Nem vagyok egy nagy tévénéző, azonban ha olyan tartalom, akkor könnyedén le tudnak ültetni a kereskedelmi tévék. Ősszel köztudott, hogy valamelyik biztosan műsorára tűzi a gasztro realityjét. Most a sort a Tv2 kezdte meg a Séfek séfével, melynek 4. évadja pörög immáron harmadik hete. 15 rész távlatából úgy vagyok a verseny-reality-vel, hogy teljesmértékben fogyasztható, a versenyzők kellően izgalmasak, nem fogom elsajnálni a nyertestől a fődíjat, mert egy-két tehetség bizony ott lapul a konyhapult mögött.

Mielőtt elmélyülnék a részletekbe, azt azért megjegyezném, hogy a kóstoltatóknak nagyon egyszerű dolga van, ha valamelyik séfnek a munkásságát kedvelik, és kedvezni szeretnének akár egy tállal neki. Szerintem nem kell Einsteinnek lenni ahhoz, hogy bárki előtt leessen az, ha egy fekete tányéron lévő ételre adja le a voksát, akkor Krausz Gábor brigádját támogatja, míg ha kék mellett, akkor pedig Wolf Andrisét. A negyedik évadra se változtattak a színeken, így mondhatni, hiába vak az a bizonyos kóstolás, mégis teljesen bundázható.

Ördög Nórit kaptuk 2022-ben is műsorvezetőnek, aki talán már egy kicsit kifáradt. Nincs alapvetően problémám a felkonfjaival és a levezényléseivel, de meg lehetne próbálkozni a fiatalosítással. Számomra A konyhafőnök Fördős Zé lazasága miatt sokkal szerethetőbb, hiszen egy olyan ember szájából hangzanak el ítéletek és narrálások, akinek több köze van a konyhához. Másrészről, az előző 3 széria brigádjából simán vissza lehetne hozni valakit társ-műsorvezetőnek.

A most pénteki adás számomra kiugrópontja volt az etapnak. Nem csak azért, mert tovább folytatódott a rostálás, illetve egy helyett két versenyző távozásával operáltak a műsorszerkesztők; hanem azért, mert olyan főzésre invitáltak, amibe többponton belenyúltak. A pirosak behúzták a napot, így a kékeknek és a feketéknek kellett főzniük. A csavar abban mutatkozott, hogy egy olyan páros főzést hirdetett meg Nóri, ahol nem csapaton belül történt a párosítás, hanem az ellenfelek között. Két kedvenc versenyzőm, Papp Béla és Pereszlényi Alexandra összekerült, ami lényegében azért volt a szerkesztők részéről egy nagyon jó húzás, mert mindeddig úgy gondoltuk sokan, hogy kiegészítik egymást. Működött a virtuális kémia, amivel biztosan tovább jutnak.

Másfelől, azért volt érdekes húzás a párosítás, mert hát a véletlen helyett döntöttek a szerkesztők, csakhogy el tudják adni a bulvárnak kettőjük idézőjeles plátói szerelmét – merthogy Bélának bejön Alexandra, utóbbinak meg hát ki tudja. Ezzel viszont két olyan versenyzőtől búcsúzott a nézőközönség, akikkel hosszabb távon lehetett volna tervezni. Ezt nagyon sajnálom, mert a felhozatalban akadnak gyengébbek.

Paprika Dorina folytatja a survivor üzemmódot, ugyanis Tóth Tiborral kijött a matek, illetve kellett Alexandráék csípősebb étele, amely egy hajszállal a mérlegnyelvét az oldalukra döntötte. Immáron csak 10 versenyzővel zajlik jövő héttől a verseny, akik között akadnak nagy kedvencek (Renáta, Tibor, és Viktor), így a fenti párosnak a búcsúja annyira mélyen nem érintett meg, csak éppen csapatdrukkolás címén, mert valahogy megint csak elúszni látom Krauszékat. Sokadrészről, pedig egyet értek Gáborral, hiszen Alexandra simán finalista lehetett volna. Borzasztóan kár érte.

A napi megmérettetések alapvetően tetszenek. Számomra a legjobb az a szinkronfőzés volt, amit hatvan percen keresztül kellett az 4-8. rész körül lezavarniuk a benn marattaknak. Aztán a fejpróbáról se feledkezzünk el, amit főműsoridőre bedobni hatalmas pacsi.

Egyelőre nem látom, ki lesz ott a döntőben, de míg nyomon lehet követni Dorina és a több lány cicaharcát, addig nem is túlzottan koncentrálok rá. Csak a teljesség kedvéért tenném hozzá, hogy Krausz még egyetlen etapban se választott nyertest a csapatába, így komolyan fel van adva a lecke. Az etap hozzá a megszokott színvonalat – talán a kostoltató embercsoportok azok, ahol kicsit vakon tapogatóznak, mert olykor olyanokat sikerült megálmodniuk, amely már az ötlet megszületésekor elhalhatott volna. Gondolok legfőképpen az erőltetett crossoverre, amit a Farm VIP versenyzőivel sikerült kínosan kellemetlenre kihozniuk.

Mint az előző cikknél említettem, nem csak szkriptelt sorozatokkal készül a Disney+. Náluk se marad ki a kínálatból a reality műfaja. Az már látszik, hogy a doku alműfajjal operálnak a kezdetekben, a verseny egyelőre nem erőltetik. A The World According to Jeff Goldblum mellett érkezik az Encore!, amit Kristen Bell-lel fognak eladni a nézőknek. A sorozat készítői között: Jason Cohen, Alycia Rossiter, Jim Roush, Richard Schwartz és Will Gluck. És hogy miről szól minden? A lényege abban merülne ki, hogy felkeres olyan embereket, akik régen iskoláik nagyjai voltak és szerepeltek valamiféle sikerdarabban. Most, felnőttkorukban újra ez a cél. Nyilván feltépnek ezzel néhány fájó sebet, mivel pl.: az egyik karakter mára már tolószékbe kényszerül, de ettől még felveszi a kesztyűt, hogy bizonyítson. Mutatnám a szívhez szóló ajánlót.

Nem csak szkriptelt sorozatokkal tessék számolni a Disney+-on, mivel számtalan nem-szkriptelttel is elénk áll a közeljövőben. Kettőről már lehet tudni, hiszen a D23 nevű rendezvényen megkapták a maguk kis kedvcsinálóikat. Az egyik az Encore!, a másik pedig a The World According to Jeff Goldbkum – utóbbival folytatnám. A házigazda Jeff Goldblum lesz, akinek célja, hogy fényt derítsen minden olyan dologra, ami semmi sem olyan, mint amilyennek látszik. Mind epizód valami olyan köré összpontosít, amelyet mindannyian szeretünk, pl.: cipők vagy a fagylalt. A készítésben exec. producerként feltűnik: Brian Lovett. Mutatnám az ajánlóját, hogy mindenki fejében helyére tegyen, hogy milyen doku-reality-vel is számoljon.

Rossz úgy belevágni egy sorozatba, hogy már a premierkor tudod, hogy nem Te leszel a célközönsége. Én azért adtam egy esélyt a Tales of the City-nek, amiről ordított mindez. A Netflix-nél talán most éreztem először hasonlót, pedig tudom, hogy mindig a minőségre törekednek. Most sincs ez másképp, mert, aki többgenerációs drámát akar nézni, az megkapja. Talán pont ez az a dráma műfaj, ami hidegen hagy, mert se a This is Us, se a The Village nem rántott be. Mondhatnátok azt is, hogy azok csak országos sorozatok, ez pedig egy Netflix-es, ahol a minőségi különbség érezhető, de ne tegyétek, mert előbbi is van annyira jó egyesek szerint, végtére is, nem rendeltek volna akkor belőle be egyből 3 évadot májusban.

Nézése közben azt éreztem, mint ha hátrányból indulnék. Valami egész idő alatt azt sugallta belém, hogy nem láttad a korábbi részeit, hogyan akarsz épkézláb kritikát megfogalmazni? Mint ha Mary Ann karakterének lett volna előzménye és a mostani visszatérése egyfajta reunion-szerű folytatása a korábbi sztorizgatásnak. Aztán lehet így van minden, nem olvastam utána direkt, mert úgy már a leírásomnak nem sok értelme volna. A lényeg, hogy a hiányérzet az egész pilot nézése közben bennem volt, ami nem éppen azt a pozitívumot adagolta, amivel bátran engedem, hogy a szolgáltató belekezdjen a folytatásába. Ment is a kiikszelése!

A történet San Franciscoban játszódik. Adott egy idős asszony születésnapja, aki immáron maga mögött tudta a 90-diket. Szép szám. Híhetnénk azt, hogy ő lesz a kapocs a többgenerációk között, és teljesen jól tesszük mindezt, mert az öreglány egy dologhoz nagyon ért: szót érteni a fiataltól a nagykorunk keresztül mindenkivel. A rutin és az évek! A főhősünk, aki Mary Ann (Laura Linney) az eseményre visszatér. A karaktertörténete annyi, hogy Mary maga mögött hagyta férjét és lányát – akiről útközben kiderül, hogy nem vérszeri vonalukról származik – csak azért, hogy karriert építsen. Egy reggeli műsornak a műsorvezetője lett, amire régóta vágyat. Nyilván sok év elteltével tűnik fel, számban kifejezve húszon felülről van szó, így, lesznek olyanok, akik neheztelnek jelenlétére, mégis csak csapot, papot otthagyott anno önzőségéből fakadóan.

Nem dolgoznak sok helyszínnel a rendezők. Igazából egykezemen megtudom számolni, hogy hol járnak az aktuális szereplők, akiket három blokkra lehet felosztani. Az egyiket a fiatalság testesíti meg, köztük Shawna (Ellen Page), a méltán dühös tinédzser, akik nem rejti szőnyeg alá sérelmeit. A másik a felnőtt társaság, akikből megint csak kapunk egy adagnyit. A pilotban a férjre (Robert, akit Michael Park alakít) és ex-férjre megy a legtöbb hangsúly, illetve Mouse-ra (Murray Bartlett), aki a főhős legjobb barátját formálja meg. A harmadikban kap helyet Anna Madrigal (Olympia Dikakis), akihez kapcsolatható egy remek jelenet, még pedig az, amikor a fiatal csajszi meginterjúvolja és kamerába beszéltetteti. Talán az egyik kedvenc jelenetem a pilotból; a másik pedig az, amikor Shawna kiszemeli a fiatal filmforgató csajszit és meginvitálja a munkahelyéhez közelebbi sikátorba egy kis romanáncra.

A sorozat tényleg tömör. Nem csak azért, mert nagyjából 4-5 helyszínre összpontosul a figyelem, mely közül az egyik a lakóközösség, ahol szinte mindenki lakik; hanem azért is, mert ennyi meleg karaktert régen láttam egy nem-meleg témájú sorozatban. Nyilván érintik a bi-vonalat, mert ahogy elnézem Shawna nem válogat, inkább kiszemeli a helység legmagaalattlévőbb emberét, hogy felvidítsa kettőjük örömére. Egyébként nincs bajom azzal, hogy belehozták a történetébe, csak már kicsit túltolják. Mármint lehet ez úgy is tálalni, hogy kevésbé legyen feltűnő, ám ők pont az ellenkezőjét szeretnék.

Sok a szereplő, mindenki nem is kapott elég figyelmet. Most látom, hogy az imdb leírása szerint Michael Park, aki Ann jelenlegi férjét formálja meg nem is lesz látható mindegyik epizódban. Egyébként a történetre visszakanyarodva… főhősnőnk csak a születésnapra jött eredetileg, azonban van egy sandagyanúm, hogy maradni fog tartósan. Egy szállodában foglaltak szobát, mint a fontos emberek, akik hamar odább állnak. Nyilván az odábbállás nem fog olyan gyorsan összejönni, mert az alapkonfliktust már a pilotban kifejtik, ami nem más, mint amit már korábban jeleztem, miszerint Shawna nincs tisztában azzal a puszta ténnyel, hogy ő valójában örökbe lett fogadva. Eredeti szülei nem élnek, a jelenlegi apja pedig nem érezte úgy, hogy be kellene kiskorában avatnia amúgy is zűrös kamaszlányát az igazságba. Ann ki is szúrja, és még ő érzi felháborítónak a helyzetet, hiszen olyan dolog miatt haragszik rá a lánya, ami miatt nem kéne, végtére is nem a saját gyermekét hagyta ott, csak egy örökbefogadottat. Itt fel is merül a nézőben a keresztkérdés, hogy attól még nem kellene ennyire önzőnek lennie?!

Ott tartottam, hogy rengeteg színésszel dolgoznak a kezdésben. Pl.: a fiatalságban egyből 6 is szerepet kap, és lehet, hogy most csak a jéghegycsúcsát emeltem ki. Ők azok, akiknél a leginkább éreztem, hogy vannak, de minek?! Mármint nem kaptak értelmes megnyilvánulást, mert az, hogy bármit bárhova rám filcezhetsz; vagy az, hogy beviszi egyikőjük az éppen székében elfáradt öreglányt az ágyába, nem feltétlenül nevezném tartalomnak, inkább csak annak kitöltésének. És akkor még a cuki Ani (Ashley Park) be se mutatkozott oly mértékben, hogy értékelni tudjam, pedig a Nightcap című sorozatot anno miatta kezdtem el.

Ha egyetlen karaktert kellene kiemelnem, az tényleg csak Claire lenne, akit Zosia Mamet formál meg. A rossz hír, hogy csak egy vendégszereplőről beszélek. Ez abból a szempontból extra rossz, hogy maradandóbb emléket alkotott a videózásával és a sikátoros jelenetével, mint bármelyik más főszereplő. Azt éreztem a főhősnőnél, mármint Ann-nél, hogy visszajött panaszkodni. Karaktere annyira karót nyelt. Amikor találkozik legjobb barátjával, Mouse-zal pedig számomra a legirrítálóbb érzésű megmozdulása volt, mert annyira erőltetett szagú az egész, hogy huh… Bocsi, ha elragadtatom magam, de minden porcikám ellenzi azt, hogy folytassam az amúgy remek mikrovilágot építő sorozatot.

Szép hely ez a San Francisco, igaz, sokat nem láttam belőle, de amennyit igen, annyiból eléggé közvetlen az ottélők viszonya. Szerettem volna többet megtapasztalni az ottani életből, de ha a pilotból kellene leszűrnöm bármit is, akkor elsőre az maradna meg, hogy itt a melegek jelenléte cseppet sem zavaró. Már csak a bárra gondolva. Vagy a születésnapra, ahol azért eléggé sok CD-s palika volt jelen.

Nem igazán sikerült ajánlóra ez az ajánló, holott tényleg törekedtem arra, hogy minél pozitívabb szemszögből tekintsek a sorozatra, de ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Részemről ennyi. Ahogy a This is Us és társai sem nyerték el tetszésem, úgy ez sem. Pedig 10 részes mindössze, azaz egy hétvégi darának simán elmehetne, ám nem fog. Várom az ellenvéleményeket, hátha valaki meg tud győzni az ellenkezőjéről!

Miután magam mögött hagytam a BONDiNG 1. évadját, úgy döntöttem, előre sorolásban részesítem az It’s Bruno!-t, ha már ajánlottátok. Stílusban nincs különbség, hiszen ugyanazt a rövid terjedelmet kapjuk részenként, mint a Netflix szadomazó sorozatánál. Mit takarna ez? Nettó 15 perces epizódokat, ha leszámítjuk a főcímet és a stáblistát, ami olyan gyorsan lepörög egy téma körül, hogy öröm látni a „next episode” feliratot a streaming szolgáltató applikációjának jobb oldalán. Igen, én telefonon Netflixezem és feleslegesnek érzem a HD-nál nagyobb minőségre való előfizetést, mert nem (ismétlem NEM!) használom ki értelmes módon. Nincs is ultra HD felbontású képmegjelenítőm, akkor pedig minek fizessek?!

Szintén egy szerethető sorozatot kapunk, ami olyan könnyedén csorog le utazás közben, hogy felmerül bennem a keresztkérdés: Miért nem daráltam le egyben, és írtam úgy egy kritikát? – Azért, mert erről szeretnék még egyszer megemlékezni. Tényleg adja magát a maga egyszerűségével. Ha pedig valakinek volt olyan szerencséje, hogy már járt Amerikában, akkor jönnek a dejavu érzések, mert tényleg tipikus Amerikát kapunk, ahol olykor a legkisebb probléma szüli a legnagyobb feszültséget.

Mielőtt azonban rátérnék a részek mondanivalójára, tisztáznám mivel állunk szemben. Nos, Solvan Naim az egyszemélyes hadserege a sorozatnak, mert ő írta, rendezte és még főszerepet is vállalt mindebben. Ha munkásságára vetünk egy pillantást, akkor felfedezhetjük, hogy a rövid műfajban van főként jártassága, de ott eléggé bőszen alkotott. Volt olyan év, 2016-ban, amikor 3 produkciónál is feltűnik a neve, mint exec. producer. De kiemelhetném a sorból a The Get Down-t, ahol társ-rendezőként érvényesülhetett. A történet pofonegyszerű: adott Brooklyn, annak is Bushwick utcái, amit főhősünk kutyájával sétálva „magáénak érez”. Ha történik valami olyan, ami kiveri a biztosítékot, akkor biztosan intézkedik, mert rend a lelke mindennek. És igen, a kutyáját hívják Bruno-nak, míg őt Malcolm-nak.

És igen, a kutya önmagát alakítja. Nem csinál semmi extrát, csak az alap dolgokat, mint pl.: eszik, iszik és sétál; valamint, ha gazdája utasítja, akkor leül, lefekszik és fekve pörög maga körül. Hm! Vajon Bruno gazdája mennyi jogdíjat zsebelhet be a szereplésből?

Minden epizód valami fura téma köré épül. Kezdjük a pilotot, ahol főhősünk kutyusával éppen a zebránál pirosat kap. A körzet (egyik) konkurens gazdija éppen házi kedvencét sétáltatja hasonlóképpen. Tehát a pirosban találkoznak, és megy a faszméregetés – már bocsánat a kifejezésért, de ez a legtalálóbb szó arra, hogy melyikőjük kutyusa az okosabb. Főhősünk elbukik az első összecsapáskor, mert Bruno nem hajlandó lefeküdni, azonban mindezt nem hagyja annyiban. Aztán ott a folytatás, amikor egy olyan gazdi felkutatására szenteli napját, aki nem szedi össze kedvencének az ürülékét a járdáról, ezáltal a környék hírnevét rombolja, illetve kutyautálókat gyűjt magának, mert azt hiszik, hogy az övé tette.

Minden rész vége ugyanarra a sablonra épül: adott a parfis vagy a felmosófa (most hirtelen passzolnám melyik a helyesebb!), amivel jól móresre tanítja az éppen aktuális tagot. Az a poén, hogy szinte minden kapualjban találni ilyet, csak az ember jót mosolyog, mert a rossz elnyeri méltó jutalmát – azaz ezt mondatja velünk.

A BONDiNG-hoz képest messze a színvonalnak különbsége. Lehet azért, mert ott a téma egy picit pikánsabb, cseppet se hétköznapi. Habár ezt se nevezném annak, mégis csak egy kutyás sorozatról beszélünk, az viszont fix tény, hogy hosszabb kivitelben nem lettem volna képesebb a nézésére. Így 15 percben lecsúszik az ember szervezetén, még meg sem fekszi azt. Solvan tényleg eladja magát kutyagazdának, aki mindent megtesz szeretett kedvencéért.

Mellékszálon szép számmal felsorakoztat színészeket, akik hozzák a kötelezőt. Egyik kedvencem az állatboltban lévő eladó, akinek most nem tudom a nevét, aki olyan termékismerettel adja el a különféle kutyakaja különlegességeket, hogy komolyan elkezdesz agyalni azon, hogy a csávó vérprofi és valószínűleg egy kiflit is úgy elad neked, hogy elégedetten fizeted ki az olykor kétszeres felárat, csak azért mert amit mond, arra annyi reakciód lesz: hogy WÁÓ, ad ide és hol fizetek! A negyedik epizódnál történik a főszál kibővítése, ugyanis behozzák Lulu karakterét, akit Shakira Barrera formál meg. A nőt lenyűgözi főhősünk kutyája felé történő elhivatottsága és részese akar mindennek lenni; mivel az pedig épp szingli, a csaj pedig a nemrossz kategóriát erősíti, nyilván igent mond az ajánlatra, mert hülye lenne mást. Ő egyébként a GLOW-ból lehet ismerős.

Noha csak három és fél részt láttam, nehéz rosszat írni róla. Talán nem is tudok negatívumot felsorolni azért, mert annyira frissek a történések, hogy még le kell ülepednie. A formátum ereje egyébként hozza az elvárást, azaz nincs mellébeszéd, a lényeget kapod, amire vártál. Ez a legnagyobb húzóereje a sorozatnak, mert kifejtik a problémát az epizód elsőfelében, a másodikban pedig megoldják és nincs hiányérzet. Hülyén fogalmazva, kicsit antológia jellemvonású, mert akár kezdhetnéd a 3. résszel is, nem lenne semmi hiányérzeted, maximum annyi, hogy annak alapfeszültségénék kiindulási pontjával nem lennél tisztában, de ettől még értenéd egészében.

Egyébként 8 részről beszélünk nála. Eggyel többről, mint a BONDiNG-nál. Képi világban nincs kiemelendő dolog, mert azt mutatják, amit látunk. Nincs semmi jó beállás, mint utóbbinál, holott elférne. Inkább arra megy a fókusz, hogy foglalkozz a kutyával, és a gazdijával és azonosul kettőjük problémáival, és ennél nagyobbak sose legyenek az életedben.

Malcolm hozza azt a karaktert, akivel nemigazán kötözködnél se az utcán, se máshol. Van egyfajta stílusa, ami tekintélyt generál az ottélőkben. Ezt is nagyon eltalálták benne. Remélem a fináléra leülepedig minden és rájövők, mi az a hiányérzet, amit most valahogy sehogy se tudok nektek körbe írni, pedig van, higgyétek el! Vagy csak bemesélem magamnak?!

Elég sok szó esik mostanság a Netflix-ről. Már komolyan azon agyalok, hogyha egyszer abbahagyom a blogolást (úgy sem!), de mégis csinálni szeretnék valami hasonlót, akkor indítok neki egy külön alblog féleséget, ahol csak az odaérkező produkcióról lesz szó. Higgyétek el, napi rendszerességgel lehetne foglalkozni a streaming szolgáltatóval, mert annyi mindent hoz hetente, hogy bármelyik országos tévécsatorna megirigyelhetné. Nem is csoda, hogy ekkora a válaszvonal a konkurenciához képest, amik sehol sincsenek hozzá viszonyítva. Jó, könnyű helyzetben van olyan téren is, hogy már szinte globális érkeznek az újdonságok. A Bonding különlegessége mondjuk másban rejlik, szerintem: az epizódok hosszában, hiszen csak 13-17 perces részekkel operálnak, amik annyira jóízléssel fogyaszthatók, hogy el nem tudom mondani… Azért mégis megpróbálkoznék!

7 részről beszélünk, ha a legmerészebb hossztartománnyal számolunk, akkor is maximum 2 órányi szórakozás kapunk, mint egy mozifilm keretében. Nem túl sok! – mondhatnátok, de pont elegendő, mert olyan témával foglalkozik, amit 40 perces felosztásban lehet, hogy már ennyire nem kedvelnék. Nah, meg átmenne az egész vontatott be. Most nem le akarom minősíteni Rightor Doyle-t, akinek a nevéhez kapcsolódik a komplett 1. évad írása és rendezése, de azért éreztem azt az utolsó résznél, hogy már nem tudott olyan minőséget szállítani, mint korábban. Olyan összecsapott lett a zárás, vagy csak inkább a különc mivoltával eltért az előzőktől?! Nehéz megmondani, mert mindkettő igaz tény lehet, mégis úgy éreztem, hogy olyan fogszívós az egész, pláne úgy, hogy közben még nincs döntés a jövőjét illetően.

Az előző részek viszont kisebb hibákkal, de nagyon szerethetők. Vendég vonalon se érzem a csorbulást, mert D’Arcy Carden és Eric Berryman annyira jó házaspárt tesz le az asztalra, hogy mindig elkap a mosolygás, amikor feltűnnek közösen vagy éppen csak egyedül egy-egy jelenetben. Úgy itt alakítja a férfi tag azt a karaktert, akinek az a fétise, hogy szereti, ha csiklandozzák. Azt azért hozzátenném, hogy előbbi a Barry-hez képest szerethetőbb figurát formál meg – de még a Broad City-ből is ismerhetitek, nekem kimaradt az ottani vendégszereplése. Kevin Kane, aki a tanárt formálta meg elfecsérelt szerepkört kapott, többet ki lehetett volna hozni belőle, kicsit ostobának éreztem a leépítését.

A jövőjére nézve azért akadnak szálak, amikre lehet építkezni. Egyrészről, a fináléba behoztak egy olyan ügyfelet, akin csak csodálkoztam, hogy ilyet még sose fogott ki May úrnő. Másrészről, a két főhős magánéleti vonalát is elkezdték kibontogatni, ami csak úgy tátongva lett hagyva a levegőben. Nyilván nem telt el annyi nap az események között, a valóéletben se lenne ez másképp, de talán itt éreztem azt először, hogy ez a rövidformátum nem ad elég teret, hogy bizonyos dolgokat kifejtsen írónk. Gazdálkodnia kellett az idővel, és inkább a főtémának adta a legtöbbjét, a mellékágat inkább csak parkolópályának használta, csak éppen ilyen időszak nemigen akadt.

A rendezés viszont nagyon jó lett. A jelenetek beállítása olykor jobban levette a lábamról, mint Zoe Levin arcjátéka, ami megint csak kiemelendő a pozitívumok halmazából. Erre már korábban is felhívtam a figyelmet, mert egyedi kameraállásokkal dolgoznak. Tetszik, amikor a főtéma úgy is kiemelődik a képsorból, hogy csak a képernyő ¼-ben kap helyet, vagy még annyiban sem. Sok helyen csak fekete komédiának hirdetik a műfaja miatt. Helytálló a kijelentés. Szerintem a produkció pont annyit foglalkozik a BDSM vonallal, amit még a prűdebb ember szervezete is bevesz. És most ismerősömre hivatkoznék, aki az ilyesmit megveti.

Ha már említettem fentebb negatívumot, akkor zárósoraimban még egyre felhívnám a figyelmet, még pedig Pete stand-up karrierjére, amiből vajnyi keveset kaptunk. Oké, eljutunk odáig, hogy megembereli magát és fellép, de nagyjából ezzel le is zárul az egész. Olyannak éltem meg, mint ha csak a check-listáján szerepelt volna. Miután megvolt, már nincs motiváltság, mehet a többi közé, keressünk valami újat. Holott tetszett az a fajta stílus, ahogy eladta magát. Humorát inkább a kínos hallgatottság jellemezte, de ettől még, aki imádja a favicceket, azoknak a szívébe hamar belopta magát. Meg kicsit olyannak éltem meg, mint ha csak ez az egy jelenetnyi ötlete lett volna az írónak ide, többel nem is készült, majd foglalkozik vele akkor, ha berendelik a 2. évadját. Vagy csak én beszélem be magamnak mindezt?

Tényleg imádni való minden perce, még ha nem is tökéletes. Ha nincs semmi a tévében, sőt a neten se találtok értelmes filmet, akkor ajánlom figyelmetekbe darálni ezt, mert meglepetéseket tud hozni. Annyi jó képsort lőttem ki a részekből, hogy legszívesebben tele tenném velük a kritikát, de helyette inkább még ezt is lemorzsolom, hogy csak a legodaillőbbek kerüljenek bele. Részemről jöhet a folytatás, megkedveltem a 20 perces fekete komédia érát. Annyira üdítően fogyasztható, hogy ebéd mellé mást már nem igazán tudok elképzelni.

Nem, nem a Crackle tavalyi szkriptjéről van szó, hanem a History Channel legújabb reality-jéről, ami a verseny vonalat erősíti. Mondhatnám azt is, hogy a Forged in Fire kapott egy titkolt spinoff elképzelést, de akkor gonosz lennék, mert ilyenről sehol se írnak, mégis a felállás kísértetiesen hasonlít az ottanira. Csak míg ott a négy játékos késeket és más vágófegyvereket készít, addig itt a versenyzőknek az a feladata, hogy különféle élőlényeket konyhakész állapotra készítsenek elő adott időn belül. Minden epizód végén megkapjuk a nyertest, azaz 3 feladaton keresztül kell nekik bizonyítaniuk.

A projekt a kezdeti stádiumában: American Butcher munkacímen futott, azonban mostanra ez megváltozott, csak nevezzük The Butcher-nek. A készítők között: Matt Ginsburg és Tim Healy mellett Jim Pasquarella, Dolores Gavin és Mary E. Donahue Read foglal helyet. A zsűritagok sorában: Colby Donaldson, Roxanne Spruance és Michael Sullivan. Mutatnám hozzá a kedvcsinálót. Mikor lesz a hazai premier, mert már nézném!

A Netflix-et bátran tarthatjuk forradalmárnak, mert úgy kinőtte magát a PeakTV korszakában, hogy bármit csinálhat, azt a felhasználói úgy is szeretni fogják, és egyfajta reformot hozhat más platformokra is. Gondolok most a Bonding-re, aminél két dolgot kell megjegyeznem: az egyik, hogy mindössze 7 részből áll az első szériája, ami tényleg könnyen fogyasztható. Nemrég írtam az egyik hírmorzsákban, hogy ráálltak a 10 epizód vagy az alatti gyártás per évad felállásra, ugyanis sokkal felhasználóbb és darabarátabb, mint a 15-24 részek. Egyet kell értenem, mert sokkal jobban összpontosítanak a készítők a lényegre. Nincs túlhúzás. A másik, hogy a normális epizódhosszal ellentétben itt csak 15-19 perces részekről beszélünk, ami olyan gyorsan lepörög egy téma körül, hogy az ember arra kapja fejét, hogy jobb alul befityeg a „next episode” felirat ikonja.

Oké, most gondolhatnátok, hogy máshol is nagyjából 20 perc körül futnak a komédiák. Igazatok van, ám itt mindennel együttvéve – főcím és stáblista – kapunk ugyanennyit, azaz kicsivel kevesebbet, amit egy munkahelyre utazás során vagy onnan haza (ha tömegközlekedést használnátok) teljes mértékben fogyaszthatóvá tesz. Nem kell fejben tartani, akkor hol is tartottam; illetve nem esünk olyan helyzetbe sem, hogy a „legjobb résznél” állítom le, mert arra már nincs időm. Remélem más készítők is előveszik ezt a formátumot, mert nálam telitalálatos.

Miről szól a Bonding? Ne tartson senki szexmániásnak, mert kb. epizódról epizódra faltam a sorozatot. Egyszerűen a ritkaságával vett meg, illetve a színészi játékkal és operatőri melóval, ám utóbbiakról majd lentebb, most a történetet tálalnám. Adott egy szégyenlős meleg srác, aki haverjánál (és annak nőjénél) bérel egy szobát. Felszolgáló, ám ha álmát követné, akkor stand-up-os lenne. El is jár egy comedy club-ba, azonban, amikor már éppen elszánná magát „Az Első Fellépésére” és a neve bemondásakor színpadra léphetne, inába száll a bátorsága és inkább megfutamodik.

Egyik régi ismerőse – amolyan önbizalomerősítés jelleggel – felveszi maga mellé munkatársnak. Igen ám, de cseppet se hétköznapi melóról van szó. Esetünkben a nő egy domina, aki éjszakai életet élve elégíti ki kliensei bizarabbnál bizarabb vágyait. Ehhez viszont néha jól jönne egy segítő is, tulajdonképpen ezt a pozíciót tölti be. Míg főhősünk keresi magában az önbizalmat, addig főhősnőnk, Tiff, nappal éli életét és iskolába jár, ahol nem éppen tud megnyílni se osztálytársainak, se tanárjának. Nem véletlen, múltjában történt valami – de majd ez is szóba kerül.

Tiff (Zoe Levin) és Pete (Brendan Scnanell) közötti kapcsolatot imádom. Olykor előveszik a munkahelyi énüket, amikor May úrnő és Carter segéd elevenedik meg; olykor pedig elültetik a gondolatot a fejünkben, hogy basszus ezek között korábban nem történt valami? – legalábbis másra kettőjük vibrációjánál nemigen tudok gondolni. Egyébként Zoe Levin fantasztikus arcjátékkal rendelkezik. Azok a pofák, amiket olykor ügyfelei előtt, vagy éppen Pete-tel végzett munkájakor vág: fergeteges. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezek semmit se tesznek a cilinderbe, mert kb. ezek miatt vettem darálóra a hangvételt.

A másik dolog, amitől a Bonding remek sorozat, azt az operatőri munka eredményezi. Annyira jó képelrendezéssel dolgoznak, hogy kb. ha tehetném, állandóan lőném a PrtScn-eket – de nyilván a Netflix tiltja ezt a funkciót a telefon esetében. Legtöbb esetben a helyszín kerül a középpontba, ahol az adott karaktereket eldugják. Mondok egy szimpla példát, ül Pete a földön, a teljes teste nem is látszik, csak mellkastól felfelé, a képernyő aljára és középre van pozícionálva, mint ha lényeges lenne a hely, ahol van – de ilyenről szó sincs, ez a rendező egyedi védjegye, amivel az első percben megvett magának.

Ha negatívumot akarnék felhozni, akkor talán olyasmi fogalmazódna meg benne, hogy lehetett volna sokkal többet kihozni a témából, mármint mélységet illetően. A készítők inkább a felszínt kapargatják, nem akarják gondolkodtatóvá tenni az adott rész mondanivalóját, annyit akarnak inkább, hogy csússzon le könnyedén, és gondolkodás nélkül folytassuk, mert ezen nincs mit átgondolni, megrágni, ezt inkább csak élvezni kell, azt pedig szinte minden részével abszolút hozni tudták, ami példaértékű. És most senki se gondoljon arra, hogy itt a tévés Szürke 50 árnyalata, mert szó sincs ilyesmiről. A felkarolt BDSM téma inkább próbál humorként tálalódni, mint komolyságként, erotikaként, aminek nézése közben megkívánjuk a műfajt. Pl.: a kuncsaftok olyan dolgoktól érzik maguk felizgultabbnak, amik mondatják velünk a WTF! felkiáltást. Had mondjak egy példát: May úrnő egy tagot csiklandoz; vagy ott van Carter esete a csávóval, aki a pingvinekre izgul fel.

Még van három rész az évadból, de olyan rossz belegondolni, hogy lepörgetésével nincs tovább, egyelőre. És sok minden történt az első 4 részben. Egy rossz szava se lehet annak, aki keveselné a futam idejét. Ellenkezőleg, folyton történik valami, ami teljesen jó. Abszolút szórakoztató. Mindenképpen ajánlanám egy bepróbálásra, mert ennyi időt sokkal több rossz sorozatra is elherdálunk egy rész alatt. Én meg megyek befejezem az etapot.

A tavasz beköszöntével a Viasat3 felfrissítette kínálatát. Visszatért az Észbontók, folytatódott új évaddal az Ide süss!, illetve bemutatkozott az Ízig-vérig címre hallgató legújabb hazai gyártásban készült elképzelés – csak hogy a magyar viszonylatot emeljem ki. Nyilván, ha felidézem őket, hogy mit is készítettek legutóbb, akkor a 200 első randi jut az eszembe, ami annyira feledhetőre sikeredett, hogy még kritika se született róla. Egyszerűen nem én voltam a becélzott közönsége. Az Ízig-vérighez másképp álltam, bár féltem, hogy a Sony véglegesíti az A La Carte munkacímet, amin a projekt elstartolt tavaly, de szerencsére rájöttek, hogy van ereje egy hangzatos hazai címnek, főleg ha azt még többértelműsíteni is tudják. Sikerrel jártak és tényleg pacsi azért, hogy maguk mögött hagyták, mert komolyan morcos lettem volna.

Tisztázzuk kezdésképpen a történetet, bár a többség úgy is képben lesz. A Balaton felvidéken egy faluban járunk, ahol adott az André névre hallgató családi vállalkozás, egy étterem, amit férj és feleség visz. Igen ám, csak kapcsolatuk annyira elmérgesedett (a férj részéről „megesett” félrelépésből adódóan), hogy válásra került a sor. Csak mellékesként említeném meg, hogy Gryllus Dorka (András) és Simon Kornél (Éva) alakítja a válófélben lévő főhősöket, akik a pilot végére pontot is tesznek az ügy végére, azaz majdnem, de ne szaladjunk ennyire előre. Ha pedig azt hinnétek, hogy csak kettőjükre esik a fókusz, akkor tévedtek, mert behoznak egy sornyi mellékszereplőt, mint pl.: a közös lányukat, aki Londonból tér haza azért, mert ott valami rosszat csinált… [Ne spoilerezzük el!]

Mielőtt még azt hinnétek, hogy az alapkonfliktust a félrelépés itattja át, tévednetek kell. Az írók annyira átmentek – hogy is fogalmazzak… senkit se szeretnék megbántani – általánosba, tipikusba (?), hogy behoznak a képbe Éva részéről egy milliomos jól fésült úriembert, nevén nevezve az Asztalost (Száraz Dénes), aki miatt András úgy döntött, hogy mégsem hagyja maga mögött az országot és utazik el Amerikába, helyette a közelben megnyitja a konkurens éttermét, amivel bebizonyítja, hogy csak és kizárólag miatta lendült fel az André. [Mélylevegő beszív] Tipikus magyar gondolkodás, tipikus magyar megvalósításban, és az a rossz, hogy erre azért a tévéből már nem igazán lennék vevő, viszont ez őket hidegen hagyja.

Csak hogy értsétek a sztorit egészében… Éva kifizetné Andrást a vállalkozásból, ami igazából 30 millió forint asztalra letételével megtörténik. Igen ám, viszont, amikor kiderül, hogy Asztalostól kapta a lóvét eldobja az agyát, mégsem akarja neki átadni tárt kezekkel a jövedelmező ex-éttermét és még a nőjét is. Ebből fakadóan a présházát megpróbálja átalakítani konkurens étteremmé. A tipikusság jelzőjét pedig a klisék sokasága alapozza meg, ugyanis a pilotban érkezne egy bizonyos Potter néven futó étel-/étteremkritikus (már nem dereng!), akire az ország vakon hallgat, amit pedig blogján leközöl az szent és sérthetetlen, ergo, ha pozitív kimenetű kritika születik, akkor bizony a hely a másnapra fellendül, legyen bármennyire a világ végén. Nah igen, csak Éva helyett az eléggé ittas állapotban lévő Andrást találja be, ami meg is alapozza a háború egyik alappillérét.

A főszállal nem lenne sok gond, ha tempósabban és klisémentesebben haladna. A csíra méretű gondokat nagyítják fel az írók, amivel nagyjából helyben toporzékol a sorozat. Két rész alatt sok említésre való nem történt, ami kiábrándító. A másik problémám a mellékszereplőkkel érkezik. Ők csak úgy vannak, sokat nem tesznek bele a közösbe. Idézzük fel a konyhai jelenetek az étteremben, amikor vagy éppen eligazítás történik, vagy csak éppen pletykázás, ténykedés – a legfeleslegesebb percégetéseket kapjuk, mert semmit se tesznek hozzá a végtermékhez. Azaz hozzátesznek, de azt negatív jellemzővel tudnám illetni: a totál érdektelenséget. Mennyivel hasznosabban fel lehetett volna tölteni ezeket a sávokat. Viccet félretéve, még a balatoni drónos nagytotáloknak is több értelme van, mert legalább a néző egy olyan szemszögből láthatja a magyar tengert és környékét, amiből nem sűrűn. (Ilyen téren nyúlták a Korhatáros szerelemet, ahol Budapest madártávlatból adta ugyanezt a Tv2-nél.) És teszem hozzá: a látványosabb Badacsony körüli részen vették fel a többségét, ahol tényleg meseszép a kilátás bárhonnan nézve. Adja magát a tanúhegyek elhelyezkedése, nem kell szerintem túlragoznom.

Nem tudom, Ti miként vagytok vele, de mérges vagyok az írókra, mert adott két mellékszereplő, akiket annyira pocsék módon kezelnek, hogy felháborító. Kezdeném a sort Pokorny Liaval, aki ugye Kamillat alakítja. Ő mit is csinál? Mármint csak úgy van a sorozatban. Olykor-olykor feltűnik és táplálja az erőt Évaba, de sok érdemit nem tesz a végtermékhez. Cameonak hívnám a szerepét, ha önmagát alakítaná, de ugye erről szó sincs – de nagyjából a nevével tesz hozzá a stáblistához és a sorozat értékesítéséhez (mert Ő is benne van!), mással nem igazán. A sort pedig folytatnám Badár Sándorral, alias Tunyával, aki által sikerült egy olyan karaktert megformálni, kinek a feltűnésekor legszívesebben struccként dugnám a fejemet a homokba, annyira irritáló. Már-már vetekszik Száraz Dénessel, aki ugye a rosszfiút formálja meg. Nincs baj a színészúrral, mert tapasztaltságával értéket teremet, de ez a sorozat nem illik hozzá. Ez a személyes véleményem, meglennék a karaktere nélkül – bocsi, ha bárkit megbántottam most! [Nem akartam!]

Szóval az történt két rész alatt, hogy megy az adok-kapok. Alias a toporzékolás, helybenjárás. Ha valaki elolvassa a csatorna által kiadott szinopszist (megtettem!), akkor teljesmértékben képben van a történésekkel és megspórol az életéből 42 percnyi fejfájást. Az a legszomorúbb, hogy tetejében buták a szereplők. Úgy teremtenek a semmiből konfliktust, hogy mi már kilóméterekről kiszagolunk a magját, amiből „kinövesztik”. Had említsek kettő ilyet: az első, hogy miként próbálkozik meg visszajutni a leányzó Londonba (annyira átlátszó a hazugsága, hogy egy vak nem veszi észre!); a másik, csak hogy a heti részből induljak ki, a konkurens étterem megnyitásának ellehetetlenítése. Talán az van bajomra, hogy valahol egy valós képet próbál festeni a magyar emberekről – és ez a fajta tálalás, ami egyáltalán nem szimpatikus. Vagy a franc se tudja, de azzal egyetérthetünk, hogy két rész alatt sokkal, nagyon sokkal távolabb kellene járnia a történetének, nagyjából ott, ahova az ötödik rész környéke zajlik.

Soraim zárásaként meg kell jegyeznem, hogy az elmúlt 3 évben hatalmas gasztro fan lettem. Falom a LiChiTV és TVPaprika kínálatát, így, ha meglátok egy jelenetet, ami a kajára összpontosítnak a sorozatban, nagyjából ugyanaz a hatás kerít rabul, mint amikor drónnal repkednek a Balaton felvidéken. Ám ahhoz képest, hogy egy étterem áll a középpontban, eléggé kevés ilyen jelenetsort kapunk. Szomorúan állapítottam meg azt, hogy a puccosnak feltűntetett Andréból vajnyi kevés jut el a nézőhöz. Nincs szó szájban összefutó nyálról, hát még korgó gyomorról se, holott csinálnak egy-két olyan ételt, amit szívesen kóstolnék, csak éppen a vágók nem gondolták úgy, hogy ezekből többet kellene adni a népnek. Ez pedig egy újabb hiba. 42 percbe két-három fogást látnunk kellene legalább 10-20 másodperc erejéig, de még ez se tudják tálalni.

Több sebből vérzik az Ízig-vérig. Szeretném szeretni a sorozatot, de annyi bajom van vele, hogy kíváncsi leszek, mikor szakad el a cérna, és hagyom annyiban. Már csak a tájjal és a gasztro vonallal meg tudnának venni, de ahhoz az is kellene, hogy a szereplőknek gondolkodást adjanak, logikát és ne azt lássam, hogy mindenki hirtelen felindulásból cselekszik – és a gondolkodás olyan távoli, mint Budapesttől New York.

Szembe megyek az árral, és pozitívumként kiemelném Asztalost, aki hozza azt a tetű karaktert, akit megkövetelnék egy ilyen ötletnél. Kapva kap a lehetőségen, hol „húzzon be” – persze csak virtuálisan – Andrásnak. Ő az egyetlen telitalálat, akinél hazudnék, ha az írnám, hogy tudom mit tervez, mert valamelyest kiszámíthatatlan. Mármint nem tudom beleképzelni azt, hogy csak azért tesz mindent, hogy Éva szívét megnyerje. Tuti több van az egész mögött, ha pedig mégsem lenne így, akkor már csak ezért jár a pluszpont az íróknak, mert el tudtak egy olyan gondolatot ültetni a fejemben, amire ők 40 fokos lázban szenvedve se gondoltak volna. (Ergo soha!)

Utószóként: a vendégszereplőket emelném még ki a sorból, akik eléggé vegyes felvágottak. Vegyük példaként a piacon lévőket, akik semmit se tesznek hozzá a sorozathoz. Nincs köztük egy kiemelkedő, emlékezetes karakter. Ott vannak a kertészeket vagy kútfúrókat alakítók, akiket simán A mi kis falunkba tudnám elképzelni. Működött a jelenlétük, bírtam őket. Ugyanezt már nem tudtam rámondani a hiénákra, akiket azért küldtek Andráshoz, hogy megnehezítsék az életét.

Nem sok sorozat tudott az elmúlt hónapokban annyira lázba hozni, hogy a magyar premierrel egyidőben nézzem tévében az ominózus epizódját. Képzelhetitek, milyen fura ez az érzés, főleg, hogy hétfő estékre megvan a kötelező programom. Mondjuk, ilyenkor áldom a műsorszerkesztőket, kivételesen jó értelemben, mivel a 22:25-ös kezdésre minden teendőmet sikeresen elintézem és ráösszpontosíthatok lefekvés előtt valami egészen kikapcsoló krimire. Ha ennyiből se esett volna le, melyik ötlet ejtett rabul, akkor biztosan nem követtek twitteren, mert heti rendszerességgel visszatérő témám a szlovák 1890 és az, hogy mennyire jó a szomszédok által összerakott átívelős nyomozós koncepció.

A DunaTV tűzte 1 hónappal ezelőtt képernyőjére, ami az ajánlójával egyből berántott. Jó féle a humor, kellően komor a környezet és olyan, mint ha lementem volna vidékre. Lehet, kicsit merész kijelentést fogok tenni, de kicsit A mi kis falunk gyilkossági nyomozásban. Két tényező igazolhatja rögvest állításom: az egyik, hogy Beltér Betlér (ez a község neve, ne röhögj!) akár egy magyar kisfalu is lehetne a Bakonyban vagy az Északi középhegységben. Az a lényeg, hogy legyen erdeje, lakossági számban ne legyen túl nagy, illetve a civilizáció se csapja fel sátrát – bár mivel a 19. században járunk, így ennek kicsi a valószínűsége. A másik, hogy az ottlakó népség babonás, hisz minden hülyeségben, és többsége annyira ostoba, hogy képes pl.: a testvér a testvérének a nőjét meghágni saját házában, mert úgy gondolja, úgy se lesz következménye.

A fő szálat továbbra is Erzsike, a gróf szobalányának meggyilkolása adja. Valószínűleg az évad végére kerül megoldásra az ügy, addig pedig a szálat szépen fejtegetik kifelé. Olyan ez, mint egy irányított könyv, amikor belénk beszélik, ki lehet a gyilkos. Nyilván az írók első körben erre fognak építkezni. A strázsamesteren keresztül a grófon át a gróf lányáig mindenki képbe jön, amikor egy újabb bizonyíték kerül felszínre. A személyzet se kivétel ez alól, hiszen Hubert kellően táplálja a nézőkbe az unszimpátiát, de hát így lett kitalálva karaktere. Ezt kell hozni, mert a gróf felé tett esküje vagy éppen hűsége fontosabb neki, mint a gyilkosnak a megtalálása. Bár az egyik részben meginog ilyen téren, szóval még bármi lehet.

A kedvencem a részek szerkesztésében, hogy alapvetően 45 percben is megállná a helyét az éppen aktuális történet, ám mindezt kinyújtják 60-65 percre. Ezzel kicsit olyan érzést teremtenek, mint ha a kimaradt jeleneteket is megkapnánk, és afféle kibővített változatot néznék. Az utolsó percekig maradni kell, hiszen ott van a rész végi cliffhanger, ami mindig próbál kupán csapni az aktuális jelenetével, azonban ez ritkán jön össze. Ilyenkor azért érzem, hogy nem Hollywood-i produkcióról – de nem is britről van szó, mert azért ezt lehetne jobban csinálni. Egyébként annyira nem zavaró a jelenség, hiszen tudom, honnan jött és ahhoz mérten fogyasztom. Talán pontosan ezért van az, hogy kitartok mellette, mint ha hűséget fogadtam volna.

Az operatőrök melóját megint ki kell emelnem, mert a környezetről kapott képsorok olykor tényleg de javu-érzést keltenek, mint ha otthon (értsd: vidéken) lennék – holott nincs sok közös pontja a falumnak, ahol felnőttem Beltérhez Betlérhez, ám mégis az agyam hozzátársítja, mert nagyvonalakban azért mégis csak-csak ráhúzható a hasonlóság. Másrészről, ezek a belassított jelenetindítók megint csak jól állnak a sorozatszerkezetéhez. Nyilván kell mellé a remek zenei aláfestés, ami adott. Azt kell mondanom, hogy az operatőri munka a hangmérnökivel nagyon egy húron pendül. Már csak ezekért a jelenetsorokért se bánom, ha gyengébb részt szállítanak az írók.

…mert volt gyengébb! Az 1×04-nél nem éreztem azt a bizsergő érzés, amit anno a pilotnál. A történet dióhéjban arra ment ki a Telihold című résznél, hogy főhősünk elvesztette hitét az ügy kapcsán. Több bizonyítéka tűnt el, s ezáltal a lehetséges gyilkos kiléte ismételten kérdőjel alá került. Holott a célhoz közelállt és majdnem felgöngyölítette az ügyet, legalábbis ezt táplálták belénk az írók. Minderre azért volt szükség, hogy elnyújtsák a végjátékot, illetve közelebb hozzák a két nyomozót egymáshoz, akik között a kapocs még szakmainak se nevezhető volt. Egymás mellett haladtak, de mégis azt éreztetve, hogy külön utakon járnak.

Részről részre egyre több lakost ismerünk meg a betlériek közül. A heti részben tátva maradt is a szám újfent, amikor megpillantottam a lovon lévő csajszit felül pucéran. Az a szép az ilyen jelenetekben, hogy az íróknak sikerült ilyen rövid idő alatt is belénk táplálni azt, hogy valami varázslatot, esetleg Beltérhez Betlérhez kapcsolódó nem-hétköznapi jelenséget látunk, aztán útközben átültetik a valóságban és értelmet adnak a jelenségnek. Ilyen volt az is, amikor a tehén vért adott tej helyett, miután a cigányasszony „elviekben” elátkozta. Nah, ez az, amit fentebb említettem, hogy minden hülységben hisz az ottani lakos és ezt annyira jól tálalják, hogy mi is elhisszük, hogy ez akár most tényleg valami természetfeletti lesz. De nem!

A heti ügyeket javarészt a strázsamester két agyament beosztottja kapja. Tényleg mindkettő castingot nyerhetne A mi kis falunkra, ahonnan a közmunkásokra emlékeztetnek – bocsi, de nincsenek meg most névről. Gondolhatnánk, hogy ezek miként göngyölítik fel az éppen aktuális ügyeket, de valahogy mindig összehozzák. A legutóbbit totál részegen, amikor a kovácsnak a lovát kell visszavinniük, amivel megszökött a feleség, akiről fentebb említést tettem.

Hiányozni fog az évadzáró elteltével a sorozat, mert színt visz a napjaimba. Azt se bánom, hogy nem tudom darálni, mert a heti 1 órányi játékidő kellően elegendő. Sosincs a rész végén az, hogy legyen már jövő hét, viszont annyira mégis képes lekötni, hogy ne feledkezzem el a premierjéről. Ha valaki becsatlakozna, akkor a Médiaklikk tárhelyén megtalálja. Egyébként a magyar hírek rovatunkban mindegyik résznek a linkjét megtalálhatjátok – és a folytatásban is közölni fogom, ha azzal segítem a népszerűsítését. Maradok a folytatásra, engem megvettek kilóra, bár közepesnél jobb értékelést nem tudok kiosztani neki, hiába szeretném!