami amolyan késleltetésként vagy időhúzásként funkcionálhatott volna. 5 rész alatt látom honnan hova jutottak. Látom az időnek a múlását, a rendőröknek a nyomozását (még ha ebből minimálist is mutatnak) és főhősünk lassú átalakulását.

Külön ki kell hangsúlyoznom a karaktereket. Rengeteget fejlődnek részről részre. Míg Norman a pilotban egy visszahúzódóbb fiú volt, addig mostanra már olyan dolgokra képes, mivel kacsintgatnak a készítők arra a főhősre, akit a mozifilmekben ismerhetünk meg. Tetszik az is, hogy a családi válságban ide-oda húzza a szíve, hiszen míg Norma jelenti az elején a „mindent” neki, addigra most már számolni kell Dylan-nel is, a testvérével, akivel egyre közelebb kerülnek.

A történet beállt olyan szinten, hogy ki körvonalazódott, milyen úton fognak előre haladni. Van a városka/motel rejtélye, valamint a gyilkosság. Innen spoileresen pár gondolat a tovább mögött.

Tovább…

Egy ideje már kotlók ezen a pilot kritikán, lévén a SyFy új sci-fi sorozata minden volt, csak maradandó élmény nem. Pedig a formabontó koncepcionális tálalás (a sorozat kapott egy MMORPG-t  társul) és a látványos előzetesek egészen más ígértek. Meg úgy alapból is, az ember sokkal inkább földbe döngölőbb élményt vár egy olyan csatornától, amelyik klasszikus sci-fi sorozatot nem rendelt be cirka 5 éve. Ehhez mérten a sokat bírált Rockne S. O’Bannon előállt ezzel a förmedvénnyel, ami javarészt a klasszikusok legszebb húzásait hivatott pofátlanul majmolni.

Ehhez képest az alapötlet még igenis ígéretesnek tűnt, sőt pár feles után még ígéretesnek is tűnhet. 33 évvel vagyunk egy idegeninvázió után, amikor is az emberiség és a hódító 7 faj egy igen csak képlékeny békeidőben próbál egymás mellett éldegélni a terraformált Földön. A történet az egykori St. Louise városában játszódik, ami időközben felvette a Defiance nevet. A pilot lényegében a városban élő fajok mindennapjait és azok nehézségeit mutatja be egy közelgő invázió fényében.

Akárhogy is vesszük ez nekem eddig tiszta Babylon 5 csak sokkal szolidabb fantáziavilággal. Végig az idegen fajok együttélésére próbált reflektálni több-kevesebb sikerrel. A történetvezetés, mint olyan borzasztóan vontatott és önelégült. Már-már közhelyesen unalmas, de szerencsére ilyenkor bekúszik a képbe egy hevenyészett hatalmi machinációs szál. Hogy a szokásos soap panelek rendületlenül fantáziátlan ismétlését már ne is említsem. Szó se róla, anno a Babylon 5 is hasonló felállással operált, de ott legalább helyben volt az ok-okozati mátrix, meg úgy általánosságban az univerzum is. Ellenben itt kósza gondolatokat kapunk, amolyan ad hoc ötletelgetést az írói szobából, amit egy pehelykönnyű koherens kapocs próbál meg összetartani.

A karakterek terén ugyancsak a pofátlan majmolással kell beérnünk, de ezúttal a Firefly-é az áldozati szerep. Vicces látni, hogy O’Bannon még ezen a szinten is elvérzik, pedig itt aztán tényleg nem kellett volna sokat agyalni. Ezzel szemben a karakterek pofátlanul egydimenziósak és idegesítően színpadiasak. Létjogosultságuk és hitelességük egyenlő a nullával, akárcsak a karakterek közti interakciók egész sora. A legnagyobb vicc mégis az idegen nyelv alkalmazása, amit anno a Firefly-ban Whedon csak káromkodásra használt. Itt ezzel szemben kőkeményen próbálnak drámázni ezen a hablaty nyelven, ami végképp az izzadtságszagú erőlködés csúcsa a számomra. Éppen ezért a karakterek közül nagyon nem is emelnék ki senkit, lévén nincs miért. Egyedül csak a roppant combos eyecandy érát tudnám méltatni, igaz jelen esetben sem Julie Benz, sem Stephanie Leonidas, sem pedig Jamie Murray nem a színészi kvalitásaival hívta fel a figyelmet. Grant Bowler pedig a létező legrosszabb Nathan Filion pótlék a képernyőn, kár hogy ez senkinek sem tűnt fel a készítők között.

Akárcsak a borzalmas CGI, ami nagy meglepetésemre az előzetesekben még úgy-ahogy működött. Azonban az ominózus csatajelenet a végén szabályosan bántotta a szemem. Állítom a Volge főgonoszát konkrétan direkt copy/paste módszerrel a játékból emelték át, annyira borzasztóan nézett ki. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ez az éles vizuális kontraszt nem bántotta a látványtervezők szemét. Egy Gears of War: Judgement Day vagy az új Tomb Raider game jobb ingame videókkal volt ellátva, mint ez a pilot.

Összességében tehát azt kell, mondjam a Defiance eddigi teljesítménye a sci-fi műfaj egyik legnagyobb arcul köpése. Ennyire unalmas, önelégült és sikerhajhász próbálkozást nem mostanság láttam. Azt hiszem, lassan be kell látnunk, hogy egy korszak zárult le a műfaj történetében, mint ahogy azt is el kell fogadnunk, hogy az új trónkövetelőket ne a SyFy-tól várjuk. Persze ennyire mélyen a béke segge alól jó nyerni, de én speciel erre egy forintot nem raknék a következő 2-3 évben.

Még hogy a western, mint műfaj halott! Badarság, sokkal inkább egy lehetőség, amivel az utóbbi évek majd mindegyik próbálkozója élni tudott. Gondoljunk csak a Justified folyamatos kritikai sikerére vagy a Hatfields & McCoys elképesztő nézettségi mutatóira. A lista tavaly egy újabb kábeles gyöngyszemmel gazdagodott a Longmire személyében, amit ráadásul az az A&E szállított, ahol eddig jobbára csak felemás produkciók kerültek képernyőre. Azonban a pilot minőségén ez cseppet sem érződött, sőt igazából az egész évadén sem.

Előre bocsájtom, a Longmire tipikusan az a sorozat, ami soha nem lesz egy nagy mainstream kedvenc. Persze most lehetne mindennemű mélyenszántó gondolattal traktálni az esetében, de az a sorozat lényegi mondanivalóját hazudtolná meg. Ugyan remekül vegyíti a kisvárosi hangulatot és a klasszikus western elemeket, de önmagában mégsem több egy random nyomozós sorozatnál. Sőt, ami a legszebb, hogy egy percig sem akar többnek látszani! A script végletekig lecsupaszított, ráadásul a régi vágású krimik elemeiből táplálkozik, de pont ezért működik annyira. Tipikus iskolapéldája a lassú víz partot mos effektusnak. Mentes mindennemű manipulatív írói sallangtól, a maga nyers racionális valójában képes sokkolni. Furcsa is kimondani, de abszolút életszagú lett a végeredmény.

Továbbá ki kell emelnem a sorozat pazar atmoszféráját, ami egy az egyben képes volt berántani. Olyan mód sugárzik belőle az old school emporio, amire csak nagy kevés példát találni. Az indián rezervátum közelsége pedig csak tovább tetézi mindezt. Meg is lepődtem, hogy finoman némi moralizálás is bekúszott az esetek közé, de még abszolút az élvezhető kategóriából. Sajnos a két hevenyészett átívelő szálat nem tudtam mire vélni. Branch és Longmire kakaskodása a sheriff hivatalért még kellemes körítést tudott nyújtani, de a feleség halálával kapcsolatos konspirálás már kevésbé volt fajsúlyos. Sajnáltam is, hogy a cliffhangert ezen a vonalon erőltették a készítők.

Karakterek terén sem valami kidolgozott a sorozat, de ezt most tényleg nem bántásból mondom. Sokkal inkább nyersek és életszagúak, a szó legjobb értelmében vett hétköznapi emberek. Leheletnyi árnyalások ugyan rendre akadtak, de a készítők itt sem estek túlzásban. Kiváltképp üdvözítő volt a számomra, hogy a magánéleti töltetre is ugyanez volt igaz, így ahogy a script úgy a karakterek is tökéletesen sallangmentesek. Robert Taylor kiállása és orgánuma egyszerűen vonzotta a figyelmet. Longmire karaktere tipikus régi vágású igazság bajnoka karakter, akivel lehetetlen nem könnyedén azonosulni, ráadásul a korai western elemek közül pont a coolságot hozta magával a leginkább. Katee Sackhoff anno ezért a szerepért dobta a OUaT-ot és azt kell mondjam jól tette. A klasszikus sidekick karaktert egy új szintre emelte a kemény Vic szerepében. Bailey Chase-nek ugyancsak kijár a dicséret, elvégre ambiciózus cowboyt ennyire visszafogottan és stílusosan tálalva nem sokszor látni a képernyőn, de mondjuk ez igaz a mellékszereplőkre is. Lou Diamond Phillips végre megtalálta élete mellékszerepét, ami még jól is áll neki, Cassidy Freeman pedig olyan karakterre bukkant, akit még valamelyest komolyan is lehet venni, míg Ruby és The Ferg a kellemes kisvárosi humor legszebb pillanatait tudták felidézni.

Összességében tehát a Longmire egy kellemes kis alkotás lett, ami ugyan nem váltja meg a világot, de azt a részenkénti 40 percet képes kellemessé varázsolni. Amolyan szolid minőségi krimi ez, amit lehet akár véresen komolyan is venni vagy csak instant mód értékelni alkalomadtán.

No nem most, csak én jutottam el odáig, hogy érdemben tudjak róla pár kósza gondolatot összekaparni. Az évad első fele ugye még működött, mi több bizakodásra adott okot. A Glen Mazzara vezette írói kollektíva látszólag felnőtt a nézői elvárásokhoz, csakhogy a 2. félidőre az egész újítási szándék megmakacsolta magát. Hirtelen be kellett látnunk, hogy a nézői igények nem mindig szentek és sérthetetlenek, így a 16 részesre felhizlalt évad látványos erőlködésbe fakadt ki a fináléra.

Igazából, ha megnézzük a februári visszatérés óta a történet konkrétan egy helyben toporog. A dinamika és a felpörgetett akció betétek (lassan elérjük a high-octane minősítést is) persze nem erről tanúskodnak, akárcsak a sebtében hozzáigazított karakterbetétek sem. Pedig ha jobban megnézzük, a script csak úgy hemzseg a banális megoldásoktól, a folyamatosan önkényes feszültséggenerálás pedig sokszor logikai bukfencek egész lavináját zúdítottak ránk. Kínos erőlködés jellemezte a drámai vonalat is, ahol Rick látomásai, Andrea folytonos picsogása vagy éppen a béketárgyalás borzolta a kedélyeket. Ráadásul nyomokban újfent bekúszott a képbe a közhelyes és olcsó moralizálás, no meg a soap érát idéző karakterszintű szarkavarás.

Ha jobban belegondolunk a 3. évad folytatásának nem is volt lényegi koncepciója. Az írók természetesen folyvást ígérgettek, vagy ha jobban tetszik sugalltak különféle eseményeket, de a végén kivétel nélkül mindig megfutamodtak. Pedig sokszor csak meg kellett volna lépniük a kötelezőt és máris árnyalták volna az egész addigi status quo-t. Jó példa volt erre Rick elmebaja, ami annak ellenére, hogy végtelenül idegesítő és manipulatív volt, mindvégig magában hordozta a tényleges konfrontáció lehetőségét. De nem, ez éppúgy elmaradt akárcsak a komorabb dialógusok a szereplők között.

Sokkal inkább a post-apokaliptikus emberi fertőt erőltették, ami Carl-lal vált egyre izzadtság szagúvá. Bár ha jobban belegondolunk ez is csak felesleges időhúzás volt a sok közül. Sokszor olyan lényegtelen kikacsintásokra ment el az értékes játékidő, mint az afro amerikai apa visszatérése vagy Carl fénykép vadászata. Egyszerűen érezni lehetett, hogy a készítők nem tudják lényegi tartalommal feltölteni azt a 16 részt. A fináléra mondhatni totális nihil ült ki a képernyőre, melynek keretében Mazzara szó szerint palira vett mindenkit és a létező legolcsóbb zárást szállította. Amúgy ez volt az a pont ahol az elégedetlenségem abszolút elnyomta a feszültség faktort és már csak rutinból szörnyülködtem.

De persze ne legyünk naivak, a karakterek szintjén sem jobb a helyzet. Sőt, igazából a készítők február óta látványosan elsiklottak az érdemi karakterizáció mellett. Egydimenziós játék katonák próbáltak mindvégig egy viszályból háborút szítani, aminek már a létjogosultsága is erősen megkérdőjelezhető. A bosszú motívum, mint mozgatórugó pedig egyenesen röhejesnek bizonyult. Még talán Merle volt az egyetlen karakter, aki tényleg életszagúra sikeredett. Könnyedén lehetett azonosulni a dühével vagy éppen megértően bólogatni a manipulációi közepette. Megosztó, ám mégis eredeti karakter volt, amit nagyban köszönhetett Michael Rooker karizmatikus badass kiállásának. Éppen ezért nem is értettem ezt az infantilis mártírhalált, amit végül neki szántak. Merle-t leszámítva még a hallgatag Michone-t éreztem valamelyest erős, fejlődőképes karakternek, bár a készítők itt sem emberelték meg magukat túlságosan.

Minden más karakter ezzel szemben tökéletes lejtmenetet vett. Carl elkorcsosulása ugyan érdekes irány lehetet, de eddig egyelőre csak kóstolgatták a lehetőségeket az írók. Ezzel szemben Daryl és Rick karaktere teljesen kifulladt. Előbbi teljes mértékben kiszámíthatóvá vált (önkéntes száműzetés, majd a megfelelő pillanatban való hazatérés), míg utóbbi annyira felszínessé vált, hogy egy pillanatig sem lehet komolyan venni. És hát ott van ugye a The Govenor, akivel Morrisey látványosan elérte a határait. A kormányzó koránt sem lett annyira eszelős badass karakter, mint azt sokan reméltük.  A fináléra sokkal inkább egy sértődékeny hatalommániás ripacsot kaptunk jókora narcisztikus beütéssel. Most akkor tőle kéne rettegnünk és nem a zombiktól? Andrea persze intő példa lehetett volna minderre, de amit Laurie Holden karakterével művelték az közönséges vicc volt. Bár szükségszerű vicc, elvégre olyan szinten leépítették a karakterét, hogy más alternatívát elképzelni sem tudtam volna a számára.

Gondolom nem meglepő, ha ezek után azt kell, mondjam a 3. évad zárása maga volt a totális kreatív holokauszt. Mintha Mazzara már előre látta volna, hogy nem marad a 4. évadra és inkább csak összedobta volna a munkát. Érdekes látni amúgy, a nézettségi mutatók emelkedésével a minőség egyenesen arányos szinten kezdett hanyatlani az elmúlt időben. Egyszerűen be kellene már látnia az AMC vezetőségének is, hogy ennyire kiszolgálni a nézői igényeket nem feltétlenül éri meg a minőségromlás mellett. A 16 részes évadot meg tessék elfelejteni! 10-12 résszel és egy érdemesebb fináléval ez az évad ütött volna, de így ez a 8 rész semmivel sem több mint egy erős 2,5/5.

A sorozattörténelem leghosszabb címét kaptuk meg 2013 midseason-jában, még ha a zárójeles részét a csatorna le is tagadja. Se rövidítve, se copy-paste-telve nem áll szándékomban újra leírni Sarah Chalke legújabb szitkomját, aki a Scrubs óta nagyon elveszett a sorozatvilágban. A Mad Love hatalmasat bukott, vele se lesz másképp – legalábbis hiába a remek szereplőgárda, sehogy se tudom kinézni neki a 2. évadot, de aztán ne legyen igazam.

A történet középpontjában: anyuka és lánya áll, akik hazaköltöznek a nagyszülőkhöz, mivel épp elvált férjétől. Innen már kicsit adja, hogy mik lesznek azok a klisés mozaikdarabkák, amikkel dolgozni fognak Claudia Lonow-ék. Az egyik maga a nevelésre fog kihegyeződni, hiszen anyukánkat (Polly-t) kicsit másképp „egyengették” a szabadabb szájú szülei (Elaine és Max), mint azt ő a lányával (Rachel-lel) csinálja. A másik pedig magára a randizásra körvonalazódik, mégis csak valahol elrejtettek bele némi romantikus vonalat. Egyből a pilotban kapunk is egy kvázi „vakrandit”, mert ilyen gyorsan senkibe se lehet beleszerelmesedni.

Kicsit mixelt sorozatnak érzem a How to…-t. Vegyük sorba csak… Brand Garrett hozza a ’Til Death-ben látott apukát. Elizabeth Perkins nem kicsit lett Weeds-ben látott anyuka; míg Sarah Chalke a New Girl és a Scrubs ötvözete. Előbbinek azért, mert olykor olyan cuki pofákat vág szemüvegében, mint amilyen Zooey Deschanel szokott.

Nem éreztem se a történetet, se a szereplőgárdát erősnek – pedig utóbbi eltalált lett. Mit terveznek a következő 12 epizódra? Számomra ez jelenti a legnagyobb kérdést. Gondolom továbberőltetik a randizásokat, valamint az ex-férjnek a feltűnését, akit Jon Dore alakít. Szó szerint semmilyen karaktert kapott. Egyetlen pozitívum az egykamerás mivolt mellett Sarah jelenléte, aki számomra olyan lett az idő múlásával, mint Zooey Deschanel. Ergo, ez nem rajta múlt, leginkább Claudia-n. Meglátjuk, hogy Matt Flanagan és David McHugh páros mit hoz az 1×02-es epizód keretében. Reméljük több poént.

Összegezzünk! Ez olyan rossz volt, hogy adok neki esélyt. Nem azért, mert megérdemelné, hanem mert a szereplőgárda megérdemli. Tényleg eltalált lett, sok ismerős arc, már-már csalogatja a szemeket a képernyő elé – még ha ez a nézettségén meg se látszik. Elvileg össze-vissza érkeznek a részek, legalábbis a 6-ost jegyzik az 1×02-nél, míg az 5-öst az 1×03-nál, aztán pedig jön a rendes 1×04-es. Ennyire mindegy volna, milyen sorrendben kapjuk?

Az elmúlt két évben mindig panaszkodtam a midseason-re száműzött újoncokra. (Bár akadtak kivételek, mint pl.: a The River.) A 2013-as év minden szempontból másabb lett. Nemcsak, hogy jobb ötletekkel készültek a csatornák, de a kábeles részleg még erősebb tempót kezdett el diktálni. Az A&E felvette a bokszkesztyűt. Beállt a Starz, az FX és a Showtime mellé, mert bizony a reality-k mellett a drámákra is nagyobb hangsúlyt fektetett az elmúlt idények alatt. Nekik köszönhetjük a The Glades-t, ami megtörte a jeget; valamint a Longmire-t, ami darabokra szedte a nagy jégtömböket. A Bates Motel sem lesz a csatorna szégyenfoltja. Négy hét leforgása alatt olyan sztorit raktak össze a készítői, amit csak imádni lehet.

Szívesen belefolynék a történetébe, de mázlimra tess kifejtette nézeteit, így csak nagyobb vonalakban arról, ami a pilot után történet. Nem kérdéses: Norma és Norman kapcsolata került előtérbe. A kezdésben egy gyilkosságot követnek el, és mivel a motel hírneve a tét, ezért próbálják eltusolni tettüket. Teljesen értelmesen állnak a tetteik elé, hiszen ki akarna egy olyan szállóban megszállni, ahol a tulajok megölték az előző tulajt?! – Oké, az önvédelem mellettük szólna, de az emberi nézeteken ez mit sem változtat. Én se mennék oda.

Az igazat megvallva, Norman karaktere hozta azt, amit mindenki várt. Tipikusan anyuka kedvenc kicsi fiúja, aki mindent megtesz, csakhogy anyja kedvében járjon. Emellett színtiszta papucs formulát alkalmaznak nála, viszont a benne lévő érzelmek, valamint egy különös – talán a rejtélyes szó is ráillik – erő kezdi teljesen megváltoztatni. Elkezd hallucinálni, olyan dolgokat lát, hall, amik ott sincsenek, mint ha a ház (esetleg a kisváros) kikezdene vele. Útközben kettőjükhöz csatlakozik Dylan, azaz Norman bátyja. Hozza a züllőt gyerek karakterét, a tipikus lázadót, akit egyetlen anyuka se szeretne magáénak. Ha bajba kerül vagy el fogy a pénze, akkor kerül csak elő, hogy élősködhessen másokon.

A történet két szálon fut. Az egyik Bates család titkán alapszik, a gyilkosságon, melynek fejleménye részenként változik. Valószínűleg rövidebb idő alatt megtalálják az egykori tulajdonos holttestét, így a rendőrséggel még többször fognak találkozni főhőseink. A másik pedig arra a rejtélyre, ami körbe veszi a kis térséget. Pontosítok, annak a kiskönyvnek a múltjára, amit Norman az egyik motelszoba szőnyege alatt talál.

A tempó az első három epizódjánál teljesen elkapott volt. Szó szerint beszippantja a nézőt az a közeg, amit elénk tálalnak. Némileg a 4. része hozott kisebb visszamaradást pontszámilag, de az epizódvégi cliffhanger gondoskodott arról, hogy meg se forduljon a „folytassuk?” kérdés a fejünkben. Nagyon jól alkalmazzák a nézői visszaültetetést, mert direkt ott hagyják abba a sztorit, ahol a falat tudnánk kaparni. Kicsit a Lost-ra emlékeztet ez a fajta zárási technika. Oké, szinte mindegyik sorozat alkalmazza ezt, de mégis nála tudom azt mondani, hogy baszki, nagyon eltalálják: mikor kell az ember agyát a padlóra küldeni.

Az operatőrök munkája – mint a Hannibal-nál – példát illető. A kameraállások, a nagytotálok, a közelítések – mind arra utalnak, hogy nem most kezdték a szakmát, viszont ha tévednék, akkor a fiatalság erejét hangsúlyoznám ki, mert panasz egy szál sincs rá. Adja magát, de még hogy! Az írókat se kell félteni. Mikor már azt várnám, hogy valaki vessen véget pl.: egy megerőszakolásnak vagy egy házból való kimenekülésnek, akkor is húzzák az idegeinket, a feszültség érzetünk pedig már-már túlhalad a határainkon. Ejj, bitangjó sorozat lett a Bates Motel.

Nézettségileg ígéretes, második évad zsebben, szóval jövőre lehet számolni vele. Az A&E bebizonyította, hogy igenis van helye a kábeles toplistán. Nem csak a krimiknél (gondolok ez alatt a nyomozós koncepcióira), hanem a drámáknál is ki tud tűnni a tömegből. Megint beigazolódott, hogy a kábeles front szállítja a legjobb történeteket. A kritikusok már legalábbis többre értékelik a kisebb csatornák produkcióit, mint a nagyokét. Hiába, valamikor a pénz nem orvosolja a jó ötleteket. Ez is pontosan egy ilyen.

A világ legjobb tehetségkutatója – írtam két évvel ezelőtt. A hetedik évad kezdésére cseppet se lehet rámondani azt, hogy a legjobb lett. Ha tavasz, akkor bizony dagad a f*sz, csiripelnek a madarak, illetve az egyes országok elindítják a sajátgyártású Csillag születjeiket. A britekét tartom a franchise-ok legjobbjának, mert mindig eltalálták a startot, jó az összhang a vágók, a szerkesztők és a zsűritagok között. Emlékszem, anno David Hasselhoff mennyire bejött, igazi ikonja volt az 5. szériának, így a hetedik hajnalán kicsit sopánkodva, de azt kell mondanom: hiányzik.

Az új etap zsűrijei között ott van Simon Cowell, az arc, akit nehezen lehet levenni a lábáról, de ha egyszer sikerül, akkor sima út lesz a nyolcad döntőkig. A megunhatatlan zsűris arcok sorában: Amanda Holden és David Walliams, akik nélkül nincs brit Csillag születik, de ne feledkezzünk el a negyedik tagról se, Alesha Dixon-ról. (Némi történelem, utóbbi kettő a 6. szériában csatlakozott az „ítélő bizottsághoz”, amikor is Michael McIntyre-t és Hasselhoff-ot váltották.)

A műsorvezetője továbbra is Ant & Dec, akik nélkül megint szintén elképzelhetetlen lenne a brit franchise. Hm. Plusz infó, amit talán még nem hallhattatok berkeinkben, hogy Walliams-szel lehet számolni a 2014-es évben, ugyanis tavaly ősszel írt alá egy szerződést, ami 800 ezer fontot jelentett számára. Annyiért én is elvállaltam volna.

Az évadkezdés nálam kivágta a biztosítékot. Cseppet se volt annyira elkapott, mint az előző 3 esztendőben. Inkább nevezném visszafejlődésnek, mint előrehaladásnak. A nagy hiányosságok között az érdekes produkciók hiányát emelném ki. A magyarokat és a stand-up-os fiút leszámítva egy énekes-tehetségkutatót láttunk nagyjából. Másrészről, több alkalommal összevágott kismontázsokat mutattak az épp továbbjutottról. Megértem, hogy kell a plusz anyag a Britain’s More Got Talent-be, de azért ennyire ne szálljanak már el. Továbbá hiányoztak a gyalázatos produkciók, amiktől a néző a fejét foghatta és némileg együtt érezhetett Simon-ékkal. Ennyit erről.

Ennél már csak jobb lehet a folytatás. Kíváncsi leszek, hogy az Attraction nevű magyar csapat jövőjére is, akik előzőleg megfordultak a magyar és a német tehetségkutatóban is, meddig fognak eljutni?! Nagy sikert egyelőre nem sikerült bezsákolniuk, viszont az, amit a kezdésben levágtak, az tényleg könnycsorgató lett. Erre lehet alapozni.

Az új Bear Grylls-ként emlegetik Ed Stafford-ot, egy brit ex-katonát, akinek új sorozatát a Discovery Channel április 14-én kezdi el adni. A Naked Castaway-ről van szó, amelynek alapfelállása arról szólna, hogy Ed minden segítség és ruhanemű nélkül – amolyan hajótörött felállásként – 60 napot eltölt egy Fidzsi-szigeten. A reality különlegessége, hogy stáb se kíséri el, azaz teljesen egymaga lesz egy lakatlan szigeten, ő veszi fel a mindennapjait és bizonyítja be, hogy egy kellő tudással bármit túl lehet élni. Mellesleg ne feledkezzünk arról se el, hogy ő volt az első ember, aki végig sétálta az Amazonas partját.