Wilfred – Az 1. évadról
Beküldte: tess 2012 June 27, 19:05-kor a(z) Wilfred témába.
Kábeles viszonylatban kiváltképpen igaz a sokat szajkózott hipotézis, miszerint nagyot csak az kaszálhat, aki kockáztatni is mer. Szemlátomást ez lebegett John Landgraf szeme előtt, amikor az FX programigazgatójaként berendelte a Wilfred remaket. Már alapból a synopsis megbotránkoztató és jobbára a közröhej tárgya felé deklarálódik, de csodák csodájára a cseppet sem hétköznapi sorozat (ez még kábelen sem az) egyszerűen a fotelba döngölte azokat a szerencséseket, akik nem álltak fel idő előtt a képernyő elől.
Az azonos című ausztrál sorozatot mellesleg nem kisebb név adoptálta, mint David Zuckerman (Family Guy), akiről ugye köztudott, hogy roppant szürreálisan látja a világot. És ha ez még nem lenne elég, akkor az ausztrál eredeti készítője és egyben egyik főszereplője Jason Gann is betársult Zuckerman mellé, így a kreatív brainstorming-nak semmi sem szabhatott határt. Maga a sorozat egy depressziós fiatal ügyvédről szól (Wood), aki végső opcióként az öngyilkosságot választja. Azonban ahogy lenni szokott az elfuserált alakoknál nem jár szerencsével, sőt a következmények hatására még jobban letargikus állapotba kerül. Ekkor jön kötelező csavar, a szexi szomszéd csaj és az ő kutyája Wilfred (Gann). És itt kivételesen a kutyán van a hangsúly, elvégre hősünk Wilfred-et egy kutya ruhába öltözött embernek látja, akinek ráadásul bőszen van mondanivalója. És hogy mindebbe miként került bele a brainstorming?
A válasz roppant egyszerű, az írói kollektíva szabályosan csúcsra járatta az agymenést, így a párossal a létező legelvetemültebb dolgok történtek meg. Már az alapfelállás is maga a szürrealizmus csúcsa, de ami ezek után jött… Zuckerman remek érzékkel keverte a lapokat, így az olcsó füves humor és az alpári szexuális és altesti poénok mellett azért komoly moráliskérdéseket is csempészett a sorok közé. A látszólag hevenyészett dzsembori végig okosan építkezett, egy-egy alapvető tulajdonságot vagy készséget kiemelve. A felszín alatt viszont komoly dramedy éra bontakozott ki, ami remekül ötvözte a drámai pillanatokat és felszabadító egysorosokat. Itt jegyezném meg, hogy a script egyszerűen zseniális lett, napestig lehetne idézni a jobbnál jobb monológokat.
Éppen ezért már az évad közben is elhatalmasodott rajtam az a gondolat, hogy a fináléra a készítők nem tudnak majd önnön nagyságukon felülemelkedni. Szerencsére tévedtem. Az utolsó két rész ugyanis némileg formabontóra sikeredett, de lássuk be, ha kissé radikálisan is, de elősegítettetek a szezonvégi nagy cliffhangert, ami istenesen a földbe döngölt. Igaz a végkimenet egy cseppet sem volt kérdéses, ellenben az odáig vezető út bőszen tartogatott meglepetéseket, melyek közül kétségtelenül a záró képsorok ütötték a legnagyobbat.
A zseniális írói munka mellett viszont mindenképpen meg kell említenem a két főszereplőt, akik nélkül a Wilfred a jelenlegi színvonal közelébe sem érne. Elijah Wood-ot minden dicséret megilleti, egyszerűen parádés alakítást hozott össze. Lehetetlen volt nem megkedveli gyámoltalan kis senkiként, de az utolsó részekben kibontakozó öncélú karaktere világított csak rá igazán, hogy mennyire átérzi a szerepét. Ugyancsak kiemelkedően teljesített Jason Gann is, igaz neki lassan rutinból megy szerep. Mégis kettejük párbeszédei csak úgy izzottak, egyértelmű volt mindvégig, hogy a két színész bitang gyorsan megtalálta a közös hangot.
Összegezve tehát jobbára csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a sorozatról. Egyszerűen fenomenális az a minőség és komplexitás, amit a készítők képesek voltak kihozni a műfajból. Persze tudom én, a Wilfred sosem lesz egy nagy közönség kedvenc sorozat, de azon keveseknek, akik ott ragadtak a képernyő előtt egészen biztosan markáns kikapcsolódást ígér. És hogyan tovább? Na, már csak ezért a kérdésért is megéri bevállalni a 2. évadot, elvégre az írók böszme nagy csapdába írták magukat. De nyugi, érzésre nem olcsó menekvés lesz ebből, mint ahogy azt már sokszor megszokhattuk.
Kommentáld! 
