A FOX-hoz hasonlóan az ABC sorozatait is szeretjük, elvégre a kísérleti jelleg itt is adott igen csak gyakran. Jó példa volt erre a 2011/12-es szezonban a Revenge, ami ha úgy tetszik a high-concept sorozatokat, a kertvárosi drámát és a soap-ot vegyítette össze. A végeredmény persze felemás lett, de úgy nagy átlagban a nép is szerette. Feltéve persze, ha túl tudunk lépni a sorozat kötelező rigolyáin. Gondolom, nem vagyok egyedül, amikor azt mondom Mike Kelley sorozata tipikusan 1 évados koncepcióban lenne életképes, sőt a készítők az előző évados zárással erre még rá is kontráztak. Éppen ezért kissé hitetlenkedve vágtam bele a folytatásba, részről-részre kivárva, hogy akkor mégis hogyan tovább?

A 2. évad ugyancsak vergődő tendenciával nyitott, de szerencsénkre ezt gyorsan leküzdötte a sorozat. Kvázi a premier ráment a kötelező alapozásra. Gyorsan megbarátkoztunk a cirka 1 éves időugrással, a megváltozott kapcsolati rendszerre és a módosult célkitűzésekkel. Egyetlen részben sikerült a kötelező klisé mennyiséget hozni, ami jelen esetben remek húzásnak bizonyult. A folytatásban ugyanis szemmel láthatóan dübörgött az írók szekere. Olyannyira, hogy a 4. részben látott cliffhanger rendesen gatyába is rázta a fanyarkodókat. 4 rész alatt folyamatosan záporoztak a konfliktusok, nincs egy szusszanásnyi idő sem. A feszes tempó sokszor kapkodónak is tűnhet, de a feszültség minden szinten egyenletesen lett kidolgozva.

Ha úgy vesszük, az évad eddigi felében a drámai vonal sokkal jobban dominál, a soap elemek mintha kezdenének háttérbe szorulni. Természetesen azért mindig akad pár karakter, aki látványosan megússza a dolgokat (helló Victoria). Az időugrás és a drámaiság következményeként tudható be a karakterek korrekt árnyalása is, így végre nem egy romantikus regénynek tűnik a casting ok-okozati mátrixa. Ems példának okáért sokkal keményebb, a szociopata hajlam még jobban érvényesül és még a morálismerengés is alább hagyott. Nolan is érettebb vagy legalábbis életrevalóbb, mint az 1. évadban. A Grayson családon belüli intrika pedig sokkal szembeötlőbb.

És ami a legszebb, hogy a mellékági karakterek is nagyobb szerepet kaptak. Declan továbbra is idegesítő persze, de a mostani story line-ja mégis izgalmas és feszültséggel teli. Akárcsak Amanda terhessége vagy a Jack-hez fűződő viszonya. Ráadásul a 2. évad bővelkedik az Amanda – Emily kollaborációban, amiben eddig mind a két félre érzékenyen hatott. No és persze nem szabad elmenni az új szereplők mellett sem, akik ugyancsak jól vették az első akadályokat. Padma egyelőre bájos, Nolan-nak még a végén bejön az élet, de tutira veszem, neki is lesz valami sötét titka. Aiden már most borzasztóan irritáló sidekick, ami ez esetben jó pont. Barry Sloane (Hollyoaks) nem egy színészóriás, de a keményvonalas macsószerepkör azért megy neki. Biztosra veszem, az írók nem csak öntörvényűen írták bele. JR Bourne pedig megbízható Titus Welliver pótléknak bizonyult a rejtélyes badass szerepkörben.

Már csak tényleg a felületes flashback betétekkel kellene mit kezdeni, elvégre eddig sok értelmüket nem láttam. Ugyanez vonatkozik a chemistry-re is, ami mondhatni nincs is a szereplők között, ellenben az írók rendszeresen építenek rá. Na és persze ott van még az irritálóan ostoba narráció, ami szimplán csak hosszú és zavaros merengés a semmiről. Ezt leszámítva a Revenge az eddig megtekintett 4 rész után ott folytatta, ahol az előző évben abbahagyta.

Mike Kelley úgy tűnik végre révbeért, elvégre hosszú idő után van egy nem 1 évados sorozata a Revenge személyében. Már a Swingtown és a The Beautiful Life: TBL esetében is érezni lehetett a drámai felhangot és a minőséget a munkáiban, amik megfelelően vegyítve egy kábeles adón igazán jól is működhettek volna. És hát ugyanez a helyzet a Revenge esetében is, elvégre a meglepően erős kezdést egy felemás megítélésű évad követett igen csak hullámzó minőséggel. Pedig a komoly átívelő szál és az impozáns szereplőgárda, valamint a több szálon futó történet más mivel kecsegtetett.

Kelley sorozata egy modern köntösbe öltöztetett Dumas adaptáció, amit sajnos idővel teljesen átitatott a Desperate Housewives felületes rejtély központúsága és sznobizmusa. Pedig valljuk be az alapkoncepció igen csak tetszetős, nem mostanában volt példa klasszikus bosszúhistóriára network adón. Éppen ezért a kezdeti revenge of the week szerkezet is meglepően életképesnek bizonyult. Maga a sorozat viszont mégsem erre a formátumra volt felépítve, hanem egy flashforward betétre, amihez a 15. rész környékén jutottunk el. Az évad hátralevő részét pedig, ha úgy tetszik a következmények boncolgatása tette ki. Látszólag a 3 idősík viszont mégsem működött hosszútávon, lévén valójában csak 2-ről beszéltünk szinte végig. Abból is a flashback betétek igen csak hevenyészetek voltak, kivétel persze a teljesen erre a megoldásra felhúzott rész a szezon végén.

Ezzel szemben a jelen eseményei szinte végig izgalmasak és lebilincselőek tudtak maradni, igaz a fall finale-t követően egyfajta törés volt tetten érhető. Érezhetően minőségvesztés következett be, ami nagyban az elhatalmasodó soap attitűdnek is volt köszönhető. A romantikus eltúlzások, sablonos fordulatok és a bármi megtörténhet elv szép lassan fű alatt teljesen átvette az irányítást, ezáltal teljesen más mederbe terelve a sorozat légkörét. Viszont még a legnagyobb negatívumok között is érdemes megemlíteni, hogy a „bosszú” áldozatai rendre visszatértek, mi több szervesen bele is épültek a folytatásba, melynek keretében a „senki nincs biztonságban” elv végig a sorok mögött lüktetett.

Karakterek szintjén ugyancsak nem sikerült valami combosra a sorozat. Persze ígéretes karaktere rendre akadtak, de sajnos így vagy úgy, de idővel mind elsoaposodtak. Emily VanCamp természetesen kiegyensúlyozott a bosszúra szomjas szociopata szerepkörében, könnyű is volt vele azonosulni, ami nagyban hozzájárult a sorozat addikciójához.  Ellenben az évad végére teljesen hitelét vesztette, mintha a bosszú íze már korántsem lenne olyan ízes, mint a szezon elején. Plusz a narrációja mindvégig kritikán aluli és elcsépelt, sőt amolyan öntömjénezésnek is beillett. Komolyan, ehhez képest a Criminal Minds idézgetései igazi felüdülésnek számítanak. Ellenben a rideg elegancia és precízség, némi finoman burkolt eyecandy metódussal elvitathatatlan pozitívuma az egész évadnak.

A szereplők közül továbbá még Madeleine Stowe-t (Raines) tudnám kiemelni, aki az utóbbi idők egyik legemblematikusabb bitch-karakterévé lépett elő Victoria Grayson szerepében. Igaz szemmel láthatóan az írók végig próbálkoztak a karakterének az árnyalásával, bár ez nem mindig jött össze. Gabriel Mann (Mad Men, The Avengers: Earth’s …) Nolan szerepében ugyancsak ígéretes húzásnak bizonyult az elején, de sajnos a karakterével látványosan nem tudtak mit kezdeni a folytatásban, így a kezdeti sidekick gyorsan önmaga paródiája lett. Ez a karakteridegen erőlködés volt érezhető Henry Czerny (The Tudors) esetében is, aki a Grayson család fejéből lett egyik pillanatról a másikra egy sunyi, manipulatív férj, hogy az évad végére aztán főgonosszá lépjen elő. Egyedül talán csak a Charlotte – Declan kapcsolat hozta azt, amit elvártunk tőle, igaz Connor Paolo-nak még mindig nem esett le, hogy nem a Gossip Girl-ben húzza az igát. Christa B. Allen ezzel szemben könnyedén lehet a jövő egyik nagy eyecandy üdvöskéje.

Összegezve tehát azt kell, mondjam a Revenge egy korrekt iparos munka, de semmi több. Ígéretes, van benne még mindig bőven potenciál csak sajnos a szokatlanul erős soap beütés mindezt idővel úgyis leépíti. Erre volt jó példa a végső cliffhanger is, ami végérvényesen is nyilvánvalóvá tette, hogy bizony az írók mindig a könnyebb utat választják. Ettől függetlenül viszont jár neki a guilty pleasure plecsni, bár ez nagyban a még mindig tündéri Emily VanCamp érdeme.

Elővettem a süllyesztőből a Revenge-et. Tetszik tudni tavaly ősszel nem értem el a pilot végére. 15 perc tájt megelégeltem valamit, fogalmam sincs mára, hogy mit, és inkább eltettem „télre”. Azóta sok minden történt. Tess jobban haladt vele. Félévad kritikáját ajánlom azoknak a figyelmébe, akik előrébb járnak, mint én. Jól olvastátok a címben, három epizód után összegezném a látottakat. Mennyire működik a Pretty Little Liars-ség országos tévén, mert valahogy csak az ABC Family veteránná érő drámáját juttatja az eszembe. Ez persze nem baj, sőt aki nézte utóbbit, azoknak a köztes időszakra ajánlgatnám.

A történetre nem térnék ki külön. Tess minden összefoglalt a pilot összegzőjében. Azt azért kihangsúlyoznám, hogy ismételten átéltem azt, amit tavaly. Ugyanannál a jelenetnél mondtam azt, hogy most szívem szerint kikapcsolnám a fenébe, mert valahogy a-a… De miután átestem a ló túloldalára, és hagytam magam a „lavinával sodródni” a rész végén mosolyra mozdult a szám széle. (Hoppá, mi ez a fordulat?!) Egy mondat kellett mindössze: „Ahogy korábban is említettem… ez a történet nem a MEGBOCSÁTÁSRÓL szól!”. – Ezzel a készítők lekenyereztek, és döntöttem a Revenge folytatása mellett. (Magyarázat: az az ember vagyok, aki szereti, ha olykor a „rossz” nyeri a háborút, még ha a „jó” csatát is nyer. Gondoljunk csak az Omen filmsorozatra, ahol bizony nem a jó jött ki győztesen, de hozhatnék mást is.)

Kezdődjön a bosszúhadjárat. A bosszú már pedig édes – bárki bármit mond! Kicsit agyaltam is, hogyan akarják az írók hétről hétre meglepni a nézőket. A kezdésben hoztak egy csavart. Láthatunk egy gyilkosságot, majd visszaugranak az időben és a részvégére nem érünk el a jelenkorig. Ez számomra új. Nagyon merész, ám nagyon ígéretes húzás, amit tényleg díjaznom kell. A Revenge bizony időben fog ugrálni, ami lehet eltántorítja a nézőket, de pont ez fog maradásra szólítani, hiszen az egész akkor fog a legnagyobbat ütni, amikor összeérnek a szálak. (Azaz reméljük!) Ezzel a tudattal vágtam bele az 1×02-03-as epizódba együlőhelyemben.

A sorozat legnagyobb problémája, magamból indul ki: sajnos a szívemen kell viselnem az életciklusát, mivel azzal a bizonyos mondattal megbabonáztak, megvettek kilóra. Ennyi elég volt, hogy egy új nézőre tegyenek szert. Aggódom is érte, hiszen olyan összerakott előzményt kell mutatniuk, ami megdönthetetlen. Nem volt kérdéses, hogy Amanda ellen nyomozást fognak indítani, ahogy az sem, hogy lesznek olyan emberek, akiknek fel fog tűnni az álca.

Kezdjük előbbivel. Ugye mindenki észbe kapott, hogy egy tökéletesnek tűnő (hisz olyan nincs, vagy legalábbis nagyon ritka) bűntettnek a kivitelezéséhez több hónap, több év szükséges. Ha valahol nyomot hagysz, az visszakereshető, és egyből bukott a mutatvány. Másrészről, az időben lévő tényeket alá kell támasztanod. Minden úgy kell csinálni, mint ha az az életed egy szelete lett volna, közben pedig pontosan az álcádat építi fel. Azonban néha az álca egyeseknek áttetsző. Itt jön a második fele az egésznek: a lebukási rizikó. Lesznek olyan emberek (vagy állatok), akik felismernek; illetve sok-sok kíváncsi természetű alany.

Lassan a végjátékhoz közelednek a jenkik. Én pedig csak most kezdtem bele. Valahol vicces, hiszen újra benyelt egy „adjunk neki egy második esélyt” kockázat. Örülök neki egyelőre, még ha sok rosszat is hallottam a folytatását illetően. A kíváncsiság bennem van. Az, hogy hogyan akarják részről részre fenntartani a nézői buzgóságot, amivel az unalmukat háttérbe tudják helyezni, míg az izgalmat előtérbe. Az időbeli ugrálgatást pedig csak ismételném: jó döntés volt. Nyár végére befejezem, addig marad a lassú heti nézés, vagy amikor időm telik rá.

A szezon meglepetés sorozata nálam a Revenge, ami szép lassan kezd a korai kertvárosi soap-drámából átfordulni egy igényesebb guilty pleasure irányba. Pedig anno ősszel nem sok esély láttam rá, hogy Mike Kelley érdemleges bosszúhistóriát fog készíteni nekünk egy network adóra. Hát jelentem összejött, az öreg neve tényleg garancia a minőségre.

A Kelley vezette írói kollektíva igen csak jól strukturált forgatókönyvvel állt elő hétről hétre, ami kellő izgalmat és feszültséget tartalmazott, holott mindvégig tiszta sor volt az események kimenetele. Emily bosszúja így vagy úgy, de mindig beteljesedik, ami részben a formátum gerincét is adja. A revenge-of-the-week felállás kissé lecsupaszítottnak tűnhet, elvégre mélyenszántó flashback betétekkel nem találkozhatunk és hát a karakterizációt is jobbára a soap elemek szövik át, de érdekes mód mégis működik. És véleményem szerint itt jön be a képbe a guilty pleasure mentalitás.

Az addig oké, hogy már önmagában a Hamptons-i környezet is remek atmoszférát gerjeszt, de az egészet igazából Emily mérnöki precizitással megtervezett bosszúhadjárata adja el. Merthogy a nép bizony szomjazik a bosszúra, még ha azt egy angyali babapofi mögé bújt érzelemmentes szociopatától is kapja meg. Kelley-éket nem rántotta be a gépszíj és nem ragadtak le a standard procedural sémáknál. Helyette olykor-olykor kissé belepiszkálnak a gépezetbe, nehogy már minden simán menjen ugye. Ez a mesterkélt feszültség gerjesztés viszont sokszor többet árt, mint használ, elég csak a Nolan karakterén csattant dolgokra gondolni.

A mellékszereplőknél és az ő történeti egységüknél már koránt sem látunk olyan fene nagy műfaja egységet. Itt sokkal inkább a modernizált soap motívumokkal találkozhatunk, amik ugyan lengék és felszínesek, de még bőven abban a kellemes tartományban szerepelnek, hogy minimális szinten megérintse a nézőket. Ilyen ugye Declan és Charlotte kapcsolata vagy a Grayson szülők nagy kakaskodása.

Ami viszont kétségtelenül eladja a sorozatot az a remek casting. Emily VanCamp egyszerűen tökéletes választás volt a szerepre. Kellően dekoratív, kellően bájos, de mindezek mellett egy érzéketlen dög is, akiből simán kinézek e fajta intelligenciát és eltökéltséget. Gabriel Mann pedig tökéletes cinkos társ mindehhez, igaz az ő karakterjátéka néhol igen csak túljátszottnak hat. A többiek könnyedén hozzák a tőlük elvárt modernkori soap attítüdöket, kínosan ügyelve rá, hogy még véletlenül se tűnjenek jellegtelennek.  És ha már ennyire szóba került a soap vonal, akkor mindenképpen ki kell emelnem Ashton Holmes-t is, aki Tyler-ként az utóbbi évek egyik leginkább tenyérbe mászó szarkeverő szociopatája volt. Sajnáltam is, hogy a készítők nem tudtak mit kezdeni vele hosszabb távon.

És valljuk be igaz ez még oly sok másra is. Ott volt példának okáért Margarita Levieva, aki simán lehetett volna egy igazi nemezis, de a készítők itt sem mertek kockáztatni. Sorra hagyták ki a kínálkozó helyzeteket és választották a könnyebbik utat. Igaz, azt legalább nem a szokásos hevenyészett 10-20 perces író klisékkel tették.

Tehát akar hogy is nézzük bőven akad kivetnivaló a Revenge kapcsán, de akármennyire is szeretném lehúzni a sárga földig nagyon nem megy. Az ok egyszerű, a guilty pleasure életérzés remekül működik benne. Folyamatosan azt adja, amit elvárunk tőle, kellően színvonalas tálalásban és mérsékelten lebilincselő kikacsingatásokkal. Már csak az a kérdés, hogy ezt a szintet a készítők tudják e tartani a zárásig?

Miért van az, hogy az ABC zsigerből meg tudja fojtani a legígéretesebb alapkoncepciót is a bődületesen elnagyolt és görcsösen erőltetett kortárs soap attitűdjével? A Revenge ugyanis tipikusan az a sorozat, amiből egy másik csatornán életképes bosszú históriát kapnánk, de itt sajnos megint csak a Desperate Housewives óta sztenderdnek bizonyuló berögződések érvényesültek.

Az alaptörténet pedig jó, modernkori Dumas klasszikus újragondolása női főszereplővel. Emily Thorne a hányatott sorsú fiatal nő azzal a céllal tér vissza egykori lakhelyére Hamptons-ban, hogy megbosszulja édesapja bebörtönzését és halálát. Ebben pedig az édesapjától örökölt mérhetetlen vagyon és egy kétes erkölcsű „társ” lesz a segítségére, no meg az évek során felgyülemlett harag…

Mint már említettem az alapkoncepció ígéretes csak sajnos Mike Kelley sorozata pont olyan kiherélt próbálkozásnak bizonyult, mint a pár évvel ezelőtti Swingtown-ja. A lehetőség adott, a lábai előtt hever, de ő mégis tejesen más irányba viszi el az egészet. Hiába van nekünk 2 párhuzamosan mozgó történetszálunk és egy remek felütéssel megáldott flashforwardunk, ha egyszer képtelen a berögzült kliséktől megszabadulni. Konkrétan a pilot zéró meglepetést tartogatott, sőt minden fontosabb jelenet egymásnak adta a kilincset ezzel mondhatni teljesen kiírva az amúgy is kezdetleges feszültség faktort.

Sablonos történetet csak tovább súlyosbította borzasztóan elcsépelt és elnagyolt karakterizáció, ami egyszerűen üvöltött a romantikus hangvételű túlkapásoktól és az elcsépelt fordulatoktól. 2011-et írunk és lám-lám az ABC még komolyan hisz a fő műsoridős minőségi soap gyártásban, merthogy a karakterek jobbára csak abba  a kategóriába illenek bele. Éppen ezért rendesen fuldoklunk is a karakterszínészektől, amire a legjobb példa Connor Paolo játéka, aki egy az egyben azt a karaktert hozza, mint a Gossip Girl-ben csak itt éppenséggel a lányokat szereti. Szerencsére a főszereplő Emily Van Camp az Everwood és a Brothers & Sisters után már otthonosan mozog a soap-dráma karakterkörben, így ténylegesen az ő formás és kecses vállain nyugszik a sorozat. Persze kiváltképpen vele sem lehetünk elégedettek, de talán még mindig ő az, aki kellő természetességgel van jelen a képernyőn. Ettől függetlenül viszont totálisan hiteltelen a bosszúálló szerepkörben.

Ugyancsak hatalmas csalódás volt nekem Phillip Noyce rendezése is, akitől valami korrekt iparos munkára azért igazán futhatta volna. Ezzel szemben a kreatív tanácstalanság volt a jellemző a munkájára. Hiába a gyönyörű főszereplő és a festői Hamptons, a jelenetek teljesen szürkék és sterilek, feszültségkezelésre meg ne is számítsunk, hacsak a dühöt nem soroljuk ide a flashback betétek igénytelensége miatt.

Akárhogy is vesszük a Revenge egy minőségi soap akarna lenne, ami krónikusan komolyan veszi magát. Csakhogy ezt nem komikusan teszi, hanem vérmesen reálisan, amitől sajnos az egész borzasztóan izzadtságszagú és kiszámítható lesz. Arról nem is beszélve, hogy a fene nagy alapozás mellett mindenre jutott idő, csak a formátum belövésére valamint a történetszálak összefűzésére nem. Ez pedig így 2011-ben szerintem bitang kevés!