Wilfred – Az 1. évadról

 
Beküldte: tess 2012 June 27, 19:05-kor a(z) Wilfred témába.

Kábeles viszonylatban kiváltképpen igaz a sokat szajkózott hipotézis, miszerint nagyot csak az kaszálhat, aki kockáztatni is mer. Szemlátomást ez lebegett John Landgraf szeme előtt, amikor az FX programigazgatójaként berendelte a Wilfred remaket. Már alapból a synopsis megbotránkoztató és jobbára a közröhej tárgya felé deklarálódik, de csodák csodájára a cseppet sem hétköznapi sorozat (ez még kábelen sem az) egyszerűen a fotelba döngölte azokat a szerencséseket, akik nem álltak fel idő előtt a képernyő elől.

Az azonos című ausztrál sorozatot mellesleg nem kisebb név adoptálta, mint David Zuckerman (Family Guy), akiről ugye köztudott, hogy roppant szürreálisan látja a világot. És ha ez még nem lenne elég, akkor az ausztrál eredeti készítője és egyben egyik főszereplője Jason Gann is betársult Zuckerman mellé, így a kreatív brainstorming-nak semmi sem szabhatott határt. Maga a sorozat egy depressziós fiatal ügyvédről szól (Wood), aki végső opcióként az öngyilkosságot választja. Azonban ahogy lenni szokott az elfuserált alakoknál nem jár szerencsével, sőt a következmények hatására még jobban letargikus állapotba kerül. Ekkor jön kötelező csavar, a szexi szomszéd csaj és az ő kutyája Wilfred (Gann). És itt kivételesen a kutyán van a hangsúly, elvégre hősünk Wilfred-et egy kutya ruhába öltözött embernek látja, akinek ráadásul bőszen van mondanivalója. És hogy mindebbe miként került bele a brainstorming?

A válasz roppant egyszerű, az írói kollektíva szabályosan csúcsra járatta az agymenést, így a párossal a létező legelvetemültebb dolgok történtek meg. Már az alapfelállás is maga a szürrealizmus csúcsa, de ami ezek után jött… Zuckerman remek érzékkel keverte a lapokat, így az olcsó füves humor és az alpári szexuális és altesti poénok mellett azért komoly moráliskérdéseket is csempészett a sorok közé. A látszólag hevenyészett dzsembori végig okosan építkezett, egy-egy alapvető tulajdonságot vagy készséget kiemelve. A felszín alatt viszont komoly dramedy éra bontakozott ki, ami remekül ötvözte a drámai pillanatokat és felszabadító egysorosokat. Itt jegyezném meg, hogy a script egyszerűen zseniális lett, napestig lehetne idézni a jobbnál jobb monológokat.

Éppen ezért már az évad közben is elhatalmasodott rajtam az a gondolat, hogy a fináléra a készítők nem tudnak majd önnön nagyságukon felülemelkedni. Szerencsére tévedtem. Az utolsó két rész ugyanis némileg formabontóra sikeredett, de lássuk be, ha kissé radikálisan is, de elősegítettetek a szezonvégi nagy cliffhangert, ami istenesen a földbe döngölt. Igaz a végkimenet egy cseppet sem volt kérdéses, ellenben az odáig vezető út bőszen tartogatott meglepetéseket, melyek közül kétségtelenül a záró képsorok ütötték a legnagyobbat.

A zseniális írói munka mellett viszont mindenképpen meg kell említenem a két főszereplőt, akik nélkül a Wilfred a jelenlegi színvonal közelébe sem érne. Elijah Wood-ot minden dicséret megilleti, egyszerűen parádés alakítást hozott össze. Lehetetlen volt nem megkedveli gyámoltalan kis senkiként, de az utolsó részekben kibontakozó öncélú karaktere világított csak rá igazán, hogy mennyire átérzi a szerepét. Ugyancsak kiemelkedően teljesített Jason Gann is, igaz neki lassan rutinból megy szerep. Mégis kettejük párbeszédei csak úgy izzottak, egyértelmű volt mindvégig, hogy a két színész bitang gyorsan megtalálta a közös hangot.

Összegezve tehát jobbára csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a sorozatról. Egyszerűen fenomenális az a minőség és komplexitás, amit a készítők képesek voltak kihozni a műfajból. Persze tudom én, a Wilfred sosem lesz egy nagy közönség kedvenc sorozat, de azon keveseknek, akik ott ragadtak a képernyő előtt egészen biztosan markáns kikapcsolódást ígér. És hogyan tovább? Na, már csak ezért a kérdésért is megéri bevállalni a 2. évadot, elvégre az írók böszme nagy csapdába írták magukat. De nyugi, érzésre nem olcsó menekvés lesz ebből, mint ahogy azt már sokszor megszokhattuk.

This entry has a rating of 5

Kommentáld!

Wilfred – Happiness (aka Pilot)

 
Beküldte: tess 2011 June 28, 22:15-kor a(z) Pilot,Wilfred témába.

Huhh, az FX aztán tényleg nem szívbajos, ha szokatlan koncepciókat kell képernyőre tűzni. Önmagában a Wilfred synosisa is megosztotta a népet, lévén ember legyen a talpán, aki abból a pár sorból kiveszi a lényeget. John Landgraf-nak az FX tejhatalmú urának a jelek szerint ment, elvégre ránk szabadította a legbetegebb koncepciót a Caveman óta. A sors pikantériája, hogy ez most működik is.

A történet egy személyiségi válságban fulladozó ügyvédről szól, aki új, alantas munkája elől az öngyilkosság nyújtotta megbékélésbe menekülne, de hát annyira röhejesen életképtelen személyiség, hogy még ez sem jön össze neki. Aztán erre az idegi állapotra fejel rá a szomszéd csaj, aki rábízza a kutyáját egy napra. A gond csak az, hogy hősünk a kutyát embernek látja, mi több egész korrekten el is tudnak beszélgetni az élet aprócsetlő dolgairól is…

Mondtam én hogy meredek lesz! Szerencsére a készítők okosan adagolták nekünk a felállást, így az öngyilkosság előkészítése már megalapozta a humort. Ettől függetlenül persze én is lehidaltam Wilfred láttán, de roppant gyorsan megbarátkoztam vele. Ez érdemben az írókat minősíti, elvégre a kutyát meglehetősen komplex jellemmel látták el. Ott vagy ugye egyrészről az állatias beütés és az ezekből származtatható poénok. Másrészről meg rengeteg emberi tulajdonsága van, melyek olyannyira be lettek lőve, hogy perceken belül a legjobb budy-movie klisékkel találjuk szembe magunkat.

A füves komédiákra hajazó humor aztán szép lassan átcsap valami másba, hirtelen olyan érzése lesz az embernek, mintha dramdy-t nézne. Tudjátok a keserédes fajtából, amikor ténylegesen nem történik semmi, de a párbeszédek mégis tartalommal töltik meg az egészet. Egyszer csak Ryan megbicsaklott élete és a reményvesztettség kerül a középpontba, de persze kínosan ügyelve rá, hogy a dráma és a komédia még véletlenül se üsse ki egymást. Sőt, néha az egész egyfajta komolytalansággal is párosul, mintha a készítők nem akarnák, hogy komolyan vegyük őket, de a mondanivalók kicsengése persze mindig mást sugallt.

Gondolom az eddigiekből kiderült, hogy a sorozatot a két főszereplő viszi el a hátán, amihez azért nem semmi odaállás szükségeltetik. Elijah Wood egyszerűen tökéletes választás volt Ryan szerepére. Minden klisétől és erőlködéstől mentesen hozza az életunt és megbicsaklott karaktert, aki próbál úrrá lenni saját tébolyán, valamint önmaga szerencsétlenségén. Jason Gann meg hát félisten Wlfred szerepében. Sírva röhögős a kutya jelmezben, amellett pedig nagyon jól operál az egysorosokkal, az instant poénokkal és az élettapasztalatokkal is. Mondjuk ezen nincs mit csodálkozni, elvégre az ausztrál eredetit ő készítette, mi több ott is ő volt a kutya.

Összegezvén mást nem tudok mondani, mint hogy látni kell… legalábbis a pilotot. Nem hétköznapi koncepció annyi szent, de legalább üde színfolt a megfáradt komédiás palettán. Hogy a folytatás mit hoz jelenleg megtippelni sem tudom. Ellenben ha a nézettség marad ezen a szinten, akkor tutira egy 2. évadot. A pilotot 2,5M néző követte, ami az FX legjobb eredménye a 20 perces komédia fronton.

This entry has a rating of 4

Kommentáld!

free web stats