Ami a második eséllyel kapcsolatban nem jött be a Parenthood esetében az most nagyon úgy tűnik, hogy összejött a Glee-vel. Kissé szégyellem is bevallani, de Ryan Murphy hevenyészett musicalbe oltott teen-soapja több mint élvezetes volt. Pedig aztán ha valaki én tutira tartottam a túlspilázott zenei betétektől, de szerencsére ezúttal minden klappolt.
De mint tudjuk valójában klappolnia is kellett, elvégre egy amolyan burkolt reboot-tal volt dolgunk a premier kapcsán, amit már most sokan Glee 2.0 néven emlegetnek. A 3. évaddal ugye egy korszak lezárult, a régi kedvencek zömétől így vagy úgy, de kötelező kreatív búcsút kellett vennünk. Így aztán a premier gerincét az új csapat összeállítása adta a szokásos meghallgatások közepette némi felületes filozofálgatásra kitérve a tinédzserkori celebritást illetően. No meg persze ott volt New York és Rachel is, de ne szaladjunk ennyire előre.
Kezdjük mindjárt azzal, hogy Murphy-Falchuk páros újfent bebizonyította, hogy közösen egyszerűen nem képesek mellélőni. A script egyszerre volt drámai és humoros, akadt pár sziporkázó popkult aktualitás és némi hevenyészett filozofálgatás is becsúszott a sorok közé. Emellett viszont meglepően friss és lüktető volt. Nem szokásom Falchuk rendezői tehetségét méltatni, de a tempókezeléssel most kiváltképpen remekül bánt, így a 40 perc igen gyorsan el is repült.
A történet gerincét ezúttal a glee club toborzása képezte, Murphy szokás szerint nem volt a kreatív magaslaton, de legalább ígéretes karaktereket álmodott a képernyőre. A régi kedvencekért ugye már nem szoríthatunk, így hát kellett kreálni két újat és hát azt kell mondjam van is bennük potenciál. Melissa Benoist (Homeland) példának okáért zseniális választásnak tűnik már most Marley szerepében. Van benne valami szembeötlő eyecandy-s báj, ami miatt lehetetlen nem foglalkozni vele, pluszban a háttértörténete is ígéretesnek tűnik. Nem úgy, mint a sokadik Taylor Lauthner klónnak is beillő Jacob Artist, aki Jake személyében próbálja meg hozni a kötelező kemény legényt. A hitelességgel már most gondok akadnak, de legalább a hangja klappol.
Na és persze nem lehet elmenni a kötelező New York-i kikacsintás mellett sem, ami valljuk be hosszasan nem lesz életképes. Ez a két fő történeti egység zéró kapocs nélkül igen csak D.O.A.-nak tűnik, még ha montázsozva azért egy közös performanszra is futotta. Mindenesetre Lea Michele hozta a kötelezőt, vagyis a drámai újrakezdés minden örömét, de leginkább nehézségét. Szó se róla potenciál itt is akad, de jelenleg nem érzem, hogy ennek kihasználása érdekében bármit is tennének a készítők. Elég csak Kate Hudson vendégeskedésére gondolni, aki remekül hozta a bitch szerepkört, amellett, hogy irdatlan szexi volt. Ellenben a karakterével érdemben nem sokra ment Murphy, inkább csak a felszínt kapargatta. Kiváltképp igaz egy Whoopi Goldberg-re, aki mondhatni majdnem csak cameozott.
Viszont azt el kell ismerni, hogyha a script és a karakterek néhol több sebből is véreztek, de a zenei és a táncbetétek egyszerűen nagyon a helyükön voltak. A „Call Me Maybe” cover-en konkrétan behaltam a röhögéstől annyira bájos volt ez a tolakodó öntömjénezés a színpadon. Heather Morris mimikája meg igazi unikum, kész voltam tőle. Persze a végére a kötelező „áriázásba” azért sikerült belefutni, de még így is a jó ízlés határán belül sikerült maradnunk. Ez azért dicséretes véleményem szerint.
Így aztán ha kissé félve is, de azt kell, mondjam maradok a folytatásra. Igaz már most látom a hibákat és a lehetséges logikai bukfenceket, de még guilty pleasure sorozat mindig lehet nálam a Glee. Már csak a Marley története és a zenei betétek miatt is. Utóbbira meg ugye tuti nem lehet panaszunk, elvégre a folytatásban jön a 2.0-ás Britney cover, efff yeah!
