Strike Back – 3. évad (Vengeance)

 
Beküldte: tess 2013 March 29, 19:26-kor a(z) Strike Back témába.

A 3. évaddal a jelenlegi ongoing  akció éra zászlóhajósa egyértelműen a Strike Back lett. A Cinemax sorozatát lehet nagyon szeretni és persze legalább ennyire gyűlölni, de a nyers adrenalin hajhászását és a túlcsorduló tesztoszteron traktálását, illetve az ebből adódó instant szórakozási faktorát mégsem lehet firtatni. Sőt nem is kell, elvégre ez a sorozat soha nem a komplexitásával fog hódítani!

Viszont azt el kell ismernünk, hogy a 3. évaddal elég rendesen kiégett a sorozat, de legalábbis az írók biztosan. A script jellegzetesen nagyot akart markolni, ami kezdetben még működőképesnek is bizonyult. A 2-2 részes story arc-ok tömörítése meglepően jól sikerült és a tempó is viszonylag feszesnek és gördülékenynek volt mondható. Ráadásul Knox rafinált terve Afrika meghódításáról merőben eredeti húzásnak tűnt. Azonban a katonai puccsal vagy pontosabban annak hiányával, mintha elvágták volna a kreatív szálakat.

Hirtelenjében felborult a kényes egyensúly a két fél között, így idővel nem volt súlya a történéseknek. A Section 20 emberei túléltek mindennemű ellenük irányuló támadást, míg Knox minden bokorból előrántott egy újabb szövetségest. A kreatív lejtmenet egyértelműen a fináléban és az azt felvezető részben csúcsosodott ki, amikor is az írók nyilvánosan összecsapták a szálakat. Pedig aztán félidőben csak úgy tobzódtunk a remek side questekben. Ott volt Matlock hajtóvadászata a robbanófejekért, Knox Zimbabwei puccsa Lutulu-val vagy a Stonbridge nemesisévé váló Hanson örökös macskaegér harca. Tipikusan az írók addig csavarták az amúgy ígéretes sztorit, míg a végére már nem tudtak belőle épkézláb módon kikeveredni.

Az évadot szokás szerint a Philip Whinchester – Sullivan Stapleton páros, illetve annak túlcsordulni soha nem tudó buddy humora és ugratása vitt el a hátán. A menet közben bekúszó karakter árnyalási kísérletek és a viszonylagos hitelesség pedig csak hab volt a tortán. Nincs mese, a két színész remekül érezte egymást és erre az írók is gyakran szerettek alapozni. Rhona Mitra ugyancsak emberes főnökasszonynak bizonyult, habár a karakterén lehetett volna mit szépíteni. Kiváltképp igaz ez a teljes Section 20 kollektívára, ahol sokan előtérbe kerültek, de ez rendre egydimenziós karakterekkel párosult jókora öncélúsággal. És ha már öncélúság, akkor Sinclair sokkolónak szánt halálát is ide kell sorolnom.

Ellenben a badass szekciót rendesen felépítették. Conrad Knox karaktere meglepően összetettre és klisémentesre sikeredett, igaz ehhez nagyban kellett Charles Dance kifinomult alakítása. Sajnáltam is, hogy az évad végére a készítők ennyire nevetséges irányba mozdították el a karakterét. Vincent Regan szintúgy emlékezetes ellenlábasnak bizonyult Matlock szerepében, ráadásul a karakterét is remekül tudták árnyalni a végére. Valami hasonló lehetett a célja az íróknak Shane Taylor esetében is, de sajnos Hanson karaktere nem tudott kilépni a tipikus badass szerepkörből. A fináléban látott érzelgőssége pedig abszolút karakteridegen húzásnak bizonyult, akárcsak Stephanie Vogt aljas karakterének elpocsékolása.

Szerencsére a sorozat high-octane mentalitása cseppet sem adapt, így az akció betétek és a feszültség faktor folyamatos generálása látványos végterméket eredményezet. Tipikus tesztoszteron bomba, ahol két akció közötti feszültséget öncélú szex jelenetekkel tudtak csak hatásosan feloldani. Ezzel persze nincs is baj, csakhogy az elején egy sokkal ígéretesebb koncepcióval indultunk. Részint a sztori adagolását kellett volna felezni (elvégre ebből 2 évadra is futotta volna) vagy az epizódszámot kellett volna visszavenni. Mondom kár érte, mert az instant szórakozáson túl ebben az évadban tényleg volt zsigeri potenciál, csak sajnos az írók nem mindig ott voltak bevállalósak ahol az a leginkább kellett volna.

This entry has a rating of 3.5

Kommentáld!

Luther – A csalódást keltő 2. évadról

 
Beküldte: tess 2013 March 25, 20:16-kor a(z) Luther témába.

Neil Cross lassan kultikus underdog projektjének a Luther-nek az 1. évadjáról már anno ajnároztam. Tipikus brit alapsorozat, amit látni kell és pont. Olyannyira alapsorozat, hogy Cross olyan magasra tette a mércét, amit egyszerűen elképzelni sem tudtam, miként fog megugrani. Nem is tudott és az a helyzet én ezt valamilyen szinten éreztem is… nesze neked másfél év hiatus!

Az a helyzet, hogy az 1. évad dicsfénye alaposan megkopott, így a folytatás hiányosságai még inkább szembeötlőek tudtak maradni. Kezdjük mindjárt azzal, hogy a script a sorozat zsigeri mozgatórugóját, vagyis Luther krónikus igazsághajhászását hagyta el a legkorábban. Mondhatni a címszereplő szociopata beütését alaposan kiegyelték, ami sajnos érződött is a minőségen. A darkos, már-már depresszív tónus maradt a régi szép időkből, ellenben minden más tovaszállt. Hirtelenjében felütötte a fejét az érdektelenség a történetvezetésben, ráadásul egy fordulatot leszámítva csak a biztosra játszottak a készítők. Az egykoron roppant fordulatos és jól strukturált script így szép lassan közhelyessé vált. Egyfajta mélabús melankólia ütött be, csakhogy a táptalaj mindvégig hiányzott! Igaz ez a feszültségfaktorra is, ami csak félgőzzel tudta generálni az egyszeri guru vérnyomását.

Az évad rövidsége miatt a 4 részt egy 2-2 részes minire osztották, ahol sokkal inkább a fordulatokra és a leleplező húzásokra ment rá Cross, sem mint a köztes tartalom megalapozására és kibontására. Egyszerűen átsiklottak a járulékos dolgokon (Luther megvádolása, Justin kezének bemocskolása), így felszínesség és a kapkodás érződök a jelenetek többségén. Ugyan a „Spring-heeled Jack” story arc viszonylag korrekten fel lett vezetve, de a lezárásnál már érződtek a hibák. A „Random killer” arc esetében pedig már kézzelfogható volt a kapkodás. A pornó maffiás töltelék szál meg egyenesen vicc volt a zsarolós húzásával egyetemben. Főleg hogy némi magánéleti szálat is bele akartak keverni roppant izzadtságszagú módon.

A legnagyobb probléma viszont egyértelmű az Ildris Elba – Ruth Wilson páros megbontása volt. Alice karakterét bosszantóan hanyagolták, sőt a félidőben ki is vonták a képből. Pedig Wilson rideg játéka továbbra is zseniális volt, egyszerűen uralta a képernyőt abban a pár percben, ami most jutott neki. Ugyancsak korrekt tekintélyt parancsoló játékkal örvendeztetett meg minket Ildris Elba is, habár a játékából és a karakteréből eltűnt az agresszió. Az írók kiölték belőle az öntörvényes zsarut, száműzték a sötét útitársát, így lényegében kiherélték a karakterét. Alice hiányát aztán Jenny-vel a pornós prostival kívánták pótolni, de Aimee-Ffion Edwards korántsem tudta megváltani a világot. Teljesen sablonosan hozta az esetlen női karaktert, ráadásul esetében az évad végére még azt a keveset is összecsapták a készítők, amit addig felépítettek. Így aztán pozitív értelemben tényleg csak Warren Brown-ról tudnék nyilatkozni, de Justin karaktereként ugye inkább csak amolyan sidekick volt Luther mellett.

Summázva tehát hatalmas csalódás volt a Luther 2. évadja. Mármint az előzőhöz képest ugye. Még mindig minőségi darab és ajánlott is, de csak egykori árnyéka régi önmagának. A sorozat másfél éve már pihen, de a 3. évados forgatások pont nemrégiben kezdődtek és a pletykák szerint Alice is vissza fog térni. Mert azért azt ismerjük el, a sorozat a címével ellentétben, nem csak a Luther-ről, hanem arról a beteges sorozatgyilkos cafkáról is szólt, így aztán szingliben hmm… szimplán esetlen volt, mint sem zseniális.

This entry has a rating of 3.5

Kommentáld!

Spartacus Vengeance – A 2. évadról

 
Beküldte: tess 2013 March 20, 16:06-kor a(z) Spartacus: Blood and Sand témába.

2010-ben a kicsiny kábel csatorna a Starz végérvényesen is bekerült a nagyok közé, hála Chris Albrecht bevállalós mentalitásának és persze a Spartacust jegyző impozáns produceri érának (Rob Tapert, Steven S. DeKnight, Sam Raimi és Joshua Donen), akik konkrétan szembe vizelték a trendet a nyilvános tabudöntögetésbe oltott történelmi fikciójukkal. Ráadásul az 1. évad zárása olyannyira grandiózusra sikeredett, hogy sokakban joggal merülhetett fel a kérdés, ezek után mégis hova tovább?

Az ugye kétségtelen, hogy a Kill Them All kapcsán a készítők minden várakozásunkat túlteljesítették, így a DeKnight vezette írói kollektíva akárcsak az előző évadban, úgy most is viszonylag gyenge és roppant vontatott minőségben kezdte meg a munkáját. Minőségében és a váratlan kontrák számában nem is nagyon tudták megütni a mércét a későbbiekben sem, inkább csak amolyan precízen szükségszerű bosszúhistóriát kaptunk jókora deja vu érzéssel párosítva. A tempót túlontúl darabosnak és monotonnak mondanám, miközben abszolút nem sikerült megtalálni a kellő egyensúlyt. Ha jobban belegondolunk mindent a bosszúnak rendeltek alá, ami első ízben a Libertus című részben, majd később a bitang erős fináléban a Wrath of the Gods-ban csúcsosodott ki.

Ezzel nem is lett volna nagy baj, ha az odáig vezető utat nem az önkényes feszültséggenerálással kövezik ki. A rabszolgafelkelés és a capuai hatalmi machinációk egyre jobban eltávolodtak, totálisan megtörve a szerkezeti egységet. Mondhatni a sorozat a fő mozgatórugóját vesztette el, amit a készítők felületes közjátékok (belharcok, éhezés, a folyamatos túlerő demonstrációja) halmozásával szerettek volna kiváltani. Az egyedüli hasznosítható örökségként a személyes dilemmák maradtak meg, melyek a viszonylag jól strukturált monológokkal nagyban hozzájártuk a gyors karakterfejlődéshez.

Igaz sokszor itt sem volt feltétlenül rózsás a helyzet. Az önkényes feszültséggenerálás, a túlcsorduló intrika olykor nonszensz húzásokat eredményezett, melyek rendre karakteridegen lépésekkel társultak. Szerencsére az ok teljesen nyilvánvaló volt mindvégig, totális gyűlölet és feszült gerjesztés, melynek eredményeként a tv történelem legtöbb antipatikus karakterét kaptuk. Az Ashur-Glaber páros mindenen átgázoló tébolyult hatalomvágyát és őrjöngését csak nehezen lehetett nem ökölbe szorított kézzel átvészelni. Hozzájuk képest Lucretia és Ilithyia csak civakodó kis cafkák voltak, akik kompenzációként az évad során is megsínylették az előzményeket (hát még, amit a fináléban kaptak). Itt jegyezném meg, hogy DeKnight aberrált igazságszolgáltatása valami eszelősen zseniális hangnemben történt. Egyszerűen nem tudtak olyat mutatni, amihez ne tudtam volna jóízűen bólogatni. Az pedig csak hab a tortán, hogy a végén a jogos, ám de kínkeserves halál a végén mindenkit utolért. Többek közt Ashur bukása úgy kellett már a végére, mint egy falat kenyér, erre a készítők egy veknit dobtak elénk. Zseniális húzás volt!

Casting téren az évad legnagyobb kérdése egyértelműen az Andy Whitfield-et váltó Liam McIntyre volt Spartacus szerepében. Kezdetben nehéz volt megbarátkozni a színészi játékával, sokszor túlontúl is teátrálisnak és manipulatívnak éreztem, igaz erre az írók is nagyban rájátszották a karakter melodramatikus ábrázolásával. Azonban a második félidőre valamelyest realizálódott a helyzet, míg a tényleges bosszú beterjedésénél már könnyedén be tudtam fogadni McIntyre játékát. Ettől függetlenül most mégis azt kell, mondjam ez az évad nem Spartacus éve volt. És nem is Crixus-é, mivel a készítők egyik karakterrel sem tudtak látványosan mit kezdeni. A kétoldali romantikus felhang egy az egyben zakónak bizonyult. Az előbbinél ez Mira öncélú halálozásával, míg utóbbinál Naevia közhelyes dühkitöréséiben és emancipációs kirohanásaiban csúcsosodott ki. Mondhatni lázadói oldalról a mellékszereplők tartották életben a sorozatot. Gannicus és Oenoumaus testvéries acsarkodása vagy Agron forrófejű lázongása ezerszer szórakoztatóbbnak bizonyult.

Nagy általánosságban viszont kijelenthetjük, hogy a színészek egytől egyig kimagaslóan teljesítettek. Nem vitás, sokan életük szerepét nyújtották, így igen csak nehezen merek bárkit is kiemelni közülük. Viszont, ha hosszú évek múltán visszaemlékszem majd az évadra, egész biztos Viva Bianca, Nick Tarabay és persze Craig Parker neve az elsők közt fog felsejleni. Ők hárman egyszerűen zsigeri pontossággal hozták a velejéig romlott és antipatikus badass szerepkört, amire még a haláluk sem lehet gyógyír sok esetben.

Természetesen nem szabad elmenni a sorozat kendőzetlen brutalitása és tabudöngetése mellett, amire még rá is kontráztak a készítők. A fináléra aztán már semmi sem volt szent, mondhatni túlcsordult a vizuális orgia minden téren. Viszont ezt mégsem tudom felróni a készítőknek, ugyanis mindehhez olyan festői látványvilágot álmodtak meg, ami megkövetelte mindezt. Kár hogy ez a komplexitás és dinamizmus nem érződött a scripten. Összességében tehát egyet kell értenem Chris Albrecht döntésével, miszerint a 3. évaddal le kell zárni a sorozatot. Túlzottan felhígult a szerkezeti egység, ráadásul a fináléban látható döbbenetes halálozási ráta után elképzelni sem tudom, hogy ezt mégis hogyan lehetne még éveken át folytatni. És ezzel most nem azt mondom, hogy rossz évadot kaptunk, mert a Vengeance nem az, csak éppen a sorozathoz mérten hatalmas visszalépés. Tipikusan egy olyan lejtő, amiről 10-ből 9 sorozat nem tud soha felállni és jelen állás szerint a Spartacus is a többséget erősíti.

This entry has a rating of 4

Kommentáld!

Community – Kezdett a 4. évad

 
Beküldte: tess 2013 March 3, 20:20-kor a(z) Community témába.

A hatalmas hype és a remek kritikák ellenére sem tudott szinte egyszer sem megérinteni a Community. Ez a mesterkélt színpadiasság és az erőltetett réteghumor mindig is taszított, holott Dan Harmon állítólag ennek a szöges ellentétét szállította ízléses fricskák tálalásában. A 3. évad végével viszont beütött a krach, ami odáig vezetett, hogy szinte a teljese kreatív stáb, élükön a showrunner Dan Harmon-nal távozott a produkciótól. A helyüket az Aliens in Americans-ból ismerős David Guarasico – Moses Prot páros vette át, ami persze a rajongók kritikai vénáját is kikezdte. Ebben a cseppet sem rózsás helyzetben vállalkoztam rá, hogy adok a sorozatnak egy újabb esélyt, hátha engem is betalál az a bizonyos Community életérzés.

Hát nem talált be, sőt a premier egyenesen kritikán alulira sikerült. A kezdős hipster és The Hunger Games fricska még elment, de az Abed TV-vel és az animációs blokkal már abszolút nem tudtam boldogulni. Egyszerűen érezni lehetett a kínos erőlködést, ami a bennfentes poénok halmozására irányult. Ezek a kreatív túlkapások amolyan sablonos péniszméregetésnek illettek inkább be, ahol az írók önön kreativitásukat akarták pallérozni. Ötletelgetés és eredetiség terén abszolút nem volt hiány, de mégis mindvégig hiányzott valami. Inkább csak vaktába lövöldöztek, amit jól példáztak az ész nélkül adagolt popkult utalások és fricskák is.

A félresiklott nyitány tehát elkönyvelhetjük a formai határok keresésének, ami a folytatásban igazolódni is látszott. A Halloween-i rész már sokkal strukturáltabb és szórakoztatóbb volt. A javuló tendencia pedig további részekre is kitartott. Conventions of Space and Time című rész már egészen szórakoztatónak bizonyult, a pokult utalások is a helyükön voltak és végre a dialógusok kiléphettek a kreatív mezsgyéből. Itt jegyezném meg, a szereplők közti interakciók eddig is a helyükön voltak, csak szimplán nem illeszkedtek az adott körülményekhez. Azonban a legutóbbi Alternative History of the German Invasion címre keresztelt részben végre ez is megoldódott. Itt éreztem először igazán csak Community féle elborult életérzést, amibe a kikacsintások és a pergő dialógusok is értelmet nyertek. A németekre átültetett filozofikus hangnem pedig egyszerre tudott szórakoztató és elgondolkodtató lenni.

Itt kristályosodott ki bennem az a megállapítás, hogy Harmon távozását egyszerűen túlmisztifikálták. Ha nem lennék, tisztában a következményekkel tutira azt mondanám végre egy tipikus Harmon-részt kaptunk. És hogy folytatom-e? Sajnos a 4×04 sikerének dacára is remeg az a bizony léc. Még mindig sok a túlkapás és az elborultság is sokszor zavaró, amellett hogy a belterjesség is rendre tapintható, viszont a sorozat bája mégis adott, már csak rá kellene érezni. A nagy kérdés inkább csak az, hogy nekem vagy az íróknak?

This entry has a rating of 2.5

Kommentáld!

Spartacus: Blood & Sand – 1. évad

 
Beküldte: tess 2013 February 28, 16:06-kor a(z) Spartacus: Blood and Sand témába.

Hmm… ritkán tévedek egy sorozattal kapcsolatban, de a Spartacus: Blood & Sand esetében azt hiszem, behúzhatok magamnak egy strigulát.  Sokáig nem értettem, mi ez a bődületes hype machine a sorozat környékén, főleg hogy a pilot borzasztóan öncélú, hatásvadász és sekélyes volt. Azonban a kezdeti bukdácsolást egy korrekt minőségi kontraszt követte, ahol ráadásul az írók a kezdeti botlásaikat az alapozás szerves részévé tették. Magyarán nem fordítottak hátat az addigi szegmensnek, hanem épp ellenkezőleg simán felvállalták azt.

És az a helyzet, hogy ez a bevállalósság hozta meg a sikert a Steven S. DeKnight vezette írói kollektívának. Az eszméletlenül feszesre vett tempó folyamatosan biztosította a lüktető adrenalint és a kellő intrikát, miközben a drámai vonalat is pazar mód sikerült felépíteni. A hibátlan történetsűrítés viszont még így sem ment a minőség rovására, bőven jutott a játékidőből mindenre és legfőképpen mindenkire. Külön öröm volt tehát, hogy nem siklottak át a karakterábrázoláson, illetve az árnyaláson sem. És ne feledjük, mindeközben végig lüktetett a feszültség, amit azért egy-egy tesztoszteron bomba képében meg is fejeltek hol bevállalós soft-pornóval, hol pedig ultra véres közelharc jelenetekkel.

A karakterek terén is hasonlóan korrekt munkát sikerült végezni. A többség hatalmas utat járt be, de a koronát mégis csak az egyéni sorsok ábrázolása tette fel. Az írók bevállalós mentalitás amúgy itt is érezhető volt, lévén a főszereplő Spartacus kivételével mindenki felett ott lebeget a kaszás. Sőt, nem csak lebegett, de időnként le is csapott és abszolút nem vallogatott. Nem egy olyan szereplő távozott évad közben, akiről egy percig sem gondoltam, hogy nem lesz ott a fináléban. Szerencsére a kiírások közepette nem szaladt el a szekér a készítőkkel, végig ügyeltek rá, hogy a kissé mesterkélt feszültségteremtés ne menjen a minőség rovására. Nem is ment, ami nagyban köszönhető volt a remek ok-okozati mátrixnak. A pattanásig feszült érdekellentétek, a vad orgiák és a klasszikus soap húzások úgy, mint a pénz, a hatalom és a becsvágy kellően megalapozták a döntések létjogosultságát, így nagyon egyik halállal sem lehetet kötekedni.

A sorozat gerincének jelentős hányadát viszont mégis Andy Whitfild képezte, aki mondhatni szervesen együtt élt Spartacus karakterével. A kezdeti bizonytalanságait Spartacus felemelkedésével egyetemben hagyta el, így jogosan rászolgálva az őt körülvevő dicshimnuszra. Ugyancsak kijár a dicséret az elején igen csak slampos és antipatikus Lucy Lawless – John Hannah párosnak, akik idővel szintén képesek voltak felnőni a karaktereikhez mellőzve az összes kötelező sallangot. Lawless visszafogott szexualitása pedig külön öröm volt igaz, ha a kiállhatatlanságot és a softcore erotikát vegyítjük, akkor Ilithyia azaz Viva Bianca vitte mégis csak a prímet. A mellékszereplők mindvégig több mint korrekt szintet ütöttek meg, így lehetetlen is lenne mindenkire külön kitérni. Maradjunk annyiban az írók és a casting remekül együtt tudott működni. Erre talán a legjobb példa a bődületesen erős eyecandy szekció, ahol megint csak nem riadtak vissza a kötelező tabudöngetésektől sem.

És mégis mi a Spartcus: Blood & Sand sikerének a titka? Talán az egyedi atmoszféra és a lüktető feszültségkezelés, amit végig fent tudtak tartani, mi több fokozni is sikerült. A karakterek közti konfrontáció elmélyítése pedig nagyban hozzájárult a hatásvadász tematika emészthetővé tételében. Egyszerűen lesüt az átgondoltság és a precízség az egész sorozatról, még ha a pilot mindennek a szöges ellentéte is volt. Szerencsére a készítők a grandiózus fináléval mindezt könnyen felejthető emlékké tudták tenni.

This entry has a rating of 4.5

Kommentáld!

Bored to Death – 3. évad

 
Beküldte: tess 2013 February 4, 20:37-kor a(z) Board to Death témába.

Hát basszus, nagyon nem kellett volna ez az évad a Bored to Death-nek! Az írás ugye abszolút nem aktuális, hisz már pár éve nincs képernyőn a három dilis, de én mégis fontosnak tartottam, elvégre mégis csak egy jó ideig ez volt a No1 show az életemben. De csak volt, ugyanis a 3. évadban valami abszolút félresiklott.

Jonathan Ames scriptje továbbra is megpróbál az előző évadok (1.2. évad) bevett sémáin lavírozni, de az old-school bűnesetek, a korrekt magas kultúrás kikacsintások és a noir elemek közt mégis elvész a lényegi mondanivaló. Hirtelenjében az elbagatellizált esetek és az abszurd húzások már koránt sem annyira sziporkázóak és ötletesek, mint egykoron. Ráadásul a meglebegtetett átívelő szál is bosszantóan felszínes és mesterkélt volt. És akkor nem beszéltünk még Ray gerontofóbiája és George szétszórtságáról.

A remek párbeszédek szerencsére továbbra is adottak voltak, akárcsak a nagy hármas Schwartzman-Galifianakis-Danson jutalomjátéka, amire tényleg nem lehet egy rossz szavunk sem. Itt a negatív irányért egyértelműen Ames a felelős, aki látványosan nem tudott, mit kezdeni a szereplőivel. George szétszórtsága már egyenesen nevetségese, akárcsak a légből kapott apa szerepköre. Ray folyamatos vergődés pedig inkább bővelkedett a depresszív elemekben, sem mint a könnyed humorban. Oké, a nagymami szex poén volt, de a mellé társított moralizálás már koránt sem.

Az egyedüli működő dolog az Ames (nem az író, hanem a karakter) nyomozása volt a biológiai apja után. Abban láttam némi potenciált, főleg hogy a végére Isla Fisher is tiszteletét tette. A kötelező Ames-i csavar viszont már egyenesen bosszantott. Hiányzott belőle az intellektuális felhang és az elegancia, helyette inkább csak egy olcsó soap panelre futotta.

Az a helyzet, hogy sajnálom ezt az évadot. Egyszerűen az a plusz hangulat hiányzik belőle, ami olyan könnyeddé és szórakoztatóvá tette ezt a cseppet sem hétköznapi humort. A végeredmény így sajnos csak fakó árnyéka az egykori minőségnek, kínosan izzadtságszagú erőlködés, amit csak a jutalomjátéknak beillő színészi alakítások tettek elviselhetővé. Kár érte!

This entry has a rating of 2.5

Kommentáld!

Spartacus: Blood and Sand – Pilot

 
Beküldte: tess 2013 January 27, 18:14-kor a(z) Pilot,Spartacus: Blood and Sand témába.

2010-ben a fanfavorit munkáiról ismert Steven S. DeKnight elszabadította a vérben és csöcsben úszó Spartacus mítosz modern installációját, ami egyhamar kultikus státuszba emelkedett. Ráadásul a hype machine a napokban megint csak a plafont verdeste, lévén a sorozatot záró War of the Damned premierje is adásba került. Szóval ildomossá vált a pilot megtekintése, habár a Gods of the Arena címre keresztelt mini sem lopta be magát különösebben a szívembe.

Alapból nem számítottam minőségi munkára, de DeKnight még ezen elvárásaimat is roppant mód alulteljesítette. A script az ezerszer látott panelek mentén haladva meséli el Spartacus történetét, melynek folyamán egy trák katona egyszerre Róma legnagyobb ellensége lesz. Azonban itt még csak az alapoknál tartunk, mindennek a kezdetén, amikor a szálakat csak a bosszú mozgatta. Ennek értelmében öncélú és hatásvadász építkezést kapunk, ami jobbára egy erőszakfilm popcornosított változatának felelne meg. A drámai alapok elmélyítésének nyoma sincs, egyértelműen látszik a felszínesség és sablonosság, amit kőkemény feszültség faktorra próbálnak meg valamelyest palástolni a készítők.

Önmagában a casting terén sem láthatunk kiemelkedő teljesítményt. Andy Whitfield bosszúhistóriája viszonylag korrektnek mondható, de semmi több. Sajnos nem láttam olyan színészi kvalitásokat tőle melyek emlékezetes jeleneteket eredményeztek volna az amúgy roppant teátrális karakterben. Viva Bianca játéka és manipulatív kisugárzása legalább le tudta kötni a figyelmem, bár ebben a jókora öncélúsággal megáldott magamutogatása is sokat segített. Itt jegyezném meg, hogy ahogy a script úgy a casting is a látványnak lett alárendelve, ami sokszor zavaró és tolakodó tudott lenni. Gondolok itt a rengeteg kocka hasra és a telt idomok kihangsúlyozására. Ráadásul a készítők még arra sem vették a figyelmet, hogy szilikon nélküli eyecandy érát tegyenek a képernyőre.

Bár az is igaz, hogy ez a Spartacus sorozat nem a realitásáról lesz emlékezetes. Itt a látványos tech demónak is beillő látványvilágra gondolok, ami a 300 és a Sin City szellemiségében készült.  Vagyis betegesen erőszakos és véres, miközben számos, a képregényekre jellemző megoldással operál. Ellenben a vizuális tálalás művészisége mégis csak vitathatatlan, még ha a felszín alatt nincs is más, mint egy jól vágott és tálalt tesztoszterontól túlfűtött akció sorozat.

A végeredmény így cseppet sem kiemelkedő, sőt sokkal inkább csalódást keltő. Ezzel szemben a Starz már a premier előtt bekérte a sorozat 2. évadját és hát az idő őket igazolta. Egy biztos, pilot alapján nálam a sorozat megbukott, de hát innen lesz szép nyerni.

This entry has a rating of 2

1 Hozzászólás

Justified – A 3. évadról

 
Beküldte: tess 2013 January 21, 16:06-kor a(z) Justified témába.

Elcsépelt egy szöveg, de mégis igaz, Graham Yost okos és precíz munkával újfent bebizonyított, igenis van még potenciál a modern korba átültetett westernben! Ráadásul a network adók kínálatát magába kebelező kreatív válságnak a legapróbb jelét sem sikerült tapasztalnom, vagyis a másik standard közhely is él még mindig. Igen az, miszerint a minőségi drámát továbbra is a kábelen kell keresni!

A Yost vezette írói kollektíva munkáját egyfajta folytonosság jellemzi, elvégre a 3. évad ott folytatódott, ahol a 2. abbamaradt. És ez nem csak a sztorira igaz, hanem a minőségre is! Megint két erősebb főszálat kapunk, amik ímmel-ámmal azért fedik is egymást. Az egyik a Quarles vezette Dixie maffia Harlan-i térhódítása, míg a másik Dickie Bennett Limehouse-nál pihenő öröksége. Ötlet teli, lendületes scriptet kaptunk, ami a kötelezően beígért sophomore slump legapróbb jelét is nélkülözte. Az okos és precíz építkezés láthatóan minden részre kiterjedt, így még a standalone részek is szervesen illeszkedtek az egységes egészhez. Igaz, a végére a nagy kavarások közepette egy kissé elfáradtak az írók, szemmel láthatóan nem tudtak már mit kezdeni a mesterségesen generált túlkapásokkal. Azonban a kivalló párbeszédek, a hatásos monológok és az okosan adagolt western allűrök miatt nézzük mindezt el nekik.

Az évad az előzőek mérten újfent elsőrangú alakítássokkal örvendeztetett meg minket. A karakterek közti interakciók továbbra is telitalálatnak bizonyultak, itt főleg Boyd és Rylan finoman adagolt „harcára” gondolok. Winona háttérbe kerülésével Rylan hozta a kötelezőt, az évad végére pedig némileg komorabb hangvételre is futotta tőle. Timothy Olyphant megint csak nem okozott csalódást, de ezen már meg sem lepődtem. Winona távozása után pedig még a humorosabb oldalát is gyakrabban láthattuk. Mondjuk egy kissé mérges is voltam itt az írókra, elvégre Natalie Zea karaktere kb. most érett volna be úgy igazán, erre meg jegelték. Walton Goggins úgyan csak hozta a kötelezőt, habár az írók látványosan nem tudtak mit kezdeni Boyd karakterével. Ennyi építkezés után már igazán kijárna egy hatásos fordulat! Legalább egy olyan, ami Ava karakterénél is végbement. Joelle Carter pedig annak rendje és módja szerint fel is nőtt az elvárásokhoz.

Az évad gerincét viszont egyértelműen a badass szekció képezte, ahol egy kisebb Boomtown reunionra is sor került. Neal McDonough játszi könnyedséggel parádézott végig az öntelt szadista Quarles képében. McDonough jelenetei toronymagasan uralták a sorozatot, akárcsak a karaktere által precízen bejárt hanyatlási folyamat. Ráadásul, ahogy szép lassan fogyott a lába alól a talaj úgy vált egyre szociopatábbá az egész karaktere. Nem sokkal mögötte kullogott Mykelti Williamson Limehouse-za, akivel látszólag az írók is hosszútávon terveznek. Nem is lőtték el az összes puskaport a karakter esetében, de Williamson még így is fajsúlyosan tudta hozni a folyton manipulatív karaktert. Sokan megfeledkeznek róla, de az évad során Wynn Duffy-nak is beérett a karaktere, amit csak értékelni tudok, elvégre Jere Burns színészi kvalitása már egy ideje valami hasonlóért kiáltott. Félreértés ne essék, nem egy fajsúlyos karakter Duffy, de állandó sidekicknek több mint pazar! Tehát megint csak kijelenthetjük, ebben az évadban is hibátlan volt a negatív karakterek elmélyítése, ami azért nem semmi mérleget jelent.

A zárszó felé közeledve még külön ki kell emelnem a Dickie Bennett – Dewey Crowe páros által szállított betegesen nonszensz déli humorfaktort, ami csak úgy sziporkázott az agyatlan húzásoktól. Na és persze Desmond Harrington vendégszereplése is megérne egy misét! A mai napig nem értem, miért nem kerítettek a karakterének nagyobb ívet, igaz badass lehetett volna belőle. Az összegzés ezek után gondolom cseppet sem meglepő, ha elmarad, lévén egy majdnem hibátlan évadnál nincs mit ragozni.

This entry has a rating of 4.5

Kommentáld!

Justified – 2. évad

 
Beküldte: tess 2013 January 7, 21:15-kor a(z) Justified témába.

Bevallom engem különösképpen nem nyűgözött le Graham Yost 1. évados Justified-ja, pedig már ott érezni lehetett azt a bődületes mennyiségű potenciát, ami a sorozatban lakozott. Aztán a 2. évad hirtelen mindent meg változtatott, így nekem is el kell ismernem, azt amit Elmore Leonard már a legelején megtett, miszerint Yost felügyelete alatt van a legnagyobb biztonságban a “Fire in the Hole” történeti egysége.

A történetvezetés újfent több szálon futott a maga komótosan lassú, ám de mégis élvezetes tempójában. A kötelező átívelésen túl megint fontos szerepet kaptak a 2-3 epizódos ügyek, no meg a standalone szekció, amivel ugyancsak remekül sikerült játszani.  Emlékeim szerint a lóláb egyszer sem lógott ki, így a precíz történetvezetésre tényleg nem lehet panaszunk. Főleg hogy minden olcsó és öncélú hatásvadász fordulattól mentes volt. Talán csak az ellopott bankós story arc-kal nem sikerült mit kezdeni. Mindezek mellett számomra kissé aszimmetrikus mégis az évad egésze, véleményem szerint a Black Pipe szálat túl korán zárták le az írók. Az így fennmaradó kb. 4 részre pedig egy merőben új arc-ot húztak fel. A finálé persze mindenért kárpótolt és annak rendje és módja szerint tisztázta is a helyzetet. Továbbá ki kell emelnem a roppant intelligens párbeszédeket is, melyek nagyban hozzájárultak a pozitív összképhez. A súlyos drámai monológokon túl ugyanis számos popkult utalás és némi ironikusfelhang is könnyedén megfért a sorok között.

A modernizált western becsületkódex és a könnyed stílus viszont mit sem ér komplex karakterek nélkül, melyben a sorozat ugyancsak maradandót alkotott. Nem egy olyan pazar karakterfejlődést láthattunk, ami önmagában elvinne a hátán egy sorozatot, de itt egyenesen tobzódtunk a jobbnál jobb alakításokban. Timothy Olyphant Raylan szerepében egyértelműen uralta a képernyőt. Meglepetésemre a készítők nem ragadtak le az 1. évados paneleknél, helyette inkább árnyalták egy kissé a karakterét. Raylan így némileg érzelmileg sokkal nyitottabbá vált, amit csak üdvözölni tudok. Szorosan mögötte viszont továbbra is ott lohol Walton Goggins, aki ugyancsak bravúros teljesítménnyel örvendeztetett meg minket. Emellett öröm volt látni, ahogy az írók szép lassan visszaterelgetik Boyd karakterét a bűnözés mezejére. Ava-val folytatott érzelmi hullámvasútja pedig ugyancsak az írókat dicséri. Önmagában sem Joelle Carter , sem Natalie Zea nem lenne életképes a sorozatban, de ebben az érzelmi hullámvasútban mindketten kellemesen duruzsoltak.

Ha viszont csak egyetlen egy szegmenst kellene kiemelnem az egész évadból, akkor az egyértelműen a kiváló mellékszereplői kollektíva lenne. Ennyire jól összeválogatott színészi gárdát és remekül felépített karaktereket én nem mostanában láttam, majdhogynem a mérleg teljes egészében makulátlan. Jeremy Davis és Brad William Henk az antipatikus együgyű badass karakterek tökéletes iskolapéldái. Lehetetlen volt nem gyűlölni őket, miközben végig kiemelkedő alakítást nyújtottak. Ráadásul az írók is bőszen játszadoztak a karakterekkel, így olykor a feszültség még a családon belül is tapinthatóvá vált. Az igazi ász viszont egyértelműen Margo Martindale, akinél karizmatikusabb badass anyukát nem mindennap lát az ember. Mags amolyan igazi anyatigris volt, akit egyszerre lehetett gyűlölni és megérteni. Szeretni kizárt, de már a megjelenésével tiszteletet tudott parancsolni. Végül pedig had említsem még meg Kaitlyn Dever-t, aki Loretta személyében könnyedén megbirkózott a toronymagas elvárásokkal és közel azonos minőségű játékkal örvendeztetett meg minket, mint a nagyok.

Összességében tehát a Justified nálam is felnőtt az elvárásokhoz és egy fordulatos, drámai hangvételű 2. évaddal belopta magát a szívembe. Graham Yost vezényletével a sorozat játszi könnyedséggel megugrotta az 1. évados mércét, ám még ezek után is azt kell, mondjam van hova fejlődnie.

This entry has a rating of 4

Kommentáld!

Sherlock – 2. évad

 
Beküldte: tess 2013 January 6, 21:58-kor a(z) Sherlock témába.

Szűk 1 éves csúszással, de végre eljutottam a Sherlock 2. évadjáig és azt kell, mondjam ott is ragadtam volna még szívesen. Azonban a Mark Gatiss – Steven Moffat duó ezúttal is egy 3 részes mini-sorozattal örvendeztetett meg minket. Természetesen az alapot újfent Sir Arthur Connan Doyle 3 klasszikusa szolgáltatta, melyek igen találóan és meglepően merészen lettek átültetve a modern korba. A végeredmény pedig egyszóval: ZSENIÁLIS.

A script továbbra is roppant feszes és precíz, amellett hogy mérnöki pontossággal húzták fel rá az ok-okozati hálót. Üresjáratnak, felesleges kitérőnek vagy éppen öncélúságnak így a legapróbb jelét sem figyelhetjük meg, de persze fanyalogni mindig lehet. Jó példa erre a The Hounds of Baskerville című rész, ami annak rendje és módja szerint megosztotta a nézőket. Pedig a Maffat-ék csak egy kellemes kikacsintást tettek, ámbár a kissé szokatlan és néhol valóban olcsó rémisztgetés mégsem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Nem úgy, mint a szellemes és roppant találó párbeszédek, melyek csak úgy sziporkáztak a míves brit humortól. Tovább folytatódott a klasszikus krimi betétek modernizálása is, aminek kifejezetten jót tett az akció betétek finom térnyelése is. No persze ne amolyan CSI módira tessék gondolni, de még az 1. évadban megismert CGI panelek is begyűrűztek a folytatásba. ÉS gondolom, mondani sem kell, tették mindezt úgy az írók, hogy végig mellőzték a nevetséges túlkapásokat.

Karakter fronton ugyancsak remek munkát végeztek a készítők, a szereplők egytől egyig jól megkomponáltak és cseppet sem hivalkodóak vagy öncélúak, miközben a chemistry majdhogynem végig tapintható tudott maradni. Martin Freeman depresszív Watson-ja az üde realizmus megtestesítője volt mindvégig, ráadásul mintha nagyobb szerepet is szántak volna neki a készítők. A legszebb húzása viszont kétségtelenül az állandó sidekick szerepkör elhagyása. Benedict Cumberbatch alakítása megint csak lenyűgöző és borzasztóan összetett, de neki mégis játszi könnyedséggel megy. Sherlock beképzeltsége, arroganciája és zsenialitása zsigerből uralja a képernyőt, ami az írókon túl egyértelműen Cumberbatch érdeme.

A 2. évad újfent emlékezetes vendégszereplőket eredményezett, akik méltó „játszótársai” tudtak lenni Sherlock-nak. Lara Pulver csak úgy sziporkázott Irene Adler szerepében, miközben a chemistry-t is végig fent tudta tartani. Sőt, nagy meglepetésem a finom romantikus felhang is jól áll neki. Viszont Andrew Scott mellett mégis csak eltörpült, aki sokszor olyan vehemenciával és átéléssel személyesítette meg a totális nihilizmusnak élő zseni Jim Moriarty karakterét, hogy az sokszor még Sherlock-ot is képes volt lejátszani a képernyőről. Állítom, amióta sorozatot nézek nem találkoztam ennyire durván összerakott elemi badass karakterrel, mint amilyet Scott képes volt a képernyőre pakolni. Gondolom cseppet sem meglepő, ha a finálé annak rendje és módja szerint ütött és a földbe döngölt.

Ezek után pedig joggal vetődhet fel a kérdés, mégis hova tovább?Ez maradjon a készítő páros gondja, de remélhetőleg a folytatás is hasonlóan vicces, izgalmas és hihetetlenül okos lesz majd. Kevés olyan sorozat van jelenleg a képernyőn, ami végig fent tudta tartani az érdeklődésem, de ez köztük volt, így jár is a maximális pontszám.

This entry has a rating of 5

1 Hozzászólás
« Előző oldalKövetkező oldal »

free web stats