Miért van az, hogyha egy rém primitív alapkoncepció működik, akkor azt a végtelenségig kell kopírozni? Vagy miért van az, ha egy sorozatnak neve van, akkor azt a marketingek hajlamosak átragasztani egy másikra is. Elvégre volt már Grey’s Anatomy a kórházban, Grey’s Anatomy az űrben és most lett nekünk egy Grey’s Anatomy a rendőrségen is.

De most komolyan, a Rookie Blue egy az egyben a kórházsorozat dramaturgiájára épül! Olyannyira, hogy forgatókönyvet írni egyenesen vicc lenne, elvégre csak a neveket kell kijavítani meg persze az alapszitut, effektíve nem műteni kell, hanem bűnt üldözni. Frappáns mi?! Tassie Cameron (Eleven Hour, Flashpoint) showrunneri munkássága tehát nem állt eget szaggató nehézségekből, csak az ABC klisé gyárának átütemezéséből Torontóba.

Pedig viccet félretéve az egész olyan jól kezdődött! Volt benne valami szeretnivaló báj, valami újdonság, némi humor, ami mostanság nem feltétlenül a nyomozós műfaj erénye. Aztán ahogy szép lassan bontakozott a történet, mármint amit itt annak hívtak lassan, de biztosan kezdtem a hitemet veszíteni. A csúcspont az volt, amikor túltettem magam az írói töketlenkedéseken és rá kellett jönnöm, hogy a színészek se jobbak. Holott nem egy ismerős arc csücsült a castingon.

A főszereplő csaj, aki amúgy látványosan hajaz minden tekintetben a már fosásig emlegetett kórházsorozatos szőkére nem más, mint Missy Peregrym. Bizony, a csaj a Reaper-ből, ahol még tudott játszani, ellenben itt teljesen sótlan és közhelyes. Vagy ott van Enuka Okuma (Sue Thomas F.B.Eye), aki ugyancsak ismerős lehet a kórházsorozatból csak ott mintha vágottabbak lennének a szemei. A közröhej viszont mégis csak az, hogy van pár arc, aki csak a helyet foglalja. Gregory Smith (Everwood) vagy Charlotte Sullivan karaktere, mint olyan nem is létezett, simán lehetett volna őket olcsó satisztákkal is helyettesíteni.

És aki még ezek után sem tért ki a hitéből, hát annak ott van a kötelező nyáltenger, ami szerencsére még igen csak gyermekcipőben jár, de persze senkit nem fog meglepetés érni az évad felénél, amikor már nyaki fogunk úszkálni benne. Na, az ilyen produkciók után kérdezem, ki az a beteg pöcs, aki ebben felvevőpiacot lát? Merthogy van benne, elvégre Kanadában 5 éve nem volt ilyen jó nyári startja sorozatnak, ugyanez az ABC esetében 6 évre igaz. Ez amolyan softcore rendőri dráma csajoknak, meg a potyázó ABC-nek, aki szépen a kanadai Global-lal közösködve olcsón beszerzett egy nyári sorozatot.

Premier: 2010/6/24
Írta: Tassie Cameron
Rendezte: David Wellington
Nézettség US:  7,25M
Nézettség CAN: 1,9M

Hiánypótlás következik, meg persze össznépi górcső fika, hisz a sorozatos blogok többsége meg sem sasolta a CW mid-seasonös reality próbálkozását a High Society-t. Gondolom ennek meg is van az oka, elvégre még az ultra ratyi, faszt rajzolgató Perez  Hilton is leszarozta, na ezekután akkor mitévő legyen trendi random néző!

Az alap szitu annyi lenne, hogy van nekünk egy vonzó kis Manhattani socialite csajunk, aki nem más, mint Tinsley Mortimer. Ő amolyan kis miller palánta, aki hasonlóan diktálja az iramot, mint Paris Hilton. Ott van minden bulin, minden divatbemutatón az első sorban csücsül, folyamatosan fotózzák és persze az újságok is rendesen cikkeznek róla. Magyarán mindenki ismeri és a tiniknek amolyan példakép is. Tudjátok, mint Paris vagy a Gossip Girl-ből Serina vagy Blair. Na,a sorozat Tinsley életéről szól majd, meg persze a népes kompániájáról, aki egytől egyig tetű millerek és hihetetlenük hisztis kis picsák…

Amúgy nem lenne ez olyan rossz koncepció, sőt a CW nagyon is okosan gondolkodott. Egyrészről ott van az MTV, ami hasonszőrű doku-realitykből tartja fent magát nem is rosszul, sőt nem egy műsora jobban teljesít, mint bármely CW-s program. Aztán persze ott van az egyik zászlóhajós a Gossip Girl is, amire igen csak vevő a nép, így miért ne lehetne a tini-soap/dráma koncepcióját átültetni a valóságba? Szolidabb módon ezt tette az MTV is ugye a The Hills esetében. A gond csak az, hogy ott is rondán lerítt a scriptezés, de itt egyenesen ordít! Műanyag szaga van mindennek, a balhék meg hát… eddig csupán egy volt, de azt még szerintem a BK-ba sem engedték volna betenni.

Ellenben könnyedén lehet belőle egy kellemes kis guilty pleasure cucc, lévén a csillogás és az eyecady adott. Sőt, még tán high-value is, csak tényleg ne lenne ennyire rommá scriptelve. Egyébként nem tudom, hogy feltűnt vagy sem, de ez a reality is elkövette a műfaj standard bakiját. Bizony, a főszereplő csajt itt is lemossák a mellékszereplők. Paul  Johnson Calderon mellett szerintem nem lehet elmenni szó nélkül, így aztán rá inkább fogunk emlékezni, mint Tinsley-re, aki mellesleg saját magát alakította már párszor a Gossip Girl-ben is. Durva mi?! Mint ahogy az is, hogy a teljes casting nem szerepelt a Pilot-ban, bizony Devorah Rose kimaradt, pedig a csaj cefet nagy eyecandy.

Összességében ez egy szokásos kis pehelykönnyű töltelék program akarna lenni, csak kár hogy rossz helyen. Országos adón a műfaj főműsor időben abszolút impotens, ellenben hasonló költségvetéssel az MTV-n durva lenne. Csillogás, trend, hisztis tyúkok, friss Billboard és sok-sok scriptelt ármánykodás, magyarán aki az MTV-n nőt fel annak kötelező program. Ellenben a hithű House fanok messzire takarodjanak, mivel már a főcím taglinejai is kikezdhetik a mentális teherbírásukat.

Premier: 2010/3/10
Nézettség: 1,26M

Úgy fest jelentősen megkopott a szerializált drámák fénye, hisz néhány kivételtől eltérően a többség már csak a nyári uborkaszezonban kerül adásba. Istenem hol vannak a régi szép idők, amikor fall seasonben mentek méghozzá főműsor időben. Tudjátok, a hullámra gondolok, amit a Prison Break sikere indított el. Meg persze a Lost! A gond csak az volt, hogy idővel mind megbukott. Pedig az Invasion, a Vanished, a Kidnapped vagy Drive is óriási hypeot kapott. És lám, mi lett a végem hát a nyári uborka, méltó példa erre a Harper’s Island ugye.

Viszont jelen esetbe az NBC-től én még ezt is sajnálom, ugyanis a Persons Unknown tökéletes állatorvosi ló arra, hogy mitől is dőlt be a műfaj. A válasz rettenetesen egyszerű: a fene sok egysíkú klisétől, ami úgye a 3.-4. sorozat környékén már kezd kegyetlen unalmas lenni. A legszebb viszont az egészben annyi, hogy a készítők erre itt rá is kontráztak, ugyanis egy olyan történetet szállítottak, amit a mozis berkekben bő 10 éve már folyamatosan kizsigereltek. Gondolok itt csak az ismertebbekre, hisz a Cube vagy a Saw valamelyik részével mindenki találkozott már. És akkor még nem is beszéltünk hatalmas B-filmes katyvaszról!

A maga a Pilot és az egész sorozat alapfelvetése nem nagy agymunka, milliószor láttuk már, de azért milliószor elmondjuk. Adott egy kisebb csapat, akik egy motelben térnek magukhoz, természetesen semmire sem emlékeznek, ellenségesek egymással, elszántak és persze mindenáron haza akarnak menni. A közös cél tehát adott, haza kell jutni mihamarabb, de ezt természetesen a high-tech kamera tulajdonosok elég rendesen szabotálják is. Voálá!

Oké, egy rész után nem illik ítélkezni, hisz a Harper’s Island is a végére lett csak jó, de azért ez egy kicsit tényleg ciki volt. Főleg hogy a forgatókönyvet Christopher McQuarrie követte el, aki hajdanán azért lerakott valamit az asztalra(egy Oscart asszem). Ettől függetlenül viszont az egészet láthattuk már a Vanished-ben, hogy tényleg csak magamat idézzem. Így az első rész szokás szerint csak alapozás volt, a tipikus karakterek bemutatása és a random nézők megtévesztése . Mondom milliószor láttuk már, a cliffhangeren, aki meg elcsöppent, hát simán jöjjön el hozzánk korrepetálásra, van mit tanulnia.

Az egészben viszont a legszörnyűbb az volt, hogy a készítők ezt tényleg komolyan vették. Megtettek mindent a feszültségkeltés érdekében, hangsúlyozták a bezártság érzetet is, de az egész egyszerűen vicc volt. Kilométerekről leírt, hogy nagyon B-vonalas a produkció és aminek hatásosnak kellett volna lenni, az egyből kínos lett a végére meg roppant unalmas. Persze egy épkézláb felütés megmenthette volna az egészet, de az meg olyan messze volt, mint a magyar válogatott a VB címtől.

És akkor még ott volt az ultra röhejes mellékszál is a kíváncsi újságíróval, hát komolyan elgondolkodtam azon, hogy lelövöm az egészet. Az Eastwick első 6 részét komolyan könnyebb volt végigszenvedni, mint ezt a cirka 40 percet. Ezután, pedig szerintem cseppet sem ciki azt mondani, hogy ez minősíthetetlen.

Ellenben remélem, hogy a 3. részre a készítőket elkapja a gépszíj és képesek lesznek valami újat és egyedit kihozni ebből az elcsépelt formulából, hogy legalább magamat ne hibáztassam a nyilvános szenvedésért. Ja és némi pozitívum a végére. Kaptunk itt egy rejtett költői kérdést is: Vajon milyen irányba mozdul el a sorozat, vajon misztikus lesz vagy inkább sci-fi? Én utóbbira tippelek, de mindenesetre, ha a végén egy kicsit is meg tudnak lepni, hát én kérek majd elnézést, de addig viszont ez csak a béka segge alatt van és pont.

Premier: 2010/6/7
Írta: Christopher McQuarrie
Rendezte: Michael Rymer
Nézettség: 4,29 millió

Miért van az, hogy az ABC minden évben ugyanazt a struktúrát lövi el és az esetek többségében mindig ráfázik? Most ne menjünk végig aprólékosan az egyes szegmenseken, de az gondolom nyilvánvaló, hogy az utóbbi cirka 3 évben mindig akadt egy tipikusan a nőknek szánt dráma, amolyan DH módra. Hadd ne soroljam az eddigi buktákat, de a fejesek szemlátomást nem tanultak az esetekből, ugyanis a csoportos üresfejű házi szuka áramlás és az ömlengős szappan még mindig divat szerintük.

Ha ezt pedig egy klasszikus modernkori feldolgozásaként fogjuk fel, akkor már tényleg minden adott a sikerhez. Legalábbis a ’84-es The Witches of Eastwick az volt, bár ezen nincs mit csodálkozni, hisz az akkor még sármos Jack Nicholson a kora szépségideáljaival karöltve varázsolta el a nézőket. Az írók pedig Maggie Friedman (Related)vezetésével szemlátomást ezt vették alapul és a szó legszorosabb értelmében lemásolták, illetve modernizálták azt.

Eastwick városában adott 3 teljesen ellentétes és egymásnak ismeretlen nő, akik  a sors furcsa fintorából egyszerre kívánnak a helyi kútnál egy nagyot, ami persze szép lassan valóra válik. Jönnek a megmagyarázhatatlan jelenségek és egy sármosnak kikiáltott milliomos, aki mindent tud hősnőinkről és látszólag mindent meg is tesz, hogy valóra váltsa azok álmait.

A gond, merthogy ebben a Pilotban isten igazán csak az tobzódott igen mélyen gyökerezik. Kezdjük mindjárt azzal, hogy ebben semmi eredeti nincs. Kizártnak tartom, hogy itt valami hosszú távú koncepció legyen a háttérben, pedig ha anno a Charmed képes volt erre, akkor… A másik drasztikus hibafaktor pedig a tipikus klisék megszállott halmozása, ezáltal a soap elemek intenzív túlburjánzása. Ennyi röhejes poént és közhelyt dráma sorozat nem mostanában hordott össze!

A legnagyobb gond viszont a krónikus másolási kényszer. Szemlátomást a castingosok előtt a Sex and the City parafrázisa lebegett, hisz majdhogynem minden szereplő visszaköszön. Paul Gross egy az egyben Mr. Big, de még a megjelenését illetően is. Dicséretes, hogy nem próbáltak Nicholsonra aposztrofálni, pedig lehet jobban jártak volna. Egyedül a 3 grácia az, akik még úgy, ahogy elmennek, de hát ezeket a karaktereket is nem egyszer láttuk már. Olyanyia, hogy Lindsay Price nem is tud elszakadni tőle, hisz a Lipstick Jungle-ban is kb. hasonló szerepe volt. Ellenben Rebecca Romijn (Ugly Betty) szép lassan kezdi elásni magát az érdemleges szerepektől. Ja és ne feledkezzünk meg a babaarcú kan részlegről sem, elvégre csajos sorozatról van szó és persze a gagyi, érzelmileg túlfűtöttnek aposztrofált szerelmi szálakról.

Végső soron is az Eastwick a dráma sorozatok állatorvosi lova, ami minden lehetséges klisével és hibával halmozottan rendelkezik. Felületes karakterek, totális agyzsibbasztás érdemleges történet nélkül, halovány guilty pleasure és sok-sok buta liba. Nyári agyelszívásra termett cucc, bár kérdéses, hogy kell e hasonló öncsonkítás a számunkra.

Premier: 2009/9/23
Írta: Maggie Friedman
Rendezte: David Nutter
Nézettség: 8,53 millió

Kissé megkésve, de elkezdtem a szezonbéli lemaradások pótlását és persze hogy egyből belenyúltam a tutiba, még akkor is, ha tiszta szívből rühellem a sitcom részleget. Ez a sok gagyi poén, az altáji faviccek és a dobozröhögés egyszerűen kikészítenek. Ellenben kénytelen kelletlen, de muszáj elismernem Bill Lawrence munkásságát a Scrubs-ban, így kapott egy esélyt a Cougar Town is. A gond csak annyi, hogy ezt az esélyt cirka fél évvel ezelőtt kellett volna megkapnia.

Adott egy békés kertváros és egy unatkozó 40-es elvált anyuka (Courteney Cox), aki a tipikus női agyelszívó betegségben találja magát. Magyarán túlkoros már a bulikhoz és a pasizáshoz, a szex meg olyan távoli jövőkép, mint a 4-es metró befejezése. Szerencsére kedvenc lúzer háziasszonyunknak van egy nagymellű és nagypofás barátnője (Busy phillips), aki egy szempillantás alatt beleviszi a jóba, vagyis a cirka 20 évvel fiatalabb faszik lefektetésébe…

Az az igazság, hogy végre van egy sitcom, ami kilépett a tipikus műfaji klisék vonzásából, így számra is adagolhatóvá vált. A minőségi mutató simán beillene egy dramedy-be, akárcsak a színészi játék és a történetvezetés is. Sőt, megkockáztatom, hogy még nézném is, de ez a 20 perc pont elég. Végig sziporkáznak a poénok és a kínos jelenetek is életképesre sikerültek. Bár nem az igaz Lawrence műremek, de azért nagyvonalakban érződik a mester keze munkája.

Először is hiába fogható fel az egész Courteney Cox jutalomjátékának mégsem ment el “one man show” irányba a koncepció. Helyette kaptunk pár egészen szerethető karaktert, némi moralizációt a felszín alatt, de összességében maradt minden egy erezd el az agyam szórakozás. Cox példának okáért átmenekítette a Jóbarátokból Monica karakterét, Phillips pedig a szokásos idióta társat hozza, amit már tucatszor eljátszott. Az egyedüli érdekes momentum a kis srác volt és a lecsúszott apuka, de gondolom ez is csak a moralizáció miatt.

Mert nehogy ne legyen már egy kisebb tényfeltárás a 40-es nők sanyarú sorsáról. Persze azért nem kell aggódni, bőven csak a felszínt kapargatják, de egy Pilot-tól ez bőven elég. Ami viszont igazán becsületes húzás volt a késztők részéről, hogy nem vitték el az egészet a női vonalra. Cox fia és persze az ex-férj bőven elegendő scriptet kaptak, így jelenleg unisex a sorozat. No meg persze esztétikus. Bill Lawrence fergetegesen jól tudja burkolni a szexuális felhangot, így esély sincs a tipikus amcsi tini filmekre jellemző ratyi altáji poénokra.

Összességében nekem bejött a Cougar Town, mi több kellemeset csalódtam benne. Sokak szerint a szezon guilty pleasure sorozata lett, de ezt még korai lenne eldönteni. Mindenesetre ez bőven elég ok, hogy szembemenjek az érveimmel és még egy pá részre kitartsak a sorozat mellett.

Premier: 2009/9/23
Írta: Bill Lawrence, Kevin Biegel
Rendezte: Bill Lawrence
Nézettség: 11,28 millió

Műfaj: Dráma.

Készítők: David Wellington (Queer as Folk), Ilana Frank, John Morayniss (Hung), Noreen Halpern (Hung, Kenny vs. Spenny), Tassie Cameron (Flashpoint).

Szereplők: Charlotte Sullivan (Alice), Enuka Okuma (Sue Thomas: F.B.Eye), Gregory Smith (Everwood), Missy Peregrym (Reaper, Heroes, Life as We Know It), Travis Milne. Aidan Devine, Ben Bass, Eric Johnson (Flash Gordon), Matt Gordon (The Dresden Files), Melanie Nicholls-King (The Wire), Noam Jenkins.

Stúdiók: E1 Entertainment/Tump, Inc.

Történet: Egy ötfős – Traci (Enuka Okuma), Andy (Missy Peregrym), Dov (Gregory Smith), Chris (Travis Milne) és Gail (Charlotte Sullivan) – zöldfülű rendőrbrigád hétköznapjait kísérhetjük figyelemmel, akik hirtelen a nagyvárosi rendőrélet sűrűjében találják magukat – ott, ahol a legkisebb hiba is az életükbe kerülhet. A kanadaiaknál Copper, az amerikaiaknál Rookie Blue címen lesz látható.

Berendelve: 13 epizódra rendelte be a csatorna. Start: csütörtök, 21 órakor.

Kanyecc mondja: A kanadaiak miatt van esély rá, hogy szép jövő elé nézzen. Fura, hogy az ABC is beállt a sorba. (A CBS-nek ugye ott van a Flashpoint, az NBC-nek ott volt a The Listener.) Igazat megvallva mindössze egyetlen évadot látok bennne, se többet, de mivel nyári krimisorozat és a krimire mindig van néző, ezért 50%-ot adok neki látatlanban.

Műfaj: Dráma.

Készítők: Richard Levine (Nip/Tuck) és Lyn Greene (Nip/Tuck) lesz az írója. További készítők: Bruce Cervi, Francie Calfo (Alias, The King of Queens), John Barnett, John Lansing (Walker, Texas Ranger), Michael Goldstein és Michael Larkin.

Szereplők: Carlos Bernard (24), David James Elliott (The Storm, The Guard, Close to Home, JAG), Leven Rambin (Terminator: The Sarah Connor Chronicles), Patrick Flueger (The 4400), Vanessa Marano (Trust Me), Virginia Madsen (Smith, American Dreams), Neal McDonough (Desperate Housewives, Traveler).

Stúdiók: ABC Studios, South Pacific Pictures.

Történet: Az alap már létezett. Egy új-zélandi sorozat, az Outrageous Fortune adta. 2009-ben Rob Thomas próbálta meg feldolgozni, ami Good Behaviour címen futott, de végül nem került képernyőre. (Visszadobták) Középpontjában egy család szól, akik mellesleg szélhámosak. A családfő börtönbe kerül, ezután az anyuka próbálja jó útra téríteni a famíliát.

Berendelve: 8 epizódot rendelt be belőle, nyárra. Start: vasárnap, 21 órakor.

Kanyecc mondja: Kezdem azzal, hogy miért lehet jó neki: 1) Vasárnap kap helyet, ahol a The Gates. Egymást erősíthetik vagy gyengíthetik. 2) Anno volt egy próbálkozás a feldolgozást illetően, ami kudarcba fulladt. Újra neki rugaszkodtak, és bejött. 3) Feldolgozás, tehát az eredeti minden bizonnyal népszerű lehetett. Igazából az már nem szól mellette, hogy csak 8 epizódra rendelték be. Nem 13-ra, mint a The Gates-t, mégis több jövőt látok benne. 35%-ot adok neki látatlanba.

Műfaj: Dráma.

Készítők: Terry McDonough (Eleventh Hour) fogja a pilot epizódot rendezni, míg a készítők között még ott van: Gina Matthews (Jake 2.0), Grant Scharbo (The Mountain) és Richard Hatem (Supernatural, The Lost Room, Dead Zone) neve.

Szereplők: Chandra West (John from Cincinnati), Colton Haynes, Frank Grillo (Prison Break, The Kill Point), Janina Gavankar (The L Word), Justin Miles, Luke Mably, Marisol Nichols (The Storm, In Justice, Blind Justice), Rhona Mitra (Boston Legal, The Practice), Skyler Samuel, Travis Caldwell és Victoria Platt (Guiding Light).

Stúdiók: Fox Television Studios, Little Engine Entertainment

Történet: Középpontjában egy család áll, akik beköltöznek újdonsült lakásukba, egy vidéki kertvárosban, csak éppen rá kell döbbennie, hogy nem mindenki az, aminek látszik. Az ABC csatorna egy vámpíros-farkasemberes sorozattal lep meg bennünket, amit némi krimivel fog fűszerezni. (Csak meg ne feküdje a gyomrunkat.)

Berendelve: 13 epizódot rendelt be belőle, nyárra. Vasárnap, 22 órás starttal.

Kanyecc mondja: Az az igazság, hogy temetem a sorozatot. Valahogy az ABC-nél ilyen koncepciónak, főleg egy vasárnapi sávban semmi jövőt nem látok. Oké, festem már megint az ördögöt a falra, de majd meglátjuk. Jól jöhet számára, hogy egy újonccal vezetik fel, méghozzá a Scoundrels-szel, így még sincs annyira elveszve. A készítők sorában egy ismertebb név van csak, Richard Hatem. Elég lesz a sikerhez? Látatlanban 15%-ot adnék neki.

Immáron a hatodik újoncsorozatot mutatnám be, melyet tegnap éjjel rendelt be az NBC. A Perfect Couples-ről volna szó, ami megkapta a 13-epizódos bekérést. (Ezzel már az Chase, az Undercovers, a Live Bites, a The Event és az Outsourced az a koncepció, amivel a 2010/11-es évadban biztosan találkozni fogunk.)

A sorozatról annyit kell tudni, hogy középpontjában három pár áll, akik kapcsoltuk különböző szakaszában vannak. A pilotot Scott Siveri és Jon Pollack írta, míg Andy Acherman rendezte. A szereplők között jelen lesz: Olivia Munn, David Walton, Mary Elizabeth Ellis, Hayes MacArthur, Christine Woods és Kyle Howard. Mint mindegyik sorozathoz, hozzá is kidobták a hivatalos promo képét. Most már csak pár napot kell várnunk, de tényleg!

Most már fix, hogy az HBO tud valamit! Ugye ott van egyetlen és örök feelgood széria gyanánt az Entourage, ami szép lassan a végéhez ér. Ne legyünk naivak, a széria már egy ideje a hattyúdalát tapossa, így a csatorna főnökei gondoskodtak az utánpótlásról. Ez pedig nem is lehetne jobb kezekben, mint újonc Ian Edelman-ében, akire a nagy erőd producerei, azaz Mark Wahlberg, Stephen Levinson, Rob Weiss és Julia Farino felügyelnek.

Maga az alapkoncepció nem valami nagy eresztés, de ugye a műfajban nem is kell annak lennie. Röviden és velősen arról szól, hogyan csináljuk meg az amerikai álmot, ha már a barátaink megcsinálták. Erre persze mindenki tudja a választ, sőt Aloe Blacc már a főcím alatt is elénekli nekünk.

„I Need a Dollar…”

Ja amúgy a főcím valami zseniális, a track egyszerű, de mégis sokatmondó és fülbemászó, az underground fotók meg egyszerűen égetik a retinát. Amúgy akárkinek is volt ez az ötlete cefetül működik, ugyanis a vágóképek is hasonlóan el vannak találva ebben a metódusban.

Na de vissza a sztorihoz! Van nekünk két lúzer haverunk, akik be szeretnének törni a New York-i pénzes körökbe, ha már a barátaiknak sikerült. A gond csak annyi, hogy egyszerűen töketlenek, meg persze szerencsétlenek is. Minden téren. A Pilot meg első osztályú tanmese, hogy mit ne csináljunk a sikerért. Pl.: ne vegyünk fel kölcsönt uzsorástól, ne áruljunk gagyi cuccot a zsaruk előtt és persze ha lehetőségünk van megdugni Samaire Armstrong-ot, akkor ne tököljük el az időt.

Amúgy a karakterek nem nagy eresztések, de mint már említettem ez nem is az a kategória. Ellenben azt el kell ismerni, hogy már az elején szerethetőek minden hibájuk ellenére. Na és ebben áll a feelgood ereje. No meg persze Kid Cudi jutalomjátékában, akinek minden pacsi kijár ezért a lazaságért. Bryan Greenberg az October Road után megint jó helyre került, sőt jobb helyre, mert itt már szerethető is. Victor Rasuk meg, hát… egyszerűen beteg kész, élmény a játéka. Egyedül Lake Bell (Surface) után volt egy kis keserédes utózöngém, de majd kiderül.

Ami viszont maradéktalanul bejött, az a nyers, már-már doku-reality szintű tálalása a New York-i underground szcénának. Emberek, erről van szó! Ilyen meg miért nincs idehaza? A készítők neves egyszerűséggel tökélyre vitték a lazaságot és az egyszerűséget és a végére egy igazi underdog képet kaptunk a Nagy Almáról, ami minden téren megállja a lábát. Szóval a hangulat elég rendesen adott, a szereplők szerethetőek, a sztori meg olyan, mint a motivációs játék, azaz ha ráérzel az ízére nem tudod abbahagyni.

Premier: 2010/2/14
Írta: Ian Edelman
Rendezte: Julian Farino
Nézettség: 640 ezer

A múlt évben tizenvalahány évad után kihullott a Vészhelyzet, szóval uzsgyi alapon minden csatorna rástartolt a pótlására. Ez persze már elcsépelt klisészövegnek is simán elmenne a szezonban, de akkor is örüljünk neki. Végre nem a nyomozós sorozatok n+1edik szekciójával találkozunk. Helyette az új módi a kórházsorozat lett!

Bizony, a Mercy is egy tipikus kórházsorozat, de mivel haladunk a korral szépen a készítők erre is ráhúztak egy strukturális alapot. Ez lenne a nővér szekció, ami ugye mostanság nem volt nagyon terítéken. Na jó, ott van a Nurse Jackie kábeles viszonylatban, de se előtte, se utána semmi!

A történetről annyit, hogy van nekünk 3 roppant mód szexi ápolónőnk, akinek az ügyes-bajós életébe nyerhetünk bepillantást. Az egyik egy Irakot megjárt magának való vagány csaj, akinek az ellenségeskedő kollégák mellett még egy szerelmi háromszöggel is meg kell birkóznia. Aztán ott van még a kötelező feka szex istennő, aki folyamatosan ki akar törni a szürke, és persze szegényes Jersey létből. Végezetül pedig van egy újoncunk, akinek be kell látnia, hogy a valóság mégsem olyan vidám, mint a Hello Kity-s overálja.

A creator Liz Heldens látszólag megtanulta a leckét a Friday Night Lights után, vagyis súlyosnak ígérkező cold-opennel nyitott, amit fajsúlyos drámázás is követett volna. A gond csak az, hogy az egész metódus félúton elakadt. Hatalmas potenciál lüktet végig a scriptben és a karakterekben, de kb. ennyi. Ahelyett, hogy kőkemény alapozást kapnánk, jönnek a hülye és elcsépelt poénok, meg a durva eyecandy faktor. Utóbbival nem is lenne gond, hisz a nővérek tényleg felérnek egy szívrohammal külön-külön is, de az ember egy kórházsorozatban inkább a drámát keresi.

Apropó dráma! Voltak azért jó pillanatok, persze nem szívbemarkolóan jók, csak olyan érzékien elgondolkodtatók. És ennyi! Ami utána jött az már sokkal inkább a soap volt, abból is az ordenálé standard, amit már a ’80-as években is láthattunk. A másik nagy hiányosság a feszültség generálásban volt, ami sajnos hol működött, hol nem, de inkább a negatív tézise dominált végig.

Ettől függetlenül viszont mégis van benne valami, ami a folytatásra sarkal. Oké, a szereplők egytől-egyig eyecabdyk, aminek azért nagy szerepe lehet a guilty pleasuré válásban, de ez még korai lenne. Ellenben Taylor Schilling-ben van valami, ami egyszerűen nem enged el magától. A karaktere felszínesnek és elnagyoltnak hat, de mégis van benne egyfajta nyers racionalitás, mint ami a doku-drámákat is jellemzi. Nem egyszer éreztem Third Watch-os után érzést, a szerelmi háromszög meg csak hab a tortán. Jaime Lee Kirchner ugyancsak a semmiből jött, ugyancsak felszínesnek tűnik, de itt is van a háttérben, ami egyszerűen nem hagy nyugodni. Ellenben sajnos Buffy kicsi húga Michelle Trachtenberg nem több mint egy jól csengő húzónév. Az itteni karaktere ugyanis több mint szánalmas, egyszerűen nem illik a többiek közé ezzel a megrendíthetetlen gyermeki bájjal. Hol van az a feslett erkölcsű kurva, akit a Gossip Girl-ben láttunk? Ezt leszámítva viszont könnyedén lehet a sorozat cserebogara feltéve, ha a készítők lesznek olyan tökösek és meglépik ezt a szálat.

Összességében tehát a Mercy nyitánya nem volt több mint egy átlagos kórházsorozat jókora soap beütéssel megspékelve. Sokak szerint a Grey’s Anatomy 1. évadja köszön vissza benne, amire én is látok némi rációt, de persze a folytatásban minden kiderül. Én személy szerint azt tippelem, hogy elmennek a guilty pleasure vonalba készítők, holott ezzel a karakter készlettel simán lehetne hozni egy szórakoztatóbb Third Watch elképzelést is.

Premier: 2009/9/23
Írta: Liz Heldens
Rendezte: Adam Bernstein
Nézettség: 8,25 millió

Az igazság az, hogy ez a sorozat még bőven akkor indult, amikor személy szerint még a guru team közelében nem voltam, ennek köszönhetően pedig valahogy elmaradt az ABC újoncának bepótlása, de ugye tartja a mondás, hogy inkább később közepes minőségben, mint soha. Így tehát van miről beszélnünk, hiszen olyan témába vágott bele a széria még 2009-ben amelynek képviselőit régóta hiányoltuk, így örülhettünk (volna) annak, hogy ismét egy jó családi szitkom debütál a tévék képernyőin, azonban ez a lehetőség kútba esett, mi pedig félig-meddig csalódottan vehettük tudomásul, ez még nem az igazi.

Korántsem. Annak idején rengetegen rajongtunk eszeveszetten a Rémrendes család című szitkomért, amelyen visongva szakadt együtt a család, hol Kelley agyament hülyeségein, hol Al Bundy újság-crossoverekbe illő ballépésein. Az falnak fejjel rohanó kisebbik Bundy is beleírta magát a történelemkönyvekbe, hiszen a miniatűr Casanova óta azóta sincs nagyobb hódító a bizniszben. Teltek az évek, a széria még magyar feldolgozást is kapott néhány éve, azonban egyik próbálkozás sem volt olyan elemi erejű, mint a híres ős. Nem is olyan régen ment a kisebb hype-al fűszerezett, csak az igazi sorozatfanok által ismert War At Home is, amely azért valamennyire képes volt kicsavarni pár könnycseppet a nézők szemeiből. Ez a szakavatottak számára kevés volt, így köszöntött be a modern korszak.

Már az előbb említett produkció is nyomokban gyomorforgatóan kényes témákkal foglalkozott – aki nem hiszi, járjon utána – és leverte a korábbi konzervatív sztereotípiákat, mint vak a poharat. Egy alternatívabb, de nem feltétlenül jobb világba vezetett minket, és a két évados sorozat mintegy tálalásként hathatott az ABC tavaly debütált újonca előtt, amely Kanyecc szerint is mindössze közepes minőségűre sikeredett. A kritikája jól megmutatta, hogy bizony van mit fejleszteni a szérián, és bizony osztom a véleményt így fél év és több mint 20 sorozat végigböngészése után is, tekintve hogy a jónak nevezhető karakterek ellenére kevésbé szórakoztató ez a szitkom, mint mondjuk az Agymenők.

Persze egy rész távlatából nehéz messzemenő és bölcs következtetéseket levonni, azonban a három család életét bemutató, reality-szerű produkció nem ütötte meg a jó fokozatnak kijáró mércét, sőt. Ugyebár egyrészt ott van a klasszikus Bundy család, akik felcseperedő, a későbbiek során minden bizonnyal előnyös tulajdonságokkal rendelkező lányukat próbálják meg ketrecben tartani, illetve szabadszájú, és a csúzlit könnyen előkapó fiukkal is meg kell küzdeniük. Ahogy a rövid monológokban kiderül, nem csak ők szenvednek a kor elvárásaitól, jellemző ez magára Al Bundy-ra is, hiszen a már kissé kiöregedő Ed O’Neill is szerepel a pilotban, és csuklóból hozza a már ezerszer látott, immár teljesen kopasz, érdektelen szülő szerepét. Ami azonban nem mindennapi, az a családja, hiszen kétszer annyi idős mint latin-amerikai felesége, és annak vékonynak korántsem nevezhető porontya, aki egy röpke 6 évvel idősebb lánykánál próbál meg bevágódni.

Végül, de nem utolsó sorban, hogy a liberalista söpredék szimpatizánsok csoportja is örüljön, kapunk az arcunkba egy alternatív “családot” is, akik Brangelina Jolie mintájára egy vietnámi gyereket fogadnak örökbe. Megrázó, de meg kell szoknia annak, aki benevez(ett) a folytatásra, hiszen bizony ők is állandó szereplők lesznek, és a kor szellemének megfelelően nem lepődhetünk meg azon, hogy a Skins mellett egy olyan népszerű csatorna is ehhez a motívumhoz nyúl, persze azért erősen megszabott keretek közt. Szerencsére. Ami talán meglepő az első részben, hogy a vártnál korábban lerántják a leplet arról, hogy mégis miért ezeket az embereket kell megismernünk, így akár különálló rövidfilmként is értelmezhetjük az alkotást, ami még így is megállná a helyét a palettán.

A karakterek egyébként meglepően befogadható emberkék, így nagy részükkel hamar azonosulhatunk, azonban meg kell nézni melyikükkel, hiszen a globális felmelegedés már itt is pusztít, ennek fényében pedig nem árt ha vigyázunk az ózonréteg elvékonyodásával. Jöhetnek a nagy erővel a fejem felé repített kavicsok és egyéb éles tárgyak, de ez a mellékszál kissé levont a rész értékeléséből, így annak ellenére, hogy néhány jelenetet nem lehetett pókerarccal – nevetve vagy szörnyülködve – kibírni, mégse volt vízválasztó a pilot, és mondjuk egy 6/10-es értéken mozog. Ebben bennevan minden mindenféle jóindulat és kompenzálás, így igazságos lehet a pontszám. Azt végül persze meg kell jegyezni, hogy az ilyesmi sorozatok az abszolút szubjektív határvonalon egyensúlyoznak és sokak szemében esnek rá a kés élesebbik felére.

Jerry Bruckheimer ismét lecsapott, de végre valahára volt olyan jó fej és nem a nyomozós bizniszt erőltette tovább, hanem átpártolt a kórház sorozatokhoz. Ti eltudtok képzelni egy kórházsorozatot agyon effektezve, agyon vágva és persze rommá lassítva? Hát én sem, de a nagymester már a cold open alatt bebizonyította, hogy bizony van létjogosultsága a „high value” mentalitásnak ebben a szekcióban is.

A történet az Alfa csapatról szólna, akiknek a feladata, hogy kezeljék a sürgősségi eseteket a golden hour-ben. Azaz az első órában vagy mi. Magyarán nekik dobják oda a mentősök a beteget, hogy kezdjenek vele valamit, még mielőtt elpatkol a szerencsétlen. A gond csak ott van, hogy a csapat vezetője hirtelen bekattan és lelép, a rockstar orvosok meg hirtelen töketlenek és marakodók lesznek. Ezt csak tovább szítja, hogy megjelenik egy titokzatos orvos, aki hulla nyugalommal egyszerűen csak átveszi az irányítást…

Ahogy várható volt történet az nincs sok, sőt ha jobban belegondolunk akkor egyszerűen nincs is. Pedig sokan valami fene nagy durvulást váltak Jeffrey Lieber-től, aki igazából szart nem dolgozott a Lost-on mégis mindenhol ott a neve. Ez meg persze sokaknak minőségi szempont, de ez koránt sincs így. Ellenben van nekünk egy sorozat veterán szépségünk Lana Parrilla (Swingtown, Windfall, 24, Boomtown, stb) személyében, aki egészen korrekten hozta az intellektuális eyecandy-t, akiért még izgulni is hajlamos a néző. Társnak meg ott van Mike Vogel, aki nagyon karizmatikus próbál lenni, mármint ami a szerepét illeti, de mivel Vogel tipikus B-arc, rendszeresen túl spilázza a szerepét. Ettől függetlenül a kettejük közti szexuális feszültség még működhet is. Harmadik zászlóhajósnak meg van nekünk egy Jeremy Northam-unk (The Tudors), aki titokzatos újonc doki lenne. Northam tapasztalt öreg róka a szerepben, jókora cool-faktorral megáldva, ami egyfajta elegáns vagányságot csempéz a sorozatba, de kb. ennyi.  Ja és van nekünk még egy nagyon rég nem látott Elisabeth Harnois-unk is, aki érdemben semmivel sem jobb, mint azt már láthattuk a Point Pleasant-ben, de ha a készítők meglépik azt a bizonyos szálat, akkor…

Na és itt jutottunk el a lényegi kérdéshez is. Vajon hogyan tovább? A Pilot egyelőre egy fene nagy kérdőjel minden szempontból, hisz mindenből mutattak egy keveset. Most vagy az van, hogy ráállnak a minőségi kidolgozásra, ami ugye cefet drága móka lenne. Vagy egyfajta „medical high octane” sorozatot kreálnak a műtőben, amire megint csak kevés az esély, szóval marad a karakterizálás. A gond csak az, hogy ezzel a sok B-arccal ez igen nehéz meló lenne. Érdemben látok benne fantáziát, hogy némi soap szálat vigyenek bele a történetbe, de mivel Bruckheimer mester bábáskodik az egész felett inkább maradni fog túlreagált heroizmus, meg az a fene nagy pátosz, hogy márpedig ezek a phaszagyerekek az orvoslás rock sztárjai.

Részemről ez egy kemény közepes volt, de csak az eyecandy faktor és a minőség miatt. Az első 5 perc tényleg ütött, de a folytatást sikerült fokozatosan leépíteni a tipikus amcsik klisékkel, amit Bruckheimer hatványozottan felnagyított. Az viszont már most kijelenthető, hogy a Traumát nem fogja leverni minősében!

Premier: 2010/4/2
Írta: Jeffrey Lieber
Rendezte: Kenneth Fink
Nézettség: 7,59 millió

Az első szó, amelyre az ember a Comedy Central legújabb sorozatának első része után asszociál, a beteges lehet, hiszen a legújabb mesekörnyezetbe helyezett vígjátékban igazán vicces megközelítésből próbálták az emigránsok életét bemutatni. Szokás ugye azt mondani, hogy ha valaki más országban képzeli el a jövőjét, és emiatt akár hajlandó is elköltözni, súlyos hátrányokkal indul az eredeti lakosokhoz képest, ennek köszönhetően pedig nehézségek sorával kell szembenéznie. Az Ugly Americans groteszk stílusával és beteges karaktereivel teszi fel a sztereotípiára “i”-jére a pontot.

Talán mondanom sem kell, hogy minimum pszichiátriai kezelésre szorulnak a kreatív stáb tagjai, ugyanis mindenféle lényekként ábrázolni a lakhatási engedélyért küzdő embereket eléggé a jóízlés határát súrolja. New York városában ugyanis szinte csak ördögök, zombik és robotok laknak, akik egy bizonyos társaság kezében vannak, ha ugyanis nem kapják meg a megfelelő iratokat, kalap-kabát, mehetnek isten hírével oda, ahonnan jöttek. Más kontinensen vagy országban ugyanis nem éppen egyszerű az elhelyezkedési lehetőség, főleg ha szarvunk van és vörösen izzó, sárga szemeink.

A történet mellé kapunk persze egy főhőst is, aki ennek a vállalatnak az alkalmazásában áll, így a különféle, szerencsétleneknek próbál beilleszkedni az ottani környezetbe és életstílusba…kevés sikerrel. Ki látna szívesen egy test nélküli agyat vagy egy kétfejű nőt vidáman az utcákon sétálgatni? Senki. Azonban a sorozat címszereplőjének is megvan a maga gondja, a frissen érkezettek sorsa fölött való döntés mellett ugyanis a főnök kezelhetetlen lányával játszik démoni játékokat, amikből szinte biztos, hogy ő jön majd ki rosszul. Nagyjából ennyi lenne az alapszituáció, a 20 perces játékidő alatt pedig azzal szenvedünk, hogy kinek sikerül kiállnia a próbákat, és ki kerül vissza a süllyesztőbe.

A csatorna nevéből következtetve könnyen gondolhatnánk azt, hogy bizony egy szórakoztató, nevettető darabbal találkozunk majd, ha leülünk a képernyő elé, azonban ebből a szempontból csalódást kelt a sorozat első része, hiszen amellett, hogy rendkívül erőltetetten hat a bevándorlók tipizálása, még a morbid hangvételt is eltúlozzák a készítők, így pedig egy gyomorforgatóan gyenge darabbal lehet dolga annak, aki hajlandó egy kevés időt áldozni erre az agymenésre, persze az is lehetséges, hogy egyfajta beteg humor szükségeltetik a Comedy Central újoncához, mert ez így első blikkre nem igazán váltotta meg a világot, a szintén ebben a szezonban debütált Secret Girlfriendhez képest is szomorú a végeredmény.

Összességében tehát a 3/10-es értékelés rengeteg jóindulatot tartalmaz a pilot minőségéhez képest, ugyanis ebben az esetben sajnos tényleg nincs miről beszélni, a CC pedig szégyellheti magát, hogy csupán ennyit tudtak letenni az asztalra. Az év animációs sorozata még mindig az Archer, amely remek stílusával, kellően adagolt morbid párbeszédeivel képes volt az újdonság erejével hatni, habár a kidolgozottság hagyott némi űrt maga mögött. Az Ugly Americans csupán ennyire volt képes, így keresgélhetünk tovább a palettán, hátha a közeljövőben debütáló, a stílus ismertetőjegyeit jobban felhasználó mesesorozat is feltűnik majd egyszer, hogy az F/X újoncát lelökje a trónról, mi pedig elégedettek lehessünk.

Hasonló témában, de egészen eltérő eszközökkel operál a How To Make It In America, amely annak ellenére hogy drámai hangvételű szitkom, mégis jobban átadja a problémakör hangulatát, és a szerethető szereplőkkel vegyített nagyszerű produkció kellően megmutatja, bizony lehet ebben a témában is ütős műsort készíteni, jelen esetben azonban ez valahogy nem sikerült sajnos.

2005-ben az Amerikát ért korábbi terror merényletek után ismét megrengett a világ, hiszen komoly katasztrófa érte a Földet, ugyanis a Katrina hurrikán mindent elsöpörve pusztított el városokat, tett tönkre családokat és okozta számos ártatlan lakos halálát. Merész húzásnak tűnik az, hogy az HBO arra vállalkozott, hogy egy ehhez hasonló súlyú eseményt képernyőre vigyen, azonban régóta tudjuk már, hogy ez a társaság sok szempontból több mint egy szimpla tévécsatorna, és ezt a továbbiakban kielemezzük, az eddigi produkciókra is jellemző motívumokat erősen kiemelve.

Ami igazán érdekes a pilotban, hogy egészen feelgood kezdéssel örvendeztet meg bennünket, hiszen a zenészek életét nagy vonalakban bemutató első néhány perc egyáltalán nem érezteti azt, hogy a helyszínen menthetetlen épületek uralják a tájat és bizony mindössze három hónappal korábban fél New Orleans víz alatt volt. Elgondolkoztató dolog ez, azonban a később látható főcím kárpótol minket, hiszen a True Blood stílusához hasonló kép és hangi világ egyszerűen lenyűgöző, és a bevezetőben látott össznépi felvonulás hangulatának megfelelően teszi fel az i-re a pontot, tekintve hogy remek összhatást vált ki az ének és trombitaszóló páratlan duója ebben a néhány percben.

Sokan kezdhetik el ásni ezen a ponton a Treme-t, amely annak ellenére, hogy remek promókkal kezdte lubickolását a sorozatok világában, kissé eltért attól az irányvonaltól, amit én személy szerint egy ehhez hasonló produkciótól vártam volna, vagyis a szüntelen sírást, és a kárbecslések valamint pattanásig feszült idegek harcának gyorsütemű áramlását. Ez nem valósult meg, hanem a készítők inkább egy átmenetibb, burkoltabb előadásmódot választottak, így a nap nagy részében lázadó tinikre emlékeztető muzsikusok ropták a táncot, teljes hangerőn dübörgött a zene, mi pedig elengedhettük magunkat, mondván hogy minden rendben. Az igazság persze általában nem a felszínen vegetál, így a problémák gyökere elsősorban az emberi lélekben keresendő, és bizony higgyük el, érdemes ott kutakodni egy keveset, nem is gondolnánk mennyi titkot rejt egy-egy személyiség.

Nem volt egyszerű elkészíteni ezt a sorozatot, hiszen egy balszerencsés haláleset is nehezítette a munkálatokat, ugyanis az egyik producer éppen a sorozat készítésekor hunyt el, miközben a többség tremegve várta a premiert. Az emberi drámák bemutatása tökéletesen sikerült, talán ennek a lelkiállapotnak is köszönhetően, ami a pilot készítésének légkörét övezte, ki tudja. Azonban szinte félelmetesen hat, ahogy az egyes karakterek az egyik pillanatról a másikra elkeseredett, már-már depresszív hajlamokkal rendelkező, őrjöngő vadállatokba mennek át, és a szerencsétlen riporter felszerelését nem kímélve csapják bele a segédeszközöket az óceánba. Igen, akik látták jól sejtik, John Goodman figyelemre méltó teljesítményéről beszélek, aki végig hozni tudta azt a morcos figurát, aki szembeszáll a világgal és szinte senki nem állíthatja meg.

Érdekes, és mégis valamilyen szinten igaz állítás lehet az, hogy bizony a kormány és a tudósok is felelősek lehetnek a tragédiáért, hiszen valamilyen szinten előre tudják jelezni a későbbi vészeket, mégis számunkra ismeretlen okokból eltitkolták a tényeket már nagyon sokszor. A cselekmény három szálon fut, a már említett idegbeteg világmegváltón kívül egy rendkívül tehetséges fekete zenész, valamint egy szánalmas disk-jockey kalandjaiba nyerhetünk betekintést, akik mindannyian különféle módon próbálkoznak szembenézni a letagadott ellenséggel, a hurrikán még a mai napig felettük tornyosuló rémével, ami nem igazán akarja elengedni a megrettent, saját házukat vesztett lakosokat, erre pedig több utalás is elhangzik, jelentős részük pedig azzal a bizonyos f-betűs sorral operálva ad hangsúlyt a kárnak, sőt nem félnek megmaradt értékeikben sem kárt tenni.

Összességében nagyon nehéz megítélni, hogy milyen sorozat is lesz a Treme, tekintve hogy lassú cselekményével és a benne rejlő hihetetlen feszültséggel még kellemes kis darabnak ígérkezhet a sorozatok tengerében, így pedig megérdemel egy 7/10-es értékelést, ugyanis a végére kissé unalomba fulladt a cselekmény és valljuk be, szürreálisan hat az a tömeg, amely állandóan a nótát fújja, és próbálja ignorálni azt, ahogyan a hullámok a feje fölött összecsapnak és hidakat vágnak ketté. Talán tanulhatunk is majd valamennyit az újoncnak hála, és felismerhetjük egy napon, bajban ismerszik meg a barát, de akkor sem árt, ha a szebb időkben jelen van valaki, aki szívesen segít minket az úton.

Az egyébként senkit ne riasszon el, hogy a pilot több mint egy órás, ugyanis a remek betétdalok többnyire segítenek a plusz percek feldolgozásában, annyi azonban igaz, hogy ennek a megoldásnak köszönhetően kissé vontatott stílust vesz fel az első rész cselekménye. A komolyzene kedvelői ezúttal igen erős fórt élveznek a fiatalokhoz képest.

Robert C. Cooper és Brad Wright egy generációt neveltek fel a Stargate univerzummal, ami sokak szerint iskolateremtő példája lett a modern sci-fi szcénának. Mind az anyasorozat (Stargate SG-1), mind a spin-off (Stargate Atlantis) igen nagy sikerrel futott, sőt még fut is, hisz a cancel óta sorban érkeznek a tv filmek. Ellenben ezalatt az idő alatt felnőtt egy új generáció, akiket ismételten meg kell fertőzni valamivel. Na ezt a drogot hívják most Stargate Universe-nek.

A projektről már 2007 nyarán szó volt, állítólag már a script is íródott, hogy aztán 2008-ban már képernyőre is kerülhessen. A sors persze közbeszólt a WGA sztrájk által, így a projekt maradt a hűvösben, miközben a Stargate Atlantis az életéért küzdött. Végül az SGA megkapta a cancelt, a Sci-Fi Channel pedig zászlóhajós nélkül maradt, így egyértelmű volt, hogy újabb spin-off sorozat érkezik, ami egyben a Sci-Fi Channel-t váltó SyFy első saját gyártású sorozata is lesz.

A stábot főleg az SGA emberei alkotják, de a kreatív páros már az elején leszögezte, hogy ez egy merőben más Stargate sorozat lesz, amihez tartották is magukat. Elég csak azt megemlíteni, hogy az évad 1. felében nem is volt idegen faj. Sokkal borongósabb világot akartak teremteni, ahol a inkább a dráma dominál, sem mint a Stargate sorozatokra jellemző humor és látvány.

A történet annyi lenne, hogy van az embereknek egy hiper-szuper titkos projektjük az Icarus, amit egy rutinellenőrzés során támadás ér. A maroknyi katonának és tudósnak menekülnie kell, de nem a Földet veszik célba, hanem a vezető tudós Dr. Rush által megfejtett 9. ékzárat használják. Így kerülnek a Destiny fedélzetére, amit még az Ősök terveztek valamikor nagyon régen. A legénységnélküli hajót arra programozták, hogy az élet után kutasson, és közben csillagkapukat helyezzen el a lakható bolygókon több milliárd fényévnyi távolságra a Földtől. A maroknyi túlélőnek tehát ezen az ismeretlen és igen lestrapált űrhajón kell valahogyan hazatalálniuk, de előtte inkább valahogy életben maradniuk, hisz a készletek és a morál sem éppen verdesi a plafont…

Igen, magyarán egy amolyan túlélő sci-fi sorozatot kaptunk a Wright-Cooper párostól, ami sokkal inkább az összetett és karakterizált drámára épít sem, mint a látványos akciókra és a tucat fajok felvonultatására. Sokan a Battlestar Galactica-hoz hasonlítják a sorozatot, ami egy rész meg is állja a lábát, hisz az alapkoncepció igen hasonló. Egy maroknyi túlélő próbál hazajutni, miközben egymással hadakoznak a készletekért. A gond csak az egészben az, hogy itt a drámázás nem emelkedik olyan minőségi szintre, mint a BSG esetében. Ez mondjuk részben köszönhető annak is, hogy az írók folyamatosan nyitva hagynak minden szállat a feszültségkeltés érdekében. Ez persze egy bizonyos pontig működik is, de azontúl inkább csak az érdektelenségbe fullad az egész. Sok helyen lehetett olvasni, hogy a rajongókat megosztotta a széria, egyrészről a furcsa történetnek hála, másrészről meg a furcsa struktúrának hála.

Anno a Stargate sorozatok epizód centrikusak voltak és talán 5-6 rész volt csak, ami a fő szálat vitte tovább. Ellenben itt a részek már-már összefolynak, némi „high-concept” hatást erőltetve, de az igazi átívelő szál itt is hiányzik. Csakúgy, mint a húzó karakterek. Bár azt rögtön tegyük hozzá, hogy az eredeti szériából megismert karakter típusok szerencsére nem köszönnek vissza, de az új felhozatal sem váltja meg a világot. Azt mondanám rá, hogy sokkal inkább egy BSG-t idéz, csak butítottabb verzióban. Pedig van nekünk egy zseniális Justin Louise-unk (Durham County) és Robert Carlyle-nk (The Last Enemy), akik mindent megtesznek, hogy egymást baszogatják, de ez mit sem ér, ha a mellékszereplők egyszerűen életképtelenek. Itt főleg a húzónévnek szánt Ming-Na (Vanished) és Lou Diamond Phillips (Numb3rs) van a célkeresztben, akik egyszerűen inkompetensek a szerepükre. De sajnos az eyecandy vonulat sem sikerült sokkal életképesebbre, ellenben azt el kell ismerni, hogy megint sikerült szemrevaló csajokat castingolni.

Amúgy sokak szerint a hiba nem is a történetben van, hanem a szereplőkben, mivel egyetlen egy szerethető karakter sincs köztük. Folyamatosan azt sulykolják belénk a készítők, hogy bizony ez a legénység a legutolsó szarháziakból verbuválódott össze, akik már az elején halálra vannak ítélve. Ebben persze van igazság nem is kevés, de érzésem szerint itt a készítők idővel majd a karakterfejlődésre aposztrofálnak majd, hisz elvégre nincs olyan nagy legénység, hogy látványos harcokban vegyenek részt. Persze ezt ki is kell várni, ami azért ebben a melankolikus tempóban nem is olyan könnyű móka.

Érzésem szerint viszont a hiba sokkal inkább az írókban van, akik tudat alatt fejben mindent megtesznek azért, hogy csapdába írják saját magukat. Gondolok itt a napon átutazásra, vagy a 8. részre, ami felett egyszerűen csak átsiklottak. Ide bizony egy kemény seggberúgás kellene meg egy gyorsabb tempó. Mert a drámázás szép lassan azért működik, a folyamatos lezárás nélküli történetek is mozifilmekbe illő komor világot generáltak, de ez még mindig kevés. Többek közt ezért sem írtam Pilot kritikát, mivel a 3 órás premier semmi maradandót nem okozott. Sokkal inkább addikciót generált, így egy szuszra le is toltam a fél évadot. A gond csak az volt, hogy a 10. rész über cliffhangerje után is csak azt éreztem, amit a premierkor. Csak ennyi!!!??? A folytatásra persze maradok, mivel kíváncsi vagyok, miként írják ki magukat az írok a finálé csapdájából, meg persze ott van a titkos új faj is, amik lassan megvillantják magukat is.

A Vészhelyzet kaszája után hatalmas űr tátongott az orvosi dráma fronton, amit sokak szerint a Grey’s Anatomy nem tud egyedül befoltozni, így a csatornák gyorsan rá is álltak a tömegtermelésre. Na a Trauma ennek a hisztérikus tömegtermelésnek volt az éllovasa, ugyanis Dario Scardapane creator úgy vélekedett, hogy az űrt egy merőben új koncepcióval kellene kitölteni. Ez a koncepció pedig nem más, mint az akció sorozatoknál is igen ritkán alkalmazott „high-octane”, vagyis az észbontóan pörgő akciójelenetek sora, jelen esetben megspékelve némi kórházi drámával.

A fenébe, a bevezetőben szinte el is mondtam mindent! Ez azért kissé minősíti már a sorozatot, amit persze megtettek már előttem a kritikusok is. Hiába, a hype faktor megint lecsapott! Na szóval adott egy látványos helikopter baleset a cold openben, hogy a történtek után egy évvel visszatérjünk újból. Van egy vagány Johnny Bravo klón mentőhelikopteresünk, aki pont a tragédia évfordulóján tér vissza a halálból dolgozni, ami persze felkavarja az érzelmeket. Aztán van nekünk egy szexi popsival megáldott szőkénk is, akin amellett, hogy jól áll az egyenruha még az eyecandy faktort is nyomja. Ellenben totál szarul drámázik, merthogy a faszíja odalett a balesetben. Végül pedig van egy kötelező fekánk, aki ha jól vettem ki, azért kefél félre, mert nem bírja feldolgozni a balesetet. Na körvonalakban ennyi lenne az a fene nagy hypepal megáldott Trauma.

Egyébként a legnagyobb trauma engem akkor ért, amikor megláttam a gagyi CGI orgiát, ami állítólag igen csak húzós összegbe fáj a készítőknek. Tipikus esete a szarkának meg a farkának. A készítők nagyot álmodtak, de a kivitelezésre már nem futotta eléggé. Hagyjuk is! Ugyanígy elmehetünk a történet felett is, ami igazából nincs is, de mit vár az ember egy „high-octane” sorozattól?

A legnagyobb gond a szereplőkkel van, vagyis inkább a karakterekkel, mivel a színészekkel csak-csak megbarátkozik az ember, de a karakterekkel… Egyszerűen túl felszínesek, esély sincs rá, hogy megszeressük őket. Ebben persze részben az írók a ludasok, akik nem voltak képesek fix karakterrajzokkal operálni és elégséges kapcsolatrendszert kiépíteni. A feka Boone-nal nem is tudom, hogy mit akartak kezdeni, annyira zagyvára sikerült a karaktere. Hogy a finálés összebújós mókáról ne is beszéljünk. Egyedül még Cliff Curtis volt az, aki valamilyen szint tudott vinni ebbe az felszínes klisé tengerbe, de ő meg ugye inkább B-arc a mozikban, így hajlamos túljátszani a szerepét. Itt is megvolt a hajlama.

Kár is tovább nyomni a rizsát, a Trauma egy igazi trauma sorozat, amit csak a beteg elméjű sorozatguruk bírnak ki. Részemről én kaszálnám a Pilot után, de mivel nem vagyok normális tuti folytatom, már csak azért is, hogy Curtis nyuszi, mikor akaszt be Anastasia Griffith (Damages) karakterének. Amúgy meg az egész nem több mint a műfajok felszínének látványos karcolgatása, érdemleges mondanivaló nélkül. Jah, és azt a „high-octane” maszlagot felejtsük el teljesen, itt minden van csak tempó nincs.

Premier: 2009/9/28
Írta: Dario Scardapane
Rendezte: Jeffrey Reiner
Nézettség: 6,93M

Az eddigiek során elég következetesen kerültem el a medikusokról szóló sorozatokat, hiszen annak ellenére hogy korábban a Vészhelyzet egy remek produkció volt, a heti egy epizód-egy baleset felállás kicsit kuszán hatott. A Doktor House ezzel szemben kellemesebb meglepetés volt, hiszen a szabad szájú doki amellett hogy kollégáit is szívesen leosztja, a betegek felett sem átall ítéletet mondani. Hogy mi akkor a Miami Medical? A kettő keveréke, hiszen a Jerry Bruckheimer felügyelete alatt készült műsor pilotjának első öt perce bizony olyan ütősre sikeredett, hogy az ember a nyitányban látott szereplőkhöz hasonlóan az állának apró darabkáit alig győzte felkaparni a földről.

“Trauma docs, best and the brightest. The rock stars of medicine.”

Talán elegendő ezt a zeneszámot bemutatni és máris elégedetten, a feelgood faktorra gondolva bólogathat a nagyérdemű, hiszen Pitbull nagy sikerű száma elég durván megadta az alaphangot a sorozatnak, hogy aztán egy fatális robbantás vessen véget az addig látott idilli állapotnak, mi pedig tátott szájjal nézzük a következményeket.

A felütés tehát tökéletesen eltalált kép és hangsorokat mutat be, mi pedig hirtelenjében a sebesülteket szállító helikopteren találjuk magunkat, ami egyenesen a kórházak Rolling Stonesához szállít minket, ami egy különleges orvosi csapat, akik a balesetek után kritikus állapotban lévő betegeket látják el, hiszen a tragikus esetek utáni 60 perces időszakokban a legnagyobb annak az esélye, hogy a sérültek távoznak a másvilágra. Persze ehhez még hőseinknek is lesz egy-két szava, akik annak ellenére hogy igen szedett-vedett orvosoknak tűnnek, mégis legyőzik az eléjük kerülő akadályokat. Már aki persze, hiszen rögtön az első negyed órában el is veszítik a traumások vezetőjüket, így anarchia fenyeget.

Szerencsére megérkezik a helyi House doktor, aki a nap hőseként menti meg egyesével az elhullani készülő pácienseket, akiket sorra szállítanak be a kórházba. Ugyanis amilyen ütős és fantáziadús a sorozat kezdése, olyan egyhangú a folytatás, hiszen mást sem csinálnak hőseink, mint a műtőasztalon fekvő szerencsétleneken próbálnak segíteni. Erősen bólogathatunk, hogy igen, de hát ezért is Miami Medical a sorozat címe, és persze emiatt orvosok a főszereplők. Valahogy azonban próbálhattak volna a készítők még nagyobb hangsúlyt fektetni az emberi drámára, úgy ahogy a kislány megköszönte az öregedő, kezét vesztett férfinak hőstettét. Bevallható, hogy ez az ötlet bizony jó húzás volt.

Amellett hogy jól ismert motívumok köszöntek vissza, bizony vizuális orgiának is felfogható a pilot néhány momentuma, hiszen elég ha a vezér kiakadására gondolunk, ahogy a vércsepp aláhullott a levegőből, bizony az effektekért felelős szakembereknek jár egy csattanós pacsi. Az eyecandy faktor is elég szépen érvényesül, hiszen Elisabeth Harnois nem csupán szemet gyönyörködtető szépség, de ahogy azt a Keith című filmben láthattuk, bizony tehetségnek sincsen híján. A gárda elég szépen össze lett rántva, annak ellenére hogy pár perc alatt kiismerhetőek, azonban még mindig ezerszer inkább ezt nézzük, mint a Traumát, amely egy percre sem kötött le sajnos annak idején.

Ki kell jelentenünk, hogy bizony a Miami Medical sem váltja meg a világot, mégis kellemes kikapcsolódás volt még az olyan nézők számára is, akik öklendezve fordultak le a székről a Vészhelyzet egy-egy epizódja alatt. Elgondolkoztató mindenesetre hogy vajon mikor lesz képes valamelyik tévécsatorna végre egy tökéletes kórházas sorozattal előállni. Manapság talán a CW és az ABC szekere fut nagyon, így érdemes lenne belevágniuk egy pilot elkészítésébe, hiszen manapság nincs olyan sorozat ami versenyre kelhetne a nagyszerű elődökkel. Sokan üthetik most az asztalt, a Grey’s Anatomy címét üvöltve, azonban tény, hogy abban az esetben csupán egy, a női nézőseregre kihegyzett produkcióról van szó.

Összességében tehát közepes szinten mozgott a sorozat pilot epizódja, hiszen a nagyszerű kezdést csúnyán kettézúzták a készítők az egyhangú folytatással, ennek köszönhetően pedig csupán 5/10-es értékelést érdemel a produkció nyitánya. Mégis volt benne valami, ami rávett arra, hogy még legalább egy epizódra esélyt adjak neki, hiszen ilyen bevezetőt nem mindennap lát az ember, és ha már csak azért a kezdésért is, de érdemes nyomon követni a traumások kalandjait. Persze ha nem képesek megismételni azt a néhány motívumot, ami bizakodásra adhat okot, akkor ebből bizony könyörtelen kasza lesz, tekintve hogy igen széles manapság a csatornák kínálata világszerte. Ez lenne a bőség zavara?

Ugyebár amikor egy magyar ember meghallja a valóságshow kifejezést, egyből zebracsíkos ruhába öltözött fura fazonok, bukott zenészek és kisvárosi, könnyűvérű lányok jutnak az eszükbe. Nem is hibáztathatjuk a nézőket, hiszen a gyengébb színvonalú reality-ken edzett közönség, nincs más, így jó lesz ez is alapon vág bele a különféle akár silánynak is nevezhető tévés produkciók megtekintésébe, így elborzasztva bennünket, amikor a magyar nézettségre teszünk heti kitekintést. Ezzel szemben azért az USA-ban vannak a stílusnak jó képviselői, így egészen erős évadkezdést produkált a Fly Girls.

Ezt a témakört még szokni kell, hiszen nem mindennap néz az ember realityt a Lost és V színvonalú produkciók mellett, a hazai normához viszonyítva mégis aránylag szórakoztató darabnak tűnt első blikkre a sorozat. Történet ugyebár a stílusból adódóan igazán nincsen, egyetlen közös szál köti össze a húsz perces epizódokat, mégpedig az az öt, közepesen dekoratív stewardess, akik mivel máshoz nem értenek, az önállóságra hivatkozva választották ezt a repkedős munkát. Nem sokan hihetjük el, hogy mennyire jó is nekik, hiszen az Up In The Air című film óta köztudott, hogy a hozzájuk hasonló emberek bizony menekülnek maguk és a világ elől, e fölött szemet hunyva pedig egészen jó vázra építettek a készítők, így csupán néhány percenként kellett az órára nézni, hogy mennyi van még hátra.

A giccses főcím persze nem adta meg az alaphangot a történetnek, így eltorzult arccal nézhettük, amint az öt légiutas kísérő próbálta nekünk az első pár perces blokkban bebizonyítani, hogy bizony övék a világ legjobb állása, és ha valaki független, önálló nő akar lenni, kövesse példájukat, hogy ne csupán a földön, de a levegőben is kínozhassa magát, az utasokat és persze kollégáit is. A szinte nevetséges bevezető után a zeneszámok is csak pörögtek, így próbálva egy bizonyos feelgood hatást kiváltani belőlünk, ami sajnos felemás eredménnyel sikerült, hiszen sütött a lányokról, hogy túljátsszák magukat és maguk sem hiszik el, amit állítanak. A karakterek egyébként változatosak voltak mint a Góbi sivatag, így az anyai ösztönöktől vezérelt anyukától kezdve, az örök vesztes szőkeségtől a badass barnáig sokféle személyiséget ismerhettünk meg.

Az igazság pedig az, hogy kissé sok volt belőlük, hiszen legnagyobb problémájuk a rövid játékidő alatt talán az volt, hogy elfogadják-e, ha egy utas randira invitálja őket, illetve abban az időszakban, míg nem bódító zene szólt és rázta magát a nép, egymás haját tépték és közepesen hihető alakítást nyújtva próbálták a lányok kötetlen ketrecharcot imitálva lenyomni egymást. Ez kevés sikerrel járt és a pilot kezdeti, hangulatosabb felütése is átcsapott egy elég rossz folytatásba, hiszen úgy tűnt, mintha a forgatókönyvírók nem tudták volna, mihez kezdjenek a szituációval, hiszen ők is tudhatták, hogy az eyecandy faktor bizony nem lesz meg, és a drámai hatásra kellene rátenni pár lapáttal.

Bevallható tény tehát, hogy a CW nem ezzel a műsorral fogja újra megalapozni hírnevét, ugyanis az erőltetett cselekményt gyenge karakterekkel fűszerezték meg, ennek hatására pedig könnyedén az érdektelenségbe fordult a pilot epizód. Mindenesetre sokkal érdemesebb még inkább ezt nézni, mint a Zs-kategóriás, általunk jól ismert produkciókat, ugyanis legalább láthattuk, hogy miért ne engedjék szüleik az értelmes nőket erre a pályára, habár így egy ambivalens hatás valósult meg, tekintve hogy a műsor célja éppen hogy az álommeló népszerűsítése volt, azonban a nagy igyekezetnek vért izzadó eredménye lett, így pedig egy könnyen felejthető pilotot tettek a készítők az asztalunkra.

Összességében tehát a Fly Girls nagyjából egy közepes szinten mozgott, azaz 4/10-es értékelést kapna, hiszen személy szerint csupán a hazai produkciókra tudok alapozni, azokhoz képest pedig majdnem jó is lett a show. Egy reality-kben jártas néző talán megkövezne a pontszámért, mégis talán egyszer 20 perc nem olyan sok, és időpazarló tevékenység, a műfaj szerelmesei pedig nyugodtan tehetnek egy próbát a sorozattal.

Minden bizonnyal aki gyakran követ minket tisztában van azzal, hogy szeretjük a kémes sorozatokat, hiszen a Human Target is elég jó értékeléseket kapott, valamint hetente írogatunk az NBC hasonló stílusban elkészült sorozatáról, a Chuckról. Az F/X ebben a műfajban kezdett nem is olyan régen bele a vitézkedésbe, így elkészítették a 10 epizódos Archert, amely formabontó eszközöket használva rengette meg a stílust, hiszen rajzolt képvilágával és remek szinkronhangjaival, valamint nagyszerű dumáival vehette le lábáról a nagyérdemű közönséget. A megdöbbentően jól sikerült széria ugyanis klisés, mégis jól bevált módszerekkel operált az első epizód cselekményében.

“Karate? The Dane Cook of Marital Arts? ISIS agents use Krav Maga”

Az alig húsz perces sorozat egy kiváló, és mulattató szituációt vázol fel előttünk, ugyanis egy kémekből álló vállalat életébe nyerhetünk bepillantást, amelynek kétségtelenül egyik legellenszenvesebb és félkottásabb arca Archer, akinek anyja ül a főnöki székben, így számos ellentét bontakozik ki köztük. Amellett ugyanis hogy anyuci kedvence bármit megtehet, ráadásul a klasszikus, 007-es ügynök minden tulajdonságát is ötvözi magában. Az igazság az, hogy körülbelül annyi érzéke van a fegyverekhez mint Chucknak, a nők mégis bomlanak a rajzolt James Bondért, más kérdés persze, hogy érdemtelenül.

Az igazság az, hogy az első néhány perc elteltével nehezen tudja eldönteni az ember, hogy tulajdonképpen jó sorozat-e az Archer, hiszen a rendkívül leamortizált, szinte képregényszerű látványvilág és animáció nagyon egyszerű, és a néhol darabos mozgás miatt látszik, hogy ezt bizony számítógéppel készítették. Így sokan gagyinak nevezhetik a látványt, azonban a szereplők kidolgozottsága kissé felejtetheti ez, na meg persze csupán addig tart ez az érzés, amíg főhősünk el nem kezdi alázni a többieket, kezdve az idegesítően rajongó titkárnőtől egészen a leszbikusnak kikiáltott mindenesig. Sokan el fogják kerülni mindezek miatt a sorozatot, azonban becsülendő az íróstáb zsenialitása is főleg.

Amellett ugyanis hogy elborult a cselekmény váza, még egy adag iróniát is elénk raknak a készítők, fityiszt mutatva a többi kémes sztorinak, valamint nagyszerűen ki van bontva az Archer és exe közti kapcsolat, valamint jelenlegi párjával együtt így már egyféle háromszög alakul ki, és higgyük el, senki nem akarna ilyen helyzetbe kerülni. A főcím kellően figyelemfelkeltőre sikeredett, mégis irritálhatja az embert, hiszen a ’70-es évek stílusában készült bevezető képsorok túlságosan is követik a sablont, így a rikító színek mellett semmi újdonságot nem mutat fel, példának okáért a Human Target főcíme is zseniális ehhez képes, mégis van valami, ami leszögezi az embert a képernyő elé.

Nem elhanyagolható tény persze az sem, hogy a sorozatban feltűnik az animált Lara Croft, valamint habár ne számítsunk Spartacus szintű 18+ jelenetekre, mégis felnőtt nézőkre van szabva a produkció, így még csak azzal sem vádolhatjuk meg, hogy olyan primitív mint a Tom és Jerry és csupán a sajtot kergetjük majd 10 részen át.

Az F/X tehát belenyúlt a tutiba, hiszen a nagyszerű forgatókönyvvel megírt Archer igazi gyöngyszemnek számít a mai tévézés produkcióinak körében, tekintve hogy bármely stílus képviselőit megtalálhatjuk a tucatnyi csatorna egyikén, amely elnyeri tetszésünket. Ez a különleges szitkom egyike azoknak  a szériáknak, amelyeket nem szabadna kihagyni, ugyanis elképesztően ötletes poénjaival és nevettető szituációival egyértelműen az egyik legjobb mese, ami mostanság fut, így meg is érdemel egy 8/10-es értékelést, ha pedig beleszólásunk lehetne, valószínűleg javasolhatnánk, hogy több ilyet tegyenek le az asztalra a stúdiók, például egy mesés Lost spinoffnak biztosan lennének támogatói.

Műfaj: Többkamerás szitkom

Készítők: James Burrows (Gary Unmarried, Back to You, The Class) a pilot epizód rendezője, míg Ricky Blitt (Family Guy) exkluzív producere és írója.

Szereplők: Alyssa Milano (Charmed), Josh Lawson (Sea Patrol), Kelly Stables (Greek, Two and a Half Men), Kyle Bornheimer (Worst Week), Camden Palmisano (Little Monk), Sierra McCormick.

Stúdió: Warner Bros. Television

Történet: Középpontjában négy fiatal áll, akik az igaz szerelmet keresik. Egyikőjük Rebecca, aki elvált anyuka és két gyerekével – Shawn és Lisa – él együtt, valamint egy Perry nevű barátjával, akinek van egy olyan rossz szokása, hogy minden lányba beleesik, ha egy kicsit közelednek felé, de akkor is, ha nem. Róluk fog szólni a sztori.

Berendelve: 6 epizódra (13-ról visszavették a berendelését 7-epizódra, viszont már mindenhol 6-ot emlegetnek csak.) Premier: április 12-én 21:30-kor.

Kanyecc mondja: Lássuk csak. Alyssa Milano régen volt tévésorozatban. Legutóbbi hosszabb és tartós szerepe a Bűbájos boszorkák volt. Hát nem mostanság, abban kiegyezhetünk. Kérdéses, hogy Alyssa még jó-e és a rajongói kitartanak-e mellette. A másik baljós jel, ami a vesztét okozhatja, az a visszavett berendelés. Ez ugyanis egy sorozatnak az előkasza hírével ér fel. Harmadik pedig a kampánytalanság, merthogy csak most kezdett bele a csatorna.

Pozitívumként kell emlegetni, hogy a Dancing with the Stars fogja felvezetni, ami múlt héten rekordot döntött. Na mármost, ha sikerül sok nézőt megtartania, akkor akár megkaphatja az visszaegészítést 13-ra. Ez kell neki. Készítők között James Burrows, aki szintén neves szitkomnak adott életet. Gary Unmarried még most is köztünk él. Szerintem 40%, hogy megéli a 2010/11-es idényt.

RaulReal mondja: Az ABC-nek mostanában bejöttek a szitkom világába tett kikacsintásai, hiszen a Better off Ted és a Cougar Town is értékelhető sorozatok. A Romantically Challenged első blikkre egy Jóbarátok/HIMYM utánzatnak tűnhet, a téma és a baráti kör alapján, azonban reménykedhetünk abban, hogy a tapasztaltnak számító színészek és színésznők ki tudják emelni a klisétömegből a szériát

Mindenesetre a csökkentett epizódszám baljós előjelnek tűnhet, főleg hogy az amerikai szakemberek már bepillantást nyerhettek a műsor pilotjába.

(A tovább mögött 12 további promo kép.)

Tovább…

Sokan utasítják el csuklóból az angol sorozatokat, mondván hogy az akcentus borzalmas, a folyamatosan “a”-val beszélő karakterek pedig kinyitják a bicskát az ember zsebében. Nem meglepő módon a britek pedig az amerikaiak kiejtésén virulnak nagyokat, ennek ellenére aránylag jól elvan a két népség, a tévés viszály azonban folytatódik. Míg a Skins és a Misfits porba alázza a hasonszőrű jenki produkciókat (Gossip Girl, Heroes), addig úgy tűnik, a többi stílus nem igazán megy európai ismerőseinknek, ugyanis hiába nyúlnak a divattól kezdve a család témaköréig, az eredmény valahogy középszerű és igencsak erőtlen lesz.

Ezen a ponton persze el lehetne kezdeni vitatkozni, hogy vajon a Married Single Other legyűri-e például az NBC családdrámáját, a nem is olyan régen debütált Parenthoodot, azonban az elvárható minőséget ez a pilot sem tudta garantálni, habár az angol átlagnak megfelelő 6 epizód nem jelenthet megerőltetést a feldolgozást tekintve. A helyszín tehát, mint már kitalálhattuk Anglia, valahogy egy Isten háta mögötti városkában nézünk egy kicsit szét az ott lakók életébe betekintést nyerve, hogy a hibáikból is tanulva váljunk jobb emberré. Elvileg a stílus darabjainak ez lenne a célkitűzése, azonban ez a produkció valahogy éppen az ellenkezőjét váltotta ki irritáló előadásmódjával megspékelve.

A történet szerint egy igazán furcsa család mutatkozik be első körben, amelyben a családfő már sok-sok évvel ezelőtt próbálta megkérni barátnője kezét, azonban az asszony mindig nemet mondott, így szépen lassan megszületett az első gyerekük, majd a második is, az esküvőt azonban csak nem sikerült tető alá hozni. A tradícióvá vált cselekmény így számos alkalommal megismétlődött, a sorozat cselekménye szerint éppen a 15. alkalomnál tartottak, amikor becsatlakoztunk a történésekbe. A családtagok egyébként elfogadható karakterek, a tudálékos kisgyerek mellett megjelenik a balfék apuka, rátarti anya és a lázadó tini modellje. Már-már sablon karakterek, mégis hihetően alakítanak.

Persze nem ennyiben fullad ki a cselekmény, hiszen akkor elég nehezen érhetne meg több évadot a széria, így Babs családja is felforgatja a szálakat, ugyanis az elkeseredett nő számítógép előtt alvó férje gondjával, illetve lányocskája emo-stílus felé való kikacsintgatásával is borzolja a kedélyeket. Hogy a kliséhalmaz teljes legyen, mindezek mellett bemutatkozik a brit Casanova is, aki egy modellt próbál elcsábítgatni, egyelőre kevés sikerrel. A karaktereket felrajzolva tehát igen össze-vissza helyzet bontakozik ki, és úgy tűnhet a laikus nézőknek, hogy az egésznek semmi értelme. Nos, ebben van némi igazság, hiszen semmi újat nem mutatott sajnos a pilot, a jó zenéken és elmésebb beszólásokon kívül akár egy magyar reality is lehetne, jobb színvonallal persze. A dráma egyik legfontosabb jellemzője továbbá, hogy tanítson valamire, jelen esetben azonban ez visszájára fordult, groteszk hatást kiváltva.

Amellett ugyanis, hogy a házasságot gyalázták meg párszor a fent említett csonka-család egyes tagjai, egy igazán durva mellényúlás is történt, ugyanis a cselekmény során meghalt egy öregasszony. Mindez nem is lenne különleges, hiszen percenként távozik el valaki a világon az élők sorából, de a mentősök – köztük az egyik főszereplő – simán hagyták meghalni a vénséget, majd egy halvány mosollyal az arcukon, szinte feelgood hangulatban konstatálták, hogy éppen eutanáziát követtek el, majd pedig hazaérve vidoran magyarázták gyereküknek, hogy csak a szeretet számít. Az világos persze, hogy kifordult magából a világ, de ennyire liberális manapság mindenki nyugaton?

Összességében tehát ez az élmény enyhén vághatott gyomron néhány nézőt, persze ehhez észnél kellett lenni, meg persze megtekinteni az epizódot. Enyhe kifejezés, hogy nem kapott túl erős hype-ot a sorozat, ennek persze meg is van az oka. A Married Single Other ugyanis egy kedves családi drámának tűnik első blikkre, az előzetesek alapján, azonban ne hagyjuk megtéveszteni magunkat, ugyanis a pilot mindössze egy 4/10-re volt elegendő, ezerszer inkább a Parenthoodot válasszuk, ha van rá lehetőségünk. Mindenesetre okulni ebből is lehet, az angolok maradjanak csak meg a jól bevált tini vonulatnál, a többit pedig hagyják meg másoknak, vagy erősítsenek rá egy keveset, ugyanis ez egyelőre kevés ahhoz, hogy versenyben tartsák magukat a piacon.

Showtime műsorára is érkezik nyáron a vérfrissítés, még hozzá The Big C címen. A csatorna a Weeds társaságában fogja képernyőre tűzni. Kíváncsiak leszünk rá, bár előzetese alapján engem speciel hidegen hagy. Mindenesetre 3 percnyi jóság vár rátok.

Közel a start. Cirka másfél hetet – április 2-ig – kell várnunk a Miami Medical érkezésére, amire rohadtul kíváncsi leszek. Éppen a minap dobtam ki a 2010/11-es dráma pilot terveit a csatornának, amely között mindössze egy orvosi dráma szerepelt. Ez pedig számomra nagyon fura. Erősen ráment a krimi szekció megerősítésére, mint ha nem lenne elég erős. A Three Rivers elvérzett. A világ szeme az MM-en. Már csak azért, mert az ER-utódjának címe otthontalan. Nincs egy olyan koncepció se, ami megérdemelné. Itt a lehetőség.

Oké, most már tiszta sor, hogy valami nagyon nincs rendben az én szép érzékemmel vagy az állítólagos művészi hajlamaimmal, mivel amit a kritikusok és a tömeg éltet, azt én állandóan lehúzom. És igen, a White Collar is ebbe a szekcióba esett.

Szóval az van, hogy a készítők újragondolták Spielberg filmjét a Catch Me If You Can-t és szépen adoptáltak azt a képernyőre, csak sajnos elég rendesen kiherélve. Az alapokra nem térnék ki, mivel már meg tettük itt is, meg hát a szezon is lement, magyarán mindenki képben van valamilyen szinten. Szó se róla nagy elvárásokkal ültem le a Pilot elé, hisz elvégre Spielberg filmje tetszett, okos volt meg persze stílusos, amit tudtam volna még nézni. Meg persze a USA Network cirka 10 milliót invesztált a marketingbe, ami azért kellemes hypeot generált. Ha már minőséget nem is.

Az alapvető gond itt jelen esetben a karakterekkel van, akik egyszerűen nem tudtak megmozgatni egy másodpercre sem. Na jó, Matthew Bomer-ben (Traveler) azért volt némi fantázia, de a többiek… Tim DeKay (Tell Me You Love Me, Carnivale) konkrétan egy kifacsart túléret narancs volt. Fanyar és unalmas, amellett pedig egyszerűen szürke és már-már romantikusan klisés figura. Ellenben a készítők el akarták hitetni velünk, hogy van IQ-ja és a korosodó Tiffani Thiessen-t (Fastlane) döngeti. Nevetséges!

Akárcsak a forgatókönyvírók hevenyészett munkája, ami leginkább csak nyomokban tartalmaz némi „cool faktort”, holott az egészet ez az apró momentum adná el. Ezzel szemben mit kapunk, hát minden olyan bevett merényletet, amit akkor használnak, ha konkrétan zsákutcába írták magukat. Most komolyan, az a szökés, az új kéró, vagy a finálé mi volt?

Az egyetlen érdemleges dolog, hogy van egy halovány átívelő szál, amit persze még egy darabig húzni fognak, de legalább látszik benne valami tökös „high-concept” vonulat. Bár a Prison Break 1. évados szintjét meg sem közelíti, de azért mindenesetre ez amcsi kábeles sorozattól azért én többet vártam. Plusz, ha ehhez még bejön a bevett epizód centrikus felállás, márpedig be fog jönni, akkor aztán ez minden lesz, csak nem Characters Welcome.