Amikor először hallottam a Reaperről, megvallom, nem voltam annyira lelkes, de azért – ofc – megnéztem – éés nem bántam meg. Az idei év negyedik olyan sorozata, amit néznék tovább a pilot végén (ha ránéztek a dátumra, meg látjátok, hogy erre jó esélyem van még ma), a Gossip Girl, a Journeyman és a Chuck után a Reaper is belopta magát a szívembe.
De mi is az a Reaper? Nos, tv.com szerint egy dráma-komédia, ami stimmel is. De mi emeli ki az átlagból már az alapsztori olvasása után? Hát az, hogy már az alapsztori is elképesztően beteg (sőt, megkockáztatom, csak azt elmondva betegebb, mint a sorozat). Merthogy az alapsztori az, hogy a főhősünk – Sam – lelkét eladták a szülei még a születése előtt az ördögnek, és ezért most a pokolból elszökött lelkek fejvadásza lesz — mi ez ha nem beteg? Én röhögtem rajta, de pont a betegsége miatt nem fogott meg, és nem vártam annyira – remélem ezzel mások nem lesznek így, mert kihagynának valamit jót. Hát, az alapsztori ennyi, nem tudok és és talán nem is lehet erről többet írni – de ez nem is baj így, a Reapertől nem valami megfoghatatlanul nagy elgondolkodtatós überdrámát várunk el – hanem csak azt, hogy szórakoztasson, és azt meg is teszi.
A főhősünk, Sam épp most lett 21 éves, jön a lélekátadás napja: amiről ő mit sem tud, felkészül az ujjab munkanapra, és csak kicsit furcsállja a szülei viselkedését. Egy hónapot járt egyetemre, mert túlságosan “álmostítónak” találta, aztán visszaköltözött a szüleihez, és elment dolgozni egy leginkább a Tescohoz hasonlíto boltba. Itt ismerkedik meg (vagy csak ide is követte, nem tudni) a legjobb barátjával, Sockal. Szerintem a készítők tőle várták a szórakoztatást, viszont szegény “bozontos hajú – nagyon hülye – mindent beválalós – stb” karakter annyira klisés már, hogy ez levon valamennyit az összértékből, viszont még mindig vicces, leginkább azon az elmebeteg módon, amit sosem ununk meg. Ő lesz Sam társa a fejvadászatban, és irigyli Samet, mert végre történt vele valami cool. Persze nem lehetne sorozat a sorozat, ha nem lenne benne valami cutie eyecandy is, amit most Andi személyében találunk meg (a Heroes alakváltós hőse), aki tényleg szép és cutie, egy nagyon szerethető karakter, bár az elején eléggé megijedtem egy-két mondata után, hogy mégse lesz olyan jóban Sammel, és inkább valami antihős lesz, akit mindenki utál, de nem, hál’isten. Ott van még Ben, aki meg is sérül az első fejvadászás során, aki szintén be van avatva (rajtuk kívül senki), aki viszont – egyenlőre – eléggé érdektelen, cserébe nem is szerepel sokat (így vagyunk ezzel Josieval is).
Azért eléggé meglepődne az ember, ha egyszercsak megjelenne előtte az ördög, és a maga nagyon eltalált stílusában közölné vele azt, hogy mostanól őt szolgálod, és lélek-fejvadász leszek – ráadásul az ördög nem is annyira ördögi, megvan a maga stílusa, de nem annyira gonosz, mint az hinné az ember. A világ, a poklos dolog vicces (túltengés, túlnépesedés van a pokolban, ezért szöknek a lelkek, stb), és ehhez köthető a pilot legjobb poénja is: “Nos… néhány hely ami
földi pokolnak látszik,…az az is. -Mint a Gépjármű Ügyintézési Hivatal a Union Street-en? – Pontosan”, de mint írtam, maga az ördög is hatalmas arc.
Miért szeressük? Hát, mert vicces, már az alapötlet is, a feldolgozás már kevésbe borult, de azért még mindig hasonfetrengős, de ez leginkább csak akkor jön át, ha az ember nem egyedül nézi (erre tipikus példa a My Name Is Earl: egyedül is nagyon jó, de ha többen vagytok nagyon durva), viszont kap egy négyest, nagyrészt azért, mert már várom a következő részt.
A feliratot meg thx Andro@Indigo-nak!
Kommentáld! 
