Sundance Channel is becsatlakozott a „valós” tévés iparba. 2013-as év forradalomként íródott be a sorozatokról szóló történelemkönyvekbe, hiszen több olyan kisebb kábeles adó (History Channel), illetve online téka (Netflix, Amazon, Crackle) döntött úgy, hogy nekik is menne a sorozatgyártás. Tulajdonképp ez áll a Rectify születésének háttérében, amit egy olyan kábeles adó rendelt be, amit előzőleg fel se emlegettünk, csak akkor, ha megvásároltak egy-egy szindikátusi sugárzású jogot. Idén egy rendes sorozattal (ez a Rectify) és egy minisorozattal (Top of the Lake) próbáltak szerencsét – a kritikai visszhangok pedig eléggé vegyesek.

Ha azt vesszük alapul, hogy manapság az országos adók kínálata kiábrándító, és mindenki a kisebb csatornáktól (és az egyéb országokétól, pl.: britektől, ausztráloktól, norvégoktól, stb.) várja a felüdülést, akkor az újdonság erejével vághattak neki az megvalósításnak. Végtére is a Sundance Channel első sajátgyártású teljes értékű sorozatáról beszélünk a Rectify személyében. Ez nekem elég is volt ahhoz, hogy leültessen a pilot elé.

A történetének középpontjában: egy férfi (Daniel Holden) áll, aki két évtizedet tölt börtönben. A sztorija 20 évvel ezelőttre nyúlik vissza, amikor egy fiatal lány mellett találja főhősünk a rendőrség, akit megerőszakoltak és meggyilkoltak. 18 évesen vonult börtönbe, többször halálra ítélték, azonban a fellebbezéseknek köszönhetően, ha szabadását nem is, de életét megtarthatta – mígnem a mai világban a modern technika segítségével kimutatták, hogy a lányon talált DNS nem az övé, ezért bizonyíték hiányában elengedik. Egy várost ér hidegzuhanyként a hír, hiszen egy feltételezett gyilkos (mivel bevallja tettét) újra az utcára kerül, s ezáltal némileg fenyegetést jelent a hétköznapi embereknek.

Mielőtt még valaki azt hinné, hogy Daniel-ünk bosszúhadjáratot kezd el folytatni – hiszen valójában nem ő volt a tettes –, akkor csalódást kell okoznom. A sorozat azt az életképet mutatja be, amikor egy huzamosabb ideig, már-már halott, teljesen magába roskadt ember visszakerül a civilizációba, illetve abba a közegbe, ami megfosztotta szabadságától. Az arcok, a jellemek se változtak 20 év leforgása alatt, maximum mindenki idősebb lett. Tehát három nézőpontot vesz alapul Ray McKinnon, a sorozat írója: #1 Daniel szem szögéből mutatja be az újrakezdést; #2 Daniel családjáéből, akik közül nem mindenki fogadja hazatérést tárt karokkal; valamint #3 a városlakókéból, ahol megosztottság a jellemző, hiszen egyesek szerint a döntés helytálló, mások szerint felháborító.

Teljesen másra számítottam. Igazat megvallva nem erre, mivel az egész pilotot áthatotta az mérhetetlen dráma, amit a kritikusok a zseniális kategóriába sorolnának; de egy szimpla néző a túlzások világába. Az csak egy dolog, hogy nálam elvérzett a Sundance Channel próbálkozása, de ez nem jelenti azt, hogy nem is jó. Michael D. Fuller, Graham Gordy és Ray McKinnon elérte célját. Egy olyan közeget teremtetett, amelynek lángra lobbantásához elég egy szikra. Szó szerint átjön a képernyőn a feszültség. Teljes fajsúlyával rátelepszik a nézőre, és őt is lehúzza – mert ezt csak így lehet megérteni.

Minden tiszteletem Aden Young előtt, aki Daniel Holden megtestesítője. Mennyiszer halljuk vissza, hogy a színészek szerepük beleélése érdekében megízlelik szerepüket a valóéletben. Gondolok itt pl.: Hugh Laurie-re, aki karaktere tökéletesítése érdekében kipróbálja a drogot. Valószínűleg Aden-nek nincs ilyenfajta tapasztalata, mármint sittes, ettől függetlenül vérkomoly alakítást nyújt. A borult elme, mint jellem teljesen ráillik a kiszabadult Holden-re. Nehéz rajta kiigazodni, több féle érzés járja át – a kérdés, hogy a végén hova jutunk?!

Vágások tekintetében nem láttam kitűnő hibát. Az operatőrök hasonlóan szép munkát végeztek. Pont azt vettem észre, hogy vagy nekem csökkentek az igényeim, vagy az elmúlt időszakban a szakmaibeliek felfejlődtek a szintemre. Ilyen téren tényleg nincs baj vele.

Tetszett továbbá az a stílus, amit képviselnek az írók. Hiába láttam az évadfelét, kb. összességében, visszagondolva olyan, mint ha egyetlen 40 perces részt néztem volna, amit teljes egészében áthatott a dráma – de az is felsőfokon. Mégis megálljt kell parancsolnom, hiába győztem meg magam a kritikámmal, mert tulajdonképp az erőssége az, ami nálam a gyengesége: az pedig az a hatás, amit átad képernyőn keresztül. Ez se sűrűn történik velem, de most valahogy nézném is meg, nem is. A fene se tudja, viszont elképzelhető, hogy az 1. évad lepergését követően ledarálom a maradékot. Meglátjuk.

A Sundance Channel, mint újonc remek döntést hozott a berendelésekor, no meg a visszakérésekor is, hiszen érkezik 2014-re is kibővített 10 epizóddal. Amondó vagyok, lezárom, mert mégis csak érdekel, milyen cliffhangerrel készülnek, bár veleimben sejtem a végső kimenetet, ami kapcsolatban fog állni a halott lányt megerőszakoló személyével.

Na azért csak összejött az ABC-nek a Malibu Country és a The Neighbours mellé egy korrekt zakó is sitcom fronton. Pedig az ember azt hinné, hogy a lassan sitcom veteránnak számító Bobby Bowman azért ennél ütősebb koncepcióval is elő tud állni. Hát jelentem nem, olyannyira nem, hogy a csatorna vezetősége 13 részről 10-re minősítette a bekérést. Igen, ennyire bíznak a sorozat sikerében, ami még így is döbbenetes naivságra ad okot.

A történet egy ezermester vállalkozás körül játszódik, ahol a tulaj faternak betegsége miatt át kell adnia a stafétát a léhűtő fiának, aki pont legutóbbi hóbortjából a papneveldéből tér haza. A fiú persze most kivételesen nem akarja elszúrni a dolgot, csakhogy a munkatársával és a folyton fontoskodó faterral nem éppen egy leányálom a közös munka, főleg ha hősünk mindezek mellé még egy kissé szerencsétlen is…

Fel a kezekkel, akit megvett a synopsis?! Most komolyan, egyszerűen nem értem, hogy az amerikaiak, miért gondolják azt, hogy minden kicsit is sikeres brit sorozatot honosítaniuk kell. Az alapot itt a White Van Man szolgáltatta, amiből ugyan egy részt sem láttam, de bátran állíthatom, hogy ezerszer szórakoztatóbb élmény lehet, mint a Bowman jegyezte fércmunka. Ez kérem, egy tipikusan belterjes konzerv humorra alapozó sorozat, amiből éppen csak az aláröhögés hiányzik a totális nihil érdekében. A sztori alapból nulla, a poénok meg egyenesen sótlanok. Mintha Kanyecc favicc szekcióját szabadították volna ránk… Mindennek a tetejében látványosan próbálják kerülni a műfaj lassan megkerülhetetlen klisé repertoárját. Így meglepetésemre cseppet sem teátrális a végeredmény, sőt még a karakterekre is próbáltak odafigyelni.

Az mondjuk már más kérdés, hogy az emocionális és kapcsolati humor kb. annyira volt magával ragadó és sziporkázó, mint egy marék fűrészpor. Az apa-fiú szál szimplán üres volt, ellenben a srác és az eladó csaj közti flörtölés egész rendesen átjött. Akárcsak a mellékszereplők apró humorbonbonjai, ahol a már említett klisékerülés a leginkább érezhető volt. A szomszéd végre nem az a tipikus dushbag, a feka srác meg nem szórja a klasszikus faji poénokat a csirkés szösszenetekkel.

Bár ettől függetlenül azt el kell ismerni, a többségük igen is idegesítő volt, no meg totálisan egydimenziós. Leah Remini kertvárosi bábáskodása vagy Johnny Pemberton folyamatos agylágyulása mérhetetlenül tudott irritálni, miközben a készítők aktívan támaszkodtak minderre. Kyle Bornheimer alakítása csapnivaló és unalmas, ennyire sótlan „humoristát” sem mostanság láttam. Ettől függetlenül a Danielle Nicolet-tel közös jelenetei meglepően örömteliek voltak, igaz eben nagy szerepe volt Nicolet sziporkázó eyecandy húzásainak. J.K. Simmons borzasztóan hálátlan szerepben tündököl, nem is értem, mi vihette rá minderre. Az alakítása persze a körülményekhez képest kiemelkedő, de azért tőle ennél többet várna az ember. Alan Arkin meg mégis mit keres itt?! Oké, jó volt meg minden, de azért ne már…!!! Az egyedüli kakukktojás Edi Gathegi volt a számomra, aki ugyan remekül kivédte a klasszikus feka húzásokat, de még így sem volt az a cool guy, mint akinek szánták volna.

Ebből adódóan nálam a Family Tools zakó lett, bár szerintem nem kell sokat várni a ténylegesre sem. A legnagyobb hibája viszont mégsem a humorban vagy a karakterekben keresendő, hanem az írókban. Látszólag minden adott lenne egy feelgood komédiához, csakhogy a végtermék mérhetetlenül száraz és ingerszegény. Én speciel a 20 perc alatt még elmosolyogni sem tudtam és azért ez jelenthet valamit…

A CW kínkeservesen próbál életet lehelni az egyre inkább megfáradni látszó The Vampire Diaries franchiseba, aminek első jele volt az év elején bejelentett spin-off sorozat lehetősége, ami aztán a 4. évad 20. részében öltött végérvényesen is testet. A 4. évad minősége finoman szólva is felemás az eddigi reviewk alapján, így nagy várakozások előzték meg a backdoor kikacsintást, ami többé-kevésbé hozta az elvárt szintet. Bár mondjuk egy kétes megítélésű évad végén ehhez nem kellett túlzottan sokat erőlködniük.

Julie Plec sorozata olyan amilyen, de a címből adódó eredetiséget minden fronton nélkülözi. Már önmagában az alapkoncepció is egy hatalmas deja vu, vagy ha jobban tetszik nyúlás, hisz ’99 őszén Angel is hasonló utat járt be a Buffy univerzumon belül. Magyarán a sorozat egyik kiemelkedő badass-nek titulált antihősét kiemelték a kontextusból és egy új városba helyezték, ahol néhanapján szembe kellett néznie sötét múltjának csökevényes következményeivel. Ha ehhez hozzávesszük a jelenlegi Twilight éra szexuális és párkapcsolati vonásait, akkor könnyedén kijelenthetjük, hogy a The Originals esetében sincs semmi új a nap alatt.

Ezt a tényt el kell fogadni, Plec egy trendi olvasztó tégelyt tett le az asztalra, ami a maga módján mégis egy kissé darkos, kellően komplex és ami a legfontosabb, ott lapul benne a zsigeri potenciál. Igaz utóbbit roppant nehéz megtalálni, ha a teen-soap érára jellemző kavarások bontakoznak ki a szemünk előtt, miközben a lényegi mondanivalót megint csak a testvéri kapcsolatokban rejlő lehetőségek kiaknázása jelenti. Pedig azt hinné az ember, hogy a Salvatore fiúk esetében már ellőtték az írók a létező összes puskaport, de mégsem! Ennek fényében a New Orleans-i kiruccanás meglehetősen döcögősen és ingerszegényen indul. Mintha egy elkényeztetett ficsúr önmagával dacoló szélmalomharcát kellett volna néznem, ami csak úgy lubickolt az ismert fordulatok. Aztán a kötelező zenés betét (Fall Out Boy-ra ment a férfi lelkizés) meglepően korrekt mód megágyazott a végső konklúziónak, ami a maga sallangos módján igen csak ígéretesnek bizonyult.

Igaz, ez korántsem a 3 soros synopsis érdeme, hanem sokkal inkább a karaktereké. Claus továbbra is egy veleéig önző, minimálisan narcisztikus alfahím, aki a maga módján faszagyerek szeretne lenni. Közhelyes tudom, de Joseph Morgan karaktere mégis simán elvitte a hátán a produkciót. Olyannyira, hogy a ripacs húzásai és a megpendített szerelmi szál felett is szemet tudtam hunyni. Ehhez mondjuk kellett egy Marcel, akivel meglepően jól működött a chemistry. A két karakter közhelyesen burkolt macska-egér hajsza a végére nyilvános faszmérícskérésbe csapott át, de még így is kellően feszült és fülledt légkört tudott teremteni. Charles Michael Davis ha nem is volt egy színészisten, de tippre megtalálta élete szerepét, kérdés ezt az írók a jövőben mennyire akarják kamatoztatni. Ugyanez igaz Elijah karakterére is, sőt eddig testvéri kapcsolatból adódó lehetőségek is kecsegtetőek. Daniel Gilles emellett némileg karizmatikusabb színész a társainál, így esetében is bizakodásra adhat okot a jövő.

Nem úgy az eyecandy szekciónál, ahol sajnos sem Phoebe Tonkin, sem Daniella Pineda, sem Claire Holt nem tudott maradandót alkotni színészileg. Formásak, trendiek, maximálisan beleillenek a sorozat légkörébe, de csak töltelékek szerepkörben tündököltek eddig.

Összességében nálam nem bizonyult világmegváltó húzásnak Julie Plec New Orleans-i kikacsintása, bár azt kétségkívül el kell ismernem, hogy akadt benne potenciál. Nagy valószínűséggel a CW is emiatt rendelte be a projektet sorozatnak még idő előtt, holott a nézettség erre nem igazán adott okot. A 2,24M-s nézettség csak 10%-kal volt jobb, mint az előző heti sorozatminimum, ami ekkora felhajtás mellett édeskevés. Persze a tényleges pilotig még sok minden változhat, bár abban nem igazán bízom, hogy Plec vezetésével ebből bárminemű eredetiség is kisülne.

Roppant erős krimi évaddal lepte meg a műfaj szerelmeseit a brit szigetország, ami mondhatni futószalagon termeli a kisvárosi ügyeket. Azonban a tömeggyártás és annak minden hátulütője itt sem maradhatott el, melyre talán pont a Shetland lehet az elrettentő példa. A 2*40 perces sorozat (kvázi tv film inkább) alapját Ann Cleeves regényciklusa adta, ami ugyan sokak szerint tökéletes adaptáció, ám a mostanság roppant erős versenyszférában mégis csak könnyedén alulmarad.

A helyszín a kissé belterjes, ám de festői szépségű Shetland-szigetek, ahol a szigetlakók nyugalmát egy helybéli idős nő meggyilkolása zavarja meg. Az ügy megoldása a rutinos Perez nyomozón és kevésbé tapasztalt kompániáján áll, miközben a közelgő fesztivál, a lakók rémült viselkedése és egy múltbéli ügy csak tovább bonyolítja az egyébként sem rózsás helyzetet…

Kezdjük mindjárt azzal, hogy a Shetland sem lesz egy tipikus közönség kedvenc, ugyanis a script velejét egy ráérős tempójú nyomozás adja. Sőt, abból is a kifejezetten vontatott fajta, lineáris történetvezetésű. A hangsúly értelemszerűen a nyomozásra és annak részleteire tevődik, csakhogy az író David Kane-nek nem sikerült megtalálni a finom egyensúlyt. Az idős hölgy meggyilkolása majdhogynem az érdektelenségbe süllyed a nyomozás során, annyira darabos és izzadtságszagú, miközben sorra kerülgeti a már bevett paneleket több-kevesebb sikerrel.

Ezzel szemben üde színvolt a múltban megbúvó rejtély és annak finoman adagolt kibontása. Ezen a ponton a törtnet sokszor idézte a hasonszőrű skandináv sorozatok legszebb pillanatait, miközben a kisvárosi misztikum szolidan átjárta a nyomozás minden fázisát. A gondok ott kezdődtek, amikor a script önkényesen, mindennemű kreatív alap nélkül elkezdte a két történeti egységet összemosni. Hirtelen olyan érzése támadt a nézőnek, mintha a készítők ezzel a hatásvadász módszerrel szeretnék a nyomozás logikátlanságában rejlő buktatókat valamelyest palástolni. Ebből adódóan a végső konklúzió is igen csak ingerszegényre sikeredett, bár sokak szerint éppen ez adta meg a történet realista tónusát.

Alapból ezzel a fajta realizmussal nem is lenne semmi baj, ha bárminemű karakterizációval párosulna. Csakhogy jelen esetben a karakterek egésze kidolgozatlan, az írók leragadtak az alapvető stílusjegyeknél. Éppen ezért lehetetlen lenne bárkit is kiemelnem az általánosítás sekélyes mezsgyéjéből. Perez nyomozó rideg magabiztosságát Tosh alkalmi fanyarsága ellensúlyozza, de kb. ennyi. Azonosulni a karakterekkel majdhogynem lehetetlen, pedig ha úgy vesszük Douglas Henshall korrekt színészi teljesítményt tette le az asztalra, akárcsak Allison O’Donnell, aki nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Tosh karakterét ne fojtsuk meg egy kanál vízben.

A karakterekkel szemben viszont kiemelt szerepet kapott a helyszín, vagyis a Shetland-szigetek, amit a Peter Hoar vezényelt rendezés rendre ki is használt. A lenyűgöző vágóképek, a folyamatosan borús és kietlen táj pillanatok alatt megalapozta a hangulatot. Nagy örömömre Hoar nem esett túlzásba és nem vitte el a dolgoz egy The Killing szintű depresszív tónusba. Inkább csak egyfajta nyomott hangulat érződött, ami tökéletesen passzolt az érzelmileg sivár lakók hétköznapjaihoz. Egyfajta furcsa melankóliát szolgáltatott, ami sokszor erősebb táptalajt biztosított az események magyarázataként, mint a tényleges nyomozás. Mondhatni, amit a karakterizáción elbuktak a készítők, azt az atmoszférateremtésen visszahozták.

Az összkép ettől függetlenül felemás, akárcsak a minőség megítélése. Hatalmas potenciál lakozik a sorozatban, ami végig adott is volt, csakhogy a készítők ezt most másfajta perspektívából akarták kihasználni. Jelentem engem nem nyűgöztek le, de a 6,4M-s nyitány elegendőnek bizonyult a folytatáshoz, így érkezik a 2. évad 3 dupla részes történettel.

Az ugye köztudott, hogy a CBS fő profiljában lassan a procedural dominancia érvényesül, ami miatt ugyan lehet ekézni a csatornát, de a nézettségi mutatók így is mellettük szólnak. Viszont mégis öröm látni, hogy ez a viszonylag konzervatív adó évről évre bevállal pár szokatlan koncepciót, még ha ezek többsége általában a bejáratott műfaji kereteken nem is lépi túl. A 2012/13-as szezon ilyen kellemes kikacsintása végül a Golden Boy lett, ami nagy meglepetésemre egész kellemes minőségi szintet ütött meg, ezzel szemben igen csak hanyagolttá vált itt a blogon. Mostanáig.

A sorozat középpontjában egy 26 éves járőr áll, aki 34 éves korára New York rendőrkapitánya lesz. A köztes 7 év eseménye viszont jócskán rányomta a bélyegét a Golden Boy-ként emlegetett rendőrfőnök életére, aki egy interjúsorozat keretében emlékezik vissza pályafutása fontosabb személyes és szakmai hangvételű eseményeire…

Az NYPD Blue-n edződött Nicholas Wootton sorozata egy klasszikus CBS féle procedural kriminek tűnik, de a felszín alatt ennél mégis jóval komplexebb. Sokkal inkább egy ígéretes rendőr drámával van dolgunk, ami korrekt mód vegyíti a nagyvárosi krimi elemeket az életszagú döntések súlyával. A tempó végig kellemes, nem kapkod, nem ragad le a kötelező sallangoknál, hanem finoman halad előre. Kellően kontrasztosan ábrázolja a rendőri munkát ügyelve az olcsó megoldások mellőzésére. Éppen ezért a script első fele sokkal inkább ezt realisztikusabb hangvételt hivatott megalapozni, ami istenesen be is rántott. Ehhez jön merőben szokatlan két idősíkos koncepció és a visszaemlékezésből adódó narratíva. Utóbbi meglepően korrekt keretet ad az egész történetnek és annak a bizonyos érzelmi töltetnek, amivel burkoltan ugyan, de végig számolni lehetett.

But one thing always holds true: Inside every man, there’s two dogs fighting. One’s good, one’s evil.
You know who wins?
The one you feed the most.

Már csak az említett narratíva és a két idősík miatt is hatalmas teher nehezedik Theo James vállára, aki ezzel szemben karizmatikusalakítással állt elő. Abszolút hitelesen hozta a törtető nyomozót, akivel ráadásul könnyen lehetett azonosulni. Persze néhol tolakodóan arrogáns és fontoskodó volt, de ez csakis a szerep miatt fordulhatott elő. Ellenben a jövőben játszódó jelenetekben nekem kissé felszínesnek és hiteltelennek tűnt. Nem igazán tudtam eltekinteni a rendőrfőnök alakoskodásaitól, amik épp olya sablonosak voltak, mint Richard Kind kérdései. Chi McBride szokás szerint hozta a kötelezőt, ha valakibe nem lehet belekötni, akkor az ő. Kiváltképp igaz ez a mentor szerepkörére, ami tényleg alaposan épített fel némi furcsa buddy attitűddel. Kevin Alejandro is biztatóan teljesített, de azért a jövőben nem árt majd árnyalni a karakterét. Bonnie Somerville pedig úgy tűnik, végérvényesen kinőtte az eyecandy szegmenst és lassan színészkedni is megtanul.

Pilot szinten tehát kellemes meglepetést okozott a Golden Boy, kérdés a lelkesedés meddig tart ki. A krimi szál ugye foghíjas volt és a heti ügyek narrációjának konklúziója sem mindig lesz ennyire kézzelfogható közelségben. A 7 évados távlati terv jelen állás szerint elvetélt ötletnek tűnik, de egy korrekt nyomozós guilty pleasure-höz minden adott némi járulékos drámai felhanggal egyetemben.

Lassan a Starz esetében trendről beszélhetünk a felemás megítélésű pilotok kapcsán, ami kiváltképp igaz a történelmi sorozataikra. Ugye anno a Spartacus sem a mély mondanivalójával rántott be minket a málnásba, hogy a Camelot petyhüdt fantáziátlanságát már ne is említsem. És ha ehhez még hozzávesszük a tényt, miszerint a legújabb hasonszőrű próbálkozást az a David S. Goyer szállítja, akinek a sorozatos munkássága igen csak megkérdőjelezhető. Igen, itt a FlashForward ronda zakójára gondolok, ami majdnem temette a high-concept műfajt, vagy akár ott van a Threshhold 2005-ös buktája, ami azóta tökéletesen kiirtotta a sci-fi műfajt a CBS-ről.

Ezek után mégis milyen elvárásokkal érdemes leülni egy olyan sorozat elé, ami Da Vinci életének abban az 5 évében játszódik, amiről konkrétan nem tudunk semmit?  Hát jelentem zéróval és akkor talán kibírjuk egy szuszra a bőrére eresztett pilotot! Amúgy maga a történet a politikailag labilis reneszánsz Firenzében játszódik, ahol Da Vinci épp próbál kiemelkedni a léhűtő polihisztor szerepkörből, hogy a Medici-ek szolgálatában kamatoztathassa a tudását. Persze a történetet tovább színezik az írók némi tiltott szerelemmel és egy a történelmen átívelő konspirációs szállal, ami a legfelsőbb köröktől egészen a pápáig vezet. Jah és a pogány törökök is kulcsszereplők mindebben!

Mondhatni a script egy az egyben felért egy alternatív Goyer féle történelemórával, ami sajnos mellőzött minden egyediséget. Újabb költői kérdés: Ezen ki lepődött mégis meg? Goyer a műfaj létező összes sallangját bőrére eresztette az odafigyelés vagy a finomhangolás legcsekélyebb jele nélkül. Pofátlanul szemezget a hatásvadász módszerek agyonismételt tárházából, hogy akár egy pillanatig is életet tudjon lehelni a roppant történetbe. A pehely könnyed hangvétel és a burkolt deviancia farvizán erőteljes dilettáns munka érződik. Szemlátomást a sorozatnak nincs egységes koncepciója, amolyan ad hoc jelleggel dobálóznak a készítők a különféle perspektívákkal. Van itt politikai machinációtól kezdve, olcsó soapot idéző intrikán át, ígéretes konspirációs szálig minden, ráadásul mindezt a viszonylag limitált számú szereplőgárdával lekötve tessék elképzelni. Még hogy Goyer nem az öncélú húzások megszállottja?! Ehhez mérten a történet a legjobb esetben is roppant zavaros, ami csak nyomokban tartalmaz bárminemű kohéziós erőt a többi kikacsintással szemben.

Valamelyest jobb az összkép a karakterek terén, bár az igazat megvallva itt sem estek túlzásba a készítők. A már emlegetett könnyed hangvételhez meglepően jól passzolt a Da Vinci reneszánsz pátoszának a lerombolása. Egy léha, jobbára gyarló és arrogáns polihisztorrá minősítették, aki nem veti meg az alkalmi hancúrozást és a tudatmódosítás korai lehetőségeit. Ehhez mérten Tom Riley alakítása is egészen elfogadhatóra sikerült, bár sokan abszolút nem erre a kifacsart karakterre számítottunk. Mindenesetre így még valamelyest értékelni tudtam a járulékos kompániát, aki amúgy tökéletesen egydimenziós papírmasé karakterek lennének. Laura Haddock mondjuk ígéretes femme fatale és ha szerencsénk van, akkor talán a következő Natalie Dormer lesz belőle. Elliot Cowan esetében pedig némi burkolt badass attitűdöt véltem felfedezni, de sajnos Lorenzo Medici karakterét nem bontották ki annyira, hogy lényegi következtetéseket lehessen levonni.

Sőt, igazából Da Vinci kivételével igaz ez az összes karakterre! Mondhatni a készítők egy tökéletes fércmunkát tettek le az asztalra, ami minden sebből vérzik így vagy úgy. A történetvezetés valami borzasztó, a készítők ész nélkül vegyítik a formai sablonokat, ami ezáltal mindennemű egységes hangvételt mellőzni kényszerül. Bár mindez csak kispista a förtelmes CGI betétekhez képest, melyek konkrétan a csatorna eddigi minőségi küszöbét hazudtolják meg. Bevallom, elképzelni sem tudom, Goyer ebből a kölcsönzött kreatív katlanból mit fog összedobni 8 rész alatt, de hogy semmi jót az már most biztos.

Lassan a szezon végéhez érünk, így óhatatlanul is előtérbe kerülnek a mellőzött vagy éppen hatalmasat bukott pilotok, így jutottam el az NBC-s Do No Harm-hoz, ami január végén bevonult a történelemkönyvekbe, mint mindenidők legrosszabbul startoló network sorozata. Most mondjam azt, hogy a bukás borítékolható volt? Kezdjük azzal, hogy a 2007-es Jekyll óta téma teljesen halott, amiről sajnos az NBC vezetősége hajlamos megfeledkezni. Pedig 2008-ban pont náluk zakózott a hasonló identitású My OwnWorst Enemy Christian Slater főszereplésével. Továbbá cseppet sem kedvezett a túlélési esélyeknek a midseasonbe száműzés, a folyamatos szereplőcserék, a 13 részes berendelést is visszavették 1 résszel és még sorolhatnák a tipikusan D.O.A. sorozatok jellemzőit.

David Schulner mondhatni az NBC házi kedvence, aki évről évre képes felülni arra a bizonyos szopórollerre. 2009-től kezdve a csatorna számos 1 évados sorozatában tiszteletét tette, így ott volt a Kings, a Trauma, a The Event vagy a The Playboy Club kaszájánál is, de mégsem tanult a hibáiból. Ez már alapból a sorozat roppant gyenge témaválasztásán is látszik, elvégre egy elismert idegsebésszel még csak-csak könnyű azonosulni, de egy kényszeresen erőszakfüggő és hedonista szociopatával már korántsem. Pedig a Do No Harm alapból erről szólna némi orvosi drámás mankóval megtámogatva az egyik oldalról, míg a másik oldalon az elnyűhetetlen romantikus véna lüktetett rendületlenül.

No, de mégis mitől rossz ennyire a sorozat? Hát, jelentem mindentől! Az a bizonyos állatorvosi ló, amit a The Mob Doctor kapcsán is emlegettünk az itt hatványozottan fordult elő. A script feltéve ha ezt annak lehet nevezni borzasztóan klisés és elcsépelt. A légből kapott fordulatok és a mesterkélt konfliktus generálás konkrétan a ’90-es évek teátrális húzásait idézi. Ráadásul a készítők ugyancsak ott véreztek el, ahol társaik a The Mob Doctor esetében. Az a bizonyos kettős mérce itt is bosszantóan eltolódott. A tudathasadásos problémamegoldó szál még csak-csak életképes tudott maradni a hevenyészett romantikával egyetemben. Ellenben amit itt orvosi drámának nevezetek, az még ízléses viccnek is rossz lenne. Természetesen a kapkodós hangvétel és a ki nem bontott szálak erre csak rákontráztak. Egyszerűen áradt a félkész hangulat a sorokból, mint nem is egy egységes koncepcióval álltunk volna szembe, hanem egy kezdetleges pitchel.

Ugyanez az érdektelenség és kvázi nulla elvárás összpontosult a casting terén is. Steve Pasquale alakítását sok kritika érte, melyek többségével egyet is lehet érteni, de ne feledjük, egy gyéren megírt karakterből senki sem tud kultikus badass arcot megformálni. Pasquale esetében is igaz mindez, bár a fordítottja még inkább. Vicces, de a kidolgozatlan szociopata Ian szerepe jobban feküdt a számára, mint a viszonylagosan komplexebb Dr. Cole-é. Ettől függetlenül a teljesítménye még így is csak a legjobb jóindulattal nevezhető hektikusnak. A többi szereplőt viszont a totális érdektelenség jellemezte. Egyedül talán csak Alana De La Garza és Ruta Gedmintas tudott valamifélét dobni az eyecandy szekción. Bár az igazat megvallva számomra volt némi potenciál a Dr. Cole – Dr. Solis párosban.

Bizony, akármennyire is nem akartam, de fűalatt mégis becsúszott nálam egy kis halovány guilty pleasure attitűd, amit értékelni tudtam. Láttam persze a sorozat minden hibáját, nem egy egyenesen irritált is, de a zéró elvárásomnak hála át tudtam siklani felettük, így viszont élvezni tudtam azt a pár kellemesebb morzsát. Gondolok Olivia fiának a rejtegetésére vagy a már említett doktor pár közti se veled, se nélküled romantikára.

Ettől függetlenül a pilot hatalmas zakó volt, sőt mindenidők legrosszabban nyitó network sorozata címet is kiérdemelte a maga 3,14M-s nézettségével, amihez halovány 0,9-es demó járt. Ezzel pedig az NBC túlszárnyalta saját rekordját, elvégre a ’87-től íródó listán eddig ugyancsak egy NBC sorozat a Bent volt a sereghajtó. Akárhogy is a csatorna soron következő midseason programjára én már egy forintot sem merek tenni, annyira leépítették az elmúlt időben. Amúgy az évad mind a 12 részét leforgatták, szóval valamilyen formában még akár találkozhatunk is vele a közeljövőben.

Akkor most az ABC megtalálta a sziporkázó sitcomokhoz vezető kikövezett utat? A csatorna komédia szekciója ugyanis pilot szinten eddig igen komoly meglepetés a számomra. Ugye ősszel ott volt a Malibu Country pazar mód meglovagolt old school humora vagy a The Neighbors kertvárosi hangulatba oltott ripacs abszurditása, melyek a maguk módján kellemes szórakozást nyújtottak. Most pedig a midseason végével megérkezett a borzasztóan hosszú és erőltetett című How to Live with Your Parents…, ami lassan egy trendet irányos elő a csatorna számára. Mármint ami az indokolatlanul hosszú címet és a kellemes feelgood hangulatot illeti. Helló Don’t Trust The Bitch in Apartment 23!

A műfajhoz mérten a történet tipikusan légből kapott, de ezt most nézzük el a készítőknek. Adott egy elvállt anyuka, aki a lányával hazaköltözik a szüleihez átmenetileg. Aztán az átmeneteli időszakból fél év multán tartós állapot lesz, ami mind a két fél számára kihívásokat tartalmaz. A szülők meglehetősen szabatos viselkedése nem épp a gyermeknevelés meghitt közege, amit ráadásul az ex-férj folyamatos megjelenése is csak fokoz. Azonban egyszer csak összejön egy randi, ami talán más irányba mozdíthatja el a történéseket…

Claudia Lonow nem ma kezdte a sitcom bizniszt, elég csak a méretes filmográfiáját végigtanulmányozni, ahol olyan sorozatokba futhatunk, mint az Accidentally on Purpose, a Cashmere Mafia, a The War at Home vagy a Less Than Perfect. Azonban ami az előd sorozatokban nem jött össze vagy csak részlegesen működött, az jelen esetben végre betalált. Vagy inkább csak összeérett. Itt főként a pehelykönnyed hangvételre és a sziporkázó hangulatra gondolok, ami könnyedén feledtettem velem a pilot minden vélt és valós hiányosságát. Kifejezetten tetszett, hogy nem akartak az írók többnek tűnni, mint amit előzetesen beharangoztak. Mentes volt az erőlködéstől és a túlkapásoktól, igaz a felesleges cenzúra betétektől eltekinthettek volna. Akárcsak a túlzottan szex központú megnyilvánulásoktól, melyek valljuk be jobbára csak felesleges körítésként funkcionáltak.

Amitől viszont mégis jól működött a HtLwYPftRoYL, az a remek casting volt, ami csak úgy hemzseg a válogatott sitcom veteránoktól. Igazából az összes szereplő az eddig jól bejáratott karakterét menekítette át ide, ami alapból vészesen sovány megnyilvánulásnak tűnne, de a készítők jelen esetben tényleg jól válogattak. Olyannyira, hogy az összes szereplő bájos, mi több szerethető tudott maradni, ráadásul a sokszor hiányolt chemistry itt oda-vissza alapon működött már az első perctől fogva. Sarah Chalke egy az egyben a Mad Love-ot idézi, amit csak üdvözölni tudok. Hihetetlenül cuki és aranyos a maga módján, mondhatni tipikus összetevője egy romantikus komédiának. Utóbbit támasztja azt is alá, hogy a sorozat kapott egy ugyancsak könnyed, ám nyomokban érzelgős narrálást, ami Chalke karakterének kifejezetten jól fekszik. Pedig ha valamitől meg tudják bontani az elmémet az utóbbi időben, akkor az a narrálás.

Ugyancsak jár a pacsi a Brad Garrett – Elisabeth Perkins duónak, amiért nem nyomták a „full kretént” a vásott szülő szerepkörben. Sokkal inkább amolyan lökött korosodó öregek voltak, aki a legapróbb megnyilvánulásaikkal tudják a legnagyobbat szakítani. Gondolok itt Perkins szexuálisan átitatott sziporkázó egysorosaira vagy Garrett ’80-as éveket idéző kondi buzulására a kis keménylegényes fülbevalóval egyetemben. Utóbbit akárhányszár megláttam csak mosolyogni tudtam rajta. És még a kis Rachel Eggleston is aranyos tudott lenni, a nagyszülőkkel közös jelenetei pedig abszolút vitték nálam a prímet.

Akárhogy is számomra a szezon egyik nem várt meglepetése eddig a How to Live with Your Parents, még ha az a bizonyos lóláb sokszor ki is lógott. Egyértelműen tudnám szeretni, sőt a folytatásra is maradok, bár nagy jövőt nem jósolok neki. A Modern Family mögött viszonylag korrekten nyitott a maga 8,44M-val, de azóta a nézettség igen csak elszállt és sajnos cseppet sem a pozitív irányba, de hát láttunk ehhez hasonlót és mégis jött a folytatás.

Egy ideje már kotlók ezen a pilot kritikán, lévén a SyFy új sci-fi sorozata minden volt, csak maradandó élmény nem. Pedig a formabontó koncepcionális tálalás (a sorozat kapott egy MMORPG-t  társul) és a látványos előzetesek egészen más ígértek. Meg úgy alapból is, az ember sokkal inkább földbe döngölőbb élményt vár egy olyan csatornától, amelyik klasszikus sci-fi sorozatot nem rendelt be cirka 5 éve. Ehhez mérten a sokat bírált Rockne S. O’Bannon előállt ezzel a förmedvénnyel, ami javarészt a klasszikusok legszebb húzásait hivatott pofátlanul majmolni.

Ehhez képest az alapötlet még igenis ígéretesnek tűnt, sőt pár feles után még ígéretesnek is tűnhet. 33 évvel vagyunk egy idegeninvázió után, amikor is az emberiség és a hódító 7 faj egy igen csak képlékeny békeidőben próbál egymás mellett éldegélni a terraformált Földön. A történet az egykori St. Louise városában játszódik, ami időközben felvette a Defiance nevet. A pilot lényegében a városban élő fajok mindennapjait és azok nehézségeit mutatja be egy közelgő invázió fényében.

Akárhogy is vesszük ez nekem eddig tiszta Babylon 5 csak sokkal szolidabb fantáziavilággal. Végig az idegen fajok együttélésére próbált reflektálni több-kevesebb sikerrel. A történetvezetés, mint olyan borzasztóan vontatott és önelégült. Már-már közhelyesen unalmas, de szerencsére ilyenkor bekúszik a képbe egy hevenyészett hatalmi machinációs szál. Hogy a szokásos soap panelek rendületlenül fantáziátlan ismétlését már ne is említsem. Szó se róla, anno a Babylon 5 is hasonló felállással operált, de ott legalább helyben volt az ok-okozati mátrix, meg úgy általánosságban az univerzum is. Ellenben itt kósza gondolatokat kapunk, amolyan ad hoc ötletelgetést az írói szobából, amit egy pehelykönnyű koherens kapocs próbál meg összetartani.

A karakterek terén ugyancsak a pofátlan majmolással kell beérnünk, de ezúttal a Firefly-é az áldozati szerep. Vicces látni, hogy O’Bannon még ezen a szinten is elvérzik, pedig itt aztán tényleg nem kellett volna sokat agyalni. Ezzel szemben a karakterek pofátlanul egydimenziósak és idegesítően színpadiasak. Létjogosultságuk és hitelességük egyenlő a nullával, akárcsak a karakterek közti interakciók egész sora. A legnagyobb vicc mégis az idegen nyelv alkalmazása, amit anno a Firefly-ban Whedon csak káromkodásra használt. Itt ezzel szemben kőkeményen próbálnak drámázni ezen a hablaty nyelven, ami végképp az izzadtságszagú erőlködés csúcsa a számomra. Éppen ezért a karakterek közül nagyon nem is emelnék ki senkit, lévén nincs miért. Egyedül csak a roppant combos eyecandy érát tudnám méltatni, igaz jelen esetben sem Julie Benz, sem Stephanie Leonidas, sem pedig Jamie Murray nem a színészi kvalitásaival hívta fel a figyelmet. Grant Bowler pedig a létező legrosszabb Nathan Filion pótlék a képernyőn, kár hogy ez senkinek sem tűnt fel a készítők között.

Akárcsak a borzalmas CGI, ami nagy meglepetésemre az előzetesekben még úgy-ahogy működött. Azonban az ominózus csatajelenet a végén szabályosan bántotta a szemem. Állítom a Volge főgonoszát konkrétan direkt copy/paste módszerrel a játékból emelték át, annyira borzasztóan nézett ki. Egyszerűen nem akarom elhinni, hogy ez az éles vizuális kontraszt nem bántotta a látványtervezők szemét. Egy Gears of War: Judgement Day vagy az új Tomb Raider game jobb ingame videókkal volt ellátva, mint ez a pilot.

Összességében tehát azt kell, mondjam a Defiance eddigi teljesítménye a sci-fi műfaj egyik legnagyobb arcul köpése. Ennyire unalmas, önelégült és sikerhajhász próbálkozást nem mostanság láttam. Azt hiszem, lassan be kell látnunk, hogy egy korszak zárult le a műfaj történetében, mint ahogy azt is el kell fogadnunk, hogy az új trónkövetelőket ne a SyFy-tól várjuk. Persze ennyire mélyen a béke segge alól jó nyerni, de én speciel erre egy forintot nem raknék a következő 2-3 évben.

A sorozattörténelem leghosszabb címét kaptuk meg 2013 midseason-jában, még ha a zárójeles részét a csatorna le is tagadja. Se rövidítve, se copy-paste-telve nem áll szándékomban újra leírni Sarah Chalke legújabb szitkomját, aki a Scrubs óta nagyon elveszett a sorozatvilágban. A Mad Love hatalmasat bukott, vele se lesz másképp – legalábbis hiába a remek szereplőgárda, sehogy se tudom kinézni neki a 2. évadot, de aztán ne legyen igazam.

A történet középpontjában: anyuka és lánya áll, akik hazaköltöznek a nagyszülőkhöz, mivel épp elvált férjétől. Innen már kicsit adja, hogy mik lesznek azok a klisés mozaikdarabkák, amikkel dolgozni fognak Claudia Lonow-ék. Az egyik maga a nevelésre fog kihegyeződni, hiszen anyukánkat (Polly-t) kicsit másképp „egyengették” a szabadabb szájú szülei (Elaine és Max), mint azt ő a lányával (Rachel-lel) csinálja. A másik pedig magára a randizásra körvonalazódik, mégis csak valahol elrejtettek bele némi romantikus vonalat. Egyből a pilotban kapunk is egy kvázi „vakrandit”, mert ilyen gyorsan senkibe se lehet beleszerelmesedni.

Kicsit mixelt sorozatnak érzem a How to…-t. Vegyük sorba csak… Brand Garrett hozza a ’Til Death-ben látott apukát. Elizabeth Perkins nem kicsit lett Weeds-ben látott anyuka; míg Sarah Chalke a New Girl és a Scrubs ötvözete. Előbbinek azért, mert olykor olyan cuki pofákat vág szemüvegében, mint amilyen Zooey Deschanel szokott.

Nem éreztem se a történetet, se a szereplőgárdát erősnek – pedig utóbbi eltalált lett. Mit terveznek a következő 12 epizódra? Számomra ez jelenti a legnagyobb kérdést. Gondolom továbberőltetik a randizásokat, valamint az ex-férjnek a feltűnését, akit Jon Dore alakít. Szó szerint semmilyen karaktert kapott. Egyetlen pozitívum az egykamerás mivolt mellett Sarah jelenléte, aki számomra olyan lett az idő múlásával, mint Zooey Deschanel. Ergo, ez nem rajta múlt, leginkább Claudia-n. Meglátjuk, hogy Matt Flanagan és David McHugh páros mit hoz az 1×02-es epizód keretében. Reméljük több poént.

Összegezzünk! Ez olyan rossz volt, hogy adok neki esélyt. Nem azért, mert megérdemelné, hanem mert a szereplőgárda megérdemli. Tényleg eltalált lett, sok ismerős arc, már-már csalogatja a szemeket a képernyő elé – még ha ez a nézettségén meg se látszik. Elvileg össze-vissza érkeznek a részek, legalábbis a 6-ost jegyzik az 1×02-nél, míg az 5-öst az 1×03-nál, aztán pedig jön a rendes 1×04-es. Ennyire mindegy volna, milyen sorrendben kapjuk?

Az elmúlt két évben mindig panaszkodtam a midseason-re száműzött újoncokra. (Bár akadtak kivételek, mint pl.: a The River.) A 2013-as év minden szempontból másabb lett. Nemcsak, hogy jobb ötletekkel készültek a csatornák, de a kábeles részleg még erősebb tempót kezdett el diktálni. Az A&E felvette a bokszkesztyűt. Beállt a Starz, az FX és a Showtime mellé, mert bizony a reality-k mellett a drámákra is nagyobb hangsúlyt fektetett az elmúlt idények alatt. Nekik köszönhetjük a The Glades-t, ami megtörte a jeget; valamint a Longmire-t, ami darabokra szedte a nagy jégtömböket. A Bates Motel sem lesz a csatorna szégyenfoltja. Négy hét leforgása alatt olyan sztorit raktak össze a készítői, amit csak imádni lehet.

Szívesen belefolynék a történetébe, de mázlimra tess kifejtette nézeteit, így csak nagyobb vonalakban arról, ami a pilot után történet. Nem kérdéses: Norma és Norman kapcsolata került előtérbe. A kezdésben egy gyilkosságot követnek el, és mivel a motel hírneve a tét, ezért próbálják eltusolni tettüket. Teljesen értelmesen állnak a tetteik elé, hiszen ki akarna egy olyan szállóban megszállni, ahol a tulajok megölték az előző tulajt?! – Oké, az önvédelem mellettük szólna, de az emberi nézeteken ez mit sem változtat. Én se mennék oda.

Az igazat megvallva, Norman karaktere hozta azt, amit mindenki várt. Tipikusan anyuka kedvenc kicsi fiúja, aki mindent megtesz, csakhogy anyja kedvében járjon. Emellett színtiszta papucs formulát alkalmaznak nála, viszont a benne lévő érzelmek, valamint egy különös – talán a rejtélyes szó is ráillik – erő kezdi teljesen megváltoztatni. Elkezd hallucinálni, olyan dolgokat lát, hall, amik ott sincsenek, mint ha a ház (esetleg a kisváros) kikezdene vele. Útközben kettőjükhöz csatlakozik Dylan, azaz Norman bátyja. Hozza a züllőt gyerek karakterét, a tipikus lázadót, akit egyetlen anyuka se szeretne magáénak. Ha bajba kerül vagy el fogy a pénze, akkor kerül csak elő, hogy élősködhessen másokon.

A történet két szálon fut. Az egyik Bates család titkán alapszik, a gyilkosságon, melynek fejleménye részenként változik. Valószínűleg rövidebb idő alatt megtalálják az egykori tulajdonos holttestét, így a rendőrséggel még többször fognak találkozni főhőseink. A másik pedig arra a rejtélyre, ami körbe veszi a kis térséget. Pontosítok, annak a kiskönyvnek a múltjára, amit Norman az egyik motelszoba szőnyege alatt talál.

A tempó az első három epizódjánál teljesen elkapott volt. Szó szerint beszippantja a nézőt az a közeg, amit elénk tálalnak. Némileg a 4. része hozott kisebb visszamaradást pontszámilag, de az epizódvégi cliffhanger gondoskodott arról, hogy meg se forduljon a „folytassuk?” kérdés a fejünkben. Nagyon jól alkalmazzák a nézői visszaültetetést, mert direkt ott hagyják abba a sztorit, ahol a falat tudnánk kaparni. Kicsit a Lost-ra emlékeztet ez a fajta zárási technika. Oké, szinte mindegyik sorozat alkalmazza ezt, de mégis nála tudom azt mondani, hogy baszki, nagyon eltalálják: mikor kell az ember agyát a padlóra küldeni.

Az operatőrök munkája – mint a Hannibal-nál – példát illető. A kameraállások, a nagytotálok, a közelítések – mind arra utalnak, hogy nem most kezdték a szakmát, viszont ha tévednék, akkor a fiatalság erejét hangsúlyoznám ki, mert panasz egy szál sincs rá. Adja magát, de még hogy! Az írókat se kell félteni. Mikor már azt várnám, hogy valaki vessen véget pl.: egy megerőszakolásnak vagy egy házból való kimenekülésnek, akkor is húzzák az idegeinket, a feszültség érzetünk pedig már-már túlhalad a határainkon. Ejj, bitangjó sorozat lett a Bates Motel.

Nézettségileg ígéretes, második évad zsebben, szóval jövőre lehet számolni vele. Az A&E bebizonyította, hogy igenis van helye a kábeles toplistán. Nem csak a krimiknél (gondolok ez alatt a nyomozós koncepcióira), hanem a drámáknál is ki tud tűnni a tömegből. Megint beigazolódott, hogy a kábeles front szállítja a legjobb történeteket. A kritikusok már legalábbis többre értékelik a kisebb csatornák produkcióit, mint a nagyokét. Hiába, valamikor a pénz nem orvosolja a jó ötleteket. Ez is pontosan egy ilyen.

2013-ban kétségtelenül trendi sorozatgyilkosnak lenni! Hirtelen a tv-s szcéna újfent feltalálta a spanyolviaszt, még ha a minőségi tendencia megítélése eddig jobbára csak felemás. De legalább van némi esély rá, hogy a high-profile dráma éledezni kezdjen… Kiváltképp igaz ez a Bryan Fuller Hannibal adaptációjára is, amitől a jelenlegi kritikus éra kollektívan eldobta az agyát. Én persze nem tettem, no de lássuk miről is van szó!

Fuller betegesen egyedi vizualitását nem nagyon lehet kikezdeni és ezzel a saját maga is tisztában van a jelek szerint. Merthogy a pilot úgy egészében a morbid atmoszférateremtés jegyében készült. Tipikusan olyan érzésem volt, mintha kísérleti klipek egy tucatját zúdították volna rám minimális koherenciával. A jelenetek vizuális kidolgozása egyenesen kimagasló méreteket öltött, de ugyanakkor pont ez a precizitás tette olyan darabossá a történetet és igazából a karaktereket is.

A script lubickol a hallucinációk illetve a rideg képi világ adta sablonokban, olyannyira hogy a néző könnyedén elsuhanhat a lényegi mondanivalók mellett. A dramaturg egy az egyben a mozifilmek csapásvonalán dolgozik, morbid, szexuálisan aberrált szociopaták levadászása a cél külső segéderő alkalmazásával. Eredeti mi?! A címmel ellentétben a fő hangsúly sokkal inkább Graham nyomozó felé tolódik, így a címszereplő és egyben a tényleges mozgatórugó megint csak másodhegedűs szerepbe kényszerül. Persze közhelyesen olykor utalgatnak a kannibalizmus felé, de ezt tudjuk be a kötelező öncélúságnak. Elvégre a történetben sorakozó tucatnyi logikai bukfencet mégis csak palástolni kell valamivel. Igazából az a helyzet, hogy a készítők nem találták az egyensúlyt sem a karakterekben, sem a történetben. Sokkal dominánsabb szerep jut a sokkoló körítésnek, mint a tényleges procedural vonalnak.

Casting téren ugyanez elmondható, bár a színészi kvalitások sok hibát képesek voltak még így első körben palástolni. Mikkelsen végtelenül rideg és visszafogott elemi gonosz, ami már-már egyfajta unottsággal is párosul. Inkább csak az északias sármja és a kisugárzása tartja életben Hannibal karakterét. Dancy megítélése ugyancsak felemás, bár jelen esetben a színészi teljesítménye vitathatatlan. Remekül hozza a szellemi ereje csúcsán járó emberi roncsot, akinek az egyszerű emberi kapcsolatok okozzák a legnagyobb kihívást. Igazából ironikus is, hogy pont Hannibal karakterében talál rá, még ha egyelőre tudat alatt is a méltó játszótársra. Ettől függetlenül viszont az íróknak még bőven akad tennivalójuk a karakterek ábrázolásával. Jó példa erre Fishburne teljesen klisés karaktere, amit ráadásul a színész kényszeresen próbál „mívesen” árnyalni több-kevesebb sikerrel.

Összességében tehát a kivitelezés pazar, a potenciál minden szempontból hatalmas, azonban a végeredmény erősen megkérdőjelezhető. Vajon a vizuálisan koherens látvány orgia meddig képes palástolni a script egysíkúságát vagy a karakterek kidolgozatlanságát? Vajon pár kósza kannibál jelenet meddig képes tetőzni a mindfuck érzést és mikortól üt be a random letargia? Sőt, egyáltalán a legnagyobb kérdés, hány rész kell ahhoz, hogy immunisak legyünk Fuller beteges képi világára? Ugyanis amikor ez bekövetkezik, a sorozat nem lesz több mint egy egyszerű nyomozós sorozat, amit csak a viszonylagosan nagy nevek tudnak nyögvenyelősen életben tartani (lásd a Touch esetét).

Túl vagyunk a Hannibal magyarországi premierjén is. Csak megcsúsztam a kritikával, de legalább már az elején ki tudom hangsúlyozni, hogy remekül nyitott idehaza! 119 ezer nézőt vonzott az AXN képernyője elé, ami 3.4%-os közönségarányt takar. Ez az átlagosnak a duplájának feleltethető meg. Nem semmi. Érdekes, hogy a jenkiknél nem volt ennyire nézett, ott inkább átlagon alulinak nevezném, még ha az NBC-nél ez egy átlagosnak feleltethető meg.

A címe kicsit félrevezető. Mindenki azt várta, hogy egy elő-előzménysorozatot kapunk, ám inkább egy olyan nyomozós koncepciót, ahol Will Graham nyomozóra helyeződik a hangsúly. Főhősünk nem kicsit fura. Olyan, mintha a The Mentalist-ot összeeresztették volna a The Following-gal – nagy túlzásokkal, de valami hasonlót képzeljetek magatok elé, mert képes arra, hogy maga elé képzelje a gyilkos tetteit, ergo, mint ha ő hajtaná végre az egész bűncselekményt. Teljes mértékben beleéli magát a tettes bőrébe, amit lehet tekinteni áldásnak, de átoknak is, mert mégis csak kísértik a nyugodt perceit.

És ha minden Will-ről szól, akkor hogy kerül képbe Hannibal? Nos, ez egy jó csavar volt. Ha úgy vesszük, ekkor még az örül pszichopatánk egy kis pályás kezdő a szakmájában, legalábbis ha azokra a Hannibal filmekre és regényekre gondolunk, amik képernyőre és eladásra kerültek. Főhősünk segítőjeként kap szerepet, mivel egy pszichiáterről volna szó, akiknek élete egybekapcsolódott még az egyetemista (jól rémlik?) évek alatt.

Eltalálták a pilotot. Az első dolog, amivel megvettek az a zseniális szereplőgárda. Féltem kicsit, amikor olvastam, hogy Laurence Fishburne csatlakozott a főszereplők közé, de egyáltalán nem éreztem a rész nézése alatt hátránynak, sőt még illik is rá a háttérben megbúvó nyomozó szerepe. A skandinávokban van valami. Ezt már a The Killing éreztük, azonban Mads Mikkelsen valami elképesztő alakítást nyújt. Egyszer higgadt, pszichopata és kajáltatja magát a nézővel. Hugh Dancy karakterét több sorozat karakterével tudnám megteremteni, kicsit Shawn Spencer-es (Psych), kicsit Patrick Jane-es (The Mentalist), kicsit Monk-os (Monk) és kicsit Sherlock Holmes-os (Elementary). Valahol a négy mixe adja azt, amit látunk a képernyőn. Nem tudok rosszat írni róla. Ebbe beletrafáltak.

További abszolút pozitívumát a képi világ adja. Olyan érzése adott, mint anno a Hunted. Rengeteg jó kameraállással dolgoztak, arról nem is beszélve, hogy a színekkel is trükköztek egy-egy jelenetnél. Tisztára visszaköszönt az Utópia fura színvilága. Ha ezzel nem nyernek díjat következő évben, akkor valami nincs rendben az operatőrök szakszervezeténél.

A pilot gördülékeny volt. 42 perces hossza pont elegendő arra, hogy felépítsék a karaktereket, időt adjanak egy heti ügynek. Nem kertelnek az elején se, egyből belevágtak a sűrűjébe. Ez kellett, végre nem olyan kezdést kaptunk, ahol untatják a felvezetővel a nézőket. Akciódússágból volt hiány, de a stílusból kiindulva, ennek a sorozatnak nem ez lesz az otthona. Inkább itt a karakterek életére fognak rámenni, amit cseppet sem bánok.

Kellemes csalódás lett összességében a Hannibal. Rá simám merem azt mondani, hogy kinézem a heti nézős formulát, pláne, ha a második részénél is ilyen intenzitás mutatkozik. A karakterek, a képi világ és a zene nagyon baba lett. Ellentmondok az amerikai kritikusokkal, mert szerintem mindegyik főbb szereplő jól hozott. Ha ezt elrontják, akkor a készítők magukra vessenek. Simán kinézek 2-3 évadot belőle.

Anno, amikor az NCIS-ben bemutatkozott a los angelesi banda, azaz az NCIS: Los Angeles hivatalos backdoor pilotja kimaradt az életemből. A „vörös csapaté” viszont nem, mivel azóta nagy rajongója lettem Hetty team-jének, így idővel biztosan belekóstoltam volna a spinoff tervezet hasonló megmozdulásába. Most se történt másképp, az „anyasorozat” szereplőivel vezették fel a leendő kvázi spinoff szereplőit, bonyodalmait – egy egybevágó ügybe ágyazva. Fura volt egy olyan szereplőgárdával ütköztetni az eredetit, ami kegyetlen gyengére sikerült. Na, de mielőtt belefolynék a részleteibe, előbb írok pár tényt, ami elengedhetetlennek találtam.

A dupla részes megmozdulás 15,68 milliós nézettséggel futott, ami kevéske. Kevés, mivel az évadátlag 17 epizód távlatából (azaz, ha nem számoljuk bele ezt a kettőt) 16,16 millión állt. Másrészről a célközönségben is csökkenést mutatkozott, de az annyira minimális, hogy felesleges szem előtt tartani. – Levonhatom a tanulságot már azelőtt, hogy írnék bármit a Red csapatról: jó esélyekkel indul a májusi berendeléséért. Sajnos, mert igazából nem az ő érdemük a 16 milliós nézőszám, inkább az anyasorozaté, ami 4 év alatt elég szépen kikupálódott.

(Belegondolva, hogyha mégis berendelnél a spinoff-ot, akkor a Tv2 tudnak perverzkedni, és hétfő este tarthatnak egy komplett NCIS estet, ahol mindhárom helyet kapna. Sőt, ha még durvábban akarná tolni, akkor levenné a polcról a JAG-et, mégis csak az NCIS anyasorozata az volna, mielőtt még elfelednétek.)

Nem szeretném hosszan fejtegetni a Miért-eket, de az NCIS: Red backdoor pilotja a borzasztó jelzőt simán bezsákolta a Part 1-es epizódjával. Sajnos nemcsak hogy az ügy volt több sebből vérző, de a casting is. Látszik rajta, hogy hirtelen jött az ötlet, miszerint ugorjanak neki egy kvázi spinoff ötletnek, ugyanis a „heti esetre” minden rámondható, de az nem, hogy összeszedett lett volna. Pedig pontosan ezzel lehetett volna kompenzálni a béna alakítások hadát. Hiába tettek bele számtalan csavart – a végén mégis azt mondtam: „Miért kellett ennyi f*szság, hogy A-ból B-be jussunk?!”. Oké, legalább az ügy bonyolultsága adta az eset nehézségét.

Dióhéjban annyiról lenne szó, hogy egy hazafiút megölnek, mert az rosszkor volt rossz helyen és telefonját olyankor használta, amikor nem kellett volna. No, és ki a tettes? – hát rajta a felvételen. Többet tényleg nem árulok el, mert akkor még annyira se fogják díjazni a megmozdulásukat, mint amennyire értékelnétek.

A szereplőgárda se volt az igazi. Noná, hogy a Red csapat bevezetője Owen Granger lett, csakhogy meglegyen az ellenszenv G és Owen között – ismét. Jah, a legfontosabb tényt nem is közöltem, bár már számtalanszor leírtam: a Vörös csapatról annyit kell tudni, hogy egy utazó bázissal rendelkeznek, amit két (vagy néha 3) bitagnagy kamion hurcolász. A körülmények technikailag korrektek, komfortilag pedig alacsonyak. Ennek a vezetője Paris Summerskill (Kim Raver), aki lényegében G-nek feleltethető meg az LA-ban. Társul kapja Roy-t (John Corbett), akivel a múltban volt egy kis kalandja (ezt mondatja), valamint cserben is hagyta az egyik küldetéskor. (Sam volna a megfelelője.) Kim Raver és John Corbett közötti kémia egyáltalán nem működött, sőt Paris teljesen unalmasra sikerült, hát még Roy. Pont a lényegnél veszik el az egész. Talán Claire-t (Gillian Alexy) lehetne kiemelni egyetlen pozitívumként, na meg az LA csapatát, akik nélkül dögunalom lett volna.

Ezt elcseszték. Nem kertelek, leírom, mert tényleg nagyon borzasztó lett. Ennél jóval jobbra számítottam és nyugodt szívvel elkaszálnám a CBS helyében, már ha valami hatalmas Pálfordulást nem visznek véghez a készítők, amit erősen kétlek. Hiába a minimális nézőszám esés, rengeteg sebből vérzik az NCIS: Red, de nincs kizárva az se, hogy megfordul őszre a kocka, bár azt erősen kétlem.

Sajnos jelenleg nagyon úgy tűnik, hogy a BBC neve az amerikai testvéradón még korántsem annyira folyt össze a minőségi drámával, mint mondjuk a szigetországban. Ugye a BBC America első saját gyártású sorozata a Copper sem bizonyult átütő sikernek, az 1. évaddal még a mai napig küszködöm. Így cseppet sem meglepő, ha sokan az Orphan Black-től vártuk a csodát, ami sorrendben a csatorna 2. házon belüli próbálkozása lenne a kanadai Space-szel kooperálva. Mondom vártuk, ugyanis az ígéretes alapfelütéssel operáló sci-fi akkorát hasalt, mint az ólajtó, de persze csak kritikai értelemben.

A sorozat középpontjában egy piti bűnöző, Sarah áll, aki szemtanúja lesz egy nő öngyilkosságának, aki ráadásul kísértetiesen hasonlít önmagéra. A díler ex-pasija elől menekülő Sarah így felveszi a halott nő személyazonosságát, amihez látszólag egy sikeres élet és jókora megtakarítás társul, ami pont kapóra jönne az új életet kezdő lánynak. Csakhogy gyorsan kiderül, mindez csak a látszat, ugyanis a halott nő, akiről nem mellesleg kiderül, hogy egy felfüggesztett nyomozó valami súlyos ügybe keveredett…

John Fawcett és Graeme Manson a brit gyökerekre támaszkodva szép komótosan álltak neki a script kibontásának, ami a játékidő első egyharmadában még ígéretesnek is bizonyult. Volt benne egyfajta paranoid tudatalatti félelem, ami egyértelműen a ismeretlenből áradt, azonban ez az érzés gyorsan tovaszállt. A készítők egyértelművé tették, hogy a pilot korántsem az az atmoszféra teremtő rész lesz, mint aminek a sötét tónusú cold open-ben beharangozták. A végeredmény sokkal silányabb és hígabb, ami percről percre vesztett a vonzerejéből. Mondhatni a történetvezetés dinamikáját tökéletesen leépítették a CW-t idéző “ismerkedős” közhelyparádéval. Egyszerűen semmi brit elegancia nem volt benne, leszámítva a zenei betétet.

A legnagyobb gond viszont mégis csak a koncepciótlanság, elvégre az utolsó harmadban úgy dobálóztak mindennemű cél nélkül az adott történetfoszlányokkal, hogy a végén a synopsis ismerete nélkül lehetetlenség lenne összefűzni azokat. És istenigazán itt ütközött ki a pilot hibája is, lévén a készítők abszolút nem azt szállították, mint amit beígértek. A sci-fi véna egy az egyben hiányzik, mondhatni az írók még futólag sem tértek ki rá. Ellenben felszínesen sikerült érinteniük némi magánéleti drámát és egy már most a kliséktől fulladozó procedural szegmenst, ami ráadásul nagyon nem akart összeállni.

Persze a felszín alatt az írópáros a karakterizációt akarta megalapozni, azonban minden erőlködésük ellenére sem sikerült túljutniuk az egydimenziós papírmasé halmazon. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a főszereplő Sarah a pilot egésze alatt antipatikus volt, amit még az öncélú és totálisan felesleges félaktba csomagolt szex jelenettel sem tudtak kijavítani. Tatiana Maslany játékában és kisugárzásában pedig semmi olyan pozitívum nincs, ami főszereplői rangra emelné. Túlontúl is darabos és izzadtságszagú, akárcsak a karakterének az eddigi megközelítése. Még a meleg féltesó, Jordan Gavaris, aki úgy ahogy lavírozott a sorok közt, persze öncélú túlkapások az ő játékában is megfigyelhetőek voltak. A karakterének ez a furcsa “mókasága” pedig abszolút karakteridegennek hatott ebben a komornak titulált közegben. Bár, ha azt vesszük, hogy minden komorságot Kevin Hanchard közhelyes rendőrfigurája képviselt, akkor mindjárt más a helyzet.

Az az igazság, hogy az Orphan Black így első nekifutásra hatalmas zakónak bizonyult. Egyszerűen érthetetlen, hogy a készítők miként tudtak ennyire mellélőni a történetvezetéssel és a karakterekkel. A tény pedig, hogy sci-fi mivoltja lévén abszolút inkompatibilis a témában megbocsájthatatlan bűn. Ettől függetlenül persze a nézők zabálták, Kanadában a Space műsorán példának okáért a 404 000-es premier 15 éves rekordot állított be. Reméljük a hátralévő 9 rész kellemesebb szórakozást ígér, bár ha a Coppert vesszük alapul, akkor igen csak rezeg az a bizonyos ingerküszöb.

Az A&E igen csak bevállalós egy kábel csatorna, habár a minőségi rátájuk már korántsem olyan makulátlan, mint a lelkesedésük. Ettől függetlenül sokan bizakodva, no és persze izgatottan vártuk a Psycho modern installációját, amit ráadásul a Lost-ot elkövető Carlton Cuse jegyez többek közt. A minőségi ingerküszöb óhatatlanul magasra szökött, amit viszont a pilot jobb esetben is csak karcolgatni tudott. Nem, ne tessék megijedni, nem lett zakó, ez sokkal inkább valami más…

Mint már említettem a sorozat Hitchcock klasszikus mozijának a Psycho-nak az előzményeit dolgozza fel, ám napjainkba áthelyezve. Egy családi tragédia után Norman és Norma Bates egy vidéki kisvárosba költözik, ahol a helyi motelt fogják üzemeltetni. Azonban a motel egykori tulajdonosából az érkezők nem várt reakciót váltanak ki, ami felszínre hoz egy cseppet sem hétköznapi családi köteléket.

A sorozat gyengéje egyértelműen a script, bár arra még nem sikerült rájönnöm, mégis miért. Vagy azért, mert kissé ingerszegény és manipulatív vagy, mert egy Carlton Cuse – Kerry Ehrin párostól az ember azért hatásosabb nyitányt remélne.  Vagy a legprózaiabb ok, szimplán nem erre számítottunk! A mindenképpen torz, idővel mániákussá avanzsálódó anya-fia kapcsolat, így elsőre talán kissé meredek lépésnek tűnhet. Szemlátomást az alapozás is ebbe az irányba mozdult el. A szolid misztikum és a fülledt, ám ugyanakkor elfojtott szexualitás végig érződött, ahogy a nyomasztó légkör és a lüktető feszültségbe oltott agresszió is. Utóbbi páros kifejezetten ígéretesnek tűnt, de az írók egyelőre időben behúzták még a féket. Sokkal inkább csak a film hangulatát akarták elsőre megidézni, sem mint annak tébolyultságát.

Ezt példázzák a karakterek is, akik egyelőre teljesen „normálisak”. Már ha a folyamatos lelki terror és érzelmi zsarolás közt odabiggyesztett agressziót annak lehet nevezni. A fura az egészben, hogy a pilot inkább Norman megkísértésére ment ki, mint sem a lényegi dolgok elmélyítésére. Az iskola, a lelkes lánykoszorú, a folyamatosan beköszönő kedveskedés darabossá tette a tempót, ami mellett a tényleges konfrontáció teljesen hétköznapi cselekedetnek tűnt. Egyszerűen nem érződött a dolgok súlya, nem állt össze az egész. Sokkal inkább csak egy amolyan ad hoc ötletezgetés volt, amit feszültség faktorral próbáltak meg összerántani.

Szerencsénkre a Freddie Highmore – Vera Farmiga páros tökéletes választásnak bizonyult, így sokat hozzá tudtak tenni a karakterükhöz. Kifejezetten üdvözítő, hogy a chemistry már most tapintható a két színész között, amire láthatóan a script is sokat támaszkodik. Továbbá Highmore zsigeri precizitással hozza Norman klasszikus karakterjegyeit, esendő és visszahúzódó, de még pont nem szánalmas, mindeközben pedig az abszolút ridegség is megtalálható a játékában. Farmiga gyönyörű MILF, aki burkoltan már a kisugárzásával flörtöl, de mindezt teljesen szolidan. Éppen ezért abszolút irritálónak hat, amikor Norma karaktere teljesen átgázol a fián és annak érzelmein. Nem vitás, a színésznő élete egyik kiemelkedő alakítását hozta és ez még ugye csak a kezdet.

Itt jegyezném meg, igaz a részhez nem kell semmiféle előtudás, de vájtszeműek észrevehették, hogy a rendező Tucker Gates azért rendesen tisztelgett az eredeti mű előtt. A fényképezés sokszor idézte a klasszikust, míg az erőszakos jelenetek alkalmával aktívan merített a mester repertoárjából. Azonban ezt szokatlan látványvilágot semmiképp sem nevezném még kiforrtnak.

Ugyanolyan, mint maga a sorozat, ígéretes ám jelenleg roppant darabos. Idővel gondolom a tényleges koncepció is testet ölt, de jelenleg elképzelni sem tudom, hogy az írók milyen irányba szeretnék elvinni a sorozatot. A rész végi manipulatív cliffhangeri persze egy sokkal sötétebb tónust vázolt fel, de kétlem én, hogy itt American Horror Story szintű erezd el a hajam mindfuck lenne a közeljövőben. Ennek dacára viszont a pilot nézettsége ütött, 3,04M-val és 1,6-os ratinggel csatorna rekordot állított be.

A Hatfields & McCoys sikere után a History Channel jobban el akart mélyülni a sorozatgyártásban. Kellő önbizalommal rendelték be a Vikings-et, amit a Spartacus-hoz kezdtek el hasonlítani a kritikusok még látatlanban, azonban a premiert követően kiderült, hogy a Starz-nak nincs mitől félni. Egy másabb történelmi sorozatot kapunk, egy olyan csatornától, ahol a pucérkodás és az esztelen embergyilkolás nem jellemző.

Két oldalról lehet megközelíteni a Vikings pilotját. Ha azt nézzük, hogy a Michael Hirst-nek eléggé meg volt kötve a keze, akkor cseppet se beszélhetünk csalódásról, mert próbáltak olyan forgatókönyvet szállítani, aminél senkivel se kerülnek összetűzésbe. Egy olyan csatornáról beszélünk főként, ahol a fiatalok jóval kisebb nézőtábort tesznek ki, mint az idősek. Értetlen szexjeleneteket biztosan nem értékelték volna, pláne ha az Aggódó Szülők közül is valaki becsatlakozik a megtekintésébe. Nem lehet elmenni amellett se, hogy egy viszonylag alacsony költségvetésű újoncról beszélünk. Hiába akarna Hirst többet, akkor se tudná kivitelezni. Legjobban tükrözi a harcjelenet a kijelentésem. Mit ki lehetett volna hozni, de hát ha nincs cash, akkor mitévők legyenek?!

A másik nézőpont, amikor az előzőeket figyelmen kívül hagyjuk, és azt nézzük, hogy kaptunk egy újabb kábeles újoncot, történelmi beütéssel. Nos, ezen esetben az év csalódása címre is hajazhatnak. Tény, nagyon gyengére sikerült a forgatókönyv, de legalább nem az első percektől éreztük a botorkálást. A remény az 5. perc tájékáig megvolt, azonban utána már sejteni lehetett, hogy mindent, amit szerettünk volna látni, azt láttunk.

Miről is szólt a pilot? – Jogosan vethetnénk fel a kérdést. Két szálon futott a sztori. Az egyikben főhősünk a fiát utaztatta, mert elérte azt a kort (13. életévét?), hogy végre férfivá avathassák. A másikban megindul a tényleges átívelő szál, melyet egy belső lázadás fog eredményezni, ugyani míg minden esztendőben a Viking nemzet keletre hajóz, hogy arra fosztogasson, addig hősünk éppen az ellenkező irányba, nyugatra tartana az ismeretlen felé, amerre ki tudja mi fogadja őket. Még azt is lehetne mondani, hogy érdekel ez utóbbi, de a találást nagyon elrontották.

Nem volt ennyire borzasztó, csak sokat vártam tőle. Ilyekor érzem magam becsapva, és megfogadom ismételten, hogy figyelmen kívül hagyom az amerikai kritikusok első írásait, amit még látatlanban tesznek, mert borzasztóan félrevezető olykor. A kezdő képsor rendben volt. Az operatőri melót simán kiemelném, mert jó kameraállásokkal dolgoztak, illetve a kicsit elsötétült harci táj is remekül beleillet az elképzeléseimbe. Aztán a végére megvalósításnál problémák merültek fel, hiszen, amikor a hajójukban vannak, akkor egyszer egy nagyhajónak, másszor egy kis bárkának tűnik. Elvesztették olykor az arányokat.

Michael Hirst a The Tudors óta nem találja magát, vagy éppen rossz csatornánál próbálkozik. Ugye a Camelot se futott be, szerintem a Vikings is marad minisorozat formációban. A színészek közül Katheryn Winnick alakítását emelném ki, átjött mindaz, amit képviselt. Talán még a fiát alakító Nathan O’Toole-nak lehet pirospontot adni. A többi főszereplő egyelőre csalódás.

Maradnom kellene, de egyelőre nem szándékozom. Az 1×02-es epizód már pre-air formában a neten, aki pótolni akarja, az keresse a megosztó oldalakon. Talán, ha beindul a történet, akkor jobban magával ragad, viszont az ellenkezőjét se zárom ki. Várok vele, évad felénél újra nekiülők, addig teleltetem.

Tavaly a History Channel hatalmasat kockáztatott a Hatfields and McCoys minivel, ami végül aztán sikertörténetnek bizonyult. Cseppet sem véletlen, hogy a kreatív gépezet beindult, ha mázlink van, akkor sorra érkezhetnek a viszonylagos történelmi múlttal megáldott saját gyártású sorozatok, melyek első hírnöke a Vikings lehet. Az igen magasra tett mérce és a túlbuzgón felpumpált hype hullám viszont könnyedén a sorozat bukását okozhatja, lévén megint csak nem azt kaptuk, amire számítottunk.

Mármint, ha valaki egy Spartacus klónnal számolt, az most csúnyán hoppon maradt. És, miért ne számíthattunk volna erre? Mégis csak a történelem egyik legharcosabb népe áll a középpontban, a sztori is a hódításokról szól, no és persze a scriptet az a Michael Hirst szolgáltatta, akinek a The Tudors-t és a kevésbé elismert Camelot-ot is köszönhetjük. Én bizony csalódott vagyok, de lépjünk ezen túl.

Sajnos a script a legnagyobb jóindulattal is egy összecsapott saláta. Az elejétől kiszámítható és a szó legszorosabb értelmében is olcsó. Ami viszont még ennél is bosszantóbb, hogy kong az ürességtől. Látványosan szakítani próbál a kardozós-baszós műfaj bevett sztereotípiáival, csakhogy helyette nem ad semmit. Oké, a történelmi korhűség adott, nagyon túlkapások sincsenek, ráadásul a társadalmi hierarchia ábrázolása is korrekt. A háttérben még feltűnik némi kecsegtető belviszály és hevenyészve elszort intrika, de ennyi. És sajnos azt kell, mondjam a jelenlegi trendet elnézve ez édes kevés!

Persze érezni lehetet végig, hogy ez amolyan stílus demonstráció, hangulatalapozás, de a roppant alacsony büdzsé és a sablonos technikai megoldások egy percig sem tudják ellensúlyozni a forgatókönyv hiányosságait. 40 percen keresztül keresi a sorozat a hangnemét, de egyszerűen nem találja. Nincs meg benne az a zsigeri szikra, ami legalább egy életképes atmoszférát tudna eredményezni. Tipikusan csak a felszínit kapargatták, amolyan látványos biztonsági játékot űzve.

Éppen ezért nagyon sem a script-et, sem a casting-ot nem tudnám dicsérni. Lehordani nem akarom, annyira nem volt rossz, viszont emlékezetesnek és hatásosnak sem nevezném. Jó példa erre Travis Fimmel slampos alakítása, akit a pilot egésze alatt nem tudtam belőni. Ott motoszkál benne a fennkölt hős, a szerető családapa, az eszement badass és még sok más klasszikus karakterjegy, de igazán egyiket sem tudta a magáévá tenni. Gabriel Byrne ugyancsak csalódást keltő teljesítményt nyújtott, azért azt remélem elismeri mindenki, hogy a színész itt csak másnapos rutingyakorlatot végzett. Katheryn Winnick ellenben egy aprócska mellékszerepben meg tudta mutatni, milyen a karizmatikus megjelenés. Apropó, ha ez egy kvázi eyecandy-nek megy, akkor a főszereplőknek miért nem?

Összességében tehát a pilot nem varázsolt el, sőt… viszont mégsem tartanám D.O.A.-nek sem, a potenciál nagyon ott van még benne és ismerve a készítőket nem félek tőle, hogy elenyészik. A nagy kérdés inkább az, mikor szabadítják fel? Vagy inkább, mikor találják meg azt a hangnemet, ami köré fel lehet húzni az egész produkciót? A vicc, hogy ezt már cirka 1 éve el kellett volna dönteni, nem pedig most kellene rajta ötletelni.

Az ingerszegény hollywoodi kreatív környezet utolérte Luc Besson és Robert Mark Kamen akció trilógiáját a Transporter-t is, ráadásul egyből egy nemzetközi koprodukció keretében. A sorozat verzióba többek között a Cinemax, a Movie Central, az M6 és az RTL is befektetett, melynek büdzséje végül valahol 40-45 millió dollár körül állt meg. Vagyis költségvetési szinten nagyjából minden adott egy korrekt akció sorozat adaptációhoz, de a jelek sajnos mégsem erről árulkodnak.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy maga a forgatás is roppant nehézkesen zajlott. A főszereplő Chris Vance sérülése miatt hónapokig állt a forgatás, de ez még csak a kisebbik baj. Ez idő alatt ugyanis a széria 3 garnitúra showrunner-t fogyasztott el. A munkálatokat még a Stargate Universe-t is jegyző Joseph Mallozzi – Paul Mullie páros kezdte meg, de ők gyorsan tovább is adták a stafétát annak a Steve Shill-nek, aki többek közt a Ben Hur minit és a The Kill Point­-ot szállította. Idővel aztán Shill-nek is távoznia kellett, hogy a helyét a Brad Turner – Tim Lea páros vehesse át. Cseppet sem meglepő tehát, hogy menetközben a gyártó csatornák megbontották a vetítési sorrendet is, ami rendszerint tudjuk, hova szokott vezetni.

A történet nagyjából maradt ugyanaz, mint a filmekben volt. Frank továbbra is egy precíz szállítót, aki szigorú szabályok szerint él és soha nem tesz fel kérdést. A finomhangolásos rész itt egy új állandó szereplő az operátor csaj behozása jelentette, de a formai kötöttséget ezzel sem sikerült megbontani. És nagyjából ennyivel ki is merült a script! Egyszerűen unalmas és felszínes rutin munka, mentes bárminemű eredetiségtől vagy feszültségtől. Jobbára csak a nagy előd bevett kliséiből próbál táplálkozni. Igen, csak próbál ugyanis folyton folyvást az olcsóság és az a bizonyos B-hatás köszön vissza. Az akció jelenetek szimplán unalmasak, csak úgy pangnak az ürességtől. Az autós üldözések pedig egyenesen a vicc kategória határát súrolják a közönséges begyorsításokkal. Szerencsére a közelharc itt is fontos szerepet kapott, ráadásul valamelyest tartalmasra és látványosra is sikeredett. Ez viszont édes kevés az egykoron a Lost-on edződött Stephen Williams repertoárjából!

Casting téren sem sokkal combosabb a sorozat, bár bevallom erre valamelyest számítani is lehetett. Chris Vance fél lábbal ugyan helytáll a szótlan keményfiú szerepkörben, de hosszútávon mégis elvérzik. Hiányzik az a karizmatikus kiállás, az a sugárzó emporio vagy éppen az a badass felhang, ami olyan utánozhatatlanná tette Jason Statham egykori karakterét. Vance sokkal inkább csak egy imitátor, aki innen-onnan összelopott pár emlékezetesebb karakterjegyet. Arról nem is beszélve, hogy a játékának a színvonala köszönő viszonyban sincs az előző munkáival. Osvárt Andrea bevallom üde színfolt volt, emelte ugyan az eyecandy frontot, de sem a karaktere, sem az alakítása nem tudott meggyőzni a létjogosultságáról. Tipikus rutinmunka volt egy a ’90-es évek végén kihaló papírmasé szerepkörben. Így aztán tényleg csak Francois Berléand-et azaz Tarconi felügyelőt tudnám kiemelni, aki magával hozta a filmbéli lazaságát a karakternek.

No és persze nem szabad elmenni az öncélú szex jelenetek mellet sem, ami tutira a Cinemax béklyója. Ellenben itt legalább Rachel Skarsten minden téren tudott villantani. Azért vicc, hogy egy B-kategóriás eyecandy színészi játékban és hitelességben ilyen könnyedén le tud mosni egy Chris Vance-t a pályáról!

Az összkép ezek után roppant illúzióromboló, habár a minőség még csak-csak megütötte a létminimumot. Bevallom én ennél, ha nem is ütősebb, de legalább eredetibb adaptációra számítottam. Ez szimplán egy drágább és talán igényesebb Cobra 11 pótlék, de sajnos az RTL Klub sokat nem tud profitálni belőle a softcore beütése miatt. Valahol erre szokás azt mondani, hogy tipikus zakó.

Suzanne Martin és Jennifer Love Hewitt még valamikor 2010 környékén nyúltak bele a tutiba, amikor képernyőre küldték a Lifetime bábáskodása alatt az igaz történeten alapuló The Client List-et. Hewitt pont ebben az évben fejezte be a Ghost Whisperer-t, szóval minden adott volt egy újabb sorozatos kikacsintáshoz, de a végeredmény mégis „csak” egy tv film lett. Egy tv film, ami nagy meglepetésre egész korrekten teljesített, 3,9M nézőt hozva a csatornának, ami mondanom sem kell rekordnak bizonyult.

Szerkezetileg Martin nettó 90 perces tv filmje egy dupla epizóddal ért fel, ami egy adósság válságba került család életét mutatta be az egykori szépségkirálynő anyuka szemszögéből. Meglepetésemre a script végig könnyednek és gördülékenynek bizonyult, abszolút nem volt észrevehető az a klisétenger, amiből egyébként mindvégig táplálkozott. Mondjuk ez nagyban Love Hewitt bájos és finoman érzelgős játékának is köszönhető volt. Könnyedén azonosulni lehetett a mindenre elszánt családanyával, így teremtve meg a tökéletesen idilli légkört. A szorult helyzet, a megalázó munka és a sorra jelentkező családi problémák magukkal hoztak egyfajta kellemes feszültség faktort, ami szerencsére a készítők sem vettek rém komolyan.

Aztán a második félidőben a hevenyészve felépített kártyavár összedőlt. Bejött a képbe a drog, a nagyzási hóbort, a családi problémák és persze a lebukása. Szó se róla még így is le tudta kötni az érdeklődésem, de az idő rövidsége és ugye a formátum miatt is az íróknak kapkodóra kellett fogniuk a dolgokat. És ez volt az a szint, ahol sajnos kibuktak a script alapvető hiányosságai, melyek mind a Lifetime korlátoltságához voltak visszavezethetőek. Mondjuk a hevenyészett dokumentarista jelleg valamelyest javított a helyzeten, akárcsak JLH karizmája, de örültem a gyors zárásnak. Mindezek fényében viszont egy 5/3-as értékelés simán kijár neki.

2012-ben aztán a Martin-Hewitt páros újfent összeállt, de immáron egy sorozat erejére. Azonban az eredeti tv film majdhogynem teljes egészében ment a kukába. A reboot jelen esetben abszolút nem bizonyult a legjobb húzásnak. Új szereplők és nevek jöttek, módosítottak az alapfelálláson és visszavettek a tempóból. Sajnos azt kell, mondjam a formátum még inkább sekélyesebb és biztonságosabb lett, mint az előd. Ott még azért érezni lehetett némi határfeszegetést, de ezen irányú törekvéseket a Lifetime most rendesen elfojtotta. Mondhatni az írók mozgásterét alaposan megnyirbálták. Erre a legjobb példa a munkával kapcsolatos izzadtságszagú sugallás, amikor is nem mondanak ki semmit, nem utalnak semmire, csak kvázi kikacsintanak, hogy ugye tudjuk, miről van szó.

Éppen ezért a tempó sokkal, de sokkal körülményesebb és döcögősebb. A scriptről pedig lesüt a B-kategóriás mentalitás, nyers olcsóság és klisétenger az egész, ami ráadásul elhagyta a korábban igen csak jól működő feszültség faktort is. Helyette inkább a klasszikus soap húzásokat rángatta elő feszültségkezelés címszó alatt. Sajnos az előzőleg jól működő csajos csacsogások is elmaradtak, az a kevés. pedig ami mégis maradt főként csak az idegeket borzolta az egyszerűségével.

Szemlátomást a módosított szerepkörrel Jennifer Love Hewitt-nak sem sikerült könnyedén megbarátkoznia. A kisugárzása mintha csorbult volna, már koránt sem ment neki akkora lelkesedéssel és beleéléssel a szerep, mint egykoron. Sőt, az ultra lightos softcore jeleneteit is alaposan megnyirbálták, már-már a totális prüdéria szintjére száműzve. Pedig némi beválalósság igen csak jól jött volna a sorozatnak, de szemlátomást a vezetőség ezt a kidolgozott férfi felsőtestek masszív adagolásában vélte beteljesültnek látni.

Ezek után gondolom nem meglepő, ha a végeredmény egyszerűen siralmas. Ritkán mondom azt, hogy egy kvázi backdoor pilot jobb, mint a tényleges pilot, de jelen esetben most mégis ez a helyzet. 2012-ben olyannyira kifacsarták a sorozat formátumát, hogy az elvesztette mindennemű báját és élvezeti értékét. Jennifer Love Hewitt persze továbbra is bájos és gyönyörű, de csak vele nem lehet eladni egy sorozatot. Illetve lehetne, mint ahogy azt a tv film meg is tette, de ahhoz előtérbe kellene helyezni a testiséget, azt meg a prüdériában tobzódó Lifetime úgy sem fogja engedni. Pedig ha ez a sorozat mondjuk a Showtime vagy az HBO műsorán menne, tutira őrjöngene a fél világ, de így csak 2/5 a vége.

Úgy néz ki, ez egy olyan nap, amikor az elmaradásaimat kell pótolnom! Pár órája már méltattam ugye a Spartacus: Blood & Sand-et, most pedig a jelenlegi No1 angol sorozatot a Downton Abbey-t veszem górcső alá. A kritikával egy ideje már adós voltam, ráadásul azóta volt egy kellemes sajtóvetítés is a szinkronos anyagról, a szemfülesebbek pedig észrevehették, hogy a Story4 már néhány részt le is tudott az 1. évadból. Aktualitás értéke tehát zéró, de az friss nézőkre és az adatbázisra is gondolni kell!

Julian Fellowes sorozata az 1910-es évek elején veszi fel a fonalat, közvetlenül a Titanic katasztrófáját követően. A sorozat a Yorkshire-i nagybirtokos család a Crawley-k és azok népes szolgálóinak az életét mutatja be. Amolyan tipikus családi dráma, de szerencsénkre a minőségi kategóriából.

A script végig egyenletesen családias és meleg hangvételű, kapkodásnak vagy öncélúságnak a legapróbb jele sincs. Mondhatni egyszerűen csak sodródunk az eseményekkel, miközben abszolút le tudja kötni a néző figyelmét. A pazar társadalmi korkép hatalmas potenciállal bír, a látványos kontraszt a század eleji arisztokrácia és a cselédek közt pedig a rendre tartalmaz megmosolyogtató pillanatokat is. Tehát aki amolyan fojtogató mélydrámára számított az most hoppon maradt.A Titanic tragédiája, a gyász és az örökösödési probléma viszont koránt sem annyira fajsúlyos vagy tömény, hogy elvonja a figyelmet. A megfelelő egyensúly megteremtésében a cselédek is kiveszik a részüket, ergo az ő szemükön keresztül ismerkedünk meg a családdal és annak helyzetével. Az új lakáj érkezése pedig remekül felépített ármánykodások egész sorát indítja el. Cseppet sem véletlen, ha a karakterek terén a mérleg is errefelé billen.

Külön öröm volt, hogy a készítők nem mentek el szó nélkül az adott kor vívmányai, törvényei és jeles eseményei mellett sem. Sokkal inkább finoman beleszőtték azokat a történetbe, így is remekül megragadva a kor szellemiségét. A cseppet sem tolakodó légkör, a finoman elszórt feszültség faktor és az andalító zene összességében egy remekül strukturált teleregényt eredményezett, amire a Szomszédok óta nem láttam jobb precedenst. És ezt most tessék nagyon pozitív értelemben megélni!

A sorozat amúgy rengeteg szereplőt mozgat, így nagyon kiemelni nem is tudnék senkit. A pilot inkább csak olyan ismerkedés volt, ahol az egyes karakterek megvillantották a legfontosabb karakterjegyeiket. Daisy mindvégig bájos volt, Thomas a zsigeri intrika melegágya, Carson a kifinomult angol elegancia és etikett eleven megtestesítője, míg Bates esetlensége és finom modora a brit irodalom kiemelkedő poétáit idézi. És ez tényleg csak egy röpke szemezgetés volt a teljesség igénye nélkül.

Cseppet sem véletlen tehát, ha szigorúan megtekintésre ajánlott a sorozat. Nem az a tipikusan kapkodó, folyvást WTF-momentumokat szállító alkotás, de mégis fajsúlyos és egy egyben andalító. Érzésem szerint ez még csak a jéghegy csúcsa volt, szóval a java még hátra van!

Kissé ugyan megkésve, de végre eljutottam a 2011/12-es szezon másik mesés koncepciójáig a Grimm-ig, ami ugyancsak nem váltotta meg a világot. Most akkor tényleg az van, hogy ez nem az én zsáner kategóriám lesz vagy az ötletes redesign mögött megint csak egy felületes sallangot kaptunk? Pedig a készítők közt ott csücsül egy bizonyos David Greenwallt is, akinek már köszönhetünk egy kultikus univerzumot. Sajnos a Grimm esetében erre alig látok bárminemű esélyt is.

Aki még nem látta volna a pilotot, annak csak annyit, hogy a Grimm mesék igazak voltak, sőt korszakokon átívelőek. A gonosz farkas a mai napig él és sorozatgyilkosként ténykedik. Szerencsére a Grimm család leszármazottjai is köztünk élnek és amolyan modernkori vadászként próbálják a gonosz útját állni. Azonban ehhez nem ártana először kitanulni a szakmát úgy rendesen!

Greenwallt sorozata a pilot alapján klasszikus nyomozós sorozatnak tűnik a ’90-es évekre jellemző misztikus csavarral. Mintha a Buffy kapott volna egy combosabb ráncfelvarrást megszabadulva a tini szegmens minden bájától. Igen, amolyan post-Buffy fanboy éra! Ettől függetlenül sajnos a script totális középszer, ami jobbára a klasszikus Grimm mesékből próbál táplálkozni némi modernizáció után. Ahogy várható volt, a nyomozós szál teljesen érdektelen, szerencsére nagyon nem is erőltették. Sokkal inkább a mitológia megalapozására ment el a játékidő, bár a megfelelő hangnemet még így sem sikerült megtalálniuk. Ellenben az már most biztosra vehető, hogy misztikus procedural szinten gyorsan az enyészeté lesz a minőség. Ide bizony combos átívelés kell, azonban a pilotnak jobbára csak a felszínt sikerült megkaparnia. Ráadásul, ha van is egységes koncepció (NOT!!!), akkor már az alapozásnál megakadtak a készítők. Érezni lehet, hogy ez a dolog 10-15 rész után indulna be úgy rendesen, de addig sajnos el is kell jutni valahogy!

A felemás kreatív tartalom ellenére viszont meglepően eredeti képi világot kaptunk. Furcsamód realisztikus és túlkapások nélküli, holott kvázi egy misztikus sorozattal van dolgunk, ami ugye ennek a szöges ellentéte. Az NBC-hez képest darkos atmoszféra pedig egyenesen telitalálatnak bizonyult, igaz néha éreztem benne némi CW-s utózöngét. A vak is észreveheti ugyanis, hogy egy az egyben a Supernatural hangulatjegyeiből táplálkozik.

E felett jobbára még szemet tudtam hunyni, ellenben a kidolgozatlan karakterek már tényleg tudták bántani a szemem. Alapozásnak nyoma sincs, csak pár fontosabb karakterjegyet sikerült felvázolni, így egyhamar karaktericázióra nem is számítanék. A budy-cop szerepkör is túlontúl erőltetettnek bizonyult, lényegében, ahogy a történet, úgy a szereplők sem találták meg a tökéletes egyensúlyt. David Giuntoli abszolút nem tudott megérinteni semmilyen szinten, mondhatni tökéletes papírmasé volt. A többiek pedig még ezalatt teljesítettek jóval, igaz a badass szekció mintha valamelyest életképesebb lenne, de erről még korai nyilatkozni.

Összességében tehát a Grimm egy teljesen középszerű alkotás, ami nagyban függ a néző hangulatától is. A potenciál ebben is ott lüktet, sőt nem is kérdéses, hogy idővel a neves írói kollektíva is kiaknázza, csak kérdés, addig hány részt kell még túlélni. Szerintem sokat.

Anno még az Upfronts idején az egyik legígéretesebb, leginkább agyonhypeolt sorozat volt a Cult. Aztán idővel szép lassan kezdett megkopni a mesterségesen generált dicsvény, hogy a premierre már a totális érdektelenség lépjen a helyébe. Mondhatni a felszín alatt egy újabb, tipikusan a CW-re jellemző D.O.A. sorozat lett a Cult-ból, holott sokan abszolút nem erre számítottunk. Én speciel el nem tudtam képzelni, hogy a Farscape-et is jegyző Rockne S. O’Bannon megint bevállalja azt a kreatív sallert, ami a már emlegetett sci-fi klasszikusnál éppen csak bejött.

A történet egy egykoron neves újságíróról szól, akinek ex-drogos öccse teljesen átszellemült fanatikusa a Cult című sorozatnak, ami minő meglepetés pont a CW műsorán fut (sorozat a sorozatban effektus). A srác folyamatosan traktálja is az összeesküvés elméletes bullshit szövegével, amire a bratyó természetesen abszolút nem vevő. Azonban miután az öcs rejtélyes körülmények közt eltűnik, hirtelen a bratyót is érdekelni kezdi a Cult-hatás. Ráadásul egy partnerre is szert tesz, aki mellesleg az ominózus sorozat készítésében is részt vesz.

O’Bannon kiemelkedően találó koncepcióval állt elő újfent, ami viszont bosszantóan felületes kivitelezéssel párosult. Az ígéretes kezdés gyorsan unalmas klisétengerbe csap át, ami egyszerűen pang az ürességtől. Az így generált, egyébként meglepően tolakodó hiányérzet pedig egy percre sem akar szűnni. Mintha a készítőknek ez lett volna a titkos aduászuk a feszültség generálás kiváltására, merthogy az egyszeri guru nem a Cult pilotjától fogja a falat kaparni az már most biztos. És akkor hol vannak a hatásvadász fordulatok színpadias kivitelezésben elcsépelt dialógusok tálalásában? Sokszor komolyan azt éreztem, ez valami anti-műfaji reflektálásnak akar billenni.

A pilot legnagyobb problémája a totális koncepciótlanság, aminek a mentén egyszerűen meghasad a script. Olyan, mintha egyszerre két sorozatot néznénk, lévén említésre méltó kapocs alig akad, feltéve, ha a banális kapcsolati mátrixot nem számítjuk ide. A tv sorozatos szál még csak-csak élvezetes, akár önmagában is működőképes lehetne. Az insider felütés is jól áll neki, a rajongói érás kikacsintás pedig egyenesen remek ötlet. Ellenben a nyomozásos rész szimpla közhely parádé kilométeres sallangokkal.

Azonban mindez szabályosan kispista a borzasztó színészi alakításokhoz képest. A tökéletes érdektelenség és színpadiasság köszön vissza mindegyik alakításból, ráadásul a karakterek súlytalansága is a jó ízlés határát súrolja. Robert Knepper pályája mélypontjára érkezett a szektavezér szerepében, akit jóformán csak a régebbi karizmatikus alakításainak emlékével tudott többé-kevésbé megszólaltatni. Matthew Davis és Jessica Lucas pedig szemlátomást nem tudnak elszakadni a CW-től, így kb. ugyanazt a csapnivaló színvonalat hozzák, mint amit megszokhattunk tőlük. Ettől függetlenül Lucas még mindig színészistennőként tündököl a favágó Davis mellett.

És akkor mégis mi legyen a konklúzió? Hát ennek a sorozatnak a legnagyobb hibája, hogy a CW-n kapott helyett, virít róla a kiheréltség és a lebutított tini mentalitás. Más közönséggel, szabadabb kreatív közegben, akár egy klasszikus is lehet, de így… Nem több mint egy tipikus D.O.A. ami kissé szerencsés, akár egy lehelet könnyű guilty pleasure sorozatnak talán még elmegy.

A CTV most belopta magát a szívembe. A Motive már a sorozat státusz megszerzésének hírekor bizalomgerjesztő volt, de a pilot ezen is túltett. Mióta a krimik nagyobb teret foglalnak el az életemben, jobban ráálltam az eredetibb ötletek keresésére. Az alapnak az NCIS: Los Angeles-Hawaii Five-0 párost tartom (régen a CSI: New York és Criminal Minds foglalta el ugyanezt a pozíciót!), amit fenekestül felfordít a The Killing, illetve a CTV legújabb üdvöskéje, ami pontosan az alapkoncepciója miatt tetszik. A csavart az adja, hogy már a rész elején tudjuk: (1) ki a gyilkos, (2) ki az áldozat. Mondhatni felborítják a krimi műfaj lényegét. Megkapjuk a választ, a többi senkit se érdekel!

Daniel Cerone-ék ezt akarják megcáfolni. Olykor az ok többet nyom a latba. Minden gyilkosságnál a kulcsfontosságú kérdés a Miért?. Nos, ezt kapjuk meg az epizódvégére. Az indíték szolgál(hat) alapul az ügy könnyed felgöngyölítésére – legalábbis ha a rendőr szemszögéből nézzük a cselekmény kibontását és lezárását. Hiányában más dolgokra kell alapozni, mint pl.: a bizonyítékokra, az összefüggésekre vagy pusztán a megérzésre. Ezért is örültem, hogy Brendan Penny lett a főhőse a sorozatnak, mert egy nőnél utóbbit könnyebben megesszük.

Ha eddig nem állt volna össze, akkor mondom az alapfelvetést: az epizód elején megtudjuk ki a tettes, és ki az áldozat. Nyomozónőnknek az a feladata, hogy a köztes étert kitöltse, azaz eljusson a gyilkoshoz a nyomokon keresztül. Kapunk flashback-eket is útközben, amikből összerakhatjuk a történéseket, de az ok csak a végén fog kikörvonalazódni, amikor már mind mindegy. Ha ez valakinek nem tetszik, akkor se írja le, mivel mindezt úgy tálalják, hogy szeretni lehet.

Az már csak egy másik dolog, hogy kinek mi tetszik. Aláírom, nem lehet mindig arra alapozni, hogy valami nem klappol. Meg lett volna az „ál-tettes” előbb, gyilkosunk pedig megúszta volna, láthatatlanként élhetett volna tovább, de jött a női megérzés, amire alapozott főhősnőnk és az ügy mélyére járt jobban. Kellett némi szerencse is, hogy felfedezze a cáfolható tény(eke)t. Remélem csak a pilotban éltek ezzel a lehetőséggel, mert ha mindig elsütik, akkor romlik az összkép elég hamar. Egyszer élvezhető, másodjára már szájszél húzós.

A képi világ tetszetős. (Válogatott képekkel is ezt a tényt akartam erősíteni!) Pontosan lehetetlen leírni, hogy mi az, ami bejött rajta, de az nagyon. Talán a színekkel való játék. Talán! Gondolok ez alatt az esti időszakra, amikor a nyomozónő feltűnik a tetthelyen. Jól végezték az operatőrök a munkájukat. Ha már ennyiszer emelgetem a főszereplő hölgyemét, akkor jöjjön pár sor róla, hiszen Brendan abszolút megállja a helyét a képernyőn. Az, amit képvisel, az teljes átjön. Se több, se kevesebb. Elhisszük róla, hogy gondos családanya mellett a munkáját se veszi fél vállról. Kevés családi szálat kaptunk a kezdésben, de ezt pozitívumként hangsúlyoznám ki, mert ennyi elégendő volt, pláne azzal a lazasággal, amivel megteremtette a szituációkat. Ez így van jól.

A többiekről nagyon semmit se tudok írni. Talán a bonc csajszi, és az öltönyös fiatal csávó az, akire még lehet számítani, mert beleillik a képbe, a többiek többnyire felejthető kategóriát képviselik. A gyilkosokra helyezném a hangsúlyt, hiszen az egyik legmeghatározóbb eszközei a sorozatnak. Ha a karakterük rossz, akkor az epizód nézőket veszít. A pilotban lévő fiatal csávó eléggé kétesélyes. Tetszett az elején a merészsége, aztán a lelkiismeretének felülbírálása már cseppet se. Tudom, alapesetben hasonlóan cselekednék, ezzel is azt tudatva, hogy nem állt szándékomban; viszont remélem a későbbiekben más profilokkal is megismerkedhetünk.

Összességében tetszett. Nem tökéletes, de javítható. Újdonság erejével a CTV azonnal belopta magát a szívembe. Az elején a sok visszaemlékezéssel megzavartak, aztán a végére a helyére került minden, mint azt reméltem. Maradok, abszolút élvezhető. Miért csak most kaptunk ilyent? Végezetül pedig annyit, hogy a tini csajok eléggé eyecandy-k voltak.

Paul Scheuring-en a világ szeme, hiszen a Prison Break óra várjuk a visszatérését. Anno 2005-ben több millió ember szívébe lopta be magát a börtönös sztorival. Most mással próbálkozik. A Zero Hour-t nehéz behatárolni, pontosan ezért tűnt már májusban is ígéretesnek, illetve az egyik legvártabb ABC-s midseason-ös újoncnak. Kapunk mindent – ami szemszájnak ingere. Kalandsorozatból amúgy is hiányt szenvedünk. A jelek szerint ezzel támad, illetve egy baromi nagy high-concept ötlettel, ami eléggé kétoldalú.

A kezdőjelenet az 1938-as évekbe utaztat vissza, azon belül is Németországba, amikor a nácik épp hatalmon voltak és olyan dolgokon kísérleteztek, amik megváltoztathatják a jövőképet. Egy csapatnyi pap azonban előlük – illetve az SS elől – rejteget valamit, ami ha rosszkezekbe jut, akkor irgum-burgum. Majd ugrunk a jelenkorba – ahol folytatódik a kibontás. Első hallásra klisés a sztori, hiszen az sugalltatja, hogy a rossz és a jó közti harcra helyeződik a hangsúly. A csúnya high-concept stílusból bőven kapunk. Már a 10. percben annyi kérdést tudnánk feltenni, amennyit nem szégyellünk, ez pedig a rész végére csak tovább fokozódik. Az érdeklődést fenntartják, ez így van jól.

A jelenkorban játszódó történetről annyit kell tudni, hogy főhősünk nőjét elrabolják. Ekkor jön képbe az FBI, és veszi elő a megijesztős felét, mert egy „nagyon veszélyes” bűnözővel van dolguk, aki bármit megtesz, csakhogy elérje a célját. Egy bizonyos órát akar, amit felesége otthonában talál meg Hank-ünk, és innentől jön az a rész, amikor a rejtély kibontakozik.

A pilot túlságosan hullámzott, mint viharkor a tenger. Számomra akkor ment át vicckategóriába, amikor feltűnt az FBI-os csaj, aki szó szerint olyan karakter beállítottságú volt, amivel a nézőket ki lehet kergetni a szobából. Látszik rajta, hogy a tipikus karrierépítő jelleggel bír. Nem az a fontos, hogy megmentse főhősünk nőjét, hanem az előléptetése, mivel egy ilyen gazfickó elkapásával biztosan belopná magát a fejesek szívébe. Léphetne a ranglétrán egyet feljebb. Anthony Edwards, azaz Hank átlagos alakítást nyújtott. Néha imádtam, olykor a számszélét húztam. Amin a részvégéig agyaltam, hogy miért kell oda a két segítője. Oké, a végére írtak rájuk egy külön missziót, de addig nélkülük is szépen, gördülékenyen haladtunk volna előre.

Ami ritka számba megy a pilotoknál, az az utazgatás. A pilotjában jártunk a németeknél, voltunk alapból a jenkiknél, hiszen onnan bontakozik ki, valamit a zárásra a tundrára keveredtünk. Jó meglátás, hogy kell ez mind, hiszen a rejtélyes kalandsorozatokat olykor a szép helyszínek dobják fel. Gondoljunk csak az Indiana Jones-filmsorozatra. A változatos táj mennyire meghatározó. Kicsit talán néhol a megvalósításnál húztam a szám, hiszen a németes jelenet mindennek nevezhető, de koránt sem kidolgozottnak.

Akadtak hibák aláírom, de még sem vették el a kedvem tőle. Nem estek abba a hibába Paul-ék, mint a legtöbb high-concept író, hogy keveset közöltek a rejtélyből. Pont elegendőt kaptunk. Ezért se tudom rá használni a tipikus jelzőt. Valami vonzó van benne.