Már az 1. évad végén érezni lehetett, hogy David Crane és Jeffrey Klarik vezénylete alatt az Episodes valami brutálisan nagyot fejlődött a csapnivaló pilothoz képest. Szerencsére ez a pozitív tendencia, nem hogy nem szakadta meg a folytatásban, hanem még überelte is azt. A 2. évad minden perce mentes volt még a legapróbb sophomore slump attitűdtől is, cseppet sem kérdéses tehát, hogy a készítőpáros lubickolt a kreatív fürdőben.
És ez meg is látszódott a scripten, elvégre még mindig habzsolták az öniróniát a jól megkomponált dialógusokban. Emellett természetesen nem maradhatott el a kötelező insider kikacsintás sem, ráadásul mindez kendőzetlen realitásban. Igen, a sorozatgyártás kényesebb témái is előtérbe kerültek, így tartva végérvényesen is görbe tükröt az állom gyári szakmunkásoknak. Nagy meglepetésemre erősebb drámai tölttet is kapott az évad, ami azzal járt, hogy a viszonylagos 3 főszereplővel kevesebbet foglalkoztak. Végre nagyobb szerep jutott az úgynevezett „szakmunkásoknak”, amit csak üdvözölni tudok. Továbbá kiemelném még a script remek sűrítettségét, így végre tényleges mondanivalóval sikerült feltölteni a sorokat. Persze mindeközben a remekbeszabott légkör végig maradt, igaz sokszor „csak” guilty pleasure szórakozási indexben.
Az évad első fele jobbára a szereplők kibékítésével ment el, miközben egy korrekt történeti alapozásnak is beillett. Sean és Beverly kapcsolatának jót tett az időugrás, így kihagyhattuk a keserű pocskondiázó korszakot. Az meg külön öröm volt, hogy mindkét karakter kapott alternatív kikacsintási lehetőséget, amit nagy meglepetésemre korrekt módon ki is használtak az írók. Bár a végén a nyuszi mentalitás azért mégis érződött, de ezt bocsássuk meg nekik.
Az évad ásza továbbra is Matt LeBlanc maradt, aki csak úgy sziporkázott a szerepkörben. Egyszerre tudott eszement hülye és poénos lenni, máskor pedig épp ellenkezőleg a drámai tehetségét villogtatta. Szerencsére az írók itt is észrevették a kiskaput és feldobták a karakterét egy szerelmi szállal, ami ezúttal a csatornafőnök Lpidus vak nejével folyt. Genevieve O’Reilly pedig remek partnernek bizonyult mindebben, ráadásul a két színész közti chemistry is érezhető volt. Sokszor kettejük pajzán kapcsolata hangsúlyosabbnak bizonyult a sorozat tényleges mondanivalójánál. Egy Matt-Jamie spin-off kikacsintást simán elbírna a sorozat véleményem szerint.
Bár az is igaz, hogy a csatorna főnök Lapidus és a producer Carol közti kapcsolat is megérne egy misét. Isten igazán ez sokkal inkább volt a klasszikus értelemben vett dramedy vonulat, mint a sorozat egésze. Ráadásul Carol összepárosítása Beverly karakterével ugyancsak remek húzásnak bizonyult. A csökkenő nézettség miatti feszengős hazudozásoktól egyszerűen dőltem a röhögéstől.
Éppen ezért negatívumot szinte nem is tudok említeni, vagy ami volt azt meg gyorsan feledtették a remek húzások. Gondolok itt a Pucks! 3 idióta mellékszereplőjére, Wendy-re a semmirekellő és mindig unott titkárnőre, Myra agyament megnyilvánulásaira vagy a szezon legjobb mellbedobását hozó Sophie Rundle-re, akinek a karakterére valljuk be sok szükség nem volt. Ellenben ha mégis negatívumot kellene mondanom, akkor egyértelműen az szezon terjedelmét emelném ki. Igaz a 2. felvonás kapott +2 részt, de még ez is kevésnek bizonyult. Lehetett volna még mit fejtegetni vagy akár jobban elvarrni a szálakat. Ettől függetlenül továbbra instant szórakozásnak bizonyult az első perctől az utolsóig, így nem kérdés, várjuk a 3. évadot.
){kind=link}
