Érdekesen felemás élmény volt a The Big Bang Theory 6. évadja, ami sokaknál egész biztosan választóvonalként is funkcionált. Sokak szerint a széria már a 4. évad kapcsán veszített a bájából, ami ugye igazán csak az 5. évad kapcsán gyűrűzött be a köztudatba. Az egykoron kiaknázhatatlannak vélt nerd poéngyárat lassú, ám de annál precízebb folyamat során felváltotta az olcsó romcom stílusgyár. Ezután joggal vetődhet fel sokakban a kérdés, mégis erre a jelenlegi sitcom kínálat mellett mennyire van szükségünk hetiben?

Hát, ami a kínosan gyenge évadkezdést jelenti, szerintem semennyire! Howard űrbéli kalandozása döbbenetesen száraz, elcsépelt és sajnos lelketlen kitérő volt. Egyszerűen nem tudtam mire vélni Steven Molaro azirányú ténykedését, hogy megbontsa a „nerd négyes” amúgy is rohamosan hanyatló hegemóniáját a sorozaton belül. Stuart kényszerű vendégeskedése persze valamelyest üde színfolt volt, de Kevin Sussman gyorsan kiégette a karakterét. Az önirónia és a látens homoszexuális poénok gyorsan kínossá és egyszeriben kegyvesztetté avanzsálták a sorozatot. Mondhatni az 5. évad során begyűrözött kreatív válság elérte a mélypontját. Vagy mégsem?

Itt most főleg arra gondolok, hogy a 6. évad kapcsán végérvényesen is körvonalazódott egy merőben új status quo, ami már kikezdhetetlenül magán viseli a bejáratott romcom sallangokat. Ha jobban belegondolunk, a sorozat fő mozgatórugójául a párkapcsolati töltet vált, a tudálékos nerd eszenciál helyett. A karakterek többsége is párkapcsolati fronton működött csak, jól példázza ezt az a tény is, hogy a végére még Rajesh is kapott egy nőnemű opciót maga mellé. Tovább a helyzeten nagyon az sem segített, hogy az előzetesen felvázolt karakterizációt szépet sutba dobták az aktuális humorfaktor érdekében. Egyszerűen hiányzott az évadból a koncepció, az összeszedettség. Mintha a writers room-ban csak karakterszintű ötletelgetések mentek volna, amit aztán egy „kő-papír-olló-gyík-Spock” meccs keretében kiosztottak az egyik szereplőnek.

Azonban nagy szerencsénkre az évad utolsó harmadára, mintha a Molaro vezette írói kollektíva visszatalált volna a kikövezett útra. Folyamatosan kezdett visszakúszni a képernyőre az egykori nerd attitűd, ami újfent átjárta a részeket. Rutinosan nyúltak vissza a már bejáratott panelekhez, így újra előkerült a Star Trek függőség, Will Wheaton vendégeskedése is csak úgy sziporkázott, valamint az instant popkult utalások is egytől-egyig a helyükön voltak, mi több még az aktualitásuk sem volt megkérdőjelezhető. Emellett számos leleményes micro projekt is visszaköszönt, úgy mint a cosplay beöltözések vagy a Sheldon féle Fun with Flags, ami valami szürreálisan zseniális ötlet volt. Komolyan, spin-off-ot a koncepciónak!

A karakterek terén gondolom nem újdonság, ha azt mondom, a Penny-Leonard páros végérvényesen is elfáradt. Ellenben ezt a készítők még időben vizionálták és hagyták a két karaktert külön utakon érvényesülni. Penny karakterénél újfent előtérbe került az egyszerűsége és a vonzereje, míg Leonard a nők terén kivívott töktelenségével hódított. Alex Jensen üdítően új karakter volt, ráadásul Margo Harshman játéka is roppant szimpatikus és kellően aranyos volt, így simán kijárt volna neki is a kalandból. Minden adott volt tehát egy szerelmi háromszöghöz, de az írók nyuszik voltak megbontani a frissiben lefixált status quo-t, így inkább a szocializációs poénokra helyezték a hangsúlyt. Valami hasonlót kellett volna kezdeni a Sheldon-Amy párossal is, ami ugyancsak lecsengő stációban leledzik. Jim Parsons-nak mondjuk volt pár remek megnyilvánulása, de évad szinten ez már koránt sem elégséges. Mayim Bialik karaktere pedig roppant megosztó, így ami egyik oldalon az előnyére vált, az a másikon a hátrányára. Ellenben a csajos hármasban mégis önfeledten őszintén tudott sziporkázni, ami megint csak remek táptalaja lehetne egy spin-off kikacsintásnak. A képregény elemzős rész konkrétan az évad egyik legjobbja volt. A Howard-Bernadette páros talán az egyedüli, ami viszonylag jól van pozícionálva. A közös jeleneteik kellemes fricskát nyújtanak a friss házasok mindennapjairól, de külön-külön is megállják a helyüket. Míg Bernadette remek egysorosokkal támad, addig Howard az infantilizmusával és a nonszensz helyzeteivel támad.

Éppen ezért is volt az évad jelentős hányadában Raj a nagy kakukktojás. A kezdeti poén zuhataga még elment, gyakran Sheldoni nagyságokba is emelkedett, de valami bődületesen gyorsan kiégették a karakterét. Félidőre non plus ultra irritáló személy lett, amit csak Lucy karakterének megjelenésével tudtak palástolni. Igaz itt is a romcom stílusjegyek domináltak, de a istenem, erre a mementóra mégiscsak 6 évet kellett várni, plusz Kate Micucci alakítása is nagyon rendben volt a viselkedészavaros társaság fóbiában és önbizalomhiányban szenvedő nerd csaj szerepében.

A fentebb leírtak alapján tehát roppant nehéz dolgom van az értékelést illetően. Egyszerűen ez a sorozat, már nem az a sorozat, aminek egykoron nekiültünk. Rengeteget változott a koncepció, de mégis van benne valami szerethető egyediség. Vagy inkább csak a rutin beszél belőlem? Az utolsó harmad zsenialitásához mindenesetre kétség sem férhet, habár az odáig vezető út maga volt a pokol. Ehhez mérten én mégis azt mondom, jobban szórakoztam, mint az előző évadon, így jár a plusz pont is. Ellenben ez a 7. évadra már édes kevés lesz, hacsak az írók össze nem kapják magukat!

A kritikusok már a 4. évad kapcsán minőségi visszaesésről szónokoltak a legtöbb esetben, habár én még csak pedzegettem a későbbi lehetséges lejtmenetet, ami aztán sajnos be is következett az 5. évaddal. Ennyi volt kérem, a Lorre-Prady páros 4 évadig bírta meglehetősen acélos kreatív vehemenciával, ami aztán az 5. évadra szinte teljesen szertefoszlott. Lehet persze a mikénteket firtatni, de valljuk be szép teljesítmény volt ez így is.

Félreértés ne essék, nem temetni akarom a szériát, sokkal inkább csak elkönyvelni a teljesen nyilvánvaló tényt, miszerint az írók kizsigerelték a sorozat minden eszenciáját. Egyszerűen a felállított és azóta stabil karakter jegyek, a belterjes geek poénok és finoman adagolt értékrendbeli különbségek már nem tudnak olyan instant humorbonbonok, lenni, mint egykoron. Arról nem is beszélve, hogy a viszonylag jól struktúrált geek humorforrás ennyi rész után meglehetősen beszűkült, így a tényleges eszenciát is már csak 3-4 rész kapcsán tapasztalhattuk meg. A többi rész vagy a roast tematika köré épült vagy a romantikus vonalat erőltették.

Jól példázza a kreatív tanácstalanságot, hogy a készítők az évad során észrevehetően eltolták a hangsúlyt a viszonylag frissebb mellékszereplők felé. Wollowitz és Bernadette esküvője vált példának okáért a szezon egyik nagy átívelő szálává. Ezzel összességében nem is volt gond, inkább csak lehetőségek kiaknázásában véltem felfedezni némi tétovaságot. Egyszerűen nem éreztem azt a precizitást és zsigeri szórakoztatást ezen a szálon, mint amit elvárhattunk volna. Arról nem beszélve, hogy gyorsan önismétlővé és legfőképpen unalmassá vált az írók ez irányú törekvése.

És ha már kapcsolati tényező, akkor sajnos ki kell térni a Penny-Leonard saga újabb fejezetére, merthogy a készítők nem bírtak magukkal és ismét megkongatták a kreatív vészharangot. Különösen ezzel sem lett volna gond, már lassan immunisak vagyunk a páros töketlen romantikázására, csakhogy jelen esetben a lendület már idejekorán elveszett. Nem is tudtam mire vélni az ilyen félvállról vett kikacsintást, amiről ráadásul pár rész után az írók is levették a kezüket. Akkor mégis erre most miért volt szükség?

Az egyedüli pozitívum talán csak Amy előtérbe helyezése volt évad szinten, bár végső soron ez is logikus lépésnek tudható be. Sheldon poénjai még mindig megmosolyogtatóak, de sajnos mellőzik az eredetiséget és a frissességet egy ideje. Mondhatni, immunisak lettünk rá, amit a folyamatos önismétlések csak tovább tetőztek. Ellenben Amy vehemenciája, sajátságos humora és még éppen nem irritáló karaktere valami eszement szórakoztató tudott lenni, igaz ehhez rendre kellett az ingerszegény környezet is. Valami hasonló ment végbe Raj esetében is, igaz itt mintha puskapor durrogtatásba ment volna át a dolog. Volt, ami bejött (a Siri poén az évad legjobbja volt), de a mérleg mégis a besült poénok felé billent.

Ettől függetlenül természetesen a színészek hozták a kötelezőt, bár olykor az unott rutinság is visszaköszönt. Johnny Galecki játékára gondolok elsősorban, aki ha marad, ezen a szinten nyugodtan elfelejtheti a díjesőt. Jim Parsons is némileg megkopott az évad végére, de itt sokkal inkább a karakterében és nem a színészi játékában keresendő a hiba. Ettől függetlenül árnyéka önmagának. Akit mégis ki tudnék emelni az Mayim Bialik, bár Amy karaktere meglehetősen megosztó, szóval ha úgy vesszük az 5. évad végére eljutottunk arra a szintre, hogy nincs a sorozatnak olyan karaktere, aki könnyedén elvinné a hátán az egész showt.

Sajnos vendégszereplők terén is visszaesés történt. Christine Baranski egyszerűen árnyéka egykori önmagának, Will Wheaton pedig mondhatni becsicskult a közönség akaratának. A kocka attitűdöt Mike Massimino felemás szereplése illetve Stephen Hawking cameoja jelentette. Plusz idevehetjük még Leonard Nimoy hangjátékát is, de összességében ez így édeskevésnek bizonyult. Ha úgy vesszük az 5. évad egy rutinos iparos munka volt, ami ugyan nyomokban még tartalmazott némi eredetiséget és bájt, de az összkép ettől függetlenül inkább csak keserű szájízt hagyott maga után.

Nem titok, újbóli sitcom őrjöngésemet még anno a The Big Bang Theory 4. évadjával kezdtem meg és hát, majdnem a szezon végéig maradtam is. Emlékszem az akkori részek elég közepesnek tűntek, de most mintha mégis megszépültek volna. Pedig a 3. évados írásom a következőkkel zártam:

„(…) ezzel az évaddal a sorozat elérte a csúcsot, innen már csak lefelé vezet az út.”

És valamilyen szinten igazam is lett, a széria tényleg vesztett a bájából és a kifinomultságából, de koránt sem akkora mértékben, mint arra számítottam. Az előző évadok (1.–2.–3.) fényében sokszor közepesnek tűnhetett, de én még így is tudtam rajta mosolyogni. Sőt, az instant humor faktort is képes volt mindvégig szállítani!

A 4. évaddal a Lorre-Prady páros végre pontot tett Penny és Leonard kapcsolatára, amit csak üdvözölni tudok. Látványos kreatív szenvedés volt az átmeneti időszak, de vége! A döntés viszont nagy meglepetésemre Penny-nek kedvezett jobban. Igaz, meglepődni nincs okunk, elvégre is a készítők két új karaktert küldtek a segítségére. Bernadette és Amy valami zseniálisan kiegészítették Penny karakterét, sőt nemegyszer hármójuk közös jelenete biztosította a kötelező sziporkázó hangvételét a sorozatnak. Ráadásul mind Bernadette, mind pedig Amy kifejezetten jó hatással voltak a férfiakra. Közülük is Melissa Rauch volt a legjobb húzás, elvégre egyszerre tudott hétköznapian realista és kockamód bogaras is lenni. És még Wolowitz tenyérbe mászó nagyképűségét is képes volt kordában tartani! Ezzel szemben Maylim Bialik gyorsan kiégett és jobbára csak Sheldon sidekick-jeként pózolt a képernyőn. Ettől függetlenül viszont mindketten üde színfoltjaivá váltak az évadnak.

Mint már említettem az évad nagy vesztese Leonard volt, akinek a karaktere szép lassan beszürkült és unalmassá vált. Cseppet sem véletlen tehát, hogy Johnny Galecki-től csak egy Emmy jelölésre futotta. Természetesen a készítők neki is dobtak egy csontot Priya személyében, aki az évad egyik fontos mellékszerelőjévé vált. A gond csak ott volt, hogy az újabb kapcsolat kínos önismétlésbe csapott át, így Galecki minden erőfeszítése ellenére is csak rutin munkát tudott végezni.

És ugyanez a rutin mentalitás figyelhető meg Sheldon karakterénél is. Szó se róla Jim Parsons továbbra is megkerülhetetlen tényezője a sorozatnak, számos részt megint csak remek komikuma tudott megmenteni, de érezhetően kezd kifulladni. Amy Farrah Fowler talán még a segítségére lehet, igaz ez a 4. évadban nagyon nem így látszott. Ettől függetlenül viszont az Emmy így is járt neki!

Gondolom kitalálhattátok, nekem az évad nagy kakukktojása ismételten Raj lett, hisz továbbra sem tudnak mit kezdeni vele a készítők. Sokszor csak úgy lógott a levegőben és amolyan ügyeletes sidekickként funkcionált. Szerencsére az évad végére a készítők megtalálták a fényt az alagút végén, ami megint csak Sheldon-nak volt köszönhető. No és persze ott volt az a bizonyos cliffhanger is a végén, ami egy újabb löketet adhat a karakternek.

Ahogy azt már megszokhattuk a mostani évadban sem maradhattak el a kötelező nerd-érás vendégszereplések, melynek keretében többek közt felbukkant Steve Wozniak, Katiee Sackhoff, George Takei, Eliza Dushku vagy Will Wheaton is. Ráadásul a World of Warcraft is kapott egy korrektebb kivesézést, no meg a kötelező Justice League beöltözés sem maradhatott el. Viszont Hofstadter anyuka nagy bánatomra ebben az évadban nem tette tiszteletét a fiúknál!

Összességében tehát a pesszimista kritikák dacára is azt kell, mondjam a sorozat abszolút nem fáradt el, van még benne bőven spiritusz. Igaz, a kezdeti bája némileg módosult, de még így is a jelenlegi felhozatal egyik legjobb sitcomja, cseppet sem véletlen tehát, hogy a CBS a 4. évad után újabb 3 évre bekérte a sorozatot.

Hát megértük ezt is, a címben nem szerepel „a parádés” jelző, holott egy remek évadon vagyok túl, de az élmény mégsem ugyanaz, mint az előző évadok esetében. Ahogy menetközben olvasgattam a kritikákat sokan bírálták is a készítőket a hullámzó teljesítmény miatt. Mondjuk, van benne valami, de szerintem ez csak rajongói túlzás. Sokkal inkább csúcsra járatás volt, amolyan elemi kiaknázással elvégre, amit el lehetett követni a karakterekkel az itt meg is történt.

Az évad egyik nagy húzása kétségkívül az volt, amikor 2 évnyi szenvedés után a készítők meglépték a Penny-Leonard kapcsolatot. Üdvözítő lépés volt, ami némileg változtatott is az alapfelálláson, de szerencsére könnyedén lehetett alkalmazkodni hozzá. A sziporkázó hangulat mindaddig adott is volt, amíg a nagy szakítás be nem következett. Ettől kezdve aztán a két szereplő egyszerűen lendületét vesztette és csak sodródott.

Johnny Galecki éppen ezért jobbára csak a kötelezően elvártat hozta, leszámítva pár remekül sikerült jelenetet. Kaley Cuoco pedig az instant humor mellől szép lassan elindult az instant beauty felé, amit hosszútávon nagyon nem tudok értékelni. Persze a sziporkázó egysorosai így is megvoltak, de érezhetően az utolsókat rúgta. Az ász így továbbra is Sheldon maradt és az ő döbbenetesen eredeti metakommunikációs készsége. Parsons komikus vénája csillagos ötös, ami egyértelműen a Bazinga!-ban csúcsosodott ki. Nagy sajnálatomra viszont mégsem ezért, hanem egy másik részért vihette haza az Emmy-t. Viszont azt el kell ismerni, hogy az előtérbe helyezésével érezhetően kezdenek felhígulni a beszólásai.  Raj számomra örök kakukktojása lesz a sorozatnak, ebben az évadban erősen háttérbe is szorult, de így is majdnem hibátlan mérleggel zárt. Wollowitz pedig… maradt Wollowitz és amikor már kezdenénk megunni, akkor jön pár egysoros Wollowitz mamától. Kíváncsian várom, mikor lépik meg a készítők a képernyőre hozását. Amúgy ebben az évadban látszódott csak isten igazán a Wollowitz-Raj páros létjogosultsága. Külön-külön csak instant humorra képesek, együtt viszont akár szerves részét is képezheti a sorozatnak.

Nagy sajnálatomra az évad jelentős részét uraló érzelmi szál mondhatni megfojtotta a geek témákat, igaz az előzőekben ezek közül sokat már el is lőttek. Ellenben a remek popkult húzásokban csak úgy tobzódtunk! A Star Trek-es Will Wheaton ismét visszatért Sheldon ősellenségeként, míg a rengeteg BSG poén közepette egyszer csak Katee Sackhoff tűnt fel Wollowitz fürdőkádjában. No és persze Stan Lee zsörtölődő öregemberként is valami zseniális volt!

Természetesen a mellékszereplők közt újfent feltűnt Christine Baranski is, aki bár nem tudott olyan maradandót alkotni, mint az előző évben, de még így is Emmy-re jelölték. Nagy meglepetésemre Sarah Gilbert karakterét is okosan leépítették a készítők, szóval tényleg áll a „no more Leslie Wilkle” kijelentés. No és persze nem szabad megfeledkezni az emlékezetes momentumokról sem, elvégre ez volt az az évad, amiben először tűnt fel Bernadette és Amy Farrah Fowler, akik a későbbiekben majd szerves részét képezik a kockák életének. Valamit itt emelném ki személyes kedvencem Judy Greer-t, aki a nímfómán doki személyében egy igazán merész és sírva röhögős résszel ajándékozott meg minket.

És hogy milyen volt az évad? Hát ez egy jó kérdés! Én élveztem, akadt számtalan remek momentum és emlékezetes egysoros, de már korántsem ütöttek akkorát. Mindvégig azt éreztem, a készítők a határokat feszegetik és valljuk be össze is jött nekik. Olyan random agymenéssel töltötték fel az évadot, hogy néhol már én is azt éreztem, bizony a kevesebb néha több lenne. Sajnos a parádés 2. évadot nem sikerült túlszárnyalni… nálam legalábbis nem. De persze a jövőben ennek is örülnénk majd! Mindenesetre én azt mondom, ezzel az évaddal a sorozat elérte a csúcsot, innen már csak lefelé vezet az út.

Azt a cudarját, bő másfél év után eljutottam odáig, hogy sikerült pótolnom a The Big Bang Theory 2. évadját is és azt kell, mondjam cseppet sem bántam meg. Chuck Lorne és Bill Prady sitcomja ugyanis ott folytatta a geek státusz felé valómenetelést, ahol az 1. évadban abbahagyták. Mi több, a sophomore slump-nak a jelét sem mutatta az évad, ami így minőségében könnyedén felül is önmúlta az előzőt. No de nézzük is miről volt szó!

Mint már említettem a sorozat hangulata és atmoszférája maradt a régi, amit az írók még inkább csúcs közeli szintre járattak. Folyamatosan érkeztek a sziporkázó párbeszédek, az ércelődő egysorosok, no meg a rengeteg geek kikacsintás. Hogy csúnyán fejezzem ki magam, az évadot egy az egyben sikerült a helyzetkomikummal ötvözött tech-geek poénok oltárán feláldozni. Ámen. Ennek eredménye pedig a szűnni nem akarom poénáradat lett, ami nem egyszer sírva röhögős formában öltött testet. Magyarán az évad egy pillanatra sem ült le.

A scripten túl természetesen sok múlott a szereplőkön is, ahol megint csak remekelt az évad. Az összes szereplőt sikerült mindvégig karakterhűen szerepeltetni, úgy hogy közben az érdeklődést is sikerült fenntartani. A formátum persze látszólag mit sem változott, az évad lényegi origója továbbra Sheldon és Penny maradt, de a többiek sem maradtak le sokkal. Leonard mondjuk egy kissé megfáradt a végére a komolykodó dude szerepkörben, míg Wolowitz erőltetett nőzése is egy idő után sablonossá vált. Viszont Koothrappali megnyilvánulásai csak úgy sziporkáztak. Penny továbbra is szimplán cute, ámbár az egysorosai büntetnek. Gondolom nem nehéz kitalálni tehát, hogy egyedül Jim Parsons-t tudnám csak kiemelni, aki Sheldon-ként az évad aduászának bizonyult. A végére a készítők ezt elég rendesen ki is használták, elvégre a mellékszereplőből hirtelen főszereplővé avanzsálódott, ami igen csak jót tett a sorozatnak.

A főszereplők mellett rengeteg mellékszáli karaktert sikerült felvezetni, ráadásul a többségük roppant életképesre is sikerült. Itt főként Hofstadter anyukára gondolok, aki egyszerűen spin-off-ért kiáltott. Christine Baranski alakítása olyannyira zseniálisnak bizonyult, hogy Emmy-re is jelölték érte. De persze a visszatérő Sara Gilbert sem volt utolsó a mindig fanyar Leslie Winkle személyében. Ráadásul a karaktere jó pár részen keresztül boldogította a nagyérdeműt. Természetesen a mellékszereplők hadáról sem szabad megfeledkeznünk, ahol nem egyszer komoly geek tekintélyek is tiszteletüket tették. Gondolok itt Summer Glau jutalomjátékára, Charlie Sheen cameojára, az örök eyecandy Valerie Azlynn cat-fightjára, Jodi Lyn O’Keefe kurválkodására, Sara Rue felszínes orvoslására, a Nobel-díjas fizikus George Smoot beköszönésére vagy az America’s Best Top Model 11. évadjának két versenyzőjére Analeigh Tipton-ra és Samantha Potter-re.

Negatívumot majdhogynem lehetetlen felhozni, elvégre az évad sorra szállította a jobbnál jobb részeket, amik idővel tutira klasszikussá is avanzsálódnak. Ellenben fájópontként felróhatjuk, hogy az 1. évados cliffhangert nem sikerült feloldani, így a Penny-Leonard szál jobbára csak a levegőben lógott, amit ugyancsak alátámasztottak a 2. évados zárással is. Ezt leszámítva viszont egy hibátlan élménnyel lettünk gazdagabbak, amit bármikor szívesen újra is néznék.

Akárhogy is vesszük roppant gyenge a blog sitcom állománya a részemről, amin mondjuk nincs mit csodálkozni, elvégre ez az a műfaj, amiből tömegtermelés van és hát a minőségen meg is látszik. Persze évről évre születik egy két kivétel, mint ahogy történt az 2007-ben is a The Big Bang Theory esetében. A sorozat sokáig periférián kívül mozgott nálam, de a hatalmas geek visszhang és a remeg kritika engem is meggyőzött a csekkolást illetően.

A sorozat maga az isteni poén gyáros Chuck Lorne fejében fogalmazódott meg, akinek a Two and a Half Men-t is köszönheti a CBS. Kreatív társa pedig az a Bill Prady volt, aki többek közt a Gilmore Girls, a Dharma and Greg vagy a Caroline in the City kapcsán már bizonyított. Kettejük koncepciója volt az, hogy mi lenne akkor, ha pár kockát összeeresztenének egy szőke csajjal? A sorozat kísérleti projektje még 2006-ban elkészült, Johnny Galecki és Jim Parsons főszereplésével, de végül is a CBS nem kért belőle. Ekkor jött némi ráncfelvarrás, aminek hála a szereplő gárda felét teljesen lecserélték és a forgatókönyvet is átírták. A Pilot rendezését meg a veterán sitcomos James Burrows-ra bízták, aki ha egyszer megrendez egy Pilot-ot, akkor abból bizony sorozat is lesz. A CBS pedig 2007 májusában annk rendje és módja szerint be is rendelte a 13 részt.

Az alapkoncepció két szobatársról Sheldon-ról és Leonard-ról szól, akik elméleti fizikusok vagy mi, vagyis hiper okosak és persze annak rendje és módja szerint hiper kockák is. Kettejük szomszédságába költözik be a szexi, ám de butuska Penny, aki egyből felkelti Leonard érdeklődését, ami lévén addig fajul, hogy ez lesz a sorozat átívelő rugója. A hármas mellé még becsatlakozik két sidekick a folyton csajozó zsidó tudós Wolowitz, valamint a nők társaságában krónikusan néma Raj személyében.

Mint látható az alapkoncepció pofon egyszerű, sőt nyomokban a Two and a Half Men formátumát idézi, ahol ugye a remek forgatókönyv, a pergő párbeszédek és a humoros egysorosok játszva elviszik a sorozatot. Itt sincs ez másként, elvégre a geek poénok és a szőkenős helyzetkomikumok tökéletesen működnek, még ha az elején nehezen is indult meg a kémia. Viszont a döcögős kezdést parádés folytatás követte, amin már csak tényleg sírni lehetett a poénoktól. És ha már poénok, akkor érdemes megemlíteni, hogy az íróknak sikerült végig a populáris skálán mozogniuk. Tették mindezt úgy, hogy rengeteg geek insider poént és popkult utalást csempésztek a scriptekbe.

Önmagában már a poénok és az alapkoncepcióból adódó helyzetkomikumok simán elvinnék a hátukon a sorozatot, de szerencsére a casting is nagyon rendben van. Már a Pilot első változatában is ott volt a Johnny Galecki (Roseanne) és Jim Parsons (Judging Amy) duó, akik valami félelmetesen jót alkottak. Parsons mondjuk inkább vitte a prímet a kemény egysorosaival, de ebben nagy szerep jutott a karakterének is. Kaley Couco (Charmed) meg egyenesen tökéletes választás volt a távozó Amanda Walsh helyére. Egyszer sziporkázóan aranyos, poénos buta és persze az eyecandy faktora sem elhanyagolható. Simon Helberg (Studio 60) és Kunal Nayyar meg egy az egyben hozták a kötelező sidekick szerepet, hol jobb, hol rosszabb tálalásban. Érdemben kettejük alakítása cseppet sem volt eredeti, de azért mégis szerves részét képezte a sorozat egészének.

Összességében tehát a The Big Bang Theory egy kellemes sitcom lett, ami sikerült nekem is végig megnéznem. Ebben persze a remek script, a durva egysorosok, a rengeteg popkult utalás és természetesen a cseppet sem hétköznapi koncepció is nagyban közrejátszott. Igaz néhol kínos, néhol erőltetett és lassan is indul be az úgynevezett kémia, de a 7.-8. résztől egyszerűen nincs megállás. Sajnáltam is, amikor a WGA sztrájknak köszönhetően a 17. résznél véget ért az 1. évad, pedig pont megtörtént már az első randi is.

Van az úgy, hogy megnézel egy sorozatepizódot és alig hagy benned nyomot. Van az úgy, hogy megnézed és még másnap is arról beszélsz. A The Big Bang Theory 4×10-es epizódja utóbbi közé tartozik. Az évad egyik legjobb része. Kritikát már írtam róla, így csak a lényeget mondanám.

Tudjátok mi a legtökéletesebb szám?

– Jöhetne az abszolút kézenfekvő válasz, hogy a 42, mert azt hallhattuk Galaxis útikalauz stopposoknak c. filmben (aka. The Hitchhiker’s Guide to the Galaxy), de nem! Sheldon megmondta nekünk a tutit, amitől a kezemet összetettem, mert ennyire geek ez a sorozat. Ügyelnek a részletességre, mint egy Lie to Me-nél. Nem csak olyan dolgokról hadoválnak, amik általánosak, hanem feszegetik a geek-es határokat is, mint ennél a kérdésnél, amire a válasz: 73. És miért?

„73 is the 21st prime number. Its mirror, 37, is the 12th, and its mirror, 21, is the product of multiplying – hang on to your hats- seven and three.”

Jah és ne akarjuk elnevezni a 73-at a számok Chuck Norris-ának, mivel csak akarna az lenni.

Simán az év kérdése.

Elvonult a The Big Bang Theory a téli szünetére. Csütörtök este megkaptuk a 4×11-es epizódot, melynél jobb résszel nem igazán lehetett volna zárni a 2010-es évet. Végre tényleg azt éreztem, hogy nem a közönség aláröhögése miatt kell röhögnöm, hanem azért, mert a poénok viccesek és némiképpen agyzsibbasztóak.

The best number is 73.

Hullámhegy-hullámvölgy az idei évad. Kaptunk jobb és rosszabb epizódokat. Sokan Penny lábtörését úgy kezelték, mint egy áldást. A stáb remekül kezelte a távollétét. A nézők részéről is pozitív visszajelzések érkeztek. Mi a titka az egésznek? Nem lehet minden karaktert részről részre szerepeltetni, vélemény szerint. Pont így van jól. Vissza kell hozni egy-egy részre a visszatérő szereplőket, akik nélkül simán haladhatna tovább a sztori, zavarmentesen, viszont jelenlétükkel mégis valami pluszt adnak. Tehát Penny távolléte alatt se vesztett erejéből a geek-egylet.

I look like a Hell’s Angel.

Két igazán vicces vendégszereplő tűnt fel az évad második negyedében. Az egyik Eliza Dushku volt, aki egy FBI-os ügynököt alakított. Komolyság jellemezte, ami leginkább a Dollhouse-ra emlékeztetett. Ott volt Penny apja, akit Keith Carradine alakított. Szintén színt vitt a történetbe, végre egy öregebb arc, akinek jól áll az apáskodás. Tökéletes casting.

Elrejtett (?) reklámokból sem volt hiány. Nézőpont kérdése, hogy tényleg reklámpénz folyt-e be a készítők zsebébe, amikor a Twilight-os könyv feltűnt Rajesh kezében, mikor az FBI-os csajszi bekopogott hozzá; vagy amikor előjött Sheldon-nak a Blu-ray mániája.

Mindenképpen erősebbnek mondanám a negyedik évadot, mint az előzőt. Penny távollétével kikörvonalazódott, hogy nem feltétlenül kell a szerelmi szálat minden epizódban megcsócsálni, mert mással is fel lehet dobni a részeket. Másrészről, rengeteg poénos beszólástól visszhangoztak, amelyek közül a legjobbakat meg is osztottam. De ez csak egy töredéke. Jah, és a 4×11-es részre visszakanyarodva… íme az élő példa, amikor akár minden karaktert bele lehet sűríteni, csak egy jó sztori és rengeteg vicces beszólás szükséges.

Az van, hogy a megérdemelt szünnapon elkezdtem darálni a The Big Bang Theory-s lemaradásom és hát a 4. rész után szó szerint kiszakadt a vesém a röhögéstől. Nincs mese, erre közel másfél éve nem volt példa! Vagyis akárhogy is vesszük a sorozat visszaadta a sitcom érzékenységem, mi több bebizonyította, hogy az évad eleji csetlő-botló poénokat igazán ütős kocka hadjárat is tudja követni. Katee Sackhoff és George Takei cameoja ezek után már csak hab volt a tortán.

–          You said I could buy a desk.
–          This isn’t a desk.
–          This is a… Brobdingnagian monstrosity.
–          Is that the American idiom for “giant, big-ass desk”?
–          It’s actually British.

–          And you,have you been seeing anybody?
–          Well, you know how it is with guys,we have needs…
–          You’ve been seeing other girls?
–          Well, not real girls.
–          Does that mean slutty trolls?

Tovább…

Az a helyzet, hogy nem vagyok igazi nerd és ez azon is látszik, hogy hiába jött be a The Big Bang Theory 1. évadja mégsem maradtam végig, a folytatások meg teljesen ki is maradtak. Ellenben a kellemes emlékek és a remek kritikai visszhang mégis arra kényszerített, hogy belekotoljak a 4. évadba, hátha Lorne tényleg tud valamit kezdeni az anti-sitcom suckerségemmel.

Az évadból lement 3 rész és jelentem a Chuck Lorne koncepciója cseppet sem változott az évek során. Még mindig a beteg nerd viccek viszik a prímet, némi szexuális töltettel és zsidózással. Hiába, a formula működik, így hülyék lennének lecserélni. Ugyancsak ez mondható el  Sheldon karakteréről is, akit Jim Parsons valami frenetikusan tud megszemélyesíteni. Mondjon bárki bármit, a sorozat aduásza mindig is Sheldon volt és pont. Amúgy ha ő nem lett volna, meg persze Wolowitz szexuális afférja a robotkézzel tuti jegelem az egészet a premier után, ugyanis az a fene nagy írói ménes most cefetül szétszéledt. Olyannyira, hogy a premier inkább volt unalmas és vontatott, sem mint életszagúan szórakoztató.

Aztán szerencsére a folytatásban összeszedték magukat, bár ez itt megint inkább csak a karakterek érdeme volt. Sheldon mellé bejött Penny, aki ismételten sziporkázott. Bár emlékeim szerint anno az 1. évadban Kaley Cuoco sokkal soványabb volt és szexibb, meg talán még viccesebb is. Ellenben a siker titka egyértelműen Shaldon és Penny, így a készítők mindent meg is tettek, hogy minél többször összeírják őket. Amúgy, ha bevállalósak tuti megpróbálják összeboronálni őket az évad végére, ami valjuk be igazi WTF momentum lenne.

A szezon eddigi nagy csalódása kétségtelenül Leonard, akivel szemlátomást nem tudnak mit kezdeni a készítők. Oké, ott volt a 3. évados szakítása Penny-vel, de ennek semmi nyoma, akárcsak a nerd vonulatnak. Olyan, mintha egy kívülálló lenne a sok kocka közt, aki csak a lehetőségre vár.

Sajnos a másik két kocka terén sem szebb a helyzet. Wolowitz már kezd nagyon erőltetett lenni, legalábbis nekem. Ez a 4. évad és még mindig csak ezeket az ócska zsidó és persze szex poénokat hozza. Raj meg egy az egyben az 1. évadban toporzékol, ami azért nagyon gáz, amellett, hogy már cseppet sem vicces.

Summa summára az évad eddig számomra egy nagy közepes, de még így is az egyik általam is elismert sitcom. Azonban a kezdeti báját már sajna elvesztette, így csak tényleg Sheldon karaktere és a nerd poénok miatt lehet élvezni nagyobb adagokban. Na jöhetnek a kövek!