The Killing – Búcsú a 4. évadtól és a sorozattól
Beküldte: tess 2015 January 6, 20:06-kor a(z) The Killing témába.
Meglepő, de igazából kevés sorozat van, amit hajlandó vagyok befejezni. Egyrészről vagy nem bízom a készítők végítéletében, vagy nem hiszem, hogy tudnák überelni az addig látottakat és ennélfogva nem akarom bemocskolni az emlékét (hello Dexter). Másrészről szimplán csak nem érdekel. Az elmúlt években Veena Sud egyszemélyes szerelemgyereke volt számomra a tökéletes mélydráma, ami olyan kreatív magasságokat eredményezett, melyek már fénykorában a kult státuszig repítették a The Killing-et. Ez az utóbbi évek termését figyelembe véve igazán nagy szó. Arról nem beszélve, egy műfajt (átívelős krimi) is megismertetett a nagyközönséggel, valamint egy új irányzatot (nordic noir) hozott a mainstream-be. Azaz egy újabb méltatlanul alulértékelt mestermű, ami a folyamatos botrányok ellenére (Sud vs. AMC, a kétszeri kasza) is túlélt, sőt még csatornát is váltott (hello Netflix)… hát persze, hogy szkeptikus az ember a záróakkordot illetően!
Pedig valójában kár volt aggódni, Sud és a kreatív apátiában bőrig ázó kompániája semmi eredetit nem szállított, inkább csak ott folytatták, ahol mindig is abbahagyták. Szokás szerint a script aprólékos, krónikusan komor és sokak számára bosszantóan döcögős. Ráadásul az „új évad, új ügy” alapvetést is valamelyest sikerült torzítani, lévén az évad egésze szerves folytatása a 3. évadnak. Olyannyira, hogy sokáig a mellékszálnak tartott Reddick féle nyomozás lett végül a fő csapásirány, míg a főszálként aposztrofált Stansbury családirtás csak a kritikus tömeg. Hihetetlen, de Sud valamilyen oknál fogva döbbenetesen ráérez a teljesen nyilvánvaló dolgok kifordítására, majd azok újbóli zakóztatására. Azaz nagy meglepetések most sincsenek a script-ben, a válaszok végig előttünk vannak, éppen csak a miértek hibádznak. Akkor mégis miben más ez az évad?
Itt egyértelműen a hosszát kell kiemelnem, ugyanis a mindösszesen 6 részesre kurtított hattyúdal egészen sok pro és kontra élményt eredményezett. Ha szerkezetileg vesszük mérhetetlenül tömény és jól strukturált, ráadásul a párhuzamos történetmesélést is ráfejelt minderre. Olyannyira, hogy sokszor a két nyomozás csúcspontjai és a katarzisai egybevágtak, ezzel fokozva az amúgy is pattanásig hajtott feszültségfaktort. Még az olyan örök megalomán hibába sem sikerült beleesni, mint az öncélúság. Pedig torz, már-már aberrált karakterekből és emberi brutalitásból bőségesen kijutott. És akkor hol marad még az amúgy is letaglózó képi világ és Linden karakterének sokatmondóan magányos sziluettje Seattle külvárosa előtt?
Ami viszont sajnálatos mód pont a terjedelem átka az a tipikus „dara” párti mentalitás. A tempó és a feszültség fenntartása érdekében folyamatosan záporoztak a red herring-ek. Az olykor szívszorító vagy épp felkavaró húzásoknak viszont nem volt hathatós súlyuk. Egyszerűen hiányzott az átmenet, így ahogy egyre jobban pörögtek fel az események úgy vált az egész „színvonaltalanabbá”. A folyamatos titkok és hazugságok szimplán csak a megtévesztés eszközei voltak. Az olyan félvállról vett kikacsintásokat, mint Linden családi kálváriáját vagy Holden vallásos blamáját abszolút nem tudtam, mire vélni. Sőt, igazából a végén hiába brillírozott Reddick karakterében Gregg Henry még egy utolsót nem igazán volt érdemi súlya sem a történésekben. Habár a végszót figyelembe véve az írók nem is erre akartak kilyukadni. Ettől függetlenül Mireille Enos és Joel Kinnaman újbóli jutalomjátéka feledtetni tudott minden apró hibát. Akárcsak a mostani vendégszereplői gárda, melyből Tyler Ross, Joan Allen, Sterling Beaumon vagy Levi Meaden tűnt ki toronymagasan, hogy aztán a szakma rendesen megfeledkezhessen róluk a díjátadókon.
But I think, maybe… that home was us. It was you and me together in that stupid car… riding around, smoking cigarettes. I think that was everything.
Hattyúdalhoz híven elkerülhetetlenül is visszanyúltak a gyökerekhez és számos kiválóan elhelyezett visszacsatolást szállítottak. Emellett relatíve kompromisszummentesen végigvették az összes létező szálat és így vagy úgy, de elvarrták őket. Az erős magánéleti tónus erre volt talán a legjobb bizonyíték. Ráadásul az érzelmi utózöngék, a szakaszosan előbújó lelki vívódások rendre a történeti egység szerves részét képezték. Akárcsak Linden krónikus megszállottsága, amit aztán a megosztóra és némileg bőrére eresztett epilógusban valamelyest kompenzáltak. Nem mintha erre bármi szükség is lett volna, hisz Veena Sud ez esetben nem az aktuális ügyeket akarta lezárni, hanem sokkal inkább a két nyomozó közti komplex és egyben egyedi viszonyt. Összességében tehát egy méltó és ami még fontosabb megérdemelt zárást kaptunk, ami egyben egy korszak végét is jelenti. És akkor most néma főhajtással adózzunk Sud zsenialitása és Linden sziluettje előtt egy utolsót.
