Közhely tudom, de a jelenlegi ongoing szcéna leginkább feelgood-abb sorozata még mindig a Californication. A kiváltó ok pedig egyértelműen Hank Moody fékevesztett devianciája, ami hol a hedonizmus bugyrait tapossa, hol pedig a depresszió egyes stációinak mutat egy semmi mással össze nem téveszthető görbe tükröt. Éppen ezért, amikor Tom Kapinos-t utolérte a kreatív válság és bejelentette, hogy a 6. évad kvázi egy reboot lesz én is visszatértem. A kezdeti sziporkázó hangulat, azonban gyorsan tovaszállt, mint ahogy a sorozat folytatásának a létjogosultsága is megkérdőjeleződött a számomra.
Akárhogy is vesszük a minősége a legnagyobb jó indulattal is hektikusnak nevezhető. Humorban már csak néhol tobzódtunk, ellenben az a kevés, ami volt korrekten teljesített. Moody nárcisztikus viselkedése is megkopott, sőt a végére kiváltképp romantikussá vagy legalábbis szentimentálissá avanzsálódott. Mondhatni kikopott a lényegi mondanivaló, így maradt az egyhelyben topogás. Konkrétan annyira megfáradt Kapinos, hogy még a reboot nyújtotta lehetőségekkel sem tudott élni, sőt a végén még látványosan vissza is táncolt mindennemű változtatás elől. Tehát maradt a régi status quo, holott nagyon nem ezt sugallták nekünk.
Akárhogy is, a szezon első felében még éreztem potenciált, vagy ami még fontosabb valami zsigeri sziporkázást. Moody és a rehab kellően instant páros tudott lenni, Atticus megjelenése pedig csak rákontrázott minderre. És akkor Runkle meleg ügynökös kirohanásait nem is említettem! Faith mint múzsa ugyancsak remek lehetőségekkel kecsegtetett, amivel szerencsére éltek is a készítők. Azonban úgy az utolsó harmadra hirtelen egyfajta minőségi törést véltem felfedezni, ami sokkal inkább romantika és a „én” keresés felé mozdította el a szálakat. Ezzel mondjuk nem lett volna semmi gond, csakhogy az írók beszari mód megtorpantak a fináléra.
Pedig a Hank-Faith-Atticus hármas most tényleg egymásra talált. Még ha burkoltan is, de mindhárom karakter ugyanazt kereste, a boldogságot és az önmegvalósítást. Sőt, Kapinos mindvégig ezt duruzsolta a fülünkbe, aztán erre… Igazából a sorozat velejét még mindig a Hank-Runkle páros közös jelenetei adták, amik viszont az évad végére mintha megfogyatkoztak volna. David Duchovny és Evan Handler mondhatni kellő rutinsággal hozták a kötelezőt, éppen ezért ha valakit nem illik bántani, akkor azok ők ketten. Ugyancsak jár a dicséret Maggie Grace számára is, aki Faith szerepében most tényleg kiemelkedőt alkotott. Sikerült a groupie szerepkört tökéletesen ötvöznie a múzsáéval, úgy hogy közben végig szerethető és érdekes tudott maradni. Ráadásul a kellő szexuális kisugárzása is megvolt mindehhez, még ha a színésznő a tényleges szexualitástól és pucérkodástól látványosan is irtózott. És persze nem maradhat ki a sorból Tim Minchin ripacs, végtelenül túlhúzott karikatúrája Atticus sem, aki így vagy úgy, de Hank méltó szerző társa lett(Faith volt ugye a lelki társ). Döbbenetesen nagy húzás volt a kreatív válság adta céltalanság ennyire lecsupaszított, ám de mégis magasztos megvitatása, hogy a Faith-el közös remek dialógusokat már ne is említsem. Ha másban nem is, de az úgynevezett „lelki társak” megteremtésében hatalmas pacsi jár Kapinos-nak.
Ellenben szép számmal akadtak félresiklott próbálkozások is. Gondolok itt a kollektív mellékszereplői érára, akikkel kvázi nem tudtak döntőre jutni a készítők. Most komolyan, ez a feminista töltet mire volt jó? Pont annyira tétnélküli és felesleges kitérő volt, mint a Runkle-Marcy-Stu szerelmi háromszög. Vagy akár ide sorolhatnám Karen ál-féltékenykedését is, ami nagyban rányomta a bélyegét az évadra. Azon már meg sem tudtam lepődni, hogy Becca karakterével látványosan nem lehet továbbra sem mit kezdeni. Ha van isten, ez az irodalmi zarándokútja kitart a sorozat fináléig!
Sőt, a hangzatos vendégszereplők és az érintett szubkultúrák is csak keserű szájízt voltak képesek adni. Oké, Johann Urb a meleg színész Robbie Mac szerepében zseniális volt, akárcsak az egyszeri drogdílert alakító Jorge Garcia is. Őket leszámítva viszont majdhogynem mindenki siralmas erőlködésnek bizonyult. Marilyn Masnon kiváltképp hatalmas csalódást okozott, míg Maggie Wheeler nárcisztikus feminista szerepe már egyenesen irritált. De természetesen ott voltak még a rock zenész feleségek, Krull vagy a többiek, akik látványosan visszafogott töltelék szerepkört töltöttek csak be.
Ha úgy vesszük, Kapinos ereje most tényleg csak a főszereplőkig tartott ki, vagy pontosabban Hank-ig, akinek kvázi a megvilágosodását követhettük nyomon. Ezzel mondjuk nem is lett volna nagy baj, ha nem viszik el a finálét ennyira a szentimentalizmus irányába. Egyszerűen adta magát a végkifejlet, tényleg egy olyan új kezdet volt, amit igazán lehetett volna szeretni, sőt még ebből a langyos kreatív lábvízből is kirugdosta volna a sorozatot. Ezzel szemben jött a nagy hátraarc, az örök közhely parádé és az a bizonyos lerágott csont effektus. Tényleg megértem a fanyalgókat, a Californication-t már tényleg csak megszokásból érdemes nézni, nem pedig szórakozásból.
