A high-ccencept halott és ez vitathatatlan. 2008-ban még tündökölt vagy inkább az utolsókat rúgta, hogy aztán 2012-re teljesen az érdektelenség homályába vesszen. És ennek az érdektelenségnek az egyik kiváltó oka egyértelműen J.H. Wyman lett, aki az 5. évadra teljesen szabadkezet kapott a showrunneri munkálatokban. Jeff Pinkner távozásával sosem látott kreatív hanyatlás következett, holott az 5. évad kezdetén korántsem ilyen ígéretekkel kecsegtettek az írók.

Merthogy a Fringe zárása egy az egyben az írókon ment el, akik az utolsó felvonásra szemlátomást nem tudtak már mit kezdeni a felépített status quo-val. Vagy ha jobban tetszik egyszerűen olyan zsákutcába írták magukat, ahonnan értelmesen már nem tudtak kihátrálni. Ennek az egyik jele volt a közhelyes érzelmekre hatás, ami majdhogynem megfojtotta a finálét. Mintha teljesen elfogyott volna a kreatív spiritusz, holott a 2036-os jövőkép jócskán hordozott magában kellő potenciált. Meghatározó momentumokat lényegében nem is tudok kiemelni, inkább csak halovány próbálkozásokat, pedig még David Fury is besegített pár fontosabb rész megírásába.

Hiába, az évad jelentősrésze csak amolyan helyben tipródás volt, felszínes próbálkozások tucatjával, melyek közül mégis az egyik legrosszabbat választották. Pedig ott volt a 2036-os Fringe Divison elleni merényletsorozat, ott volt Peter személyes vendettája, Walter lelketlen énje, de végül egyik alternatíva sem bizonyult életképesnek. Ellenben az érzelgős időutazás annál inkább! Wyman szemlátomást egymagában már koránt sem bizonyult olyan kreatív erőnek, mint mondjuk egy éve Pinkner oldalán és erre azt hiszem rá is jött. Jól példázza ezt a klasszikus húzások folyamatos majmolása, melynek fényében az 5. évad amolyan retrospektív érának is beillene. A nevetségesen olcsó és mesterkélt kapcsolatgyártást nem is említve. Az hétszentség, anno Abrams és a többiek nem ebben a koncepcióban gondolkodtak! Mint ahogy az is biztos, nem húztak volna fel egy évadot arra, hogy Walter VHS kazettáit keresgéljék.

Ezzel szemben viszont a casting legalább hozta a tőle elvárható színvonalat, ami nagyban hozzásegített az évad elviseléséhez. John Noble karaktere továbbra is szenzációs, igaz mostanra ténylegesen megfáradt. A kötelezően sziporkázó poénkodás és szétszórtság megvolt, de sajnos az öncélúság is begyűrűzött finoman. Itt az LSD tripekre gondolok leginkább. Peter Jackson és Anna Torv még mindig kellemes karakterszínészek minimálisan érezhető chemisrtyvel, de ezt már megszokhattuk. Szerencsére egyikőjük sem merészkedett a mélydrámák szintjére, amiért külön hálás vagyok. A mellékszereplők közül talán csak Lance Reddick hanyagolása tűnt fel, pedig az öreg Broyles tudott badass feka vezér lenni, ha kellett. Bár ha jobban belegondolok, akkor Jasika Nicole Astrid-ja is kevesebbet sziporkázott évad közben.

A visszatérő szereplők közül egyértelműen Georgina Haig-et tudnám kiemelni, aki igazi meglepetésnek bizonyult Etta szerepében. Sajnáltam, hogy a készítők kihagyták a karakterében rejlő ziccert és inkább csak amolyan mankónak használták a jövővel való barátkozáshoz. Ugyancsak hasonlót tudok elmondani Micahel Cerveris-ről, aki September ként vált ismerté. A karaktere végre értelmet nyert, de sajnos az egész Observer munkásságát feláldozták a fináléhoz vezető úton. A mankó mentalitás itt is érződött! No és persze nem mehetünk el szó nélkül a főgonosz Windmark mellett sem, akit Michael Kopsa totálisan rideg alakítása tett emlékezetessé. Igaz a kezdeti báj gyorsan alábbhagyott és a végére nem lett több egy szürke negatív karakternél. David Robert Jones és Newton tehát továbbra is megdönthetetlen badass faktort képviselnek a Fringe mitológiájában.

Mint már a bevezetőmben említettem a high-concept halott és ez nagyban látszik a Fringe életképtelen és céltalan zárásában. Ezek azok a bizonyos koporsószögek melyeket gyakran szoktam említeni és sajnos Wyman beütötte az utolsót is. Sajnálom ezt az évadot, nem csak nézettségileg volt totális kudarc a FOX-nak, hanem kreatív értelemben is. Bár ha jobban belegondolok a 3. évad után abba kellett volna hagyni ezt a mitológiát, akkor legalább egy majdnem tökéletes The X-Files pótlékot kaptunk volna. Így viszont csak egy hányatott sorsú egykori fanfavorit, amiből korántsem biztos, hogy valaha is kult sorozat lesz.

Mint már ismeretes a 4. évad zárásában a Jeff Pinkner – J.H. Wyman showrunner páros egy korszakot zárt le. Végre minden apró részlet a helyére került a két világgal kapcsolatban, sőt még William Bell elfajzott istenkomplexusa is kibukott. A végeredmény persze egy kissé felemásra sikeredett, de már a cliffhangerrel a tudtunkra adták a készítők, hogy bizony ez koránt sem a vég volt. A vég csak ezután következik és 2036-ban tárul elénk.

Az alapokat ugye a 4. évad 19. részében a Letters of Transit-ban már vázolta nekünk a Goldsman-Pinkner-Wyman trió, akik valljuk be kőkemény jövőképet álmodtak meg. Az 5. évadban aztán immáron már egyedül kell Wyman-nek ezt a víziót tovább vinnie, ami a premier alapján azt kel,l mondjam sikeresen össze is jött. Igaz kissé felületesnek hathat a zéró alapozás és az in medias res kezdés, de ezt simán megtudjuk bocsátani a remek Observer-es inváziónak hála. És természetesen mindezek után ott van még az új főcím is!

Amúgy a sorozat önmagához képest is roppant erősen kezdet, szinte semminemű üresjárat és poénkodás nem volt. Walter abszolút mértékben uralta a képernyőt, ami nagyban volt köszönhető a szokatlanul éles pesszimizmusának is. Végre azt a Waltert kaptuk, akire mindig is számítottunk. Legalábbis úgy tűnt, ugyanis Olivia kiszabadítása Walter szabadságába került, no meg nagy valószínűséggel az épp elméjébe is, bár utóbbit még ne kiabáljuk el.

Wyman szemlátomást az Akiva Goldsman által kikövezett úton halad tovább, ami több mint dicséretes, főleg hogy hosszasan el is időz a részleteken. Így a nyilvánvaló történeti egységen túl megismerkedhetünk egy meglepően realisztikus jövőképpel is, amit immár már az Observerek irányítanak. És ez az ismerkedési folyamat az, ami sokaknak annyira hiányzott a Letters of Transit-ból is. Emellett persze kiemelt szerepet kap a feszültségkezelés is, ami nem egyszer fojtogatóan jól el lett találva. Továbbá finoman adagolják az információt is, így okosan kiküszöbölve a túlzott misztikus hatást is. Egyértelműen látszik, hogy Wyman teljesen más irányba akarja elvinni az 5. évadot ezzel az okos építkezéssel. Ennek első jele mindenképpen a remek feszültségkezelésben és az elkeseredett harc ábrázolásában keresendő, ami így együtt egy a sorozat hangulatához is képest meglepően komor atmoszférával párosul.

Ugyancsak üdvözítő, hogy jelen állás szerint fordult az alapkoncepció, vagyis a Fringe Division lett az ellenség. Ráadásul felületesen ugyan, de szemtanúi lehettünk az első támadásnak is ellenük, igaz ez még koránt sem az a szint volt, amit elvárnánk. Na de majd, ha Walter áll a támadások mögött! Bevallom a sorozat kezdete óta vártam erre a csavarra és most végre itt van.

A remek scripten túl továbbá ki kell emelnem a Miguel Sapochnik-Jeannot Szwarc páros kiváló vizuális érzékkel megálmodott rendezését is. Ennyi közeli képet ilyen pazar megvilágítással rég nem láttam, ráadásul a képsorok maximálisan visszaadták azt a reménytelenséget, amit a script is sugallt. Megkockáztatom az utóbbi évek egyik legjobb nyitányával volt dolgunk technikai szempontból legalábbis.

A nagy kérdés persze már a Letters of Transit kapcsán is az volt, miként fog a már megszokott kollektívába beilleszkedni Georgina Haig? Peter és Olivia jövőbeli gyermeke azt kell, hogy mondjam eddig telitalálat. Az ausztrál színésznő remekül hozza az érzelmileg tétova kemény csajt, miközben a kötelező eyecandy mivoltjából sem enged. Tisztára, mint egy újabb Anna Torv és még a baltával faragott mimikai érzékük is hasonló. Amúgy itt emelném ki, hogy az írók okosan nem mentek bele a kötelező családi ömlengéses klisétengerbe, ami kifejezetten dicséretes lépés volt. Joshua Jackson és Anna Torv éppen ezért hozták is a kötelezőt, igaz Jackson játéka sokszor üresnek és felszínesnek hatott. Hiába, a bagázsból talán nála érezhető a legjobban az évek nyújtotta rutin, de ez anno a Dawson’s Creek-nél is így volt. Ellenben John Noble továbbra is magasan a legjobb volt, dacára annak is, hogy megint Walter emlékei után kell kajtatnunk. Az elkeseredettség és a csalódás viszont nála volt a leginkább érezhető, akárcsak a zenei betétbe oltott halovány remény is.

Összegezve tehát a Fringe szintet lépett, ami végre jókora minőségbeli ugrással is párosult. Egységes koncepcióról persze még nem tudunk beszélni, de bízzunk benne, hogy Wyman fejében már összeállt a záró akkord. Mindenesetre az eddigi újítások egytől egyig betaláltak, szóval reménykedhetünk egy méltó zárásban is.

A remekbe szabott 3. évad és persze a sokkoló záró képsor után azt hiszem a Fringe, mint széria elért a csúcsra. Jeff Pinkner és J.H. Wyman kreatív vezénylete alatt az írói stáb maximálisan kizsigerelte a sorozatban rejlő potenciált, miközben alaposan sikerült túlpörgetniük azt a bizonyos hype gépezetet. És sajnos pont ez a csúcsra járatás bosszulta meg magát a 4. évadban, elvégre a páros minden igyekezet ellenére nem tudott felnőni az önmaguk által támasztott elvárásokhoz. Kínosan szólva, nyomtak egy defektes cápát.

A 3. évados finálét követően ugyanis érezhető változásokat kellett meglépniük a koncepcióban. Peter ál-„kiírásával” kvázi egy minimalista reboot-ot vezettek be, ami ugyan nem vette semmibe az előző évadok történéseit, de azért az új irányvonallal össze nem egyeztethető történésektől ilyen-olyan módon megszabadultak. Magyarán önös alternatívagyártásba kezdett az írói kollektíva. Éppen ezért cseppet sem volt meglepő a felszínes és random cselekményvezetés. Persze utóbbival lehetne vitatkozni, elvégre az új nézőknek is kellett némi csontot dobni.

Where is Peter Bishop?

Így a szezon eleji kardinális kérdés jobbára csak a sorozat hátterét színesítette, míg az érdemi dolgok Lee ügynök evilági létének megalapozását szolgálták. Szó se róla Seth Gabel most is remek munkát végzett, de sajnos minden erőlködése ellenére sem vált belőle egy életképes Peter utód. Így aztán mivel a két világ már együtt dolgozott jobbára a Peter hiányérzete tartotta fent a sorozatszintű feszültséget, ami egy kissé fájó pontnak bizonyult.

Peter visszaírásával aztán a helyzet csak tovább romlott, ugyanis az írók minden igyekezetük ellenére sem tudtak megbírkozni a kreatív elvárásokkal. A sorozathoz képest a minőség meglepően ingadozott, nehéz kimondani, de koncepciótlanná vált. A régi titokzatosság és misztikum teljesen kiveszett belőle, ráadásul nemegyszer az írók az önismétlés kétes megoldásához is nyúltak. Mindennek egyetlen egy pozitív kicsengése volt, hogy sikerült visszahozni a 2. évad környékén likvidált David Robert Johnes-t főgonosnak. Jared Harris egyszerűen brillírozott a szociopata tudós szerepkörében, aki egymaga bírt annyi misztikummal, mint az évad 5 random része összesen. Sajnáltam is, hogy a végén az írók mégsem maradtak a kaptafánál a finálét illetően.

Az évad második felére aztán némi minőségbeli változás következett be, ami leginkább az átívelő szálon volt érezhető. Az epizódikus mentalitást felváltotta a szerializáltság, így a kezdetben unalmas és koncepciótlan átívelő szál is némiképp értelmet nyert. Mondhatni végre színt vallottak az írók, egyre világosabbá vált a sötét oldal végcélja. Ehhez aztán egy okos, bár meglepően felszínes folyamatos építkezés társult, ami kvázi a fináléig kitartott. Egyedüli törésnek az alternatív jövőkép bizonyult, amire majd az 5. és egyben utolsó évadot húzzák fel a készítők.

Talán pont ennek a remek víziónak és a finálé gyér alapozásának is volt köszönhető, hogy a zárás végül mégsem szólt akkorát, mint sokan vártuk. Sőt, egyenesen csalódást keltőre sikeredett! Ugyancsak jelentkezett az önismétlés a kreatív fordulatok hiányába, így amikor visszahozták Bell-t már meg sem lepődtem. A hevenyészet romantikus kitérőt Peter és Olivia között pedig egyszerűen nem tudtam hova tenni. Mindemellett az írók kapkodva próbálták elvarrni a legtöbb szálat, aminek megint csak hiteltelenség lett a vége. Most komolyan, a kapott válaszok lennének a sorozat mozgatórugói? Ráadásul mindez végtelenül ömlengős és happy end-re hajazó végkifejlettel lett megspékelve.

They are coming.

Aztán ezzel a mondattal felvázolták a folytatást, én meg csak pilláztam. Akkor effektíve az eddig történésekre megint csak fátylat boríthatunk, hisz az 5. évaddal új főgonoszok érkeznek. Vagy netán egy hevenyészett újabb reboot keretében megint alternatív igazságokra lelünk?

A történet mellett végül még említést tennék a szereplőkről is, akik jobbára hozták a szokásosan elvárt minőséget. Anna Torv továbbra is remek, még ha néha akad is olyan jelenet, ami a meglepett nézésen túl többet is megkövetelne. Joshua Jackson ugyancsak végig hozta a kötelezőt, de semmi többet. Amúgy nála volt a legjobban érezhető, hogy már rutinból tolja a karakterét, ami állítom, hogy pár évad óta semmilyen irányba sem haladt. A sorozat csúcsa továbbra is John Noble maradt, igaz Walter humorérzéke az évad során jelentőset apadt, de ezt tudjuk be az írók töketlenkedésének.

Viszont a vendégszereplői szekció egyenesen parádés volt. Mint már említettem Jared Harris zseniálisan hozta a badass tudós szerepkört, de Leonard Nimoy is szorosan ott volt mögötte, igaz neki a negatív szerepkör nem állt annyira jól. Itt jegyezném meg továbbá, hogy a random vendégszereplők közt is egyre inkább lehetett érezni a minőségi tendenciát, no meg az eyecandy hatást. Elég csak Rebecca Mader karakteres alakítására gondolni a fináléban vagy éppen Samantha Noble remek fricskájára az apjával a St. Claire-ben.

Összességében viszont azt kell, mondjam keserű szájízzel sikerült búcsúznom a 4. évadtól, ami igaz tartogatott pár emlékezetes pillanatot, de végső soron is nem tudott felnő a 3. évadhoz. Sőt, egyre inkább az az érzésem, hogy innen már csak lejjebb lesz.

Rögvest az elején fussuk le a kötelező sztereotip köröket, miszerint a Fringe 3. évadja hihetetlen fejlődésen ment keresztül. Az alapkoncepcióval eddig sem volt baj, de végre a 3. évaddal a készítők megfogadták az oly sokszor emlegetett kritikákat és a főszálat kezdték el erőltetni a standalone részekkel szemben. Ennek és a szokatlan formátumnak (1 rész a mi világunkban, 1 rész az alternatív világban)köszönhetően egy igen komplex szerializált sorozatot kaptunk a félidőre, ami roppant magasra is helyezte a mércét.

Aztán a mid-season visszatérés kissé lehűtötte a kedélyeket, ellenben elkezdtek kibontani nekünk két újabb átívelő szálat. Szemlátomás a Jeff Pinkner showrunner vezette kompánia nem szűkölködik a kreatív hajlamban és ezt részről részre sikerült is bizonyítaniuk. Bevallom kissé aggódtam az alternatív világ hanyagolása miatt, de most kivételesen volt miért izgulni a mi világunkban is.

Az évad második felvonása roppant döcögősen indult köszönhetően a Peter és Olivia közti romantikus szálnak. Szemlátomást a készítők próbálkoztak, de végül mégsem volt meg az a bizonyos átütő élmény. Az ok pedig totálisan egyszerű, nincs semmi chemistry a két főszereplő közt. Arról nem is beszélve, hogy kettejük románcát az évad második felére hihetetlenül túlmisztifikálták. Mondhatni egy az egyben köréjük építették a világok pusztulását, ami egy kissé cinkes.

Szerencsére a romantikus maszlag közben akadt pár remekül felépített és merész témát feldolgozó standalone rész is. Jobbára ezekben kanyarintottak némi játékidőt az egyik új átívelő szálnak, vagyis az Első Embereknek és annak a bizonyos gépezetnek. A szál hihetetlen lehetőségeket rejtett, melyeket roppant okosan és kimérten adagolta nekünk. A Reciprocity-től megtett út a The Last Sam Weiss-ig igen csak impozánsak bizonyult, hatalmas témát ölelt át, ami számos apróbb kérdést is a helyére tett. Köztük a 2. évad óta tartó nagy talányt is, miszerint ki pontosan az a bizonyos Mr. Weiss.

A készítők nagy dobása viszont mégsem ez a szál volt, hanem a „soul magnet” éra, ami ugyancsak több részt átölelt és szervesen illeszkedett az Első Emberekhez is. Igaz William Bell visszahozása sokaknál keserű szájízt hagyott, de én mégis csak örvendeni tudtam neki. Egyrészről ugye ott volt Anna Torv parádés alakítása Belly ként, másrészről pedig az animációs betétekkel tarkított Lysergic Acid Diethylamide című rész is igen csak betalált, még ha nyomokban erős Inception utóíze is volt. A lezárás pedig kissé beteg, talán kicsit paradox, de legalább van rá esély, hogy Belly visszatérjen.

Sajnos az Első Emberek szál vége már koránt sem ennyire rózsás. Tiszta sor volt, hogy végén Peter beüzemeli a gépet, az odáig vezető út is remekül lett tálalva, így a The Last Sam Weiss simán beillett volna szezon/sorozat zárásnak is. Viszont ahogy lenni szokott Pinker és az írók megint csavarintottak egy nagyot és a jövőbe repítettek minket a The Day We Died című részben. A gond csak az volt ezzel a vízióval, hogy roppant csapongó volt és hemzsegett a logikai hibáktól. Ez sokkal inkább egy elfajzott alternatíva demonstrációja volt, amiről mind tudjuk, hogy sosem valósul meg. Önmagában már Walter ötlete felborította logikát, el is vesztettem a fonalat. Ellenben a végső sokkolás, vagyis a cliffhanger istenesen ütött, bár bevallom, nem tudom hova tenni. Mindenestre az íróknak megint nincs könnyű dolguk.

Végezetül pedig essék némi szó az olyannyira hanyagolt alternatív világról is, ami hihetetlen oktán számon pörgött végig. A jobbára standalone részek okosan és frappánsan lettek felépítve. Önmagukban is szórakoztatóak voltak, de amikor behozták Walternatív és BOlivia feszült kapcsolatának a boncolgatását irdatlanul felpörgött az egész. BOlivia terhessége kissé túlzás volt a számomra, ellenben Anna Torv itt is brillírozott. Akárcsak a csapata, sajnáltam is, hogy a Charlie-Lincoln páros az évad ezen felébe jegelve lett, pedig tényleg hatalmas potenciál rejlett bennük. A másik érdekes momentum Walternatív lelki vívódása, majd pedig totális átállása a sötét oldalra volt.  John Noble újfent bebizonyította, hogy ugyanazt a karaktert több féleképpen is el tudja játszani, kellően tud drámai, aggasztó és humoros lenni, így bátran kijelenthetjük, hogy simán egyedül is elvinné a sorozatot. Joshua Jackson meg… Joshua Jackson volt. Hozta a kötelezőt, de semmi több, ellenben azt el kell ismerni, hogy cefetül tud azonosulni a karakterével.

Minden csapongása és hibája ellenére is az évad 2. fele korrekt kikapcsolódást nyújtott. Izgalmas volt, feszült és kellőképpen lebilincselő is, még ha egy kicsit csúcsra is járatták a készítők. Bevallom nem minden az elvárasaimnak megfelelően alakult, az a fene nagy WTF momentum végig kilátásban volt, de sajnos mégsem jött el. Tudjuk ezt be a görcsös akarásnak, lévén a FOX a pénteki halálnapra száműzte a szériát, ahol cseppet sem rózsás eredmények mellett végül is túlélte a szezont. De mondom, még így is az eddigi legjobb Fringe évadot láthattuk, még ha az évad elejéhez képest egy kicsit lejjebb is adtak Pinknerék a színvonalból.

Az ugye jelenleg tiszta sor mindenkinek, hogy a Fringe idei évadja hatalmasat dobbantott és nem csak írói, hanem kritikusi szinten is. Ez a dupla történeti egység, a heti váltások és a szokatlanul hosszúra nyúlt átívelő szál végül is nagyban hozzájárult,hogy a Fringe végre elfoglalja az őt megillető helyet a nagyok közt.

Na ezután a remek fél évad után döntött úgy a FOX, hogy a pénteki halálnapra száműzi a sorozatot, ahol az évek során olyan klasszikusok múltak ki, mint a Terminator – The Sarah Connor Chronicles vagy a Dollhouse, és akkor a nagy klasszikusokat nem is említettük még. Egyfajta easter egg-nek is felfogható a visszatérő epizód címe a FireFly, ami ugye 9 éve volt nagy közönség kedvenc, majd vérzett el a pénteki napon. Szerencsére jelenleg nem úgy fest, hogy a történelem megismételné magát, elvégre a sorozat 1,9-es demót hozott, ami ugye jobb, mint a csütörtöki slotban vetített utolsó részé, másrészt meg a FOX eddig programjai rendre 1,2-es ratingot szoktak hozni, szóval ha ez az eredmény kitart, akkor hosszútávra tervezhetünk. Állítólag a FOX-nál is hasonlóra jár a kerék, de ne kiabáljuk el!

A viszonylag remek nézettség és a majdnem hibátlan felvezető viszont sajnos mit sem tudott segíteni most, ugyanis a mid-season premier szimplán unalmasra sikeredett. Ebben persze nagy szerepe volt az új történeti egységnek, amit még nem sikerült teljesen felvezetni. Anno még decemberben a cliffhangerben ejtettek el a készítők némi morzsát és végső soron is csak ezt folytatták most is. Azonban Pinkner és Wyman scriptje koránt sem volt annyira izgalmas és lebilincselő, mint az alternatív univerzumos szál. Az egész egy szimpla pillangó effektus volt, kicsit túlmisztifikálva és nyögvenyelősen beépítve az eredet történetbe.

Egyrészről az átívelő szál még roppant kiforratlan, továbbra sem tudni semmi érdemlegeset az Observer éráról, így pedig perspektíva nélkül rohadt nehéz WTF momentumokat szállítani. Persze Peter esetleges jövőbeli halálát megint előrevetítették, de ezzel ennyi is volt a WTF metódusnak. Karakter ábrázolás terén is egy helyben totyogunk, bár úgy fest Olivia szíve kezd meggyengül. Mellesleg, mintha a készítők Anna Torv-ot pihenőre küldték volna, ugyanis az elmúlt két részben igen csak tartalék lángon muzsikált. Viszont a mostani vendégszereplő Christopher Llyod egyszerűen zseniálisan volt, akár csak az aprócska Twin Peaks easter egg, ami elsőre nem biztos, hogy kibökte a szemünket.

Végérvényesen is a Fringe visszatért és sikeresen vette az első pénteki akadályt. A nagy matek persze nem most dől még el, de ha a következő 2-3 hétben nem lesz drasztikus esés, akkor nyert ügye van a sorozatnak a jövőben. Már csak a készítőknek kellene összeszedniük magukat, ugyanis ez most érzésem szerint kevés volt. Szó se róla, remek átívelő szál van megint kilátásban, de azért a jövőben ezért az 1,7-es demóért pár WTF momentumot is szállítani kellene.

Minden jelentősebb orgánum megírta már, hogy bizony a Fringe ismét szintet lépett a kult státusz felé. Ugye 3 éve mindenki a sorozat generálta hype tengerben fuldoklott, amit aztán követett a közepesen standalone metódusba taszított folytatás. Sokan már akkor temették a sorozatot, lévén teljesen érezhető volt a történetvezetésen a FOX fejeseinek a belepofázása. Aztán Jeff Pinkner showrunner hirtelen beintett a népnek és leszállította, a majdnem tökéletes 3. évadot, ami eddig bizony nagyon ott van a kult 1. évad nyomában.

Az írók és persze a showrunner is okulva a kritikákból végre rájöttek, hogy hajdanán egy „high-concept” sorozatot adtak el a népnek, meglepően korrekt átívelő szállal, így sokkal inkább azt kellene erőltetniük és nem a FOX által megkövetelt standalone érát. Éppen ezért fogták a 2. évados cliffhangert, ami irtózatos WTF momentummal bírt és egy az egyben folytatták a 3. évadban. Mégpedig kronológiai sorrendben, mindennemű csapongás nélkül, így jött létre a rém egyszerű koncepció, egy rész ezen az oldalon, egy rész a másik oldalon és kéthetente, amikor összeáll a kép ordenálé nagy szájtátás a látottak előtt. Mindezt megkülönböztet főcímmel. hogy az értelmileg inkorrekt nézők is tudják mi a dörgés.

Az egyik héten a kék főcím alatt BOlivia keverte a lapokat Peter és az egész csapat félrevezetésével, míg rá egy hétre jött a piros főcím, ahol is Olivia próbálta meg visszakapni az emlékeit, miközben Walternative kísérletek teljes tárházával próbált rájönni Olivia képességének a titkára. Szerencsére a készítők tudták, hol a határ, így nem húzták el egyik szálat sem, így a 7. rész végére szépen minden a helyére került, hogy aztán a 8. részre elszabadulhasson a pokol.

Ez volt az a bizonyos kiskapu, amit Pinkner sikeresen kihasznált, elvégre az átívelő szál folyamatosan képernyőn volt, amit aztán sikerült okosan párosítani a standalone ügyekkel. Ez a kettősség aztán egész korrekt lépésekben nyilvánult meg, ami leginkább a színészekre rótt jelentős terhet. Itt főleg Anna Torv-ra gondolok, akinek a játékát eddig a megelőző évadokban rendszeres kritika érte. Most viszont tényleg sikerült felnőnie a szerephez, még ha a két karakter néha soknak is bizonyult a számára. Nem úgy John Noble-nek, aki parádésan hozta Walternative szerepét is. Számomra a legnagyobb öröm viszont mégiscsak Kirk Acevedo (Charlie Francis) visszahozása volt, aki még ugye valamikor a 2. évad elején írtak ki a sorozatból.

És ha már kiírás, akkor meg kell említeni, hogy a készítők már megint nem bírtak magukkal és likvidáltak egy újabb cool bad-ass főgonoszt Newton személyében. Sebastian Roche játéka végig egy üde színfolt volt, de végül is látványosan nem tudtak mit kezdeni a karakterével, így nevetséges mód likvidálásra került. Amúgy nem értem ezt a metódust, hisz a Fringe az egyik legjobb sorozat a főgonosz gyártásban, de valahogy egyik karaktert sem sikerült eddig az íróknak tovább vinniük.

A 9. részre aztán újra előtérbe került a standalone metódus, de valljuk be erre számítani lehetett, elvégre 8 héten keresztül foglalkoztak az átívelő szállal. Meg hát végre valami sokkolót is kaptunk, hisz ebben verhetetlen a sorozat.

A nagy kérdés persze továbbra is az, vajon mit hoz a sorozat? Sok kérdést megválaszoltak az alkotók, relatíve a szálakat a helyükre rakták, így jöhet akár az újabb részenkénti építkezés, amit az eddigi évadokban is már megszokhattunk. Bár Jeff Pinkner kijelentette, hogy foglalkoznak még a másik oldallal, ami azért bizakodásra adhat okot. Meg aztán ott van még a cliffhangerben igen csak megnyomott Observer szál is, elvégre a figyelőket sem mostanság láthattuk. Részemről Walternative gépe engem jobban érdekelne, aminek nem gyenge eredet történetet sikerült gyártani. Na, ha ezt nem folytatják idővel, akkor én tuti jegelem az írókat egy időre.

Szóval akárhogy is vesszük a Fringe végre széles körben is sikert tudott aratni a 3. évaddal eddig, bár most mondjam azt, hogy ezt már az 1. évadban megmondtam.

Mondom én, hogy a Fringe lesz a FOX titkos aduásza feltéve, ha végre valami épkézláb koncepcióval elő tudnak állni az írók. A 3. évad startja ugyanis egy az egyben hozta a 2. évadban begyökerezett formulát, vagyis csapongó volt, de mégis ütős, amit sikerült egy jókora csavarral megspékelniük.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy az írók megint kimérten kezelték a season premier fogalmát, éppen ezért is lett az évad nyitánya ennyire felemás. Gondolom legtöbbünk azért ennél többre számított, de szemlátomást a készítők továbbra is ódzkodnak a direktbe vett WTF momentumoktól. Ettől függetlenül viszont behoztak a képbe egy érdekes csavart, amiből hosszútávon tuti profitálni fogunk. Jelen esetben az a felállás, hogy egy rész van a mi világunkban és egy rész van az alternatív világban mindennemű átfedés nélkül. A szálak gondolom, előbb vagy utóbb majd csak összefutnak, de ez így mindenesetre kellően bizarr tud lenni. Bár ha jobban belegondolok, akkor inkább ez legyen, mind a standalone részek armadája.

A történet középpontjában Olivia áll mind a két oldalon, ami ugye Anna Torv munkakörét is megnöveli sajnos. Nincs mese, be kell ismernem, hogy Torv nagyon kevés ehhez a felálláshoz, még ha a koncepció nagy is helyben lenne. Ez a faarc mindennemű mimikára képtelen, csak a már megszokott szemöldökborzolás és homlokráncolás megy neki.  Meg jobb napokon némi szúrós tekintet. Kár érte. Ellenben John Noble tovább folytatja a menetelést. Nála merült fel a nagy kérdés, hogy vajon mit szól egy random néző az ő karakteréhez, elvégre egyszer egy zakkant zsenit játszik, majd egy LSD függő öreget, egy rész múlva meg egy elvakult védelmi minisztert, aki mindenáron háborút akar. Nesze neked FOX, ennyit az X-files életérzésről!

A legnagyobb gond viszont mégsem a karakterben gyökerezik kivételesen, hanem magában a történetben. Az lenne itt az ideális felállás, ha mind a két világ kellően kidolgozott és izgalmas lenne, de nem az. Az alternativ világ ugyanis nagyon összecsapottnak hat, már-már amolyan B-vonalas, még ha a történetben van is potenciál. Olivia agyát itt tisztára mosatta Walternative, hogy idővel a képességeit megszerezhesse. Olivia az ottani Fringe Division tagja lesz, de rövidesen furcsa víziók kezdik kísérteni, ami egyértelművé teszi, hogy a kezelés mégsem volt annyira tökéletes. Ellenben azt el kell ismerni, hogy egyelőre az itteni esetek sokkal eredetibbek, mint a másik vilgban.

Ezzel szemben a mi világunkból csak úgy árad a feszültség. Bolivia Newton segítségével próbál meg beilleszkedni, de nincs könnyű dolga. Egyrészről ugye folyamatosan szabotálnia kell az akciókat, másrészről pedig Peterrel való kapcsolatával is dűlőre kell jutnia. Aztán ott van még Walter is, aki mostantól a Massive Dynamics tejhatalmú ura, ami érzésem szerint furcsa dolgokat fog eredményezni a közeljövőben.
Az itteni történések viszont sokkal pergősebbek, izgalmasabbak és hát feszültebbek is. És ebben rejlik a varázs, ugyanis itt van egy sajátos depresszív atmoszféra, ami Bolivia esetleges lebukásából adódik, míg a másik oldalon ez a szegmens majdhogynem teljesen hiányzik.

Nagy kérdés, a készítők ezt a struktúrát meddig akarják erőltetni és vajon mikor fognak a szálak összeérni? Szó se róla vártuk az alternatív világot, de azért ennél tökösebbnek képzeltük. Ezen persze az írók még könnyedén tudnak változtani, sőt változtatniuk kell, elvégre a mérleg nyelve cefetül nincs egálban. Másrészről meg kellene valami életképes hosszútávú koncepció is, ugyanis megint csak a kósza ziccerek szállnak a levegőben. Itt főleg Sebastian Roche karakterének a likvidálására gondolok, aki tényleg igazi bad-ass főgonosz volt egy darabig. Most viszont direktben nincs senki, ez azért bosszantó.

Akárhogy is vesszük a Fringe még mindig a FOX titkos aduásza lehet, még ha eddig nem is tudták ezt kiaknázni maradéktalanul. Egyrészről ugye ott van a high-concept vonal, ami mostanra igen csak megkopott, de azért ha erőltetik, akkor még mindig istenesen tud ütni. Másrészről ott vannak a random standalone részek, ami a csatorna fejeseinek is fekszik, elvégre egy modern X-Files parafrázissal csak jól járnának. Szerencsétlenségükre azonban a kritikusok Jeff Pinkner-ék álláspontját igazolják és talán éppen ezért is lett ennyire hullámzó minőségű ez az évad.

Az évad első felében jobbára a monsters of the week részek domináltak, de amikor elővették az átívelő szálat a készítők hirtelen minden megváltozott. Tudom, kissé magam ellen beszélek, de csak ezeknek a részeknek volt köszönhető a szezon első felére kiosztott magas pontszám. Aztán jött a második felfonás, amikor is Pinkner és kompániája beintett a FOX-nak, hogy megmutassák milyen is az, amikor a kreatív agyak dolgoznak.

A Jacksonville a fall finale után egészen magasra tette a mércét, amit viszont a készítők a folytatásban sikeresen tudtak venni. Nem mentek fejjel a falnak, nem hozták vissza a standalone részeket, helyette egy jól felépített koncepcióval álltak elő, ami igazán grandiózus végkifejletet vezetett fel. Már önmagában az is nagy szó volt, hogy a Peter című rész nem egy direkt folytatás lett, hanem egy prequel, ami számos eddig megválaszolatlan kérdést tisztázott. Ezt követően aztán jött a fajsúlyos építkezés, amit ismételten csak okosan és kimérten követtek el. Ahelyett, hogy kemény áltudományos ügyeket kaptunk volna jött a fajsúlyos karakterábrázolás, ami jobbára Walter és Peter kapcsolatára volt kihegyezve. Minél inkább erősödött Walter bűntudata, annál inkább kötődött hozzá Peter. Ördögi egy paradoxon volt ez, amit a White Tulip című részben vittek tökélyre a zseniális Peter Weller segítségével. Emellett persze John Noble ismét bebizonyíthatta, hogy zseniális alakítása nélkül a sorozat sehol sem lenne.

Érdekes, hogy a készítők Olivia karakterével is kezdtek végre valahára valamit, ami szemlátomást pozitívan érintette meg Anna Torv játékát is. Persze azért itt jobbára csak a felszínt karcolgatták a szerelmi szállal, majd Walter titkának megőrzésével. Tovább érdekes momentum volt a Brown Betty című rész, ami Walter flash tripjeként híresült el. Itt a musical keveredett a film noir alapjaival, ami végül is egy kihagyott ziccere lett a szériának és Oliviának is.

Az évad kétségtelenül roppant színvonalasan menetelt a grandiózus dupla részes fináléig, amit azért még a készítőknek sikerült egy ütős momentummal is felvezetniük. Már önmagában a cím, Over There is sokat elárult, végre a Fringe Division a másik világba tett látogatást. Szó se róla az összeszokott íróstáb Josh Singer, Akiva Goldsman és J.H. Wyman Jeff Pinkner showrunner vezetésével egészen pofás és részletekig menő világot kreált, amiben végre ha egy pillanatra is, de minden értelmet nyert. Látszik, hogy a készítők tényleg nagyban gondolkodnak, de valamiért még szerintem számukra sem tiszta a végkimenetel. Jól példázta ezt Goldsman X-Menes kikacsintása is, vagy éppen Leonard Nimroy karakterének az elpocsékolása. Bell ugyanis végre, amikor szerepet kapott volna, pont addigra lett likvidálva. Vagy ott van még az a titkos gépezet is, ami az apokalipszist hivatott elindítani. Ettől függetlenül persze a rész végi cliffhanger ütött, sőt egyenesen WTF momentum volt, még akkor is, ha így visszagondolva totál kiszámítható lépésként adta magát.

Önmagában tehát hiába a remek menetelés a 2. évad záróakkordjában, továbbra is áll az a vélemény, hogy bizony ez az évad nagyon szétszórt és hullámzó volt. Szemlátomást korrekt történeti egységek vannak itt a háttérben, de mégis hiányzik a kohéziós erő. Az egész tart valamerre, de a végcél még mindig ismeretlen, éppen ezért a mostani szezon inkább volt kimért és biztosra menő, mintsem radikálisan grandiózus, mint ahogy azt az 1. évadban elhitették velünk.

A téli szünet után relatíve gyorsan visszatért több sorozattal karöltve a Fringe is, hogy még produkáljanak valami igazán ütőset a téli olimpia előtt. Ezt persze az Abrams-i kompánia igen csak sajátos módon képzelte el, hisz egy olyan résszel tért vissza a sorozat, ami gondolom sokaknak megborította a hormonháztartását. Történt ugyanis, hogy az 1. évadban le nem vetített részt voltak képesek lenyomni, a nagy átlag meg csak pillázott, amikor Francis ügynök visszatért szerethető mivoltához. WTF!!!

A precedens egyébként tuti a FOX fejeseitől eredeztethető, hisz ha visszagondolunk, akkor a csatorna történetében nem ritkák a csereberélések. Sőt, azt kell, hogy mondjam majdnem minden sorozatukkal, megjátszották már ezt. Legutóbb ugye ott volt a ’till Death esete, de hogy a kirívó példáknál maradjunk, gondolom a nagy sorozatguruk emlékeznek még a Firefly részeinek a durva keverésére. A rész mindenesetre lement, olyan volt amilyen, de persze sokan megint nem erre számítottak.

Mint ahogy a folytatás sem kedvezett a high-concept fanoknak. Az évad első felének felemás után érzete itt is érződött, mivel a készítők neves egyszerűséggel műfajt váltottak és visszahozták nekünk a random „monsters of the week” részeket mindennemű összekötőkapocs nélkül. Én egyenesen őrjöngtem! Ellenben remélhetőleg most az íróstáb kiélhette a beteges vágyait, hisz volt itt minden kérem. Voltak városi legendákból megelevenedő torzszülöttek, volt lélekvándorlás és még a Bishop családot a nácik is meglátogatták. Szerencsére a történetek többségében volt némi áltudományos magyarázat, de annál a lélekvándorlós résznél azért én is elveszítettem a hitemet. Ellenben a nácik…

A nagy gond viszont mégis az volt, hogy egyszerűen semmi újdonságot nem hozott ez a random 5 rész, aminek a végére persze azért csak visszakanyarodtunk a főszálhoz, hisz cliffhanger nélkül, hogyan menjen egy sorozat pihenőre. A történet kb. ott folytatódott, ahol cirka másfél hónapja abbamaradt, vagyis Newton Walter anyának darabjaiból kinyert infókkal elkezd kísérletezni és építményeket csereberélget a lét dimenzió között. Az egyetlen esélyük a megfékezésére Olivia, akinek viszont a gyermekkori képességeit ismételten a felszínre kell hozni, de ez persze nem várt események tucatját indítja el…

Amúgy csak nekem volt olyan érzésem, hogy az írók mocskosul nem tudták, mit is kellene csinálni? A nagy fejesek közül most senki nem bábáskodott a projekt felett és ez meg is látszott. Kaptunk egy zagyva történetet, amihez hozzájöttek még a logikai bukfencek és a felesleges írói csapdák is. Ott volt ugye a nagy 35 órás visszaszámlálás, ami valami fene nagy pusztulást hozott volna el, helyette mit kaptunk… eltűnt egy ház. Valahogy a beígért dolgok és a megvalósult események nem fedték egymást megint.

Ellenben ott vannak a kötelező kis csapdák is, amire nagyon kíváncsi leszek, mire jutnak. Egyrészről ugye Olivia nagyon berágott Walter-re a gyermekkori kísérletek  miatt, másrészről meg lassan kezd bimbózni a szerelmi szál Peter-rel. De persze a képessége miatt végre látja Peter igazi titkát is…

Érzésem szerint a folytatásban csúnya pofára esések lesznek még, ha valamelyik alkotó nem tér vissza sürgősen bábáskodni. Az egész amolyan szedett-vetett kuszaság volt, amit egy felemás cliffhangerrel próbáltak lezárni. Ellenben a nézettség mondhatni beállt, de még így is előfordult párszor, hogy 7 millió alá esett. Ezek után továbbra is csak azt tudom mondani, amit eddig is sulykoltam, hogy nem kell erőltetni ezt a random agymenést állandóan. Ami a ’90-es években működött az X-akták esetében, az már korántsem fogja hosszútávon megállni a helyét napjainkban.

Kissé megkésve, de végre sikerült nekem is pótolnom a Fringe 2. évadjának első etapját, ami amennyire nehézkesen indult be, annyira lenyűgözővé vált a 10. részre. Hiába, közhelyek hada tudom, de J.J. Abrams és népes kompániája tényleg ért az írásoz és a feszültséghez. Még akkor is, ha az első pár részt az életkedvemet is elvette!

Bizony a 2. évad visszatérése a nyárszünetről minden volt, csak az nem amire sokan számítottunk. Egyszerűen Abrams és Doldsman belevetették magukat a történet közepébe, mi mg csak ültünk és vártuk, hogy végre történjen valami. De persze nem történt semmi! Semmi a párhuzamos világgal, semmi William Bellel. Aztán jött a pár részes random „monster of the week” felfogás, ami a készítők szerint még igenis működik. Hát a nézők szerint meg nem! Elég csak a premier durva 9,96 milliós nyitányára gondolni, amit sikerült 6,21 millióra hazavágni. Mikor érti már meg az a fene okos íróstáb, hogy a nép leszarja a random X-files részeket és a „high-concept” jelegű WTF momentumokat várja csak?

Persze a 4. részre megjött az ész és hirtelen a készítők felnyitották a szemünket egy olyan történettel, ami szó szerint ütött. Ez igaz volt mind a két oldalra, hisz a fene se gondolta volna, hogy egy rész alapján megfordul velünk a világ, de szerintem okoskáék sem számoltak vele, hogy mindez az egyik negatív csúcs során jön el. És ez még csak a kezdet volt. A nézettség ugyanis lecsúszott 5 millió alá is, amikor viszont a gépezet úgy pörgött, mint még soha. Kitudja, talán rájöttek végre, hogy produkálni kellene, nem random szart gyártani.

Ennek a mentalitásnak aztán meg is lett az eredménye, hisz sorra jöttek a WTF momentumok. Lett úgy főgonosz, aki szó szerint összerakta magát, teljes lett az a bizonyos flashback részlet és végre valahára Francis ügynök kálváriája is véget ért. Utóbbira már igen csak nagy szükség volt, hisz ügynökünk már csak a helyet foglalta a stáblistán. A nagy durranás viszont mégis csak a „monster of the week” szekcióban volt, amikor az írók egy merőben új dologhoz nyúltak. Bizony, ez volt az a bizonyos idegenes sztori, ami egyszerűen fergeteges volt. Nem árultak el semmit, nem foglaltak álláspontot, hanem szinte mindent a szánkba adtak az írók, de még így is pont a szokásos Fringe feelinget hozta. Egyszerűen zseniális volt, még több ilyet!

Ugyancsak az írók fergeteges komplexitását dicséri, hogy meglehetősen sok apró momentumot a helyére raktak. Gondolok itt Walter agymenésére, aki hát egy annyira ütős sztorit kapott, hogy bűn lenne elspoilerezni. Maradjunk annyiban, hogyha ez tényleg csak a jéghegy csúcsa, akkor 4-5 év múlva a Fringe lesz a Mount Everest.

Az eddigi 10 rész másik nagy bravúrja, hogy az írók végre kimozdultak a célirányos teljesítmény orientált írásból és végre a karakterekkel is foglalkozni kezdtek. Anna Torv végre kezd emberként viselkedni a képernyőn, holott azt hittem a felépülése valami szappanoperába fog átmenni. Szerencsére nem így lett, sőt gyorsan és relatíve értelmesen le is zavarták, hogy aztán a Bishop család jöjjön. Walter karakterét annyira sikerült megírni, hogy John Noble egymaga képes elvinni az egész sorozatot. Azután meg pláne, hogy a családi szálat is komolyabbra vették Peterrel. Amúgy Joshua Jackson karaktere is rengeteget fejlődött, de még mindig nincs azon a szinten ahol lennie kellene. Túl sok lehetőség van még a múltjában, amit nem használtak ki az írók. Ott van pl. az 1. évad óta a levegőben lógó maffia szál. Helyette folyamatosan Walterre kapja a figyelmet, Peter meg átlagos mellékszereplői titulusba csúszik, de majd ennek is meglesz a böjtje.

Mindenesetre azt el kell ismerni, hogy a készítők a kezdeti nehézségek után igencsak megemberelték magukat és egy olyan színvonalas és komplex forgatókönyvet tettek le az asztalra, ami kenterbe veri az 1. évad mind a 21 részét. Mindehhez 7 rész kellett és valószínűleg egy kemény pofánverés, ugyanis a nézettség igen csak megcsappant. Míg az 1. évad átlag kb. 9 millió nézőt hozott, addig a folytatás már csak kb. 6-ot. Nincs mese, gyúrni kell ezerrel, mert ez így igen csak kevés, ellenben a minőség most tényleg a csúcson van.