A The CW legidősebb sorozata a Supernatural. Egyetlen titka: a Winchester testvérek remek összhangja és humorérzéke, illetve a szereplők közötti kémia, ami piszkosuk jól működik. Emlékszem, még a blog indulásának idején (akarom írni, három évvel később) tartottunk a harmadik évadjához egy maratont. Nagy népszerűségnek örvendett az event, azóta elszoktunk az ilyen életmódtól. Visszagondolva, milyen durvaság lett volna, ha a Ghostfacers spinoff ötletet anno bekérik sorozatnak? – Már legalább a 3-4. évadjánál járnánk. Ez nem történt meg, pedig a Supernatural már oly annyira veterán, hogy legalább egy testvérsorozattal rendelkeznie kellene. Nem szükségszerű, csak ha a statisztikákat vesszük alapul.

A 9. évadnál újra megpróbálkoznak a készítők. A 9×20-as Bloodlines címre hallgató epizódban tűnnek fel a karakterek, illetve körvonalazódik ki az alapszitu. Lényegében: backdoor pilotként funkciónál, amit általában a nézettség függvényében rendelnek be sorozatnak, valamint másodsorban a visszajelzések alapján. Természetesen crossover-ekkel meg lehet a későbbiekben is alapozni a népszerűségét, de ha már az elején minden adott, akkor tulajdonképpen meg is kapják a „zöld kártyát” a folytatáshoz.

A nézettség ilyenkor a legnagyobb vetélytárs. Attól hogy backdoor pilot, még nem cuppannak rá az emberek. A mutatók is engem igazolnak. Az elmúlt 20 rész átlaga 2.24 millión és 1.01-es célközönség demón áll. (A 8. évad átlagnézettsége: 2.13 millió lett, valamint 0.9-es demó.) A 9×20-as rész ehhez képest alulmúlta magát, hiszen csak 2.034 millióan látták, illetve 0.95-ös demóval futott. A jó hír, hogy semmi sincs veszve, mert az évadminimumtól (1.862 millió) távolabb áll, de azért sima úton sincs, hiszen az évadrekord 2.757 millión (1.20-as demón) tetőzött. Hm. Másfél hét múlva tuti biztosan fény derül rá, szerintem felesleges elemzésbe ne kezdjünk, ez úgy is a CW fejesén fog múlni. Tehát kezeljük mindezt érdekességnek.

A történet Chicagóban játszódik. Egy fekete srác leendő mennyasszony jelöltjével vacsorázik egy felkapott, puccos étteremben. Ott persze nem becsülik meg jelenlétét, ezért a lánykérési tervét módosítja. Kárára egy leszámolásba keveredik, ahol a lányt meggyilkolják. Az ott látottak alapján nem ember, hanem valami szörnyszerű a tettes. Természetesen a rendőrség hülyének nézik, de mivel apja rendőr volt (szolgálatban elhunyt), ezért másképp kezelik, mint az átlagpolgárt. Ekkor érkezik meg Sam és Dean, akik a háttérben ráállnak az ügyre.

Elsőre hallásra nem nagy számnak hangzik a sztori. Pár infót elhintenek még Chicago-ról, ami már nem is a Supernatural világát idézi fel nálam, hanem inkább egy True Blood-ét vagy Teen Wolf-ét, ugyanis a város öt részre van felosztva. Az adott részeket adott szörnyek tartják fennhatóságuk alatt. Szerintem nem árulok el nagy titkot azzal, ha egy listát mondok az említett négyról, ahol az alakváltók, a vérfarkasok, a vámpírok és valami dzsinnek kapnak helyet – az ötödikről vagy nem esett még szó, vagy elkerülte a figyelmem.

A sztorit egy csavarral akarják megdobni, hiszen önmagában a fekete srác még talán nem akkora nagy eresztés. Ezért hintik el azt, hogy a leszámoláshoz két rivális fajnak van köze, az alakváltóknak és a vérfarkasoknak. Ha ez így is történt, akkor háború elé nézünk, ami nem csak a két népnek az életére gyakorol hatást, hanem az emberekére is, amit nem hagyhatnak a „jók”.

„And from what you told us, uh, this thing sounds new… or Freddy Krueger.”

A spinoffban nem Sam és Dean van az előtérben, ezt a húzást nagyon jónak tartottam. Természetesen a legjobb beszólásokat ők szállítják. Nélkülük a humorfaktor kihalt volna az ötletből teljes egészében. Ez az első dolog, amin változtatniuk kell, ha nem akarnak elmenni a nagyon drámaias stílus felé, ami egyáltalán nem jellemzi az eredeti koncepciót. Másrészről, sokan ezért szerettünk bele a Supernatural-be, mert a két testvér brillírozik a jobbnál jobb beszólásokkal, még a legégetőbb helyzetekben is. Az irónia faktor az egekbe, de ez a Bloodlines-ra megint csak nem volt jellemző. Van hova fejlődniük a karaktereknek.

Kicsit olyan érzést kellett ez a sok szörny, város felosztás és társai, mint ha a The Vampire Diaries vagy True Blood spinoff-ját kaptuk volna meg. Oké, a fekete srác a rész végén elhatároz valamit, ez adja a nyitott szálat, de mégis olyan emóció volt egész rész alatt benne, mint ha Jared Padalicki és Jensen Ackles csak egy crossover erejére tűnt volna fel egy vadidegen sorozatban. Ha nélkülük került volna adásba, meg se mondtam volna, hogy ez a Supernatural – mármint ha a cím kiléte eltitkolva maradna.

„(…) and meat. A lot of meat. Actually, this one, uh… This one’s labeled “Susan”.”

Beszéljünk kicsit a karakterekről. Ennis (Lucien Laviscount) jó választásnak tűnt a főszerepre. Fiatalos túlbuzgóságából kinézem, hogy a későbbiekben szörnyvadásszá növi ki magát. Akár egy-két küldetésben be is segíthet Dean-éknek. Violet (Melissa Roxburgh) és David (Nathaniel Buzolic) között kialakult szerelmi dolog számomra idegtépő nyáladzás, egyáltalán nem kellene ilyesmit belevinni. Értem én, hogy a CW a 18-34 éves nők felé mostanság elég erősen nyit, és valószínűleg mindezt miattuk tették bele, de olykor muszáj tudni, hol az a bizonyos határ. Itt elszaladt a ló velük. Karakterpotenciát látok Margo-ban (Danielle Savre), aki ugye a lázadó lánytestvérét alakítja David-nek, aki egyből háborúra szomjazik.

Összességében nem volt annyira rossz a backdoor, viszont hozzátenném rögtön, hogy kellett a jó pontszámhoz a két Winchester is. Nélkülük nehéz lesz népszerűségre szert tenni. Először biztosan a névvel fogják eladatni, nem pedig a történettel vagy a karakterekkel. Bár a franc se tudja, hiszen ha megnézzük, akkor a TVD és a TO is aratja a babérjait a vámpíros sztorijával. Itt is lesz egy ilyen éra, akár még nyitottak is lehetnek rá a házon belüli nézői. A női nézők felé nagyon nyit, ezt a szerelmi szál a legjobban érezteti.

Én persze azt mondom, hogy jöhet, de az eredeti gyökerekhez azért ragaszkodjanak, mert az is biztos, hogy a karakterek mindegyszálig humortalanok, míg az anyasorozatban jegyzetfüzetet kell minden résznél ragadni, pedig ugyanaz a drámai jelleg hatja át mindkettőt.

„Carrie On Wayward Son”

Az 5. évaddal lezárult egy meglepően sikeres, néhol már kultikus magasságokba emelt, de minden bizonnyal popkultúra formáló korszak a Supernatural háza táján. Eric Kripke kezdetben 3 majd később már 5 évadosra duzzadt koncepciója tökéletes iskolapéldája lett annak, miként lehet random monster of the week részekből, remek karakterekkel és egy pofás átívelő szállal korszakalkotót prezentálni egy olyan aprócska network tv-nél is, mint a The WB/The CW.

Kripke mint oly sokszor most is kötötte az ebet a karóhoz, így már a szezon kezdetén tudni lehetett, hogy ez itt bizony a hattyúdal lesz, vagyis a végső összecsapás a fivérek és Lucifer közt elkerülhetetlen. Ebből viszont talán csak a végkimenetel volt végérvényesen is kőbe vésve, hisz az odáig vezető út hagyott némi kivárnivalót maga után. Az ugye tiszta sor volt, hogy a remek 4. évad bődületesen magasra tette a mércét, amivel aztán a készítők sokáig nem is tudtak vagy tán nem is akartak mit kezdeni. Éppen ezért a minőség roppant csapongóra sikeredett a sorozathoz képest, ami majdhogynem az évad kétharmadára rányomta a bélyegét.

Szerencsére azért akadt egy-egy remek rész is, igaz ezek egytől egyig szervesen illeszkedtek is a sorozat mitológiájába. Kripke bődületes komplexitással operált, olyan kis apró anno még jellegtelen dolgokat magyarázott meg, mint a Croatoan vírus vagy a Trickster személye. Arról nem is beszélve, hogy a fiúk komplett életét a jó és a rossz örökös párharca köré szőtték. A pozitív faktort erősítette még továbbá a remek monster of the week részek brutális repertoárja, ahol nem egy maradandó résszel örvendeztettek meg minket a készítők. Gondolok itt a személyes mennyországos Dark Side of the Moon-ra, a szokatlanul morbid és persze vicces zombi históriára a Dead Men Don’t Wear Plaid-ban, az istenek kerekasztalára a Hammer of the Gods-ban vagy az über beteg tv sorozat paródiás Changing Channels-re. Jah és akkor ott van még Paris Hilton gyilkosan poénos vendégszereplése is csak a mementó kedvéért.

Ezt leszámítva az évad javarészt a vessel szál körül játszódott és az abból adódó feszültségekből állt. Sajnos ezt a rész bődületesen sikerült túljáratni és az egészre egy hihetetlenül felszínes filozófiát ráhúzni. Hogy most akkor mégis miben higgyek? A felszín alatt persze Sam és Dean karakterfejlődése tombol, amiben végre a két testvér a helyére teszi a kapcsolatát. Szép lassan beletörődnek a végzetükbe és elfogadják, hogy bizony nincs menekvés. Dean-nek végre valahára el kell engednie Sam kezét, hogy aztán kisöccse egy életre szóló döntést hozhasson. Az évad kétségtelenül a két testvér játékára ment rá drámai szempontból, ami végül is Jensen Ackles játékába csúcsosodott ki.  A fene sem gondolta, hogy egyszer eljutunk erre a szintre is. Persze Jared Padalecki játékára sem panaszkodhatunk, de azért a kettejük közti minőségbeli különbség mégis csak tapintható volt.

A sorozat sikerét egyébiránt mindig is a remek casting jelentette, éppen ezért meg persze a folyamatos visszacsatolások miatt is sok ismert arcot állítottak újra csatasorba a készítők. Többek közt visszatért Meg, Anne, Ash, a szexi Winchester anyuka valamint Allen és Jo, hogy tényleg csak a közönség kedvenceket említsem. A gond ezzel aztán csak az volt, hogy a kezdeti örömködést szimpla öncélúság váltotta fel, ami totálisan szembement az eddig történésekkel. Anne példának okáért mindig is közönség kedvenc volt, a jó oldal szolgája, erre most visszazavarták a múltba kontárkodni. Nem is értettem Kripke ezzel hova akar kilyukadni? Vagy ott volt Ellen és Jo öncélú halála, ami aztán tényleg szembe ment a józanésszel. Egyértelmű volt, hogy két sorozat kedvenc kiiktatásával csak a történések súlyát szerették volna elmélyíteni, de ez akkor is csak pazarlás volt. Sőt, végig az volt az érzésem, mintha Kripke szándékosan varrná el a szálakat, hogy a karaktereivel a 6. évadban már senki se tudjon tervezni. Kissé önelégült tudom, de ezt mással egyszerűen nem tudnám magyarázni.

„Oh hello Death”

Szerencsére az évad utolsó harmadára magukra találtak a készítők és végre egyetlen cél lebegett csak a szemük előtt, az is a grandiózus finálé felvezetése volt. Jöttek sorra a lovasok, akiket egyszerűen játszi könnyedséggel és zsenialitással emeltek át a sorozat mitológiájába. Tették mindezt változatos történettel és roppant erős szereplőgárdával. Mindközül talán a Halál lett a legjobban eltalálva, akitől végérvényesen megült az ereimben a vér. Dean egyik kulcs jelente is vele volt, sajnáltam is, hogy olyan gyorsan lezavarták. A 4 lovas mellett továbbá ki kell még emelne Crowley karakterét, aki Mark Sheppard (BSG, Leverage) emblematikus alakítása nélkül nem lett volna olyan kétszínűen meggyőző, mint amilyennek megismerhettük. No és persze nem mehetünk el szó nélkül Mark Pellegrino (Being Human US, Lost) mellett sem, aki ugyancsak karizmatikusalakítást nyújtott. Kripke meg pláne örülhetett neki, elvégre simán hozta azt a nem hétköznapi, néha akár kedves negatív figurát, akinek könnyedén az oldalára állhatna bárki.

Szerencsére, mint sejteni lehetett a testvéreket senki és semmi nem mentette meg a sorsuktól, így az Apokalipszis csatája elkerülhetetlen volt. Kripke zseniális érdeme, hogy nem írt happy end-et, bár az bele sem illett volna a sorozat eddigi képébe. A szokatlanul komor hangulatot a végén egy drámai összegzővel zárta, épp olyan realisztikusan, ahogy azt már eddig is megszokhattuk. Így végül is a szívszaggató záró képsorok tetszik vagy sem egy egységes egészet alkotnak, egy olyan komplex mitológiát, amire nem sok példát tudnánk felsorolni.

Minden hibája, gyarlósága és öncélúsága mellett is remek évadot kaptunk, bár kétségtelen tény, sokan nem erre számítottunk. A 4. évad mércéje, mint kiderült kikezdhetetlen volt, de a stáb itt nem is ezt vette alapul. Sokkal inkább a búcsút és az odáig vezető végtelenül sötét tónussal átitatott komor atmoszférát és a nyers realitást, miszerint úgysem ment meg minket senki. Kripke és hűséges kompániája Robert Singer, Sera Gamble és Ben Edlund remek munkát hoztak össze az évek alatt, ami remekül működött, de az 5. évad rávilágított, hogy ténylegesen maradandót csak együtt tudtak prezentálni. Kripke most kiesett a sorból, helyét Sera Gamble veszi át a 6. évadtól, akinek ugye van tapasztalat rendesen, de hogy a végeredmény megközelíti e a Kripke éra valamivel több mint 100 részét hát az bizony már képlékeny.

Bizony, az Odaát is feliratkozott a sorozatok dicsőséglistájára, ugyanis véghez vitték azt a tettet a készítők, hogy öt éven keresztül fenntartották a nézőközönség érdeklődését, így pedig a Mennyek közel sem angyali szolgáinak és a Pokol söpredékének harca folytatódhatott, és a cselekmény is egészen szépen összeért az öt esztendő alatt. Több szempontból is érdekes volt az eheti rész, hiszen nem csupán megerőltetve magukat az íróstáb tagjai kihagyták a zenés-táncos részeket, és egy szokványosnak induló epizóddal örvendeztettek meg minket, amely a végén egy nem várt fordulattal zárva tett pontot látszólag egy kényes ügy végére, amelyet a készítők körülbelül az évad 3/4-ében erőltettek.

– Well, we are workin’ on the power of love.
– How is that going?
– Not good.

Kissé furcsán hathatott ugyanis, hogy végre visszatért a sorozat az eredetileg felállított mezsgyére, persze nem a részenként változó sztoriról beszélek itt szerencsére, inkább az a klasszikus SupNat hangvétel tért vissza egy rész erejére, amit mindannyian imádtunk egészen az ötödik szezon közepéig, amikor is a készítők kifogyhattak az ötletekből, hiszen beragadt a cselekmény. Vagy vészmegoldás volt, esetleg egy szép gesztus, de mindenki Deanje végül belekóstolhatott abba, milyen is egy stábot marionettként rángatni (Cat_the_catnek ajánlva!), miközben ő is részt vett a cselekményben, és annak ellenére, hogy sokak szerint kevesebbszer jelent meg, központi alakja tudott lenni a történetnek, hiszen a 17. epizód cliffhangerös befejezése azonnali folytatásért kiáltott, ami pedig az idősebbik Winchester 45 perces vinnyogásában teljesedett ki, aki már régóta be akarja dobni a törölközőt.

Tény, hogy a bevezetés cold openes stílusa ütött mint az ipari áram, hiszen a bárban önmagát sirató Zakariás egyszerűen úgy volt gonosz, hogy még Lucifer is megirigyelné, főleg azt az iróniát, amit a szolgálata utáni űr hagyott benne. Sokan suttogták, hogy lehetséges, hogy Isten is meg fog jelenni a történet során, és ez valószínűleg be is következett, azonban szerencsére nem Hannah Montana képében köszönt be az Úr, inkább egy kevés mitológikus elemmel vegyített, szemfacsaró belépőt dobtak neki össze szárnyas szolgái. Ahogy korábban láthattuk, csavar is volt az epizódban, nem is akármekkora, hiszen visszatért egy rég látott ismerős, akiről kiderült, bizony kár volt temetni.

Nagyszerűen nyúltak vissza Acklesék ehhez a mára elfelejtett szálhoz, hiszen a kutya nem emlékezett már erre a régi áldozatukra, akit nem tudtak megmenteni. Az angyalok persze nem nyughatnak, így próbálják visszahozni Mihályt, ha pedig drasztikusan kell haladniuk, hát legyen. Rajtuk ne múljon. Talán a bevezető, emlékeztető képsorok rontottak az élményen, azok nélkül nagyobbat ütött volna a húzás. Ennek ellenére egészen ügyes cselekményt kanyarítottak az írók az ötlet köré, amit meg tudtak spékelni egy olyan szintű drámai dialógussal, amit még – ha a legnagyobb rendezőkre asszociálunk – Tarantino is megirigyelt volna, hiszen feszültség bizony volt a bevezető jelenetsorokban. Előrelépésben sem volt hiány, hiszen a Főnök ugyebár félig-meddig megjelent, és végül a Mihály-kérdés is eldöntetett, egy főgonosz pedig megkapta magának, ami jár.

Számos kérdőjeles mondatot hagytak azonban nyitva az Odaát atyjai, hiszen eddig azt hihettük, hogy angyalt csak egy társa ölhet meg, mindezek tükrében pedig láthatjuk, van még rejtegetnivalójuk a CW-seknek. A szereplők közt elsősorban Castiel játéka volt mérvadó, hiszen ahogy falhoz kente Deant és próbálta védeni a küldetés sorsát, nos, könnyedén elhihettük ismét, hogy egy valódi harcosról van szó, aki nem fél attól, hogy begyalogoljon egy tucatnyi angyallal teli, elhagyatott épületbe, hogy akár saját vérét ontva mentse meg a világot. Tény, hogy ezt az epizódot szépen lezárták, így akár egy félévad zárónak is beillett volna, azonban még hátra van pár rész, ennek tükrében pedig ki kell találniuk valamit a kreatívoknak, hogy nehogy unalomba fulladjon a befejezés, hiszen a hatodik évad már más vizekre evez majd (elvileg).

Társadalomkritikában sem volt hiány ezúttal, hiszen egyik hősünk egy tál hamburger mellett próbálta kiadni magából a felesleget, így azért egészen új dimenzióba emelte a SupNat a gyorséttermek által kínált minőség és az ételeik fogyaszthatósága iránti előítéleteket. Hiszen azért nem szabad elfelejtenünk, hogy Amerikában ezért olyan elhízottak az emberek, és mivel arra hallgatnak általában, amit a tévében látnak, talán a fejükhöz kapnak majd, és abbahagyják önmaguk mérgezését, helyette pedig futnak pár kört inkább a Central Parkban.

Összességében tehát egy számos szempontból furcsa, nagyjából 7/10-es értékre elegendő epizódot kaptunk a jubileum alkalmából, a színészek egy partin kibulizták magukat, így kíváncsian várhatjuk, hogy vajon Mihály megtalálta-e az alternatív módot arra, hogy a Földre jöjjön, és végre feltörölje Luciferrel a padlót. Nem valószínű, hogy meghúzzák majd ezt a készítők, mégis reménykedhetünk benne, hiszen egy epikus csata ismét az élre tudná repíteni a Supernaturalt, hogy végre egy top-of-mind sorozat legyen, ahogy az eddig látott négy évad alapján meg is érdemli, darálhatóságát figyelembe véve.

Más kérdés persze, hogy kevés alkalommal merték a tévések összeütköztetni a szélsőséges nézőpontokat képviselő feleket, azonban nagyon gyenge magyarázat lenne az, ha azt mondanák, hogy nincs meg rá a szükséges deficit. Nem kell szélesvásznúnak vagy 3D-nek lennie egy produkciónak ahhoz, hogy kellően látványos legyen egy végső csata, így egy kis szubjektivitást a kritika végére csepegtetve, személy szerint igenis elvárom, hogy Sam fehér öltönyben, rózsával felcímkézve, Dean pedig villámló karabélyt cipelve induljon a végső csatába, hogy egy apokaliptikus buliban felperzseljék a világot. Ez természetesen nem fog bekövetkezni, legalábbis nagyon csodálkoznánk rajta.

Ismét egy hosszabb szünet után tért vissza egyik kedvenc természetfeletti témával foglalkozó sorozatunk, ennek köszönhetően pedig olyan folytatást kellett a készítőknek összeütniük, ami beváltja a reményeket és a hosszú hetek elteltének ténye ellenére is leülteti a nézőket a képernyők elé. Jelenthetjük, hogy ez összejött nekik, hiszen egy rendkívül feszült, odacsapós résznek lehettünk tanúi ezen a héten, a Supernatural gépezete pedig egyre csak dübörög az Apokalipszis felé, és ki tudja hol áll meg az a bizonyos Impala a lejtőn. Számos WTF várt minket a legújabb, önállónak tűnő, az ötödik évad egészébe mégis remekül illeszkedő Dead Men Don’t Wear Plaid című alcímmel futó felvonásban.

Több mint egy hónappal ezelőtt hőseink az Éhség lovasával küzdöttek meg, így talán kissé meglepő módon tért vissza ez a motívum, hiszen a 15. rész is ehhez hasonló ütemben és stílusban folytatódott. Az előzetesekben láthattuk, hogy ezúttal Bobbyhoz kerülünk kissé közelebb, és ez meg is valósult végülis, persze a SupNat által képviselt beteg stílusban. Élőhalottak szaladgáltak le-fel, a Winchester testvérek pedig azt se tudták, melyiknek robbantsák szét előbb a fejét. Ez történt volna néhány évaddal korábban, egy megszokott Odaát részben, jelen esetben azonban a földből kimászó lények egészen békés eszközökkel próbáltak beilleszkedni a társadalomba, ami igazán bizarr hatást keltett, tekintve hogy olyan lenne ez, mintha a bárányok és farkasok hirtelen egy asztalhoz ülnének, és egymás mellett lakomáznának, persze a másikat egy darabban hagyva.

Az ötödik és főleg a negyedik etapban tapasztalt drámai előadásmód is feltűnt, és ami talán az egyik legszimpatikusabb ötlet a kreatív stáb részéről, hogy komoly személyiségbeli változás tapasztalható a testvérek részéről, még ha ebben a részben kissé háttérbe is szorultak. Az egysíkú démonvadászat ugyanis már rég a múlté, hiszen Deanék gyakran esnek gondolkodóba mostanában, hogy mégis megérdemli-e az adott kreatúra a pusztulást, vagy éppen annyira a sors áldozata, mint mi halandó emberek. Legtöbbször persze bebizonyosodik, hogy a túlvilágiak nem a Földre valók, mégis ütős momentum lenne, ha ismét egy halhatatlan lény segítené hőseinket. Ruby esete természetesen csak egy kivétel, ami erősíti a szabályt, ugyanis számos poén forrása lehetne mondjuk egy harmadik, élőhalott tag. Dean minden bizonnyal kikészítené.

Számos erős tényező mutatkozott meg az elmúlt több mint tíz részben, azonban érthető az is, ha valaki gyorsan cancelt kiáltva abbahagyja a produkció követését, ugyanis úgy tűnik jelenleg, hogy ezt az irányvonalat már nem sokáig lehet húzni, főleg ha ellövik gyorsan az összes Lovast. Nem marad más hátra, mint a végső ütközet, addig pedig valószínűleg töltelékrészek boldogítják majd a nagyérdeműt, hiszen nincs is annál élvezetesebb mint Zs-kategóriás lényekre vadászni, amikor ott portyázik valahol a Sátán arra várva, hogy elpusztítsa a világot. Mindenesetre komoly ötlet lenne, ha a Lost jelenlegi részének történetét és magyarázatát figyelembe véve összekötnék a két sorozatot és az eltűntek kalandjainak végkimeneteléből vezetnék le végülis a Supernatural által felvázolt Apokalipszist. Aki látta a Richard köré épülő epizódot, tudhatja miről beszélek, és ha azt nézzük, a “főgonosz” kiléte is egyezik a két produkcióban, már csak a csatornáknak kellene megegyezniük egymással és tényleg történelmet írhatnának.

A fő cselekményszál tehát elég gyengén csordogál, mégis a klasszikus utánérzés megmaradt, hiszen a főcímet tökéletesen találták el, és minden héten megadja az alaphangot az egyes kalandoknak, habár ezúttal a Kansas-féle felvezetés sajnos elmaradt. Jelenleg is a téma egyik legnagyszerűbb képviselőjéről beszélünk, habár érdekes fordulatok várhatóak még itt, a hatodik évad berendelését és a showrunner távozását figyelembe véve, hiszen ráfér a sorozatra egy komplett reboot, mert jelenleg elég komolyan köhécsel a motor abban az izomkocsiban, komoly füstöt eregetve.

Az epizód mindezeket a szempontokat figyelembe véve 6/10-es érték környékén mozgott, a B-kategóriás horror utánérzés ugyanis tökéletesen ült, a történet is önmagában véve kellemes összhatást ért el, és bizony sokan vakarhattuk utána fejünket, mondván ilyenből kérünk még egy-kettőt. Persze a jóból is megárt a sok, emiatt pedig erősen össztökélni kellene a készítőket, hogy erőltessék azt a pisztolyos/Luciferes vonalat tovább és ne csupán halvány utalásokat tegyenek a világvégére, mert bizony a rajongók türelme kezd fogyni és ha nem állnak valami elképesztően jó ötlettel elő az íróstáb tagjai, könnyen meglehet hogy a nézettség erősen megcsappan majd. Kíváncsian várhatjuk a folytatást és reménykedhetünk abban, hogy ez megint csak egy laza kitérő volt az ösvényről, mely a posztapokaliptikus durvulás felé vezet egyenesen és megállíthatatlanul.

Február 14-ére esik Valentin napja, így a televíziós sorozatok nagy része megemlékezik erről az eseményről, mint az Amerikában ünnepelt “fontos” napok többségéről is, azonban míg a szitkomokban – például Agymenők – tudományos és vicces úton próbálták megközelíteni a témakört, addig az Odaát stábja fogta azt a morbid, véres és posztapokaliptikus hangvételt, ami a szériát jellemzi és egy ütős AC/DC szám árnyékában le is fedték nagyjából, mennyire esztelen ünnepről beszélünk. A héten látható epizódnak persze ez csupán a felvezető akkordjaként szolgált, a lényeg ismét a világmegváltó kalandon és az állandóan fejét felütő morális kérdések halmazán volt, a My Bloody Valentine címmel futó rész ugyanis a negyedik évad attitűdjét és a már-már depresszív világnézethez közelítő vonalát hozta felszínre a sorozatban.

“Hey, Happy Meal!”

Akkor vették hőseink első jeleit az őrületnek, amikor a szerelmes párok az “úgy szeretlek, majd megeszlek” morált követve kezdték ünnepelni a jelesnek korántsem nevezhető napot. A rejtélyes halálesetek egymást követő váltakozása után derült csak fény arra, hogy egy esztelen Cupido, más néven cherub szedi áldozatait, ám az alulöltözött és rendkívül nyámnyila angyalra ránézve bárki számára körvonalazódhatott a tény, itt bizony többről van szó, mint eltévedt nyílvesszőkről vagy fanatikus, már-már beteges szeretethiányról. Az előző részekben tapasztalt filler irányvonalat hátuk mögött hagyva csaptak bele a héten a készítők újra a lecsóba, ugyanis a sorozat legszebb napjait idéző fordulatok, humoros beszólások és véres jelenetek jellemezték a véres Valentin napot.

Amint a címből olvashatjuk és az eddigi történéseket nagy erőfeszítések árán vagy korábbi kritikák olvasásával eszünkbe juttatjuk, egy újabb Lovas ütötte fel fejét a városkában, a Háború pusztító erejét követően ismét belekóstolhatunk a világvége elfogyhatatlan tortájának egy kisebb szeletébe. Ez természetesen számos konfliktust és eltemetett aggályt éleszt fel a karakterekben, míg Castiel elvakult habizabáló őrültté válik, addig Sam tart egy kivégzésnapi démonbulit, ahol kizárólag vérkoktélt szolgálnak fel, egyedül Deant felejti el mindenki. A korábbi események tükrében kijelenthető tehát, hogy az idősebbik Winchester kezd összeomlani a teher súlya alatt, ugyanis ki tudja, meddig képes nemet mondani az őt csábítgató Mihálynak. A porhüvelyes kérdést tehát lehet, hogy mélyebbre süllyesztette az íróstáb, azonban Damoklész kardjaként lebeg hőseink felett, hozzanak bármilyen döntést. Meg lehet-e változtatni a sorsot? Még mindig ez itt a legfőbb problémakör.

Csupán reménykedhetünk abban, hogy nem húzzák el a vérről leszoktatós procedúrát ismét, hiszen egyszer ezt már eljátszották, a fájdalmában és hallucinációitól üvöltve nyivákoló Sam és a segítségért könyörgő Dean páratlan párosa ismét tökéletesen működött, azonban gondolkodnunk kell azon, hányszor is lehet előhozni ezt a motívumot. A magába keseredett, az Éhség fenyegető rémét végül legyőző testvérpár csatája talán soha nem érhet véget, tekintve hogy mindannyian azt várnánk, hogy a kihűlt keménylegény végre az égre emelt tekintettel úgy üvöltsön: “YES!”, az angyali fény és ridegség pedig végleg elárassza, hogy egy undorító folyamatot követően végül Mihály villódzó szemeivel induljon Lucifer porhüvelye ellen. Jó kis alternatív univerzum lenne ez, hiszen Samnek nem lenne más választása, mint a Sátánként harcolni, vagy elbukni.

Meg kell említenünk továbbá, hogy a Ben Edlung által írt rész ismét hozta a szakembertől elvárható szintet, ugyanis emlékezhetünk rá, hogy legutóbb az 5.04 – The End című posztapokaliptikus durvulásban mutatta meg a foga fehérjét. Az az epizód volt talán a széria legjobbja, a negyedik etapban látható angyalos és prófétás részek után, így ha a hatodik évadban esetlegesen most már végleg világvége hangulatban töltjük Odaát az időnket, érdemes lenne minden részt Edlung kezébe adni, hiszen bevallhatjuk, tud valamit az öreg. Persze minden valószínűség szerint nem sietik el ennyire a dolgot, és az ötödik etap valakinek az igenlő válaszával fog végződni, erről pedig igencsak jó szavazásokat lehetne kiírni, ugyanis teljesen biztos, hogy a rajongókat totálisan megosztaná a porhüvelyes kérdés végkimenetele.

Összességében tehát 9/10-et érdemel a Valentin napi különkiadás, mely a korábban megszokottaktól eltérően úgy tudott végre egy 10%-ban filler részt szolgáltatni, hogy észre sem vettük, az elmúlt években ugyanis a nagy ünnepek környékén lévő kalandokat igencsak elrugaszkodott eszközökkel szemléltették. Le a kalappal a kreatív stáb előtt, mert ha az évad további részét is ilyen szellemben folytatják, mint a 14. epizódban láthattuk, nem lesz már a fanatikusoknak oka az aggódásra. Mint tudjuk, a széria most lepihen, így amíg visszatér márciusban elővehetjük a Jelenések könyvét, esetleg Dante: Isteni Színjátékát, hogy ne veszítsük el a Supernaturalos hangulatunkat.

A világvége tézis Odaát-beli első felbukkanása óta várjuk, hogy végre képekben is láthassuk azt a világégést, amelyet számos hasonló hangvételű sorozat is előszeretettel használ, az évadkezdéstől számított néhány héten belül ugyanis a szemünk elé tárult az emberiség pusztulásának legfőbb oka és végre nem csak fenyegető szavakként merült fel a probléma. Lucifer öntudatra ébredt, megindult a harc Menny és Pokol közt az igazi porhüvelyekért, a legfontosabb újítás azonban az ötödik évadban a Föld összezuhanásának bemutatása volt egy rövidke 40 perces epizódban. Mint kitalálhatjuk, sajnos csupán egy kitekintésről beszélünk, Zakariás hathatós közbenjárásának hála ugyanis Dean volt az a szerencsés, aki néhány évet előreugorhatott, és a későbbiek tanulsága alapján nem először jelent meg egy alternatív univerzum, hiszen napra pontosan egy évvel a jelenleg tárgyalt epizód előtt is időutazásban vehettünk részt.

A The End címmel futó, önmagában is sokat mondó epizód cselekménye szerint a Croatoan vírus vezetett a globális tragédiához, a Sam és Lucifer közt lévő kapocs miatt pedig arra is megkaptuk a hathatós választ, hogy miért nem hatott a betegség a démonvér-függő testvérre korábban. Igen impulzív bevezetést kapott ez a rész, hiszen néhány percnyi bevezetés után nyomban elénk is tárul a szétdúlt város nyugtalanító körképe, illetve a falakon látható beteg korszellemről tanúskodó ábrák is gondoskodnak erről az illúzióról. A saját vérüktől nem látó elborult elméjű, emberhúsra éhező zombik adják meg Dean-nek a végső lökést, mely alapján arra a döntésre jut, hogy itt aztán nincs semmi keresnivalója. A szökés persze nem megy olyan könnyen, mint az a Nagy Könyvben meg van írva, így némi kitérő lefutása után következhet ez csupán be, a pokoli kaland ugyanis még csak most kezdődött el.

Miután az egyik arkangyal elmagyarázza az egész procedúra tanító jellegét, és kifejti, hogy nincs más választás hősünk előtt, további percekkel ajándékozva meg minket ezzel a készítők az apokaliptikus jövőben. Őrültnél őrültebb kalandok követik egymást, egy véletlennek köszönhetően pedig saját maga fogságában találja magát az idősebbik Winchester, így bizonyosodik be, hogy bizony tényleg nem csupán szórakozásból került hősünk az alternatív jövőbe. Nem meglepő módon találkozik jövőbéli alteregójával is, aki megtestesíti mindazt, amivé ő soha nem akart válni. Egy önző, másokat feláldozni képes, a múlt csatáiba belekeseredett Dean-nel ismerkedünk meg, aki utolsó leheletével is a Lucifer elleni döntő ütközetre készül, természetesen persze megfeledkezik a többiekről, illetve az általa korábban oly erősen képviselt irányvonalról, ennek köszönhetően pedig igen gyakran ontja saját bajtársainak vérét.

Természetesen az eddig megismert karaktereket sem hagyjuk magukra, így közelebbről megismerhetjük többek közt a modern kori próféta, azaz Chuck jövőjének alakulását, illetve lepacsizhatunk az igen durva módon megváltozott Castiellel is, aki magát a nők, drogok és alkohol okozta mámorba vetve próbál túllépni azon a tényen, hogy bizony a világnak vége, az angyalok sem segíthetnek már. Hogy miért mondjuk ezt? Sam ugyanis valamilyen indíttatásnál fogva Detroit városában igent mondott az ördög csábításának, aki pedig végre elfoglalhatta végső állomáshelyét, ezzel beteljesítve a jóslatokat, a világ pedig elindulhatott végső kalandjára. Egyfajta Terminator utánérzést produkált tehát az epizód, azonban robotok helyett a fehér ruhás Whinchester-öccs működött főellenségként.

Sokan csóválják lemondóan a fejüket az ötödik évadot látva, hiszen a porhüvelyes problémakör igazán kevesek fantáziáját mozgatja meg annyira, amennyire kellene. Főleg elgondolkodtató ez, hiszen jelenleg töltelékrészekkel próbálnak operálni az alkotók, mindenesetre elgondolkodtató, hogy a nyolcadik epizód talán az egyik legjobban sikerült – ökörködős – rész. Winchesterék kedvenc trükkös haverja ugyanis visszatér, hogy ismét megkeserítse hőseink dolgát, ezért pedig odáig is hajlandó elmenni, hogy a sorozatok világába zárja őket, így a Grace-klinikára hajazó cselekményt egy szitkomos felütés teszi még élvezhetőbbé, végül pedig egy borzasztó, afféle CSI Miami-s helyszínelés zárja. No persze kiderül végül, hogy ez is csupán egy tanítás volt, mindenesetre sokak szerint ez az a rész, amelyet mindegyik sorozatrajongónak látnia kellene, hiszen remekül összefoglalja a televíziózás rejtélyeinek és a különböző stílusú szériák mesterfogásainak lényegét.

Külön említést érdemel ezen kívül, ha a töltelékrészekről beszélünk, az elviselhetetlen Paris Hilton is, aki szintén tett egy rövid cameót a Supernatural világában, így a frászt hozva nézők százezreire. Szerencsére persze nem állandósították, mint Bobby helyettesét, ennek hála pedig egy gyors csapást követően el is búcsúzhattunk a hisztériától. Ha pedig már a kitérőknél vagyunk, tanúi lehetünk az első SuperConnak is, ahol közel száz önjelölt vadász próbálkozik meg néhány szellem móresre tanításával. A főszál így komoly mellőzésnek esik áldozatul, azonban a tizedik részre végül a készítők is ráeszméltek, a fontosabb történések előremozdításának fontosságára, ezért hát Dean és Sam végső harcra indult a gonosz ellen, a már visszaszerzett Coltnak hála pedig úgy tűnt, van esélyük.

Nos, ha ezt gondoltuk, akkor természetesen jókorát tévedtünk. A sátánt senki sem győzheti le, így egy démonlövő stukker korántsem elég ahhoz, hogy kilyukasszuk a jó öreg patást. Az elhagyatott városban való kóricálás közben, a több száz Kaszás feltűnése ellenére sem szelelnek el hőseink, ennek pedig komoly következményei lesznek. Cas csapdába esik, emellett pedig két főbb szereplőnek is búcsút kell intenünk. A fájdalmas kudarcot pedig újabb tetézi, amikor a Luciferbe eresztett golyó annyit árt neki, mintha egy macskát simogatnánk. Talán ez az utolsó epizód, amely érdemleges említést követel magának, hiszen a következő, elmegyógyintézetben játszódó felvonásban nem erőltették meg magukat túlzottan a kreatív stáb tagjai, ennek köszönhetően pedig egy újabb mellékes szállal láthattuk a “félévad” végét, az eddig tapasztaltak tükrében pedig válság előtt állunk.

Kérdéses ugyanis, hogy mégis hogy fognak odáig eljutni a rendezők, hogy a hatodik – már berendelt – etapot egy reboot-tal köszönthessék, tekintve, hogy a jelenleg futó évad első fele korántsem pörgeti meg annyira a történéseket, és elsősorban itt a főszálra gondolok. Mindezek tükrében egy 8/10-es értékelést tudok ajánlani a Supernational eddigi utolsó fejezetének, hiszen korántsem sikerült megváltaniuk a világot, úgy mint tették ezt az előző etapban. Csalódást persze nem okoztak a látottak, tekintve hogy még mindig igen nagy kedvencnek számít az Odaát szerte a világon, azonban össze kell kapniuk magukat a külföldi tévéseknek, ha egy hetedik évad berendelést is el akarnak érni. Ehhez pedig elegendő lenne egy béta verziós negyedik etap legyártása is, azonban komolyan el kell gondolkoznunk, hogy az akkor látottakat egyetlen széria sem lesz képes megismételni.

Végre eljött annak a napja is, hogy módszeresen feldolgoztuk az eddigi évadokat, mindegyik kapott egy-egy kritikát, így pedig nincs más hátra mint kissé elmélyedni az ötödik etap sötét világában is. Ennek legelső lépése talán, hogy részletesebben górcső alá vegyük a jelenleg futó etap kezdését, ezután pedig a negyedik, illetve nyolcadik rész tárgyalása következik a későbbiek során, hiszen ezek fordulópontot jelentettek a sorozat történelme során. A kérdés miértjéről persze csupán az elkövetkezendő napokban kaphatunk itt tájékoztatást, először haladjunk végig az új évad első részén, melynek kritikája egyesek számára egyfajta visszatekintésként, másoknak pedig esetleges kedvcsinálóként is szolgálhat.

Az új évadhoz megváltoztatott és még sötétebb hangulatot árasztó főcím dukál természetesen, így a fegyver csattogtatással fűszerezett, AC/DC-vel megpecsételt kultikus képsorok figyelmeztetnek minket a tényre, hogy a Supernatural bizony ott fogja folytatni, ahol a negyedik etap fináléjában abbahagyta. Ezzel persze sok fanatikus ellenkezik, főleg a későbbiekben látható történések miatt, most azonban először is a felütésre kell komoly hangsúlyt fektetnünk, mert Lucifer bizony nagy erőkkel emelkedik ki a pokol legmélyebb bugyraiból, így Saméknek igencsak menekülőre kellene fogniuk a dolgukat. Erre egy váratlan csoda folytán azonban nem kerül sor, így egy repülőn sziesztázva szemlélik az Apokalipszis első jeleit. Ezután a képtelen világvége okokat a rádióban hallgatva Chuck-hoz veszik az irányt, aki talán választ adhat kérdéseikre.

Miután a modern próféta számot ad arról, hogy valószínűleg elbúcsúzhatnak pártfogójuktól, vagyis Castiel elbukott az arkangyallal való küzdelemben, alig bírnak magukhoz térni, a sokkos állapotból való kikecmergést pedig korántsem segíti a főszárnyasok megjelenése, akik nyugtalanító hírek tömkelegével próbálják hőseinket demoralizálni. Egy igen komoly és évszázadokra visszanyúló ellentétre hívják fel a figyelmet, illetve arra, hogy valószínűleg a testvérpár egyik tagjának fel kell koncolnia a másikat a későbbiekben. No persze nem szánt szándékkal történik ez meg, a pontosabb kép kibontása érdekében azonban érdemes – a sorozatnak valamiért esélyt nem adóknak – a részt megtekinteni, ugyanis foghatjuk a fejünket a cselekmény későbbi irányvonalára gondolva.

Főleg borzolhatja a hátunkat a hideg, hiszen a Sátán is belekezd démoni terveinek megvalósításába, mivel porhüvelyét megkörnyékezve durvábbnál durvább módszerekkel próbálja rávenni a – Lost-ból már ismert – szerencsétlent, hogy segítsen neki beteljesíteni, amit már a Biblia is megírt, több mint 2000 évvel ezelőtt. Ezen a ponton meg kell említenünk, miszerint meglepő húzás volt, hogy Lucifer nem azonnal szarvakkal és vasvillát forgatva jött fel a pokolból megbüntetni és végigperzselni a világot, ehelyett neki is nagy nehézségeket okoz, hogy végre elkezdhesse a próféciák beteljesítését. A már említett eszközök széles tárházát fel is használja, hiszen a halott feleség megjelenésétől kezdve vértől tocsogó ágyacskáig mindent kapunk, így ember legyen a talpán, aki nemet tudna mondani a főgonosznak. Az események persze a Winchester-házban is pörögni kezdenek, ugyanis amikor egy csapat démon lecsap hőseinkre, veszélybe kerül az egész küldetés.

Miután az egyik legfőbb karakter és bajtárs kórházba kerül, egy rég látott de annál veszélyesebb ellenségtől pedig úgy tűnik sikerül megszabadulni, hőseink újabb fejmosást kapnak az arkangyaloktól, azonban szerencsés úton megszabadulnak a Mennyek béklyóitól, majd elhatározzák, hogy tesznek a sorsra, és mivel a jövő nincs kőbe vésve, inkább maguk próbálják megmenteni a világot. Egy rövid, de annál velősebb párbeszéd után pedig amolyan Odaátos módon rendezik el korábbi vitáikat Deanék, majd a testet öltött Lucifer utáni hajszára indulnak.

A negyedik évadtól kissé eltérő hangvételű évadkezdést produkált a Supernatural, ennek ellenére kellett a megváltozott szemléletmód, hiszen az Apokalipszisből és a próféciákból mindig jó anyagot lehet összevágni, így pedig pozitívan tekinthetünk előre, azaz az évad hátralévő 21 részére. A legfontosabb kérdésekre persze egyelőre a mai napig nem igazán kaphattunk válaszokat, úgy mint a hogy került Bobby testébe a démon és mióta van ott vagy miként gyógyult ki Sam hirtelen a démonvér függőségéből.

Kapkodhattuk tehát a fejünket rendesen, félő volt, hogy megfájdul az ember nyaka a sok “ez vajon miért történt” eseményt látva, azonban korántsem lehetünk elégedettek a látottak alapján. Említettem már, azonban ki kell hangsúlyozni, hogy több mérföldkő érkezik még a sorozat ötödik évadában, ezekre pedig amolyan öröm az ürömben szemlélettel gyűjthetjük a pozitív gondolatokat, hiszen a Supernatural 6 hetes szünetének köszönhetően lesz időnk ezek részletes kielemzésére is. Ami még hátramaradt többek közt az etap kezdésének értékelése: szőrös szívvel bár, de csupán 7/10-es értékelést tudnék adni erre a Lucifer-központú epizódra, ugyanis a későbbiekben még sokkal érdekfeszítőbb, látványosabb és ötletesebb cselekményvezetésre kell számítanunk, a 4. évad maximum pontszámát figyelembe véve pedig még beszédesebb lehet ez a konklúzió.

Dübörgő rock tölti be a levegőt, Dean pedig több méter mélyen próbál pogózni, azonban minden erőfeszítése ellenére sem sikerül neki, hiszen nincs túl sok hely egy koporsóban. A harmadik évadot lezáró komoly és megrázó cliffhanger után azt hihettük, hogy semmiféle meglepetés nem érhet minket, hiszen nem létezik, hogy ezt még túlszárnyalják a készítők, azonban rendesen ránk cáfoltak, miután az ismét ütősre sikeredett főcím és rövid összefoglaló után a Winchester fivérek visszatértek. Még pedig nem is akárhogy! Sam magába zuhanva, eddigi életstílusát megcáfolva nőket hajkurászva, magát a sárga földig leivott állapotban várta a pokol kénköves tüzét, azonban szerencsére időben érkezett meg bátyja, hogy szóljon neki, ez nem jó ötlet, mivel a lent kínlódó gonosz lelkek bizony alaposan megrángathatják a nem létező bajszát.

Történt ugyanis, hogy Dean visszatért a Pokol legmélyebb bugyraiból és magához térve igencsak meglepődött, amikor kidőlt fák és bezúzott ablakok mutatták az útját. Rendkívül vicces volt azt látni, ahogyan testvére és Bobby fogadta a frissen feltámadt bátyó üdvözlő szavait, hiszen kereszttel és szenteltvízzel estek neki a zombinak vélt Winchesternek. Olyan bámulatos epizódokat vonultat fel a negyedik évad, mint amikor az eddig hőseink által veszni hagyott dühödt lelkek csapnak le rájuk, vagy élmény látni azt a küzdelmet, amit a rugaruvá átalakulni nem akaró férfi bemutat nekünk. Mindezek mellett persze a sorozat középpontjában álló fivérek próbálnak rájönni, mi is mentette meg Deant, azonban miután a szeánsz szörnyű véget ér, más megoldás után kell nézniük. Ekkor, mintegy jelként tűnik fel a titokzatos Castiel. Ördög és pokol? Éppen az ellenkezője.

Angyalok márpedig léteznek. Az emberi alakban szárnyaló lény igazi valóját csak nagyon kevesen láthatják, így mi sem igazán ismerkedhetünk meg ezekkel a fenséges, ugyanakkor igen gyarló lényekkel, azonban a felszínt kapargatva belekóstolhatunk Isten teremtményeinek szeszélyes természetébe. Választ persze a számunkra felfoghatatlan mindenható létére nem kapunk, mert Isten valahol Új-Mexikóban eszi a tortillát, azonban a cselekmény teljesen kárpótolhat minket. Az évad egyik legjobb epizódja a Back To The Future című klasszikus sci-fire hajazó fejezet, amelyben Deant Castiel visszaküldi és egy McFly-hoz hasonló szerkezetű részben ismerkedhetünk meg a testvérpár jobb létre szenderült szüleivel, illetve viszont láthatunk egy rég látott ismerőst is, akinek nem kell biztonsági mellény ahhoz, hogy az utcán este biciklizzen.

Természetesen ebben az évadban is kapunk töltelékrészeket, így végigizgulhatjuk a ’70-es évek stílusában előadott Drakula-vérfarkas összecsapást, amelyben egy alakváltó szórakozik hőseinkkel, azonban a fekete/fehér játékstílus és a Münchenben tartott Oktoberfest hangulata tökéletesen képes szórakoztatni az embert. Új szereplőknek sincsen híján a Supernatural legerősebb szezonja, hiszen megismerkedhetünk a cselekmény során egy Anna nevezetű idegszanatóriumban ápolt beteggel, aki mint kiderül, sokkal többre képes, mint amit mutat. Miután az angyalok szinte rájuk törik a házat, bebizonyosodik, hogy többet ér a lányka, mint az első pillantásra látszik, ennek hála pedig elkezdődik a fejvesztett menekülés, ugyanis mind az Ég hírnökei, mind a Pokol elgyötört rabszolgái hőseink nyomában vannak, és nem tágítanak, amíg meg nem kaparintják a jackpotot. Egy remek fordulatnak hála kiderül, hogy nem érdemes a lánnyal packázni, ugyanis nem evilági teremtmény. Nem meglepő módon azonban Deannek sikerül közel kerülnie hozzá.

Anna mellett bemutatkozik a szuperkomoly és szadista jellemvonásokkal megáldott Uriel is, aki mondanunk sem kell, hogy nem éppen a testvérpár érdekeit tartja általában szem előtt. Mindenesetre az egymáshoz lazán kapcsolódó részek sora folytatódik és a főszáltól eltávolodva ismerkedhetünk meg az ifjabb Sam és Dean párossal, illetve megláthatjuk, hogy milyen voltak középiskolás korukban. Itt meg kell jegyeznünk, hogy az ifjoncokat játszó színészek előtt le a kalappal, ugyanis 100%-ig képesek voltak megjeleníteni a flashback formájában életre kelt főhősöket. A gimis fantomjaikat legyőzve persze nem állhat meg az élet, haladni kell tovább, ugyanis nem felejthetjük el, hogy Lilith sorra töri fel a pecséteket, és a Mennyek seregei Uruk nélkül igencsak csávában vannak, és úgy tűnik, nem lesz boldog befejezése a szezonnak. Erre persze Saméknek is lesz még beleszólásuk, azonban előtte meg kell még birkózniuk egy elég megdöbbentő ténnyel.

Valahol Amerikában ugyanis hőseink cselekedeteivel párhuzamosan él egy Chuck nevű ember, aki nem kém, azonban valós időben megálmodja a Winchester testvérek kalandjait. Imposztor lenne, vagy csupán egy  alkoholfüggő író? Mint kiderül, egyik sem, ugyanis Isten áldotta tehetségről beszélünk, akinek a sorozatba való beépítése komolyan lenyűgöző tett volt a kreatív stáb tagjaitól, tekintve hogy utoljára ilyen, vagy ehhez hasonló fogást csupán Stephen King mert megkockáztatni, aki a Setét Toronyba írta bele magát néhány évvel korábban azért, hogy  így dobja fel a cselekményt, és igazítsa útba saját hőseit. Ilyen nem igazán láthattunk eddig mozgásban, ezért is le a kalappal, hogy a Supernatural készítői ezt meg merték kockáztatni, ugyanis igazán jól kellett kivitelezniük a motívumot ahhoz, hogy kellően hihetően hasson.

A záró részekben azt is megláthatjuk, hogyan képes egy porhüvely a vállán csücsülő angyal nélkül túlélni a megpróbáltatásokat, ami azonban még fontosabb, Sam végre bedurvul. Nem kicsit, nagyon. Issza a démonvért, mint más az energiaitalt és felturbózva várja a végső összecsapást, melynek tétje nem más, minthogy Lucifer visszatér-e a Földre, és az Apokalipszis elkezdődik-e. A béklyóit levető idősebb testvér pedig elkezdi versenyfutását az idővel, ugyanis ha öccse előbb sújt le, minthogy odaérjen, bizony elszabadul a pokol. Visszafordíthatatlanul és eltörölhetetlenül. Talán meg sem kell említenünk és nem is hat annyira sokként az olvasókra, hogy ez az etap is komoly cliffhanger-ös motívummal zárul, így sajnálom azokat, akik nem darálták a sorozat, hanem hónapokat vártak az ötödik szezon nyitányára. Valószínűleg minden jóérzésű Odaát rajongó ette a kefét és vágta a centit a széria ötödik debütálásának időpontjáig.

Mit kaptunk tehát ebben a szezonban? Mindent, amire egy igazi fantasy rajongó vágyhat: ördögöket, angyalokat, apokaliptikus hangulatot, természetfeletti lények eddig soha nem látott hadát és az eddigi legerősebb Supernatural évadot. A jócsaj faktor is remekül működik, hiszen az új Ruby sem az a bányarém kategória, de rajta kívül az utolsó démontól kezdve a lebuj kocsmában dolgozó munkáslányig egytől-egyig eyecandyket sorakoztat fel a széria. Annak idején – azaz pár hete – azt találtam írni, hogy a harmadik szezon volt a fordulópont a széria életében Nos akkor ebben az esetben ki kell jelentenem, hogy a negyedik az új irányvonal kiteljesedése, az okkult világ megszállottjainak legmerészebb álmainak megtestesülése, és egy abszolút 10/10-es évad volt. Ennél jobbat valószínűleg nem fognak tudni kreálni a műfajban dolgozó kreatív szakemberek, ugyanis a stílus alfáját és omegáját az Odaát produkálta le két évvel ezelőtt, és ha a jelenleg futó sorstársaira, például a Sanctuary-ra gondolunk, igencsak mosolyogni támadhat kedvünk, ha a kettő minőségének összehasonlítására vetemedve azt próbálnánk taglalni, hogy melyik széria az ütősebb. A válasz reményeim szerint, a taglaltak alapján egyértelmű és világos, akárcsak egy frissen megnyitott pokolkapu.

Rock ‘n’ Roll hasít az éterben, egy fekete izomkocsi szeli át az éjszakát, benne két elszánt vándorral, akik saját és a világ démonait üldözve élnek óráról-órára. Természetesen nem egy ponyvaregény prológusából idéztem, csupán sikerült befejezni a Supernatural harmadik etapját, amely a második évad kalandjait figyelembe véve, korántsem elhanyagolható és közömbös történéseket vetített előre. Az új évadhoz persze kompletten megváltoztatott főcím is dukál, így egy fémes hangulatot árasztó, az előző etaphoz képest sokkal ütősebb felvezetést sikerült a készítőknek összehozniuk. Az első epizódban látott cselekmény pedig arra engedett következtetni, bizony az igazság Odaát van, és hamarosan közelebbről is megismerkedhetünk ennek a sokszor ismert frázisnak a pontosabb jelentésével.

Durván megadja az alaphangot először is a 7 főbűn megjelenése, és aki egy csöppet is hisz az okkult világ létezésében, azaz a Menny-Pokol, létezik-e Isten alaptézist sokszor feszegeti, annak bizony erőteljesen “beüthet” ez az évad, és ahhoz képest, hogy a 4. etap még inkább elmerül ebben az apokaliptikus, morális kérdéseket is feszegető stílusban, igencsak el kell gondolkoznom azon, miért is maradt ki a Supernatural a 2009-es toplistámból. A válasz persze egyszerű, mivel akkoriban még nem néztem, amire természetesen nincs mentség. Ami még inkább feldobja a harmadik évadot, az egy titokzatos nőszemély, Ruby, a Katie Cassidy által megszemélyesített jótevő feltűnése.

Azt azonban nem szabad elfelejtenünk, hogy az időnként feltűnő, később fontos karakterré váló lány csak hab a tortán, ugyanis a Supernatural rajta kívül még egy rendkívül karakteres – és nem utolsó sorban a szemnek is kellemes – Bela nevezetű (nem vámpír) hölgyemény is segíti a széria megújulását, ugyanis nem folytathatták a készítők örökké az “ott egy démon, megöljük és kész” szisztémát, a főszálra igen erőteljesen rá kellett feküdniük, máskülönben minden valószínűség szerint a széria kifulladt volna. Ehelyett megismerkedhettünk Dean rejtélyes családi múltjával, amelyről a mai napig sem tudjuk, tartalmaz-e igazságot, megtudhattuk, hogy nem minden nyúlláb, ami fénylik, és ha lehetőségünk van rá, ne hagyjunk a hátunk mögött elvakult fekete démonvadászokat, mert könnyedén vámpírokká válhatnak. Annak pedig sosincs jó vége.

Emellett igen kemény töltelék részeket láthatunk, többek közt a karácsonyi kiadás a legemlékezetesebb, ugyanis mi segítené jobban az ünnepi ráhangolódást, mint egy vacsora pár vérszomjas ősi istenséggel? A másik véglet volt a Ghostfacers címmel megáldott epizód, melynek során visszatért a korábban már megismert bagázs, akiket mindannyian próbáltunk elfeledni, ám a készítőknek minden valószínűség szerint annyira tetszenek, hogy érdemesnek találják őket arra, hogy websorozat formájában tovább rémisztgessék a közönséget. Ez felér egy emberiség elleni bűntettel, ám amíg olyan kalandoknak lehetünk részesei, mint a harmadik etap közepén látott újból és újból megismétlődő, Dean állandó halálával foglalkozó rész, egy szavunk sem lehet…lehajtott fővel kell követnünk Winchesterék nem mindennapi történetét.

Az egyébként csupán 16 részes évadban többek közt kapunk még új főgonoszt, valamint ez alatt az időtartam alatt bebizonyosodik, nem érdemes eladnunk a lelkünket az ördögnek, mert könnyen megeshet, hogy el is jön jól megérdemelt jutalmáért. A harmadik etap egyébként már számos depresszív momentumot tartalmaz, hiszen ha az ember megbizonyosodott arról, hogy nem húzza már sokáig, lehet esély arra, hogy elgondolkozik egy kicsit korábbi tettein, illetve mérlegeli a későbbi döntéseit. Nos, Dean korántsem tartozik ebbe a kategóriába, így a mélabús filozófikus elmélkedés helyett inkább belecsap a lecsóba és próbál minél több szobát démonvérrel kifesteni. A zenék emellett a korábban megszokott ’60-80-as évekbeli kőkemény rock ‘n’ roll vonalat képviselik, így gondoskodva a “roadmovie” filmekre jellemző feelingről.

A mai napig egyedülálló stílus képviselője a Supernatural, így a MOST-hoz közeledve, a harmadik évad történéseit figyelembe véve egy erős 8/10-et ajánlanék az évadnak, mivel nem ez volt a sorozat legjobbja és a későbbiekben még keményebb durvulásnak lehetünk szemtanúi, erre és a korábbiakra alapozva lett ez csak ennyi, valamint a Ghostfacers elnevezésű, hamarosan világszerte ismert és körberajongott formáció is gondoskodott a plusz pontok kiosztásáról. Igen, ez irónia volt. Mindenesetre nagy hibát követ el az, aki az eddigiek során kihagyta a sorozatot, ugyanis a cselekmény folyását nézve, el fog itt még szabadulni a pokol. Szó szerint persze.

Folytatódik tehát a visszatekintő rovat, ugyanis sikerült befejezni a Winchester testvérek második etapjának kalandjait. Talán emlékezhetünk rá, hogy erős cliffhanger zárta az első felvonást, ugyanis egy autóbalesetet követően mind a hárman jól megjárták. Nem számoltam el, ugyanis nem is olyan régen apjuk is csatlakozott hozzájuk, habár a kórházban töltött idő után ismét sikerül elszakadniuk. Ezúttal úgy tűnik, végleg. Miután kiheverik a sokkot, rádöbbennek, bizony a vadászoknak is van törzshelyük, az egyik leglátogatottabb pedig Ellen kocsmája. Egy démoni bohóccal való találkozás után pedig frissen megjavított kocsijukkal vágnak neki az új kalandoknak.

Nem is kell sokáig keresgélniük, ugyanis egy falka vámpírral és egy őrült vadásszal való találkozás után komoly morális kérdéssel kerülnek szembe. Minden démon gonosz, és megérdemli a halált, vagy olyanok, mint az emberek és van köztük néhány jó is? A csak tehénből táplálkozó vérszívók megkímélése után, az őrült öreget a hátuk mögött hagyva menekülnek tovább hőseink, ugyanis immár Dean is tisztán színt vall, beismeri, hogy apja nélkül mit sem ér. Amerika első sorozatgyilkosának elintézése után azonban nem várt esemény következik be, egy régi szálat felelevenítve ezzel, a testvérpárt letartóztatják. Kis híján ott is hagyják a fogukat és mint később kiderül, nem is utoljára járnak cellában. (Folytatás a tovább mögött, ugyanis spoilerek itt-ott előfordulhatnak!)

Tovább…