Meglepő, de igazából kevés sorozat van, amit hajlandó vagyok befejezni. Egyrészről vagy nem bízom a készítők végítéletében, vagy nem hiszem, hogy tudnák überelni az addig látottakat és ennélfogva nem akarom bemocskolni az emlékét (hello Dexter). Másrészről szimplán csak nem érdekel. Az elmúlt években Veena Sud egyszemélyes szerelemgyereke volt számomra a tökéletes mélydráma, ami olyan kreatív magasságokat eredményezett, melyek már fénykorában a kult státuszig repítették a The Killing-et. Ez az utóbbi évek termését figyelembe véve igazán nagy szó. Arról nem beszélve, egy műfajt (átívelős krimi) is megismertetett a nagyközönséggel, valamint egy új irányzatot (nordic noir) hozott a mainstream-be. Azaz egy újabb méltatlanul alulértékelt mestermű, ami a folyamatos botrányok ellenére (Sud vs. AMC, a kétszeri kasza) is túlélt, sőt még csatornát is váltott (hello Netflix)… hát persze, hogy szkeptikus az ember a záróakkordot illetően!

Pedig valójában kár volt aggódni, Sud és a kreatív apátiában bőrig ázó kompániája semmi eredetit nem szállított, inkább csak ott folytatták, ahol mindig is abbahagyták. Szokás szerint a script aprólékos, krónikusan komor és sokak számára bosszantóan döcögős. Ráadásul az „új évad, új ügy” alapvetést is valamelyest sikerült torzítani, lévén az évad egésze szerves folytatása a 3. évadnak. Olyannyira, hogy sokáig a mellékszálnak tartott Reddick féle nyomozás lett végül a fő csapásirány, míg a főszálként aposztrofált Stansbury családirtás csak a kritikus tömeg. Hihetetlen, de Sud valamilyen oknál fogva döbbenetesen ráérez a teljesen nyilvánvaló dolgok kifordítására, majd azok újbóli zakóztatására. Azaz nagy meglepetések most sincsenek a script-ben, a válaszok végig előttünk vannak, éppen csak a miértek hibádznak. Akkor mégis miben más ez az évad?

Itt egyértelműen a hosszát kell kiemelnem, ugyanis a mindösszesen 6 részesre kurtított hattyúdal egészen sok pro és kontra élményt eredményezett. Ha szerkezetileg vesszük mérhetetlenül tömény és jól strukturált, ráadásul a párhuzamos történetmesélést is ráfejelt minderre. Olyannyira, hogy sokszor a két nyomozás csúcspontjai és a katarzisai egybevágtak, ezzel fokozva az amúgy is pattanásig hajtott feszültségfaktort. Még az olyan örök megalomán hibába sem sikerült beleesni, mint az öncélúság. Pedig torz, már-már aberrált karakterekből és emberi brutalitásból bőségesen kijutott. És akkor hol marad még az amúgy is letaglózó képi világ és Linden karakterének sokatmondóan magányos sziluettje Seattle külvárosa előtt?

Ami viszont sajnálatos mód pont a terjedelem átka az a tipikus „dara” párti mentalitás. A tempó és a feszültség fenntartása érdekében folyamatosan záporoztak a red herring-ek. Az olykor szívszorító vagy épp felkavaró húzásoknak viszont nem volt hathatós súlyuk. Egyszerűen hiányzott az átmenet, így ahogy egyre jobban pörögtek fel az események úgy vált az egész „színvonaltalanabbá”. A folyamatos titkok és hazugságok szimplán csak a megtévesztés eszközei voltak. Az olyan félvállról vett kikacsintásokat, mint Linden családi kálváriáját vagy Holden vallásos blamáját abszolút nem tudtam, mire vélni. Sőt, igazából a végén hiába brillírozott Reddick karakterében Gregg Henry még egy utolsót nem igazán volt érdemi súlya sem a történésekben. Habár a végszót figyelembe véve az írók nem is erre akartak kilyukadni. Ettől függetlenül Mireille Enos és Joel Kinnaman újbóli jutalomjátéka feledtetni tudott minden apró hibát. Akárcsak a mostani vendégszereplői gárda, melyből Tyler Ross, Joan Allen, Sterling Beaumon vagy Levi Meaden tűnt ki toronymagasan, hogy aztán a szakma rendesen megfeledkezhessen róluk a díjátadókon.

But I think, maybe… that home was us. It was you and me together in that stupid car… riding around, smoking cigarettes. I think that was everything.

Hattyúdalhoz híven elkerülhetetlenül is visszanyúltak a gyökerekhez és számos kiválóan elhelyezett visszacsatolást szállítottak. Emellett relatíve kompromisszummentesen végigvették az összes létező szálat és így vagy úgy, de elvarrták őket. Az erős magánéleti tónus erre volt talán a legjobb bizonyíték. Ráadásul az érzelmi utózöngék, a szakaszosan előbújó lelki vívódások rendre a történeti egység szerves részét képezték. Akárcsak Linden krónikus megszállottsága, amit aztán a megosztóra és némileg bőrére eresztett epilógusban valamelyest kompenzáltak. Nem mintha erre bármi szükség is lett volna, hisz Veena Sud ez esetben nem az aktuális ügyeket akarta lezárni, hanem sokkal inkább a két nyomozó közti komplex és egyben egyedi viszonyt. Összességében tehát egy méltó és ami még fontosabb megérdemelt zárást kaptunk, ami egyben egy korszak végét is jelenti. És akkor most néma főhajtással adózzunk Sud zsenialitása és Linden sziluettje előtt egy utolsót.

Veena Sud és a The Killing nevét több szempontból is imába lehetne foglalni. Egyrészről Sud akaratos és erősen megosztó írói vehemenciája számos női showrunner előtt nyitotta meg az utat, másrészről a Twin Peaks óta talán pont a The Killing volt az a sorozat, ami képes volt az egyszeri nézővel elfogadtatni a komplex, intellektuális krimi műfaját. Így vagy úgy a The Killing-ről mindenki beszélt, így cseppet sem véletlen, hogy pillanatok alatt komoly hivatkozási alapnak bizonyult. Ez viszont szemlátomást nem érintette meg az AMC vezetőségét, akik az elmaradozó díjak és az egyre csökkenő nézettség hatására végül a 2. évad után kaszálták a sorozatot. Más esetben a hír hallatán lázongó rajongók ezrei szemetelték volna tele az internet hasábjait, de a totálisan lezárt 2. évad után ez elmaradt. Sud egyszerűen olyan mértékben csúcsra járatta két évad alatt a Larsen lány ügyét, hogy sokan elképzelni sem tudtuk, ezek után mégis hova tovább? A sorozatot készítő FOX stúdió viszont addig házalt a folytatással, mígnem végül az AMC visszakozott és berendelte a már most kultikus sorozat folytatását. És milyen jól tették!

Habár a nagy visszatérő 3. évadja cseppet sem indult zökkenőmentesen. A Larsen-szál tökéletes lezárását követően egy egészen új story arc-ot kellett felépíteni a semmiből, ami az előző évadokhoz hasonlóan megint három (a Linden-ék nyomozása, a halálsor történései, az utcagyerekek mindennapi kálváriája) párhuzamosan futó főszálon haladt. A történetvezetés továbbra is fokozatosan, lépésről lépésre bontakozott ki minimális kapcsolódási pontok mentén, miközben minden újdonságot finoman beleszőtték az eddigi előzményekbe.  Sud szokásához híven ismételten intim közelségbe hozta a karakterdráma sajátosságait, a gyötrő fájdalmat, a kilátástalanságot és a persze a tehetetlenséget. Emellett komorabb hangvételt és provokatívabb témaválasztást helyezet kilátásba, ami tovább erősítette az amúgy is roppant súlyos és lélekölő atmoszférát. Szükség is volt minderre, ugyanis a gyermek prostitúció és pornó volt az a töltet, ami sokáig életben tudta tartani az amúgy gyakran széteső utcagyerek szálat. Itt lehetett talán a leginkább érezni, hogy az olykor szerteágazó, túlságosan is részlet gazdag történetvezetésből mintha hiányozna a kohéziós erő.

Ugyanez részben igaz a főszálak valamennyiére, mivel a script többnyire hosszasan foglalkozott a karakterek megismertetésével, az érzelmi oldaluk bemutatásával. Dinamikáját tekintve is kissé lassabb, de egyben érettebb évadot kaptunk, noha ez csak az évad egészét illetően jogos megállapítás. Addig viszont túl kellett élnünk jó néhány kikényszerített altatást, amolyan készítői félrevezetést. Erre volt tökéletes módszer a többszörösen elsütött red herring, ami pazar mód vagy négyszer-ötször csavart egy határozottat a történések menetén.

Félidőre aztán mind az epizód, mind a mellékszerepek beértek, eszement erőssé és érzelmileg kiforrottá váltak. Mondhatni, amolyan kurrens mankónak bizonyultak a tényleges főszálak mellett. Ezt követően megkezdődött a komplexitás előtérbe helyezése és egyre gyakrabban bukkantak elő újabb és újabb kapcsolódási pontok. Végre a történetvezetés szempontjából sokáig abszolút érdektelennek tűnő börtön szál is elfoglalta a méltó helyét a nagy egészben. Részről részre változott a főbb perspektíva, új dolgok bukkantak a felszínre, hogy idővel ezek is a szerves egészhez kapcsolódjanak. Ennek a komplex drámai és emocionális építkezésnek a csúcspontja kétségtelenül a 10. részre érett be.

A Six Minutes címen futó rész, melyet maga Sud jegyezett, ennek a döbbenetes érzelmi hullámvasútnak az ékes iskolapéldája. Ekkora már gyönyörűen összeértek a szálak, életek mentek tönkre a makacsság és a reménykedés oltárán, miközben végig tombolt a kijózanítóan fájdalmas realitás. Ehhez ráadásul olyan maradandó monológok társultak, melyeknek érezhető súlya volt. Az egyes karakterek gesztusa, a mimikák és a megfoghatatlan csend ereje mind-mind a csúcsra járatás kötelező iskolapéldái voltak. A legszebb gesztus viszont egyértelműen az áldozati bárány új megvilágításba helyezése, ami morális kérdések egész sorát szülte. És még ezután mindig hátravolt további két rész!

A tényleges lezárásra a készítők újfent árnyaltak egy sort az alapfelálláson, mivel a sorozat emocionális töltetét szó szerint kimerítették, így a klasszikus krimi elemeket vették elő. A szokásos terelés és gyanúsítgatások után a tényleges gyilkos kiléte ugyan önkényes, kikényszerített írói húzásnak tűnhet, de nem az. Ez nagyban köszönhető korrekt drámai vénának és a döbbenetesen erős dialógus köntösnek. Ugyan a végére testet öltött némi közhelyes és felszínes szerelmi töltet is, de ahogy azt már megszokhattuk Sud-nál minden értelmet, de legalábbis érzelmet nyert. A kötelezően megvont epilógus, a túlcsorduló érzelmi feszültség és a megválaszolatlan kérdések valami leírhatatlan szájízt hagytak maguk után, ami tán még fájóbb húzásnak bizonyult, mint az a bizonyos 1. évados finálé.

Karakterizáció szempontjából továbbra is fontos szerepet kaptak a karakterek közti interakciók és az érdekellentétek folyamatos ütköztetése. Továbbá nagy hangsúlyt helyeztek az ismert karakterjegyek kihangsúlyozására (Holder kapucnija) is. Ezek közül mondjuk Seward túlélési mechanizmusa simán megérne egy külön postot. Amúgy érdekes volt szemlélni, hogy az első blikkre totálisan antipatikus karakterek (Seward, Kallie anyja, Bullet) hogyan válnak idővel érző lélekké. Ehhez persze jókora karakterfejlődési ívet kellett bejárniuk, ami sajnos az egyszeri néző szemszögéből közönséges altatásnak tűnhetett a készítők részéről. Viszont ha egyben szemléljük a dolgokat, akkor számos karakter részletesen kidolgozott pokoljárása és tönkremenetele bontakozik ki a nyomozás során.

A casting másik kimagasló érdeme, hogy sikerült megfelelően pótolni az előző évados mellékszereplőket. Egy olyan merőben új kontextusba sikerült átültetni a nyomozás vehemenciáját, hogy az átmenet majdhogynem zökkenőmentesre sikerült. Így olyan emlékezetes karakterekkel lettünk gazdagabbak, mint Bullet vagy épp Seward. Bullet esetében külön üdvözítő, hogy az évad egyik meghatározó karakterét egy totálisan tenyérbe mászó epizódszereplőből sikerült kikanyarítania a készítőknek. Seward szerepében Peter Sarsgaard pedig olyan karizmatikus alakítást tett le az asztalra, hogy sokszor szabályosan ellopta magának az adott részt. A karakterben rejlő kiszámíthatatlanság, a reményvesztettség és a félelem, valamint a barátkozás illúziója olyan lényegi táptalaj volt, ami sorra szállította az évad emocionális kulcsmomentumait. Az egyik legmegkapóbb húzás viszont egyértelműen a Hugh Dillion karakterével játszott macska-egér harc volt, aminek mindvégig volt egy furcsa, kimondatlan bensőséges baráti tónusa. Ha még ki kellene emelni valakit, akkor Bex Taylor-Klaus és a már említett férfi páros mellett biztosan ott lenne a fiatal Julia Sarah Stone, az évad végére megtáltosodó Amy Seimetz vagy a semmiből hirtelen hatalmasat húzó Elias Koteas. A főszereplő páros érdemeit szándékosan nem firtatnám, elvégre az évad legnagyobb csalódás lenne, ha az Enos-Kinnaman kettős nem hozná a kötelezőt. Ráadásul a készítők is kínosan ügyeltek a karaktereik közti egyensúlyra, így a sokáig abszolút uralkodó Holder mellé a zárásra Linden karakterét is alaposan felsrófolták.

Veena Sud sorozata tehát a kierőszakolt 3. évadban is remekelt, mi több egy merőben új szintre emelte az eddigieket. Az eszelősen komor hangvétel továbbra is ráterebélyesedik a nézőre, miközben a lélekgyilkos attitűd ott lakozik minden képkockában.  Ettől függetlenül az AMC újfent kaszálta a szériát, ami ezután már a Netflix berkein belül folytatja a bizisten ténylegesen utolsó hattyúdallal.

Vannak sorozatok, amiket jó nézni, vannak sorozatok, amik elgondolkodtatnak és vannak sorozatok, amik egyenesen az ember agyába másznak és hihetetlen mód képesek lekötni a figyelmét akár hónapokig is. A The Killing az utóbbi kasztba tartozik, főleg hogy Veena Sud a múlt évi megbotránkoztató finálé után erős nézői, no meg persze csatorna vezetői nyomásra kijavította azt a bizonyos fiaskót. Igen, Sud hű volt magához, de végül megválaszolta azt a bizonyos kérdést, ami lassan 2 esztendeje foglalkoztatja a minőségi dráma szerelmeseit.

„Who killed Rosie Larsen?”

A Veena Sud vezette írói kollektíva kapott hideget-meleget egyaránt a tavalyi finálé után, így aztán nagy teher volt a készítőkön, hogy miként tartják fent az érdeklődést az évad végéig. Főleg úgy, hogy a 2. évad kvázi ott folytatódott, ahol az 1. abba maradt. Szerencsére a kezdés meggyőzőre sikeredett, még ha a folytatás hagyott is néminemű keserű szájízt olykor-olykor. Ez viszont sajnos a formátum velejárója, vagyis az 1 rész/1 nap, ami számos logikai bukfencet eredményezett. Itt főleg Richmond felépülésére vagy Linden kiszabadulására gondolok.

Mindenesetre az írók meglepően jól keverték a lapokat újfent, mind a három főszál jelentős potenciál faktorral futott, amihez továbbra is kiemelkedő színészi teljesítmény dukált. Egyszerűen olyan intim közelségbe sikerült hozni a karakterek motiváltságát és túlélési ösztönét, hogy lehetetlen volt nem azonosulni velük. És ez a The Killing egyedisége, no meg persze a lehangolóan komor atmoszféra, ami pár rész egymást követő nézése után képes mélydepresszióba taszítani a nézőt. Sokszor már egyszerűen nem is érdekelt, hogy ki ölte meg a Larsen lányt, helyette inkább a szereplők kálváriájának a feloldozása érdekelt. Itt jegyezném meg, hogy Veena Sud ezt az opciót tökéletesen felismerte, sőt ki is aknázta.

Igaz, mindezt meglehetősen öncélúan sikerült sokszor tolmácsolni. A túlontúl lassú történetvezetés, a folyamatos negatív behatások, az öncélú szivatások és folytonos vádaskodás a végére egyfajta lüktető feszültség faktor generált még akkor is, amikor a néző már igazán válaszra szorult volna. Amolyan csúcsra járatás ment végbe több részen keresztül, csakhogy a kötelező katarzis élményt a készítők végül mindig lespórolták. Ezt az öncélúságot aztán a fináléra Sud pimasz zsenialitással oldotta fel, egyrészről behúzott minket a málnásba nemegyszer, csűrte-csavarta a dolgokat, de a végén megkaptuk a lezárást. Igen ám, csakhogy a lezárás itt nem volt egyenlő a feloldozással. Tiszta sor volt, hogy a finálé utolsó 30 perce tartogat még meglepetéseket.

Amikor azt hittük, hogy vége és jön a kötelező elvarrás hirtelen a semmiből előjött a záró alternatíva, ami egy szívlapát erejével ütött. És itt most nem a WTF-momentumra tessék gondolni, hanem sokkal inkább a morális és emocionális oldalra. Sud már-már pervez végkifejlete felért egy utolsó taszítással a mélydepresszióba. Viszont mindezek ellenére a búcsú mégsem lett olyan fájó momentum, ami nagyban köszönhető a Rosie záró filmecskéjének, ami több érzelmet, szeretetett és drámát tartalmazott, mint a Grey’s Anatomy eddigi évadai összesen. Ember legyen a talpán, aki nem küszködött a könnyei.

Persze a remek script és a jól felépített karakterek mit sem értek volna egy kiváló színészgárda nélkül, ami végül is a The Killing gerincét szolgáltatta. Közülük is Joel Kinnaman-t emelném ki, aki szó szerint lemosta a többieket, pedig a sorozat premierjekor ennek legkisebb jelét sem mutatta még. Olyan zseniálisan hozta a lazának tűnő, de mégis a végletekig elhivatott badass nyomozót, hogy egyszerűen ittam minden szavát. Ennek a faszinak még komoly jövője lehet a szakmában! Persze Mireille Enos-nak is jár a pacsi, elvégre nem mindennap lát az ember ennyire eltökélt nyomozót, aki képes feláldozni a családját is egy ügyért. Az elhivatottsága a végén már-már szabályos fanatizmusba csapott át, ami a józanész határait súrolta. A néha akár izzadtságszagúnak tűnő makacs próbálkozása viszont kivétel nélkül szinte mindig remek feloldással párosult. Sajnos ugyanez a momentum Brent Sexton esetében már nem állja meg a helyét. Szó se róla a Larsen család feje megjárta a poklok poklát, a karakterét készítő még nem hozta ennyire közel a nézőkhöz, de ez az apai fájdalom és felelősségvállalás valahogy nem volt olyan emlékezetes, mint Michelle Forbes előző évados megmozdulása. Apropó itt jegyezném meg, hogy a Sud akármennyire is derekasan helyt állt, de sajnos időről időre megfeledkezett karakterekről. Sajnos Forbes is ezt a tábort erősítette, elvégre Mitch karaktere mondhatni csak vendégszerepelt az évadban, ami hatalmas csalódás volt a részemről.

Ettől függetlenül viszont azt hiszem, kijelenthetem, a The Killing 2. évadja kenterbe verte az 1. évadot. Sőt, az igazat megvallva nem sok hiányzott, ahhoz a bizonyos masterpiece titulushoz sem. Bevallom nekem hiányozni fog a sorozat, amennyiben nem kapja meg a folytatást 2013 tavaszán. A remek főcím, az egyedi látványvilág és a mélydepresszió határait ostromló atmoszféra nélkül jövőre egy élménnyel leszünk szegényebbek. No de persze ne így álljunk a dolgok elé, hanem úgy, hogy a jelenlegi dráma éra egyik legjobb évadát láttuk.

Nem vitás, a tavalyi év újonca mindenképpen a The Killing volt. Erről kár is lenne vitatkozni, igaz a Veena Sud vezette írói kollektíva a fináléra igen csak bekeményített. Bizony, volt pofájuk szembe vizelni a nézőt, amire a rajongók, no meg persze az inkompetens szaksajtó elkezdte keresztre feszíteni. Cseppet sem véletlen tehát, hogy mind Sud, mind pedig az AMC részéről jött némi pesztrálással egybekötött mentegetőzés és a klisé szöveg: „a 2. évadban mindent helyrehozunk”.

Kissé félve is ültem neki ezek után a folytatásnak, elvégre az 1. évad úgy volt tökéletes és kerek egész, ahogy azt Veena Sud egomán elméje megálmodta. Persze a felsőbb utasítás szent és megkérdőjelezhetetlen és sajnos ez tetten érhető, még ha látszólag maradt is minden a régiben. Seattle-ben még mindig zuhog az eső, az atmoszféra pedig annyira depresszív, hogy képes az ember egész további napját tacsra vágni. Ráadásul nemi téboly is becsúszott a sorok közé, elvégre egy-egy szál csak elpattan így vagy úgy. A történetvezetés is maradt a régi, vagyis 1 rész 1 napot ölel fel a már megszokott komótos tempóban.

Látszólag minden a régi tehát, csak valahogy a fene nagy katarzis élmény hiányzik. Mintha Sud zsenije eltűnt volna?! Már a dupla részes premier is kegyetlen szétszórt és vontatott volt, nagyon nehezen akartak illeszkedni a részek egymáshoz, amit aztán a folytatás még jobban alátámasztott. Próbálkozni próbálkoznak az írók, csak sajnos teszik ezt totálisan ész nélkül. Hirtelenjében rengeteg új karakter jelenik meg minimális felvezetéssel vagy legtöbbször még azzal sem. Arról nem is beszélve, hogy kezd egyre kiszámíthatóbbá válni az írói bagázs, elvégre ha valahonnan ki kell írniuk magukat, akkor simán rámenne a karakter árnyalásra. Lassan mindenkinek lesz egy harmadik, esetlegesen negyedik sötét titka is. Arról végkép nem beszélve, hogy a szerencsétlen Larsen lányt már lassan a fél város megölhette.

Tehát maga a történet és az átívelő szál igen csak esetlen és kiforratlan még. Mondjuk az 1. évadban is hasonlóan lavíroztak kb. az évad feléig, szóval bízzunk benne, nem csak vaktában megy a lövöldözés. Remélhetőleg intézményesített keretek közt diktál Sud a jövőt illetően.

Ami viszont változatlan maradt az a továbbra is kimagasló karakterábrázolás. Tetszik vagy sem, de ez simán elviszi a hátán a sorozatot. A depresszíven idegbajos tónust remekül kiegészíti a személyeskedés, még ha a túlzott intimitás az eddigi részekből mintha kimaradt volna. Mindenesetre Stan vergődése, Holder lelkiismeretes megvilágosulása, Richmond aggasztó vívódása és Linden töretlen hite maga volt a nyers és emberi drámázás csúcsa, amire egy network adó az életben nem lenne képes. Igaz ehhez jobbára kellenek a remek színészek is, de most nem magasztalnám őket az egekig. Egyet kivéve, Joel Kinnaman egy született zseni és erről az elmúlt pár részben szerintem sikeresen meg is győzött mindenkit. Ilyen átéléssel ritkán lehet pokoljárást látni, még ha a végére egy kicsit mintha rövidre is zárták volna. Mireille Enos és Brent Sexton meg hozták a kötelezőt. Azt mondjuk sajnáltam, hogy Michelle Forbes-ot száműzték, holott az előző évadban ő is letette valami igazán fajsúlyosat az asztalra.

Összességében tehát a The Killing visszatért, még ha nem is feltétlenül úgy, ahogy a hardcore fanok elképzelték. Sud vállán hatalmas a nyomás, érződik is ez a scripten. Csak nehogy ez a kicsikart válaszadás a végén keserű szájízt hagyjon. Az évad végére ugye választ kapunk a legégetőbb kérdésre, éppen ezért látszik is a próbálkozás. Egyelőre vergődnek az írók, de ne írjuk le őket. Érzésem szerint pár részen belül ütni fog még a The Killing egy igen rendeset. Addig viszont marad a felemás szájíz és a döbbenetes minőségi munka.

Ahogy már az AMC-től megszokhattuk megint előálltak egy olyan sorozattal, ami jött, látott és… Veena Sud egója lévén megosztott. A The Killing a szezon legígéretesebb sorozata volt, igazi kritikus kedvenc, amit ciki volt nem éltetni. Aztán ahogy fogytak a részek és egyre inkább égető kérdéssé vált az a bizonyos tagline:

Who Killed Rosie Larsen?

hirtelen megváltozott minden. Sud kreatív koporsójába pedig az utolsó szeget az a bizonyos cliffhanger verte be, ami a Lost készítőit végre felmentette a gyári fikázás alól. Hiába, ilyen ez a popszakma, szopsz vagy boksz, mint ismeretes.

A sorozat egy 13 részes krimi volt, ami egy rész/egy nap elven működött, így a készítők akaratlanul is belénk sulykolták az egy ügyes felállást. Ez lett volna Rosie Larsen gyilkosának az elkapása. Sud már az elején kijelentette, hogy hű marad a dán eredetihez, mi több pár motívumot át is vesz, így evidens volt, hogy nem random nyomozós sorozatot kapunk. Ezt alátámasztva rögvest 3 szálon kapcsolódhattunk be a történésekbe, egyrészről ott volt ugye a  rendőrségi nyomozás, vele párhuzamosan a gyászoló család bemutatása, majd pedig egy politikai szál, amire hatással volt a gyilkosság. Jó lenne azt mondani, hogy a 3 vonal végig lekötött, de ez sajnos nem igaz. Ellenben az a tény, hogy a készítők kínosan ügyeltek az egyensúlyra, így ha az egyik szál túlságosan elment, akkor hirtelen egy másikon jött a korrigáció.

A The Killing éppen ezért egy roppant lassú és talán kimért sorozat, ahol nem feltétlenül a konkrét válaszokon van a hangsúly. Sokkal inkább fontosabbak az apró részletek, amikkel Sud nem is spórolt, elvégre majdhogynem minden karakternek kerekített egy rejtélyes múltat, így tovább fokozva az egyébként sem alacsony feszültség faktort. A sorozat nagy érdeme mindenképpen a remekül belőtt depresszív atmoszféra volt, ahol a fakó képek, a folyton zuhogó eső, a mélabús nézések egyszerűen belénk sulykolták, hogy itt bizony minden apró részletnek súlya van. Olyan súlya, amit az amerikai sorozatokon harcedzett sorozatrajongó hamvas pocija nem feltétlen képes bevenni.

Sud és a kreatív csapat éppen ezért a történeti csavarokon és a kötelező beetetéseken kívül roppant kemény karakterizációval támadt. Szó se róla szükség is volt rá, hisz a 9. rész környékére hirtelen totálisan leült minden. Az agyzsibbasztó logikai hurkok hirtelen teljesen értelmetlenek lettek, így jobbára csak a karakterekben rejtőző plusz és az ebből adódó motiváció volt csak képes tovalendíteni a kreatív űrt. Kiváltképpen ki kell emelnem a Larsen család gyászát, ami végletekig a realitásra és a totális intimségre lett kihegyezve. Olyan közel hozták a gyász stádiumait, hogy lehetetlen volt nem azonosulni a szereplőkkel. Itt a tetőpont a temetés volt, ami egyszerűen beszippantott és ha pár percre is, de megfordította velem a világot és ezzel együtt az értékrendemet is. Michelle Forbes alakítása egyszerűen lebilincselő volt, de sajnos 13 részen keresztül nézni a gyászt, ami a végén depresszióba csap át már koránt sem volt annyira élmény. Ekkor jött Brent Sexton, aki a gyászoló apafigura mellé kapott egy kis maffiás szálat. Sajnos ezzel sokra nem mentek a készítők, jobbára csak kerülgették a forrókását meg persze pár mellékszereplőnek biztosítottak ideiglenes létjogosultságot.

Az igazi főszál mindenképpen a rendőri nyomozás, ahol Mireille Enos és a meglepetés Joel Kinnanman bravúrozott. Kettejük játéka egyszerre volt lebilincselő, feszült, lekezelő, baráti és igen néha felsőbbrendű is. Enos egy az egyben hozta a megszállott zsarut, minden mozzanata klappolt, így kikezdhetetlen mind a karakter, mind a játék. Egyedül talán azt a családi szálat dramatizálták túl körülötte, de hát azt is megtűrtük. Mintahogyan megtűrtük Holden folyamatos piszkálgatását is, lévén Sud minden adandó alkalmat megragadott a karakter bemocskolására. Volt itt példa a drogozásra, a korrupcióra és még enyhe utalás a pedofíliára is. Ettől függetlenül a páros tökéletesen működött, hol barátian hol pedig kimérten csak hogy véletlenül se tudjunk mit kezdeni a kapcsolatukkal. Másrészről meg a nyomozás szállította Rosie Larsen karakterét is, lévén nem volt kiemelt flashback róla, így a néző egy az egyben a rideg valósággal szembesült, vagyis pont annyit tudtunk az áldozatról, mint a Linden-Holden páros.

Az igazi kakukktojás viszont kétségtelenül a politikai szál volt, amivel sokáig látványosan nem tudtak mit kezdeni. Bill Campbell remekül hozta Richmond karakterét és vele együtt annak minden rezdülését, ahogyan a nyomozás súlya szépen rátelepedett a kampányára, majd pedig a karakterére. Tiszta sor volt, hogy a tanárra nem verik rá az egész ügyet, ő csak a beetetés volt, amikor meg behozták a terrorista szálat teljesen elszörnyülködtem. A politikai és a magánéleti lavírozás egyszerűen nem volt annyira fajsúlyos, hogy komolyan lehessen venni, így evidens volt, hogy Richmond-ra húzzák a vizes lepedőt a végén. Az hogy ezt a legvégén egy escort prostis szállal teszik kissé csalódás volt, de hát istenem mások még nagyobbat koppantak a zárásnál.

Merthogy Veena Sud elkövette a legalapabb hibát, vagyis volt pofája cápát ugrani és nem megválaszolni a kérdéseket. Magyarán az egész évad során belénk sulykolt kérdés, vagyis hogy ki ölte meg a Larsen lányt továbbra is nyitott maradt. Holden-t meg behúzták a málnásba, szóval a Linden-nel közös karakteralapozó rész szépen ki is teljesedett itt. Sud totálisan palira vett mindenkit és ebben pont ez a zseniális. Volt benne annyi spiritusz, hogy szembe mert pisálni a széllel és szó szerint beetetett mindenkit. A rajongók és a kritikusok persze lázongnak, de félreértés ne essék nem ígértek a készítők semmi konkrétumot. Az meg hogy több kérdést kaptunk, mint választ hát Sud simán lerendezte az egójával.

Összegezve tehát a The Killing egy roppant színvonalas és megosztó sorozat lett, ami mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Pontosan ez is volt a célja a készítőknek, valamint az, hogy új perspektívát leheljenek az amúgy is megfáradt nyomozós érába. Merthogy azt nem szabad elfelejteni, hogy a The Killing végső soron is csak egy nyomozós sorozat, amit Veena Sud megspékelt némi művészi ambícióval. Nálam a szezon legjobbja, csillagos ötös minden hibája ellenére. Egyedül a szezon eleji tini pornó vonalat nem tudtam megbocsátani, azt ugyanis egyszerűen 2-3 rész után hagyták lógni a levegőben.

Hihetetlen, hogy mennyire jól tud működni egy alaposan átgondolt majd igényesen kivitelezett alapkoncepció. Jó példa erre az összes AMC sorozat, de kiváltképpen a The Killing, ami pont a szemünk előtt veszi át a stafétát a Twin Peaks-től. Ennyire fajsúlyos, depresszív ám mégis elgondolkodtató bűnügyi thrillert nem mindennap tolnak a képernyőre, szóval minden percét ki kell élvezni. Szerencsére ebben a készítők is partnerek, méghozzá nem is akármilyen mélységben.

A történetre igazából nem nagyon pazarolnám majd a karaktereket,elvégre itt nem az a lényeg. Ez persze így nem teljesen igaz, de abban szerintem egyetérthetünk, hogy az eddig történteket bármelyik random procedural sorozat (CSI franchise hello!!!) bő negyed óra alatt szállította volna. Bár az is igaz, hogy azokból a tessék-lássék módszerekből nem is nagyon kérnénk. Az AMC megint ügyesen lavírozott a műfaji korlátok közt és szépen be is foltozta az a hosszú ideje tátongó hézagot, amit anno a The Wire, majd pedig a The Shield hagyott maga után.

A sorozat jelen állás szerint 3 szálon fut, amiből érzésem szerint szép lassan ígéretes mellékszálak ágaznak majd ki. Egyrészről ott van ugye a nyomozás Rosie Larsen gyilkosa után, ami szép komótosan halad előre. A készítők nem kapkodnak, lassan és kimérten adagolják az infókat, precízen ügyelve a komplexitásra és az időrendre, elvégre mégis csak egy rész egy napot ölel fel és csak a már említett random procedural mezsgyében szokás ügyet megoldani 1-2 nap alatt. A 6. részre (What You Have Left) a nyomozás feléhez értünk, így szép lassan kezd kilógni a lóláb, körvonalazódik, milyen irányba is kacsingatnak az írók.

Jelen állás szerint a célkeresztben most a tanár, vagyis Bennett Ahmed áll, de ezt ne vegyük be, messze van még a vég. Főleg, hogy a készítők a rész végére csavartak egy határozottat az eddigi alapvetésen. És persze arról sem szabad megfeledkezni, hogy kínosan ügyelnek a karakter semleges ábrázolására, elvégre ők csak sugallni szeretnének nem pedig állítani. Ezt aztán Brandon Jay McLaren remekül is hozza, egyszerre lehet áldozati báránynak és hidegvérű gyilkosnak titulálni. Mireille Enos (Sarah Linden) is remekel munkájának élő precíz nyomozó szerepében, aki szemlátomást együtt él az üggyel. Utóbbit rendszeresen ránk is erőltetik a készítők felszínes család közeli jelenetekkel,amik ugyan hatásosak az adott pillanatban, de érdemben teljesen jellegtelenek. Callum Keith Rennie (Shattered) is szemlátomást csak unalomból cameozik, arról nem beszélve, hogy nagyon nem megy neki ez a szerep. A bad-ass maradjon a kaptafánál és pont! Ez remekül működik Joel Kinnaman (Stephen Holder) személyében, aki zseniálisan hozza a szakadt, vásott zsarut, akivel nagyon nem stimmel valami, ám a rátermettségét mégsem vitatja senki. Az ő esetében lesz még pár nagy WTF momentum, szóval érdemes lesz az apró részletekre figyelni. Az írók titokban nem egy deviáns hajlamot megpendítettek már és hát akármelyiket is választják ütni fog ez vitathatatlan.

Mint ahogy az is, hogy a készítő Veena Sud (Cold Case) valamit nagyon tud a nyers emberi érzelem ábrázolásról. A sorozat gerincét szó se róla a Larsen lány utáni nyomozás adja, de ez hangulatban mit sem érne a megtört család ábrázolása nélkül. Sud és az írók hihetetlen realitással, már-már dokumentarista szinten mutatják be a család gyászának egyes folyamatait, amik erőteljes érzelmi töltéssel párosulnak. Olyan közel sikerül ezzel hozni a karaktereket, hogy már a nézőt is megérinti a gyász,mi több nem egy esetben gondolkodásra is készteti. Ilyen volt a temetés is, ami igaz nem az egész folyamatot mutatta be, de a hozzá párosított durva atmoszféra nem egy belső harangot megszólaltatott. Ehhez jön aztán a Michelle Forbs (Mitch Larsen) zseniális alakítása, aki döbbenetesen életszagúan hozza a megtört anya szerepét. Ez a sok hiszti más tálalásban idegesítő és klisés lenne,de itt lehetetlen nem azonosulni a gyászával. Aztán ott van Brent Sexton (Stanley Larsen), aki enyhe túlzással élete szerepét hozza. A kívülről kemény, de belülről szilánkokra tört apa szerepét egy az egyben ráöntötték. A 6. részben ezt megfejelve behoztak némi ex-maffiás szálat is, amiből meg ugye ígéretes bosszú história is kerekedhet, ami meg még tovább mélyíti majd a Larsen család veszteségét. Apró mellékágként érdemes megemlíteni a nagynénit is, akinél megint csak nem minden az, aminek látszik.

A 3. és egyben leggyengébb szál a politikai csatározás, ahol ugye az egyetlen érdemleges karakter Bill Champbell (Daren Richmond). Jobbára csak az etikus politikust láthattuk benne, aki a végsőkig ragaszkodik a bevett értékeihez, amik szép lassan felemésztik polgármesteri törekvéseit. Az utóbbi pár részben mondjuk már itt is bonyolódott a cselekmény, ami szép lassan az elkerülhetetlen vég felé mutat, vagyis Richmond-nak előbb vagy utóbb alá kell merülnie a politikai fertőben. Pár lehetséges alternatíva már körvonalazódott, Alan Dale vendégszereplése az egyik ilyen volt. Aztán persze ott van még a tanárbácsi fiaskó is, no meg persze a feleség titokzatos halála.

Az egyedüli dolog amit nagyon nem értek, hogy a 2 tini erőszakolós esetét miért jegelték? Hatalmas potenciál volt benne, rengeteg alternatívát el tudtam képzelni, de mégis jegelték. Az indok nekem nevetséges volt, írói terelésnek meg túl alapos, szóval… Bár ha jobban megfigyeljük, akkor az írók kínosan ügyeltek rá, hogy Rosie ábrázolása végig makulátlan legyen, de én ezt megint nem akarom bevenni.

A kitűnő írói munka és a remek casting mellett érdemes megemlíteni még a tálalást is, ami egyszerűen pazar. A rideg képi ábrázolás, a folytonos eső, a noir elemek párosulva a depresszív hangulattal hihetetlenül komor atmoszférát eredményeznek. A durva cold openek, majd a remekül megkomponált ám de nyomasztó főcím olyan letargikus állapotot eredményez, ami egyszerűen beszívja a nézőt és szó szerint kizsigereli agyilag. Ehhez társul aztán Frans Bak zenei aláfestése is, ami végérvényesen felteszi az i-re a pontot.

Akárhogy is csűröm csavarom azt kell mondjam az AMC mocskosul betalált megint. Olyan egyedi és persze minőségi produktummal állt elő, amire az utóbbi pár éven nem volt precedens. Bebizonyította, hogy a minőségi mondanivaló és az elgondolkodtató sokkolás nem csak az angolok erénye. Nálam a szezon eddigi legjobbja, csillagos ötös, szó nem férhet hozzá. És akkor hol van még a finálé emberek?

Most mondjam azt, hogy az AMC megint megcsinálta? Elcsépelt indítás tudom, de a jelek szerint a 2007-ben elfogadott irány működik, elvégre a Mad Men, a Breaking Bad, a Rubicon és a The Walking Dead is erről tette tanúbizonyságot. A csatorna arculata tehát adott, mi több magasan az átlagos minőségi mérce felett van, így már csak a különböző műfajokkal kell megtölteni. És bizony ebben áll a The Killing másik zseniális mementója, lévén egy olyan űrt próbál meg befoltozni, amit anno a The Wire és a The Shield hagyott maga után. A minőségi bűnügyi sorozatok piaca teljesen nyitott, oké ott van a SouhLAnd, de ebben az esetben két dudás is simán megférhet abban a bizonyos csárdában.

A történet egy 17 éves lány eltűnéséről és meggyilkolásáról, valamint az ahhoz kapcsolódó nyomozásról szól. Utóbbit nehezíti, hogy az egyik nyomozó éppen költözés közben van,míg a háttérben megbúvó szálak a helyi politikai elitbe vezetnek. Továbbá ott van még a megtört család reakciója, valamit sok-sok apró titok a szereplők múltjában, amik idővel persze értelmet nyernek majd.

Az alapot egy dán sorozat (Forbrydelsen) szolgáltatta, amit szerencsére a showrunner Veena Sud (Cold Case) nem nagyon próbált meg amerikanizálni. Éppen ezért már az elején lehet érezni, hogy bizony itt nem azt az egyen krimi koncepciót kapjuk, amivel ugye a legtöbb hasonszőrű sorozat operál a tengerentúlon. A sorozat legnagyobb érdeme a tökéletes depresszív, már-már túlzottan sötét tónusú atmoszféra, ami az első perctől belengi a sorozatot. Ez persze sok dolog együttes hatásában jelentkezik, amik tökéletes szintézisben vannak egymással.

Egyrészről ott van a roppant sötét vizuális élmény, amit néminemű noir elemmel is megspékeltek. Aki rikító színekre, éles kontrasztokra számít az bizony meneküljön, ez pont nem a sorozat. Aztán ott van még a szokatlan kamerakezelés, ami egyszerre teátrálisan monumentális néha, valahol meg majdhogynem a klausztrofóbiába taszítja a nézőt. Ezt a vizuális élményt egészíti ki az aláfestő zene, ami csak tovább fokozza a depresszív hatást, ami könnyedén átterjedhet a nézőkre is. Ezt a remek munkát Frans Bak-nak köszönhetjük, aki mellesleg az eredeti sorozat zenéjét is jegyezte.

A technikai tökéletesség mellett az AMC másik védjegyének tekinthető az erős karakterizáció is, ami alól a The Killing sem kivétel. Veena Sud és az íróstáb roppant aprólékosan és részletesen felépítették a karaktereket, aki természetesen majd szerves részét képezik a történet további alakulásának. Tették mindezt úgy, hogy mellőzték a nagy neveket és majdhogynem teljesen ismeretlen arcokat szerződtettek le. Itt van mindjárt a főszereplő Mireille Enos (Big Love), aki mellőzi a tipikus amerikai plasztik cica mentalitást, sőt a készítők véleményem szerint még egy kicsit meg is csúfították, de a játéka valami hihetetlenül pazar. Azok az apró rezdülések az arcán sokszor tízszer beszédesebbek, mintha egy hevenyészett mondattal akarná ugyanezt elmondani. A társat alakító Joel Kinnaman-re szinte ugyanez igaz, csak nálam még megjelenik pluszban némi negatív felhang is, ami sokkal misztikusabbá teszi a karakterét. Az igazi emberközeli drámázás viszont most egyértelműen a családot alakító Brenadan Sexton (Life) – Michelle Forbes (True Blood,Durham Country) párost illeti meg. Olyan emberközelien, érzelem dúsan,minden klisétől mentesen mutatták be lányuk elvesztését, hogy lehetetlen volt nem osztozni vagy legalább részben átélni ezt a fájdalmat. És akkor hol vannak még a mellékszereplők, akikből igan csak keveset kaptunk eddig, holott Bill Campbell (The OC, The 4400) kifejezetten jól szerepelt.

Összességében tehát a The Killing tovább gyarapította az AMC egyre növekvő hírnevét és bebizonyította, amit már eddig is tudtunk, bizony kábeles fronton számolni kell a csatornával. Persze a sajátos tálalás, a lassú vontatottnak ható, ám de logikusan építkező történetvezetés könnyedén elveheti a random nézők kedvét, de ez tényleg ne szegje senkinek sem a kedvét. Megéri kitartani, lévén a Rubicon is hasonlóan indult és hát mivé nőtte ki magát. Nézettség szempontjából a 2,7M kiemelkedőnek számít, a 2. legjobb nyitány a The Walking Dead után, amit meg ugye egy darabig nem dönt meg egyetlen sorozat sem, legfeljebb csak a zombik.  Kérdés mi marad meg ebből a fináléra, lévén a Rubicon is hasonlóan nyitott, aztán mégis mi lett belőle.