Érdekes dolog a remake gyártás, főleg ha az alapanyagot a brit éra szállítja, ami az utóbbi időben roppant fajsúlyos produktumokkal örvendeztetett meg minket. Nehéz feladata úgy feldolgozni egy ongoing szériát, hogy az ne ossza meg drasztikusan a rajongókat, de mégis sikerüljön eladnia magát az új közönségnek is. Azonban a SyFy égisze alatt futó Being Human US a jelek szerint megbirkózott a feladattal, még ha nem is könnyedén.

Elöljáróban fontos kijelentem, hogy az angol eredetiből egy rész sem láttam, így konklúziót sem tudok levonni a két végtermékről. Kanyecc lelkes ajnározása végett igaz beletekertem az első 2 évadba, de aztán azzal a lendülettel töröltem is. A SyFy verziója ugyanis olyan jól sikerült, hogy nekem ez a standard Being Human.

A történetet legjobban a cím foglalja össze, elvégre az egész sorozat arról szól, hogy három természetfeletti lény miként próbál emberré válni, emberként viselkedni hátrahagyva eredendő lényéből adódó dühét, fájdalmát és gonoszságát. Láthatjuk a megpróbáltatásaikat, ahogy próbálnak beilleszkedni a világunkba, miközben krónikus elszakadásuk a saját világuktól még mélyebbre taszítja őket. A történet egy házban kezdődik, ahova beköltözik a több száz éves vámpír Aiden és a vérfarkas Josh. Aiden már többé kevésbé megbékélt a sorsával, együtt tud élni a két világ adta lehetőségekkel, azonban egy elszabadult éjszaka mégis barátnője életébe kerül. Rebecca aztán idővel visszatér vámpírként, ami további kérdéseket vet fel.
Josh ellenben küszködik a vérfarkas léttel, nem találja saját helyét a világban. Ez aztán csak tovább súlyosbodik, amikor szerelmes lesz az egyik dokiba, aki előtt már-már lehetetlen a régbevált titkolózás.
Végül pedig ott van Sally, a ház szelleme, aki abszolút nem tud mit kezdeni új létével. A helyzetét tovább súlyosbítja, hogy férje ölte meg, aki folyamatosan visszajár a házba, valamint hogy csak a természetfeletti lényekkel tud társalogni, vagyis csak Aiden-nel és Josh-sal.

Toby Whitehouse angol kultikusát a Jeremy Carver – Anna Fricke páros adoptálta, akik szemlátomást szakítottak a bevett amerikai sémákkal, mi több homlok egyenest a SyFy paneljei ellen mentek. Kissé furcsa is volt ennyi drámát látni a sci-fi adón, ami valljuk be nemegyszer műfaj idegennek is hatott. Az írópáros a hangsúlyt a drámára, főleg az érzelmi alapú drámára helyezte. Az alapvetés a szörnyeteg és az ember közti kapcsolat, aminek rögvest három stádiumát láthatjuk. Ezek a stádiumok és a lehetséges emberi panelek (gyerek, párkapcsolat, szerelem) viszik előre a történetet, amit aztán az egyes karakterek köré fontak.

A dominancia mint olyan itt is elkerülhetetlen, így jobbára minő meglepő a vámpír szál dominál. Aiden karaktere egész jól el lett találva, végig benne volt a racionalitás és a vadság, amit remek flashback alapanyagokkal is töltöttek fel. Sam Witwer (Smallville, BSG) alakítása is roppant korrektnek mondható, bár azt el kell ismerni, hogy a Twilight éra igen csak érezhető volt rajta. Szerencsére amikor kezdtem unatkozni mindig behozták az eyecandy Sarah Allen-t (Murdoch Mysteries) vagy a zseniális bad-ass alakítást produkáló Mark Pellegrino-t (Lost, Supernatural, Dexter).

Az évad elején jobbára a Josh féle vérfarkas szál dominált, ami kissé erőtlen is volt. Alapból ez a karakterek sokkal hisztisebb, lévén még sokat kell tanulnia, így Sam Huntington (Cavemen) alakítása sem váltotta meg a világot. Azonban a szerelmi szál Kristen Hager-rel (Valemont, Runaway) már roppant vonzó volt. Kettejük közt egy az egyben ment a chemistry, ami roppant dráma és feszült jelenetek teljes sorát eredményezte. Nem mellesleg a sorozat guilty pleasure érzését is nagyban ők szállították.

És a végére maradt Meaghan Rath (The Assistants) aki épp olyan felesleges volt, mint a szellem karaktere. Totálisan érződött, hogy a kreatív hanyatlás nála volt a leginkább tetten érhető. Nincs mese a másik két szereplőre elfogyott a spiritusz, ide jobbára csak a nyavalygás maradt és a totálisan felszínes ömlengés, amit már milliószor láthattunk.

A sorozat nagy erénye tehát a karakterekben rejlik, azonban az egyik negatívuma is. Egyszerűen nincs semmi kohézió, nincs semmi kézzelfogható dolog, ami egybe tartaná a három szálat. Simán elmennék egymás nélkül is, ami valljuk be kissé ciki. Emellett pedig sokszor olyan érzése van az embernek, mintha helyben toporognának a készítők. Valljuk be Aiden-t leszámítva a mind a két szereplő synopsisa nem több két sornál. Oké, itt a karakterfejlődésen volt a hangsúly, de hát ez azért minimalista történetkezelés mégiscsak.

Másrészről ugye a két férfi főszereplő miatt totálisan guilty pleasure a sorozat, de szemlátomást ez is csak kényszer megoldás. Látszik, hogy a készítők komorabb, sokkal sötétebb tónust szerettek volna megütni, de gondolom a SyFy megálljt parancsolt. Pedig ha nem burkolt erotika és erőszak lenne a sorok közt, hanem HBO-ra hajazó szabados mentalitás bizony sokkal jobban ütött volna a sorozat. Ezt ellensúlyozva a végére be is hoztak egy korrekt átívelőt, pár szereplőt is likvidáltak, de azért még így sem kell elájulni.

Összességében tehát a Being Human US egy korrekt kis guilty pleasure sorozat, némi misztikus felhanggal és sok-sok karakterizációval. Hatalmas potenciál rejlik benne, de a készítők valamiért nem merik szabadjára engedni, így néha elcsépelt, felszínes, sablonosan ömlengő, de pár karaktere miatt mégis szerethető. Nem világmegváltó darab, csak egy korrekt remake, ami minden hibája ellenére is ki tud kapcsolni. És itt most tényleg ez a lényeg. Ha nem vesszük totálisan komolyan, akkor még a bekért 2. évad is nézős lehet.

Amerika az utóbbi években igen csak rámozdult az angol remake gyártásra, ami kiváltképp igaz volt a mostani szezonra is. Az egyik ilyen remake a SyFy-hoz köthető, ami krónikusan próbálja megtalálni letűnt franchise-ai utódját. Éppen ezért az olyan erősen műfajidegen kikacsintásoktól sem riad vissza, mint a Being Human újrafeldolgozása. Az eredetit eddig nem sikerült lecsekkolnom, így prekoncepcióra esély sincs, holott ha jól rémlik az AXN már leadott belőle 2 évadot.

A törtnetet egyébiránt a legjobban a cím foglalja magába,hisz a kétszer 40+ perc javarészt egy vámpír, egy vérfarkas és egy szellem élete körül játszódik, akik krónikusan szeretnének megszabadulni természetfeletti létűtöktől és csak simán emberek akarnak lenni. Vagy pontosabban emberként akarnának élni, de hát a környezeti behatások igen csak megnehezítik ezt.

Mint már említettem az angol eredetivel abszolúte nincs összehasonlítási alapom, így első nézésre azt kell mondjam korrekt iparos munka lett. Mivel kábel adón megy, így kissé pőrére lehetett engedni a durvulást, ami valljuk be kellemes húzás egy kiherélt TVD után. Jobbára a történet és a karakterek is klappoltak, de érzésem szerint a folytatás itt az írók rámenősségén fog majd múlni. A mostani munkájuk egy pilotnál még elmegy, de hossztávon még lehetnek itt problémák. A potenciál végig adott volt, de mégis olyan súlytalan volt az egész. Nem éreztem egy percig sem, hogy igen, tuti erre megyünk majd tovább. Sokkal inkább a felszínt kapirgálták, kínosan kerülve a komolyabb konfrontációkat a jövőre nézve.

A karaktereknél is ez volt a mérvadó sajnos. Kaptunk egy kellemes vázat, de semmi több. A mélyebb karakterizáció totálisan elmaradt, végig egyetlen réteget piszkáltak csak, így a dupla rész végére jobbára üres papírmasék masíroztak cél nélkül a képernyő. Pedig mekkora potenciál van már a 3 természetfeletti együttélésében, ennek minden szociális és kulturális hatásával együtt? Vagy ott van még a karakterek körüli mitológia és társadalmi berendezkedés, ami szintén hatalmas ziccer lehet majd.

A szereplőkre igazából most nem térnék ki,lévén mindenki hozta a totális középszert és pont. Semmi extra nem volt sem alakítás, sem pedig eyecandy téren. Ez persze részben az írók érdeme, de hát várjuk ki a végét.

Ami viszont mégis egyben tartotta az egész sorozatot az a tálalás volt. Alapból sikerült egy olyan komor atmoszférát megütni, ami képes volt egy kicsit beszippantani. Ezt aztán csak tovább mélyítette a remek zenei aláfestés és a szokatlanul realista CGI. Sőt, néha még egy kevés feszültség is átjött az amúgy megfáradt klisé gyűjteménybe illő zárások alkalmával. Amivel viszont nem tudtam mit kezdeni az a sokszor keserédes dramedy vonal volt. Mintha a készítők lazábban akarták volna tálalni az egészet, de aztán a komor hangulat és a fajsúlyos monológok inkább mégis drámai töltetett adtak az egésznek.

Összegezve a SyFy művét azt kell mondjam, kellemes csalódás volt. Van benne lehetőség, érdekes is lehet, csak egy kicsit jobban oda kell állnia az íróstábnak. Ettől függetlenül viszont váltig állítom, hogy ennek a sorozatnak nem ezen a csatornán lenne a helye, nekem ez akkor is műfajidegen próbálkozásnak tűnik.

Nehéz helyzetben vagyok, mert a remake-kekel hadilábon állok. Roppant egyszerű az oka: mindig az tetszik jobban, amit először látok. Ha az amerikaiból csinálnak angolt, akkor „legagyizom”; ha az angolból amerikait, akkor túl „fűszerezettnek” titulálom. A Being Human US esetében sem borul fel a mérce, pedig szerettem volna!, ugyanis a brit változat mellett több pozitív érv szól. Ez betudható annak is, hogy a Syfy 13 rész, a BBC Three – fele, azaz – 6-8 rész per etap számmal dolgozik. Tehát sűrűbb és lényegre törőbbek a szigetországban.

A tisztán látás céljából: mind az amerikai, mind a brit változat pilot része megnézésre került. Utóbbival kb. két évvel ezelőtt találkoztam. Csak az alapkoncepciója rémlett. Tisztázzuk is egyúttal, mivel állunk szemben. A történet középpontjában: egy vámpír, egy vérfarkas és egy szellem áll. Mindhármójuk életében történt egy fordulópont, ahonnan egy újabb örökéletbe csöppentek. (A részletekbe két okból kiindulva nem folynék bele: (1) spoileres lehet, (2) eltér a két változat, de ezt ráfoghatjuk az epizódszámra.)

Fura volt látni a jenki után az eredetit (újra), és tapasztalni az eltéréseket. Mégis hoznék példát: míg az amerikai fiatalságnak a házat a szellemleányzó voltbarátja mutatja meg, addig a briteknél mindez egy közvetítőn keresztül történik meg (említésszerűen). Ha kukacoskodni akarnék, akkor három-négy ilyen pillanatot/eltérést fel tudnék sorolni. Természetesen Jeremy Carver–Anna Fricke páros nem arra hajazott, hogy a-tól z-ig képernyőre vigye azt, amit a britek, csak más szereplő- és készítőgárdával, illetve több pénzzel. Néhány esetben tetszettek a húzásaik. Ezért is fog kapni esélyt.

A szereplőgárdánál éreztem a buktatópontokat. Meaghan Rath alakítása irritált leginkább, még ha a Sallyt alakító szellemlányként kellett kibontakoznia. Idegesítő, rájátszik a szerepkörére, ezáltal a karakterét nem tudtam hova tenni. Ez most a szánalmas vagy a sajnálom kategória? – kérdeztem magamtól. Johnt játszó Sam Huntington már határeset, hiszen egyszer tündökölt, másszor botladozott. Néha egyáltalán nem lehetett a komolyságát komolynak venni. Sam Witwer jó volt, mégsem a legjobb. Mark Pellegrino zseniális választás volt a rosszfiú szerepére. Díjra jelöltetném a az évvégi Teen Choice-on.

A Syfy 13 résszel dolgozik, ezért érezhettem a britekéhez képest vontatottabbnak. Az angoloknál egész rész alatt jelen volt a pörgés. Kifelejtődtek az elhanyagolható jelenetek, amiket a történet hígítása érdekében írtak bele. Az epizód végi cliffhanger az eredeti produkció 20. perce körül megválaszolásra került és egy sokkal érdekesebbel, kevésbé klisésebbel zárták a részt.

Apropó. Klisék. Tele van velük. Vegyük csak a kezdést, a történéseket vagy a befejezést. Bárhonnan tudok egyet-egyet felidézni. Pl.: a szellemlány hamar megbékél az új lakókkal. Az is klisés valamilyen szinten, hogy miért nem hagyta el a házat. Mik a félelmei. Meaghan karaktere szó szerint egy kliséhalom, ami roppantul idegesítő. Mellesleg maga a színésznő sem alakít túl jól. Ezt a kettőt így összehozni… csak gratulálni tudok érte!

Összességében:

A nyitás élvezhető. Megadták a módját, hogy a néző megismerje a történet alapját. Átlag feletti cold opent kapunk, amiért jár a pluszpont. A Syfy is kezd ráérezni arra, hogy a meztelen női testtel azokat a férfi nézőket is le lehet ültetni a műfaj elé, akik alapjába véve, inkább a másikakat részesítik előnyben. Ezt azért mondom, mert kapunk csöcsöket. Nincsenek takarásban, nincsenek kitakarásban. Láthatjátok a cicibimbókat is, no meg a formás hátsó feltáját is.

A problémám az, hogy több negatívumot tudok felsorolni, mint pozitívumot. Egyedül Mark Pellegrino-ra nincs panaszom, aki tényleg kimagasló alakítás nyújt, illetve ő áll a legközelebb az eredeti produkcióban feltűnő karakterikréhez, akit Jason Watkins alakít. Nagyon kiszámíthatóak a húzások benne, kliséket nem tették félre. Az új nézők könnyedén megkedvelhetik, hiszen viszonyítási alap híján nézhető és élvezhető, de ha minőségre akar valaki rámenni ezen a területen, akkor inkább maradjon a BBC Three kínálatánál, mert ha 6 epizódos is egy évad, de sokkal ütősebb és összeszedettebb, legalábbis az első két rész után így vélem.

(Egyébként, az AXN Player-ben nézhető lesz az amerikai premiert követően a pilot rész feliratosan SD és HD minőségben 30 napon keresztül.)