A remekbe szabott 3. évad és persze a sokkoló záró képsor után azt hiszem a Fringe, mint széria elért a csúcsra. Jeff Pinkner és J.H. Wyman kreatív vezénylete alatt az írói stáb maximálisan kizsigerelte a sorozatban rejlő potenciált, miközben alaposan sikerült túlpörgetniük azt a bizonyos hype gépezetet. És sajnos pont ez a csúcsra járatás bosszulta meg magát a 4. évadban, elvégre a páros minden igyekezet ellenére nem tudott felnőni az önmaguk által támasztott elvárásokhoz. Kínosan szólva, nyomtak egy defektes cápát.
A 3. évados finálét követően ugyanis érezhető változásokat kellett meglépniük a koncepcióban. Peter ál-„kiírásával” kvázi egy minimalista reboot-ot vezettek be, ami ugyan nem vette semmibe az előző évadok történéseit, de azért az új irányvonallal össze nem egyeztethető történésektől ilyen-olyan módon megszabadultak. Magyarán önös alternatívagyártásba kezdett az írói kollektíva. Éppen ezért cseppet sem volt meglepő a felszínes és random cselekményvezetés. Persze utóbbival lehetne vitatkozni, elvégre az új nézőknek is kellett némi csontot dobni.
Where is Peter Bishop?
Így a szezon eleji kardinális kérdés jobbára csak a sorozat hátterét színesítette, míg az érdemi dolgok Lee ügynök evilági létének megalapozását szolgálták. Szó se róla Seth Gabel most is remek munkát végzett, de sajnos minden erőlködése ellenére sem vált belőle egy életképes Peter utód. Így aztán mivel a két világ már együtt dolgozott jobbára a Peter hiányérzete tartotta fent a sorozatszintű feszültséget, ami egy kissé fájó pontnak bizonyult.
Peter visszaírásával aztán a helyzet csak tovább romlott, ugyanis az írók minden igyekezetük ellenére sem tudtak megbírkozni a kreatív elvárásokkal. A sorozathoz képest a minőség meglepően ingadozott, nehéz kimondani, de koncepciótlanná vált. A régi titokzatosság és misztikum teljesen kiveszett belőle, ráadásul nemegyszer az írók az önismétlés kétes megoldásához is nyúltak. Mindennek egyetlen egy pozitív kicsengése volt, hogy sikerült visszahozni a 2. évad környékén likvidált David Robert Johnes-t főgonosnak. Jared Harris egyszerűen brillírozott a szociopata tudós szerepkörében, aki egymaga bírt annyi misztikummal, mint az évad 5 random része összesen. Sajnáltam is, hogy a végén az írók mégsem maradtak a kaptafánál a finálét illetően.
Az évad második felére aztán némi minőségbeli változás következett be, ami leginkább az átívelő szálon volt érezhető. Az epizódikus mentalitást felváltotta a szerializáltság, így a kezdetben unalmas és koncepciótlan átívelő szál is némiképp értelmet nyert. Mondhatni végre színt vallottak az írók, egyre világosabbá vált a sötét oldal végcélja. Ehhez aztán egy okos, bár meglepően felszínes folyamatos építkezés társult, ami kvázi a fináléig kitartott. Egyedüli törésnek az alternatív jövőkép bizonyult, amire majd az 5. és egyben utolsó évadot húzzák fel a készítők.
Talán pont ennek a remek víziónak és a finálé gyér alapozásának is volt köszönhető, hogy a zárás végül mégsem szólt akkorát, mint sokan vártuk. Sőt, egyenesen csalódást keltőre sikeredett! Ugyancsak jelentkezett az önismétlés a kreatív fordulatok hiányába, így amikor visszahozták Bell-t már meg sem lepődtem. A hevenyészet romantikus kitérőt Peter és Olivia között pedig egyszerűen nem tudtam hova tenni. Mindemellett az írók kapkodva próbálták elvarrni a legtöbb szálat, aminek megint csak hiteltelenség lett a vége. Most komolyan, a kapott válaszok lennének a sorozat mozgatórugói? Ráadásul mindez végtelenül ömlengős és happy end-re hajazó végkifejlettel lett megspékelve.
They are coming.
Aztán ezzel a mondattal felvázolták a folytatást, én meg csak pilláztam. Akkor effektíve az eddig történésekre megint csak fátylat boríthatunk, hisz az 5. évaddal új főgonoszok érkeznek. Vagy netán egy hevenyészett újabb reboot keretében megint alternatív igazságokra lelünk?
A történet mellett végül még említést tennék a szereplőkről is, akik jobbára hozták a szokásosan elvárt minőséget. Anna Torv továbbra is remek, még ha néha akad is olyan jelenet, ami a meglepett nézésen túl többet is megkövetelne. Joshua Jackson ugyancsak végig hozta a kötelezőt, de semmi többet. Amúgy nála volt a legjobban érezhető, hogy már rutinból tolja a karakterét, ami állítom, hogy pár évad óta semmilyen irányba sem haladt. A sorozat csúcsa továbbra is John Noble maradt, igaz Walter humorérzéke az évad során jelentőset apadt, de ezt tudjuk be az írók töketlenkedésének.
Viszont a vendégszereplői szekció egyenesen parádés volt. Mint már említettem Jared Harris zseniálisan hozta a badass tudós szerepkört, de Leonard Nimoy is szorosan ott volt mögötte, igaz neki a negatív szerepkör nem állt annyira jól. Itt jegyezném meg továbbá, hogy a random vendégszereplők közt is egyre inkább lehetett érezni a minőségi tendenciát, no meg az eyecandy hatást. Elég csak Rebecca Mader karakteres alakítására gondolni a fináléban vagy éppen Samantha Noble remek fricskájára az apjával a St. Claire-ben.
Összességében viszont azt kell, mondjam keserű szájízzel sikerült búcsúznom a 4. évadtól, ami igaz tartogatott pár emlékezetes pillanatot, de végső soron is nem tudott felnő a 3. évadhoz. Sőt, egyre inkább az az érzésem, hogy innen már csak lejjebb lesz.
){kind=link}
