Rossz úgy belevágni egy sorozatba, hogy már a premierkor tudod, hogy nem Te leszel a célközönsége. Én azért adtam egy esélyt a Tales of the City-nek, amiről ordított mindez. A Netflix-nél talán most éreztem először hasonlót, pedig tudom, hogy mindig a minőségre törekednek. Most sincs ez másképp, mert, aki többgenerációs drámát akar nézni, az megkapja. Talán pont ez az a dráma műfaj, ami hidegen hagy, mert se a This is Us, se a The Village nem rántott be. Mondhatnátok azt is, hogy azok csak országos sorozatok, ez pedig egy Netflix-es, ahol a minőségi különbség érezhető, de ne tegyétek, mert előbbi is van annyira jó egyesek szerint, végtére is, nem rendeltek volna akkor belőle be egyből 3 évadot májusban.

Nézése közben azt éreztem, mint ha hátrányból indulnék. Valami egész idő alatt azt sugallta belém, hogy nem láttad a korábbi részeit, hogyan akarsz épkézláb kritikát megfogalmazni? Mint ha Mary Ann karakterének lett volna előzménye és a mostani visszatérése egyfajta reunion-szerű folytatása a korábbi sztorizgatásnak. Aztán lehet így van minden, nem olvastam utána direkt, mert úgy már a leírásomnak nem sok értelme volna. A lényeg, hogy a hiányérzet az egész pilot nézése közben bennem volt, ami nem éppen azt a pozitívumot adagolta, amivel bátran engedem, hogy a szolgáltató belekezdjen a folytatásába. Ment is a kiikszelése!

A történet San Franciscoban játszódik. Adott egy idős asszony születésnapja, aki immáron maga mögött tudta a 90-diket. Szép szám. Híhetnénk azt, hogy ő lesz a kapocs a többgenerációk között, és teljesen jól tesszük mindezt, mert az öreglány egy dologhoz nagyon ért: szót érteni a fiataltól a nagykorunk keresztül mindenkivel. A rutin és az évek! A főhősünk, aki Mary Ann (Laura Linney) az eseményre visszatér. A karaktertörténete annyi, hogy Mary maga mögött hagyta férjét és lányát – akiről útközben kiderül, hogy nem vérszeri vonalukról származik – csak azért, hogy karriert építsen. Egy reggeli műsornak a műsorvezetője lett, amire régóta vágyat. Nyilván sok év elteltével tűnik fel, számban kifejezve húszon felülről van szó, így, lesznek olyanok, akik neheztelnek jelenlétére, mégis csak csapot, papot otthagyott anno önzőségéből fakadóan.

Nem dolgoznak sok helyszínnel a rendezők. Igazából egykezemen megtudom számolni, hogy hol járnak az aktuális szereplők, akiket három blokkra lehet felosztani. Az egyiket a fiatalság testesíti meg, köztük Shawna (Ellen Page), a méltán dühös tinédzser, akik nem rejti szőnyeg alá sérelmeit. A másik a felnőtt társaság, akikből megint csak kapunk egy adagnyit. A pilotban a férjre (Robert, akit Michael Park alakít) és ex-férjre megy a legtöbb hangsúly, illetve Mouse-ra (Murray Bartlett), aki a főhős legjobb barátját formálja meg. A harmadikban kap helyet Anna Madrigal (Olympia Dikakis), akihez kapcsolatható egy remek jelenet, még pedig az, amikor a fiatal csajszi meginterjúvolja és kamerába beszéltetteti. Talán az egyik kedvenc jelenetem a pilotból; a másik pedig az, amikor Shawna kiszemeli a fiatal filmforgató csajszit és meginvitálja a munkahelyéhez közelebbi sikátorba egy kis romanáncra.

A sorozat tényleg tömör. Nem csak azért, mert nagyjából 4-5 helyszínre összpontosul a figyelem, mely közül az egyik a lakóközösség, ahol szinte mindenki lakik; hanem azért is, mert ennyi meleg karaktert régen láttam egy nem-meleg témájú sorozatban. Nyilván érintik a bi-vonalat, mert ahogy elnézem Shawna nem válogat, inkább kiszemeli a helység legmagaalattlévőbb emberét, hogy felvidítsa kettőjük örömére. Egyébként nincs bajom azzal, hogy belehozták a történetébe, csak már kicsit túltolják. Mármint lehet ez úgy is tálalni, hogy kevésbé legyen feltűnő, ám ők pont az ellenkezőjét szeretnék.

Sok a szereplő, mindenki nem is kapott elég figyelmet. Most látom, hogy az imdb leírása szerint Michael Park, aki Ann jelenlegi férjét formálja meg nem is lesz látható mindegyik epizódban. Egyébként a történetre visszakanyarodva… főhősnőnk csak a születésnapra jött eredetileg, azonban van egy sandagyanúm, hogy maradni fog tartósan. Egy szállodában foglaltak szobát, mint a fontos emberek, akik hamar odább állnak. Nyilván az odábbállás nem fog olyan gyorsan összejönni, mert az alapkonfliktust már a pilotban kifejtik, ami nem más, mint amit már korábban jeleztem, miszerint Shawna nincs tisztában azzal a puszta ténnyel, hogy ő valójában örökbe lett fogadva. Eredeti szülei nem élnek, a jelenlegi apja pedig nem érezte úgy, hogy be kellene kiskorában avatnia amúgy is zűrös kamaszlányát az igazságba. Ann ki is szúrja, és még ő érzi felháborítónak a helyzetet, hiszen olyan dolog miatt haragszik rá a lánya, ami miatt nem kéne, végtére is nem a saját gyermekét hagyta ott, csak egy örökbefogadottat. Itt fel is merül a nézőben a keresztkérdés, hogy attól még nem kellene ennyire önzőnek lennie?!

Ott tartottam, hogy rengeteg színésszel dolgoznak a kezdésben. Pl.: a fiatalságban egyből 6 is szerepet kap, és lehet, hogy most csak a jéghegycsúcsát emeltem ki. Ők azok, akiknél a leginkább éreztem, hogy vannak, de minek?! Mármint nem kaptak értelmes megnyilvánulást, mert az, hogy bármit bárhova rám filcezhetsz; vagy az, hogy beviszi egyikőjük az éppen székében elfáradt öreglányt az ágyába, nem feltétlenül nevezném tartalomnak, inkább csak annak kitöltésének. És akkor még a cuki Ani (Ashley Park) be se mutatkozott oly mértékben, hogy értékelni tudjam, pedig a Nightcap című sorozatot anno miatta kezdtem el.

Ha egyetlen karaktert kellene kiemelnem, az tényleg csak Claire lenne, akit Zosia Mamet formál meg. A rossz hír, hogy csak egy vendégszereplőről beszélek. Ez abból a szempontból extra rossz, hogy maradandóbb emléket alkotott a videózásával és a sikátoros jelenetével, mint bármelyik más főszereplő. Azt éreztem a főhősnőnél, mármint Ann-nél, hogy visszajött panaszkodni. Karaktere annyira karót nyelt. Amikor találkozik legjobb barátjával, Mouse-zal pedig számomra a legirrítálóbb érzésű megmozdulása volt, mert annyira erőltetett szagú az egész, hogy huh… Bocsi, ha elragadtatom magam, de minden porcikám ellenzi azt, hogy folytassam az amúgy remek mikrovilágot építő sorozatot.

Szép hely ez a San Francisco, igaz, sokat nem láttam belőle, de amennyit igen, annyiból eléggé közvetlen az ottélők viszonya. Szerettem volna többet megtapasztalni az ottani életből, de ha a pilotból kellene leszűrnöm bármit is, akkor elsőre az maradna meg, hogy itt a melegek jelenléte cseppet sem zavaró. Már csak a bárra gondolva. Vagy a születésnapra, ahol azért eléggé sok CD-s palika volt jelen.

Nem igazán sikerült ajánlóra ez az ajánló, holott tényleg törekedtem arra, hogy minél pozitívabb szemszögből tekintsek a sorozatra, de ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Részemről ennyi. Ahogy a This is Us és társai sem nyerték el tetszésem, úgy ez sem. Pedig 10 részes mindössze, azaz egy hétvégi darának simán elmehetne, ám nem fog. Várom az ellenvéleményeket, hátha valaki meg tud győzni az ellenkezőjéről!

Miután magam mögött hagytam a BONDiNG 1. évadját, úgy döntöttem, előre sorolásban részesítem az It’s Bruno!-t, ha már ajánlottátok. Stílusban nincs különbség, hiszen ugyanazt a rövid terjedelmet kapjuk részenként, mint a Netflix szadomazó sorozatánál. Mit takarna ez? Nettó 15 perces epizódokat, ha leszámítjuk a főcímet és a stáblistát, ami olyan gyorsan lepörög egy téma körül, hogy öröm látni a „next episode” feliratot a streaming szolgáltató applikációjának jobb oldalán. Igen, én telefonon Netflixezem és feleslegesnek érzem a HD-nál nagyobb minőségre való előfizetést, mert nem (ismétlem NEM!) használom ki értelmes módon. Nincs is ultra HD felbontású képmegjelenítőm, akkor pedig minek fizessek?!

Szintén egy szerethető sorozatot kapunk, ami olyan könnyedén csorog le utazás közben, hogy felmerül bennem a keresztkérdés: Miért nem daráltam le egyben, és írtam úgy egy kritikát? – Azért, mert erről szeretnék még egyszer megemlékezni. Tényleg adja magát a maga egyszerűségével. Ha pedig valakinek volt olyan szerencséje, hogy már járt Amerikában, akkor jönnek a dejavu érzések, mert tényleg tipikus Amerikát kapunk, ahol olykor a legkisebb probléma szüli a legnagyobb feszültséget.

Mielőtt azonban rátérnék a részek mondanivalójára, tisztáznám mivel állunk szemben. Nos, Solvan Naim az egyszemélyes hadserege a sorozatnak, mert ő írta, rendezte és még főszerepet is vállalt mindebben. Ha munkásságára vetünk egy pillantást, akkor felfedezhetjük, hogy a rövid műfajban van főként jártassága, de ott eléggé bőszen alkotott. Volt olyan év, 2016-ban, amikor 3 produkciónál is feltűnik a neve, mint exec. producer. De kiemelhetném a sorból a The Get Down-t, ahol társ-rendezőként érvényesülhetett. A történet pofonegyszerű: adott Brooklyn, annak is Bushwick utcái, amit főhősünk kutyájával sétálva „magáénak érez”. Ha történik valami olyan, ami kiveri a biztosítékot, akkor biztosan intézkedik, mert rend a lelke mindennek. És igen, a kutyáját hívják Bruno-nak, míg őt Malcolm-nak.

És igen, a kutya önmagát alakítja. Nem csinál semmi extrát, csak az alap dolgokat, mint pl.: eszik, iszik és sétál; valamint, ha gazdája utasítja, akkor leül, lefekszik és fekve pörög maga körül. Hm! Vajon Bruno gazdája mennyi jogdíjat zsebelhet be a szereplésből?

Minden epizód valami fura téma köré épül. Kezdjük a pilotot, ahol főhősünk kutyusával éppen a zebránál pirosat kap. A körzet (egyik) konkurens gazdija éppen házi kedvencét sétáltatja hasonlóképpen. Tehát a pirosban találkoznak, és megy a faszméregetés – már bocsánat a kifejezésért, de ez a legtalálóbb szó arra, hogy melyikőjük kutyusa az okosabb. Főhősünk elbukik az első összecsapáskor, mert Bruno nem hajlandó lefeküdni, azonban mindezt nem hagyja annyiban. Aztán ott a folytatás, amikor egy olyan gazdi felkutatására szenteli napját, aki nem szedi össze kedvencének az ürülékét a járdáról, ezáltal a környék hírnevét rombolja, illetve kutyautálókat gyűjt magának, mert azt hiszik, hogy az övé tette.

Minden rész vége ugyanarra a sablonra épül: adott a parfis vagy a felmosófa (most hirtelen passzolnám melyik a helyesebb!), amivel jól móresre tanítja az éppen aktuális tagot. Az a poén, hogy szinte minden kapualjban találni ilyet, csak az ember jót mosolyog, mert a rossz elnyeri méltó jutalmát – azaz ezt mondatja velünk.

A BONDiNG-hoz képest messze a színvonalnak különbsége. Lehet azért, mert ott a téma egy picit pikánsabb, cseppet se hétköznapi. Habár ezt se nevezném annak, mégis csak egy kutyás sorozatról beszélünk, az viszont fix tény, hogy hosszabb kivitelben nem lettem volna képesebb a nézésére. Így 15 percben lecsúszik az ember szervezetén, még meg sem fekszi azt. Solvan tényleg eladja magát kutyagazdának, aki mindent megtesz szeretett kedvencéért.

Mellékszálon szép számmal felsorakoztat színészeket, akik hozzák a kötelezőt. Egyik kedvencem az állatboltban lévő eladó, akinek most nem tudom a nevét, aki olyan termékismerettel adja el a különféle kutyakaja különlegességeket, hogy komolyan elkezdesz agyalni azon, hogy a csávó vérprofi és valószínűleg egy kiflit is úgy elad neked, hogy elégedetten fizeted ki az olykor kétszeres felárat, csak azért mert amit mond, arra annyi reakciód lesz: hogy WÁÓ, ad ide és hol fizetek! A negyedik epizódnál történik a főszál kibővítése, ugyanis behozzák Lulu karakterét, akit Shakira Barrera formál meg. A nőt lenyűgözi főhősünk kutyája felé történő elhivatottsága és részese akar mindennek lenni; mivel az pedig épp szingli, a csaj pedig a nemrossz kategóriát erősíti, nyilván igent mond az ajánlatra, mert hülye lenne mást. Ő egyébként a GLOW-ból lehet ismerős.

Noha csak három és fél részt láttam, nehéz rosszat írni róla. Talán nem is tudok negatívumot felsorolni azért, mert annyira frissek a történések, hogy még le kell ülepednie. A formátum ereje egyébként hozza az elvárást, azaz nincs mellébeszéd, a lényeget kapod, amire vártál. Ez a legnagyobb húzóereje a sorozatnak, mert kifejtik a problémát az epizód elsőfelében, a másodikban pedig megoldják és nincs hiányérzet. Hülyén fogalmazva, kicsit antológia jellemvonású, mert akár kezdhetnéd a 3. résszel is, nem lenne semmi hiányérzeted, maximum annyi, hogy annak alapfeszültségénék kiindulási pontjával nem lennél tisztában, de ettől még értenéd egészében.

Egyébként 8 részről beszélünk nála. Eggyel többről, mint a BONDiNG-nál. Képi világban nincs kiemelendő dolog, mert azt mutatják, amit látunk. Nincs semmi jó beállás, mint utóbbinál, holott elférne. Inkább arra megy a fókusz, hogy foglalkozz a kutyával, és a gazdijával és azonosul kettőjük problémáival, és ennél nagyobbak sose legyenek az életedben.

Malcolm hozza azt a karaktert, akivel nemigazán kötözködnél se az utcán, se máshol. Van egyfajta stílusa, ami tekintélyt generál az ottélőkben. Ezt is nagyon eltalálták benne. Remélem a fináléra leülepedig minden és rájövők, mi az a hiányérzet, amit most valahogy sehogy se tudok nektek körbe írni, pedig van, higgyétek el! Vagy csak bemesélem magamnak?!

Egyre érdekesebb, ám ténylegesen is felhasználó- és fogyasztóbarátabb ötletekkel rukkol elő a Netflix. A heti friss premierjei között is akad egy ilyen. A What/If-ről volna szó, ami évados antológia műfaját erősíti. Beszélhetnénk róla úgy is, hogy limitált sorozat, de azzal elzárkóztatnánk a 2. évados berendelése elől, illetve, ha megkapná, akkor folytatnia kellene a már korábban megkezdett történetmesélést. Az FX vezette be az American Horror Story-nál elsők között a műfajt, amit megkedvelt a nézőközönség abból fakadóan, hogy nem szükséges a lemaradást pótolni, elég csak az új etap startnál becsatlakozni és nem érzünk hiányt – vagy ha mégis, akkor azért adnak a készítők támpontot, hogy mire következtessünk.

A What/If a hónap egyik várós koncepciója volt. Kapta is a hype-ot rendesen, ami érthető, mert egy olyan témát ragad meg, amibe bármikor belecseppenhet az ember, ha céljait el akarja érni és azért képes olyasmit is megtenni, ami már túlmutat a józanész határain. Nos, erről van szó itt is, amikor elfogadunk egy tisztességtelen ajánlatot csak azért, mert már tényleg nem látunk más kiutat a problémáink útvesztőjében. Az elején jódöntésnek tűnik, ám az idő múlásával és a titkok szaporodásával inkább arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy bár ne tettük volna… Ha így nézzük, akkor tényleg remek címet sikerült kapni a produkciónak, mert abszolút témajelölő és berántó. Bár programozó mivoltamból adódóan se tudnék mást írni, mert imádtam az if elágazásos függvényeket, de ebbe ne folyunk bele, mert most nem erről akarok beszélni.

A történet középpontjában: egy házaspár áll. A feleség, Lisa (Jane Levy) egy olyan álmot kerget, ami elérhetetlennek tűnik. Az egészségügyben szeretne egy olyan reformnak talpazatod adni, ami emberek életét változtatná meg, azonban tőkebefektetők nélkül mindez csak álomkép. A férjével, Sean (Blake Jenner) boldog házasságban él, aki egyébként ex-sportoló, egy magánmentősből lett tűzoltó tanonc, aki szintén egyik gyermekkori álmát valósítja meg. Kettőjükre helyeződik a hangsúly, illetve egy különös nőre, Anne-re, aki felajánlja számukra a lehetőséget, ami 80 millió dollárt takar összegben kifejezve.

Itt jön az a kérdés, ami biztosan minden baráti társaságban elhangzott már: Mennyiért lennél képes…?! Valami ilyesmiről van szó. Dióhéjban a rejtélyes nő felajánlja a feleségnek a már emlegetett összeget, azonban cserében a férjet mellőznie kell egy éjszakára, valamint, ami ebben az időintervallumban történik, arról nem beszélhet kedvesének, senkinek. Ha mégis megteszi, akkor szerződésszegés révén érvénytelenítődik minden. Nyilván ez senkinek sem jó, mert ha már megtette, akkor oly mindegy, és még legyenek szegények is, akik az álmukat kergetik?! – Nem jó ez így, bátran jelenthetnénk ki, de Te miként döntöttél volna?!

Már az első perctől éreztem, ahogy az egészet áthatja a guilty preasure-ség! Mondanom se kelljen, de ez az egyik húzóegysége a műnek, mert ha elkapod a fonalat, akkor tényleg csúsznak a részei. A premiernapján a mesterhármas már meg is volt. Nem túlzok szerintem, ha némi A Szürke 50 árnyalata című mozifilm vonást is fel vélnék fedezni a házaspár jellemei között. Mármint látszik rajtuk, hogy imádják egymást, mindent meg is tennének egymásért – ez is történik igazából – de aztán érkezik egyfajta boldogtalanság, mert már egyikőjük se az az ember, mint amikor megismerkedtek. A titkos, a rejtélyek és a kiszámíthatatlanság kezdi áthatni a jellemüket. Ez pedig azért rossz a nézőnek (NEKEM!), mert csúnya szappanos vonás is társul a nézése mellé, amit kiegészítünk olyan teóriagyártásokkal, amikkel az írók irányítgatnak minket, mint egy éhes kiskutyát. Had mondja egy példát: férjünk hazaérkezik az ominózus este után, ökle sebes, vélhetően attól, hogy verekedett, behúzott valakinek (esetleg valamibe); ezt a teóriát pedig tovább táplálják bennünk egy olyan flashback-kel, amit időben nem tudunk hova tenni, illetve olyan újságcikkel, ami megint csak ezt a végeredményt hozza ki nyertesként. Holott lehet, hogy szó sincs ilyesmiről!

Az elmúlt részek után azon agyaltam, hogy mi lesz a végkimenetel. A történet nagyon azt akarja eladni nekünk, hogy a prédából lesz a vadász, mármint halkan ilyesmit adagol. Miután kialakul bennünk egyfajta szimpátia a házaspár felé; illetve egyfajta düh a Renée Zellweger által alakított célközpontú nő iránt, nagyon azt akarják az írók, hogy a padavan felülmúlja a mestert. Ha így történik, már pedig valami ilyesmit tudnék zárásnak elképzelni, akkor némiképp csalódni fogok, mert megjósoltam és bejött, és ez a jóslat sajnos a gyengébbikek táborát erősíti. Ne legyen igazam, de ha mégis, akkor itt a bizonyíték.

Ha azt hinnétek, hogy hármójukról szól a történet, akkor tévedtek. Akadnak még bőven mellékágon szereplők, akik inkább a szappanos, mint sem a minőségi vonalon kapnak helyet. Ott van a főhősünk testvére, aki meleg párkapcsolatban él. Aztán említhetném a legtipikusabb, leginkább nem kellene ide szálat a barátnője részéről, aki pasijának a legjobb haverjával jár – illetve (számunkra beképzeltnek eladott) főnökével viszonyt folytat. Utóbbinál az a probléma, hogy döntésképtelen. Tetszik neki a helyzet, mert mindkét fél mellett látja a jövőjét, de legmélyen tudja, hogy ezt így nem folytathatja. Kinek drukkoljunk: a macsós főnöknek, vagy a még iskolás pasinak? Nehéz, mert kukáznám mindkettőt szívem szerint. Aztán ott van a munkahely, amit a legrosszabbként kezelnek az összes szál mellett. Ez a minek ide kategória! Tényleg! A legérdektelenebb párbeszédeket teremti meg az ottani légkör.

A háttérben azért mozgatja a fantáziánkat: a gonosz, céljait mindig elérő Anne Montgomery, akinek olykor tényleg nagyon jó megnyilvánulásai vannak. Karakterét nagyon precízen szerkesztették, hiszen meg kellett hagyni a rejtélyességét, a céltudatosságát és a sebezhetetlenségét. Persze az 1×03-as részig ezért lesz értelme kitartani, mert ott már kapunk némi választ azt illetően, hogy miért köttetett egy ilyen alávaló alkut a házaspárral, aminek nemtitkolt célja az, hogy kettőjüket szétválasza, már csak magát az indokot kell megtudnunk.

Mégsem hármójuk macska-egér – egér-macska játéka hagyta a legnagyobb mélynyomot, hanem Lisa meleg testvére, annak pasija és az táncos fiúka, akit a melegbárban szednek össze rosszalkodás céljára. Nah ez a hármas az, aminél a legtöbb életet érzem. Nagyon eltalálták mindhármat, a harmónia pedig megcáfolhatatlan köztük. Spinoff formájában kiragadnám őket, és építenék rájuk egy meleg témájú sorozatot, mert valami eszméletlen jó hozzák azt, amit rájuk írtak. És az a poén, hogy nem tudom egyikőjüket sem heteronak elképzelni alakításuk után.

Említettem fentebb A szürke 50 árnyalatát. Titkon, de belecsempésztek némi jellemvonást belőle is. Az egyik ilyen, hogy Lisa elkezdi élvezni a milliomos életszínvonalat – még ha titkolja is. Gondoljunk az öltözködésére, amikor a partira elmegy helikopterrel; vagy a céges reggelire a tanácsadójával; de hozhatnám példaként az 1×04-es részben látott zárójelenetsort, ahol kedvesének kedvében jár, hogy kapcsolatukat megerősítse. Aztán az a fényűzés, amit kapunk Anne által megint csak a kijelentésem erősíti, ahogy az a fajta rejtélyesség is, ami mellé társul, és most gondoljatok az egyik vitrinének tartalmára, amit később felhasznál valamire. Spoiler-mentesen nehéz körbe írni, de ilyet is csak egy milliárdos engedhet meg magának.

Picit azért elfáradtam nézése közben. Szeretném szeretni a What/If-et jobban, mint aminek látszik, de sajnos a középszerűtől nem tud oly mértékben elrugaszkodni, mint azt szeretném. Négy rész távlatából annyi szappanosságot kaptam szembe, ami nem esett jól, hogy bátran tenném fel a polcra és hoznék a helyére mást, azonban mozgatja a fantáziám az, hogy miért őket választotta ki milliárosnőnk, illetve mi a múltja egyikőjüknek, másikójuknak – mert az tuti, hogy ami akkor este történt, amiről Sean nem beszélhet, az csak egy csepp a kádba, és a többsége valami korábbi sérelemre épül. Hamarosan jön az évadkritika, mert tuti egy hét leforgása alatt ledarálom. Már csak a guilty pleasure jelleméből fakadóan.

A Netflix-et bátran tarthatjuk forradalmárnak, mert úgy kinőtte magát a PeakTV korszakában, hogy bármit csinálhat, azt a felhasználói úgy is szeretni fogják, és egyfajta reformot hozhat más platformokra is. Gondolok most a Bonding-re, aminél két dolgot kell megjegyeznem: az egyik, hogy mindössze 7 részből áll az első szériája, ami tényleg könnyen fogyasztható. Nemrég írtam az egyik hírmorzsákban, hogy ráálltak a 10 epizód vagy az alatti gyártás per évad felállásra, ugyanis sokkal felhasználóbb és darabarátabb, mint a 15-24 részek. Egyet kell értenem, mert sokkal jobban összpontosítanak a készítők a lényegre. Nincs túlhúzás. A másik, hogy a normális epizódhosszal ellentétben itt csak 15-19 perces részekről beszélünk, ami olyan gyorsan lepörög egy téma körül, hogy az ember arra kapja fejét, hogy jobb alul befityeg a „next episode” felirat ikonja.

Oké, most gondolhatnátok, hogy máshol is nagyjából 20 perc körül futnak a komédiák. Igazatok van, ám itt mindennel együttvéve – főcím és stáblista – kapunk ugyanennyit, azaz kicsivel kevesebbet, amit egy munkahelyre utazás során vagy onnan haza (ha tömegközlekedést használnátok) teljes mértékben fogyaszthatóvá tesz. Nem kell fejben tartani, akkor hol is tartottam; illetve nem esünk olyan helyzetbe sem, hogy a „legjobb résznél” állítom le, mert arra már nincs időm. Remélem más készítők is előveszik ezt a formátumot, mert nálam telitalálatos.

Miről szól a Bonding? Ne tartson senki szexmániásnak, mert kb. epizódról epizódra faltam a sorozatot. Egyszerűen a ritkaságával vett meg, illetve a színészi játékkal és operatőri melóval, ám utóbbiakról majd lentebb, most a történetet tálalnám. Adott egy szégyenlős meleg srác, aki haverjánál (és annak nőjénél) bérel egy szobát. Felszolgáló, ám ha álmát követné, akkor stand-up-os lenne. El is jár egy comedy club-ba, azonban, amikor már éppen elszánná magát „Az Első Fellépésére” és a neve bemondásakor színpadra léphetne, inába száll a bátorsága és inkább megfutamodik.

Egyik régi ismerőse – amolyan önbizalomerősítés jelleggel – felveszi maga mellé munkatársnak. Igen ám, de cseppet se hétköznapi melóról van szó. Esetünkben a nő egy domina, aki éjszakai életet élve elégíti ki kliensei bizarabbnál bizarabb vágyait. Ehhez viszont néha jól jönne egy segítő is, tulajdonképpen ezt a pozíciót tölti be. Míg főhősünk keresi magában az önbizalmat, addig főhősnőnk, Tiff, nappal éli életét és iskolába jár, ahol nem éppen tud megnyílni se osztálytársainak, se tanárjának. Nem véletlen, múltjában történt valami – de majd ez is szóba kerül.

Tiff (Zoe Levin) és Pete (Brendan Scnanell) közötti kapcsolatot imádom. Olykor előveszik a munkahelyi énüket, amikor May úrnő és Carter segéd elevenedik meg; olykor pedig elültetik a gondolatot a fejünkben, hogy basszus ezek között korábban nem történt valami? – legalábbis másra kettőjük vibrációjánál nemigen tudok gondolni. Egyébként Zoe Levin fantasztikus arcjátékkal rendelkezik. Azok a pofák, amiket olykor ügyfelei előtt, vagy éppen Pete-tel végzett munkájakor vág: fergeteges. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezek semmit se tesznek a cilinderbe, mert kb. ezek miatt vettem darálóra a hangvételt.

A másik dolog, amitől a Bonding remek sorozat, azt az operatőri munka eredményezi. Annyira jó képelrendezéssel dolgoznak, hogy kb. ha tehetném, állandóan lőném a PrtScn-eket – de nyilván a Netflix tiltja ezt a funkciót a telefon esetében. Legtöbb esetben a helyszín kerül a középpontba, ahol az adott karaktereket eldugják. Mondok egy szimpla példát, ül Pete a földön, a teljes teste nem is látszik, csak mellkastól felfelé, a képernyő aljára és középre van pozícionálva, mint ha lényeges lenne a hely, ahol van – de ilyenről szó sincs, ez a rendező egyedi védjegye, amivel az első percben megvett magának.

Ha negatívumot akarnék felhozni, akkor talán olyasmi fogalmazódna meg benne, hogy lehetett volna sokkal többet kihozni a témából, mármint mélységet illetően. A készítők inkább a felszínt kapargatják, nem akarják gondolkodtatóvá tenni az adott rész mondanivalóját, annyit akarnak inkább, hogy csússzon le könnyedén, és gondolkodás nélkül folytassuk, mert ezen nincs mit átgondolni, megrágni, ezt inkább csak élvezni kell, azt pedig szinte minden részével abszolút hozni tudták, ami példaértékű. És most senki se gondoljon arra, hogy itt a tévés Szürke 50 árnyalata, mert szó sincs ilyesmiről. A felkarolt BDSM téma inkább próbál humorként tálalódni, mint komolyságként, erotikaként, aminek nézése közben megkívánjuk a műfajt. Pl.: a kuncsaftok olyan dolgoktól érzik maguk felizgultabbnak, amik mondatják velünk a WTF! felkiáltást. Had mondjak egy példát: May úrnő egy tagot csiklandoz; vagy ott van Carter esete a csávóval, aki a pingvinekre izgul fel.

Még van három rész az évadból, de olyan rossz belegondolni, hogy lepörgetésével nincs tovább, egyelőre. És sok minden történt az első 4 részben. Egy rossz szava se lehet annak, aki keveselné a futam idejét. Ellenkezőleg, folyton történik valami, ami teljesen jó. Abszolút szórakoztató. Mindenképpen ajánlanám egy bepróbálásra, mert ennyi időt sokkal több rossz sorozatra is elherdálunk egy rész alatt. Én meg megyek befejezem az etapot.

2018 szeptemberében újabb stream szolgáltató csatlakozott a Peak TV korszakához. A DC Universe arra hivatott, hogy a DC képregény-világának főhőseit egy helyre terelje és a rajongókat kiszolgálja. Aki Batmant akarna nézni, az ne keressen más oldalt, itt megtalálja a hozzákapcsolódó tartalmakat – legalábbis ez a céljuk, azonban még nagyon az elején van a projekt, de majd 1 év múlva biztosan jó lesz a videótárukban böngészni. Természetesen, a meglévő kínálat mellé újdonságok is kellenek, hogy az előfizetői létszám könnyebben dagadjon. Rendeltek is be kicsiknek és nagyoknak, melynek az első hírnőke a Titans lett. Gondolom, most sokaknak a Tini Titánok jutnak az eszükbe, azonban nincs ott a címben a “tini” szócska, így a hangvételt is bátrabban társítsátok a felnőtt korosztályhoz.

A történetében: Dick Grayson-t ismerhetjük meg először, aki Gotham-et (és Batman-t)maga mögött hagyva Detroitba költözik, hogy ott élje hétköznapi életét. Megtudhatjuk, hogy tulajdonképp elmenekül, mert kezdte felőrölni az, ami ott folyt, na meg a Denevérember. A rendőrség kötelékében tartja fenn a rendet, de itt is kénytelen szabadidejében elővenni képességeit, hogy azokat a rosszfiúkat megleckéztesse, akikhez már a törvény keze már nem érhet el.

A sztorira nem lehet panasz, mert a három főbb karakter, akiket a pilotban megismerünk, története egymásba fonódik. Rachael Roth – akiben valami nagyon sötét lakozik, illetve álmában újra és újra megéli Dick családjának tragikus halálát – szála akkor fonódik össze Dick-ével, amikor a városba menekül, miután valósnak vélt nevelőanyját egy bérgyilkos kivégzi. Szerencséjére neki a szökés összejött, a sors pedig összehozta rendőrünkkel. Van még egy fura amnéziában szenvedő nőnk, aki szintén a lányt keresi, csak éppen Ausztriában. Miért ott? Fogalmam sincs, de számomra ő az, akinél a legjobban éreztem, hogy a Titans valóban egy vicces, ám jópofa sötét vonalat akar képviselni.

“Fuck Batman”

Gondolom, mindenkinek megvolt az előzetesének legjellegzetesebb beszólása, amit nehéz kiverni az ember fejéből, hiszen, ha felidézem a csekély képregénytudásom, akkor az ugrik be, hogy Batman és Robin haverok, és mindketten egy jobb világért harcolnak, olykor közösen. (Ők egymással pacsiznak, nem?!) Na, de miért haragszik ennyire Robin a “társára”? Választ kapunk, nyugi, és az a jelenet, amibe beleágyazzák ezt a “hét idézetét”, szerintem szövegileg parádésra sikerült. Az, amit ott Dick verbális kap, komolyan… szakadtam a röhögéstől, mert karaktert ennyire megszégyeníteni helyzetelőnyben nem lehet, de az íróknak sikerült, és jár a pacsi neki, mert tuti még hónapokig nem kopik ki az emlékemből.

Sötét tónust ígértek a készítők, amivel lehet vitatkozni. Mit tekintsünk annak? Azt, hogy törnek a csontok, pofásra lettek megoldva a verekedős jelenet; vagy inkább azt, hogy az események inkább az este leple alatt zajlanak? Nem éreztem annyira nyomottnak a hangulatot Detroitban. Csak középszerűen átlagosnak. Mindenhol vannak “keményebb környékek”, itt Budapesten elég csak a Hős utcába ellátogatni, ha valaki sötét tónust akar élőben. Azt veszélyesebbnek is vélem, mint azt, amit a Titansban láttam. Próbálkozásnak se volt annyira jó, ennél azért többre lenne szükségünk. (Utoljára A sötét lovag trilógia zárórészénél, mikor Bane elfoglalja a várost, Batman pedig felszívódik éreztem igazi sötét, kilátástalan helyzetet, de annak már 6 éve.)

Sose hittem volna azonban, hogy a megnézését követően az NBC egykori nagykedvence, a Heroes ugrik majd be. Ott is a pilotban viszonylag több karaktert mutattak be, akiket érdekes szálakon indítottak el. Nem volt nagy mondanivalója az egésznek, mégis éheztem a folytatásra; ez az érzés most is jelen volt, ami azért lepett meg, mert alapvetően tényleg nem lehet áradozni a sorozatról, hogy mennyire jó lett – DE félre se értsetek, hiszen annyira rossznak se tartanám, inkább csak középszerűnek, amolyan tapogatós első próbálkozásnak. Ezzel csak az a bajom, hogyha már egyedi tartalmakat akarnak viszontlátni, akkor célozzunk be egy olyan közönséget, akiknek az igényét ki is szolgáltatjuk. Gondolok most arra, hogy hiába akar sötét tónust az asztalra tenni a készítőgárda, azzal fiatal előfizetőket vesztene, hiszen a korosztály riasztó tud lenni a szülőknél, akik pedig a gyermeküktől az efféle erőszakot távol akarják tartani. Kicsit azt érzem, hogy a Netflix után loholnak, de akkor szabadsággal nem rendelkeznek.

A karakterek jelleme jól lett megírva. Személyes kedvencem az ausztriai szállal induló amnéziás nő, aki egyből belopta magát a szívembe. Nincs mese, nálam ő lesz a favorit. Értelmetlen karakter feltűnést is láthattunk a kezdésben, hiszen az írók úgy vélték, hogy mindenképpen teret kell adni a „negyedik” főhősnek is, akinek az a képessége, hogy állatokká tud átalakulni. Be is dobnak neki egy vicces jelenetet, ami inkább kínosra sikeredett. Most komolyan?! …így nem lehet egy epizódot lezárni, ha pedig ezt akarták a cliffhangernek behúzni, akkor vonuljanak el egy üres szobába és gondolkodjanak el, mekkora hülyeséget csináltak.

Látomás vs flashback. Egy kiváló ütköztetés, ami ott van a szerkezetében. Mint azt fentebb írtam, Dick családjának elvesztését az egyik karakter álmából tudhatjuk meg, nem pedig visszaemlékezésből. Nekem ez a húzás bejött. Manapság a flashback szónak nincs akkora ereje, viszont nekik sikerült új köntösbe öltöztetniük a jelenséget, mégis csak ugyanarról van szó, csak éppen más tálásban.

Nyilván már kinn van a következő 2 része is a sorozatnak, így nem feszegetném azt, hogy merre akar tovább haladni, az amit viszont láthattunk a pilotban elmegy egy közepesnek, amire szívesen figyel oda az ember. Lehet, hogy a nosztalgia beszél belőlem, mégis csak felidézték a Heroes-t, ami tényleg nagy kedvenc volt a kétezres évek közepéről.

Utószóként még annyit fűznék hozzá, hogy a zenével nagyon jól bántak. Amikor a jelenet megkövetelte, hozták az izgalmat pumpáló dallamokat, amikor meg nyugodtság kellett (volt olyan egyáltalán?), akkor meg azt. Lényeg, hogy nincs ez elrontva, csak kicsit becsapva érzem magam, mert mást ígértek és mást tálaltak elém. Sötét tónus ide vagy oda, nézzenek horrorfilmeket, és lessenek el azokból fortélyokat.

Tavaszba lépve szép sorjában hozzák az újdonságokat az országos tévék. Az ABC tavaly elvesztett egy veterán nyomozós sorozatot a Castle személyében, így mindenképpen rámentek arra, hogy a májusi Upfronts alkalmával legalább egy olyan ötletet berendeljenek, amit bátran emlegethetünk méltó utód jelző alatt. A Deception próbál formabontó lenni, hiszen bűvész-átverős elképzelés nincs jelenleg a tévében, pedig az átlagemberek nyitottak erre a műfajra. Bevallom férfiasan, imádom nézni az ilyeneket! (Megannyi Criss Angelt láttam.) Csak ámulok, hogy képesek arra, hogy egy szimpla trükkel, amit korábban felvettek, átverjenek engem is. Olyan, mint ha tényleg gondolatolvasók lennének, holott ilyenről szó sincs, csak kijátszanak mindenkit.

Két dolog mindig társítható az átverős, bűvész koncepciók főhős jellemzőihez: az egyik, hogy nagyon jó megfigyelők; a másik, hogy képesek a fejünkkel gondolkodni, és ezt alapul véve kijátszani mindenkit. Nyilván az se egy utolsó szempont, hogy elterelik a figyelmünket, hiszen a csalás mindig akkor jön létre, mikor nem oda összpontosítunk, ahova kéne. – Mindezt azért éreztem fontosnak leírni, mert a The Mentalist és a Psych idéződött fel emlékeimből a pilotjá láttán. Mindkettő valamilyen módon kapcsolódik az átveréshez, mindkettőben jelen van jó humor is, ami innen se hiányzik. Na, de miről is van szó?

A történet középpontjában: Cameron Black, egy elismert bűvész. Jóképű, sármos és ért az emberek manipulánsához. Az egyik fellépését követően azonban egy gyilkosságot akarnak a nyakába varrni, amivel legnépszerűbb átverése, valamint egy többéven át magában tartott titok lepleződik le. Karrierjét aláássák, Ő pedig maga alá kerül. Stábja – mert a bűvészeknek is vannak háttérmunkásaik – se bírja már ezt a(z egy éve tartó) reményvesztett helyzetet, ezért felállnak és másfelé kezdenek el nézelődni, míg nem olyan ajánlatot nem kapnak, ami szinte visszautasíthatatlan. Ezzel egyidejűleg esik főhősünk ölébe egy olyan tévés bejátszás és ügy, amivel ismét magára talál.

Történt ugyanis, hogy az FBI elkapott egy igenfontos embert, azonban kicsúszik a karmaik közül akkor, amikor a repülőgéppel leszállnak a helyi reptéren. Kicsúszik szó talán kicsit pontatlan megfogalmazás, mert a látottak alapján felrobban a géppel együtt, azonban bűvészünk átlát a szitán és prezentálja a mi is történhetett tényeket az helyszínelőknek, akik beveszik időszakosan a nyomozásba, mint külsős besegítőt.

Manapság az ilyen külsős besegítőknek van csak élete és jövője a krimikben. Ott volt a Castle, ahol egy könyvírót ragadtak ki; a The Mentalist, ahol egy mentalistát. Fel is merülhet a keresztkérdés, hogy heti rendszerességgel miként fognak tudni szállítani ennyiféle különös ügyet, ami kapcsolódik a megtévesztéshez vagy az átveréshez? – Ez legyen az írók gondja, az viszont kikörvonalazódott a pilot által, hogy a kapcsot az átívelő történet adja meg. Ugye főhősünk karrierjének oda, de vajon ki profitált ebből, illetve mi lehetett az elkövetőnk oka, hogy kieszelje ezt a bravúros átverést? Az első évad biztosan ezeket a kérdéseket fogja boncolgatni, bár ha hosszúéletű lesz, valószínűleg csak évadokkal később fognak pontot tenni az ügy végére.

Jack Cutmore-Scott kapta a főszerepet, akinek duplán helyt kell állni. Egyszerre formálja meg Cameron-t és Jonathan-t, két ellentétes jegyekkel bíró testvért. Az ellentétet az adja, hogy utóbbi létezéséről senki se tudott, míg nem „előbbi” karrierje meg nem bicsaklik. A gyilkosság miatt leültetik, azonban Cameron-nak kezd összeállni a kép, miszerint valaki az életére tört, aki nem más, mint az a nő, aki testvére mellett ült a gyilkosság napján és a szemével nincs minden rendben. Ilfenesh Hadera formálja meg Kay különleges ügynököt, akinek a kedvében úgy lehet járni, ha a szabályokat betartjuk – csak hát főhősünkre pont ez nem a jellemző. Kettőjük között a kémia remekül működik. Ne feledkezzek el Amaury Nolasco-ról sem, aki a felesleges feszültség oldása érdekében van jelen, mint Mike ügynök. Rajong bűvészünkért, nagyon zöldfülű beállítottságot sugároz a sok mosolyt csaló megnyilvánulásával. Ez a trió véleményem szerint telitalálatos lett. Nem kell jobbakat keresni, mert a pilot nem az alakításukon csúszott el.

Most nem elégedetlenkedni akarok, csak a pilot során nem éreztem azt a húzást, melynek hatására egyből a második epizóddal folytattam volna. Szó se róla, nagyon szép a barna-zöld szemű gonosznő, és maga az ügy mögötti rejtély is foglalkoztat. A bűvészünk háttér stábja szintén azt a vonalat erősíti, hogy a potencia több szálon adott. Jó látni, hogy a segítők hétköznapi – már-már egysíkú – életébe is bepillantást nyújtanak, hiszen sokan elfelejtik azt a tényt, hogy a bűvész csak a show érdekében van jelen, minden más a háttérben zajlik. Visszakanyarodva… nem szeretném azt, hogy a végén egy átverős átverősének az átverős sorozatát kapjuk meg, amikor már azt se tudom, hogy ki van éppen lépéselőnyben a másikhoz képest. Gondolok itt az epizódvégi zárásra, amit összecsaptak – és méltán vagyok mérges rájuk, mert ennél azért többre hivatott.

Az egész részt áthatotta egyfajta jó humor, amit többségében klisére építettek, de most az egyszer nem zavart. Gondolok itt arra, amikor főhősünk promózza magát a helyi erőknél, vagy felteszik a költői kérdést: miszerint valóban nem látta egyetlen showműsorát sem? – …és így tovább. Az ügy végén pedig adnak a nézőknek megoldókulcsot az bűvészi ügy levezényléshez, ami után biztosan jön az a fajta reakció, ami Mike ügynéknél is.

Kell még 2-3 rész, hogy átlássam, milyen utat akar bejárni a Deception. Alapozásnak korrekt az, amit a pilotban láthattunk. Aki kedveli a műfajt, az azért adjon neki egy esélyt; aki pedig nem, az azért, hogy utána nyugodt szívvel dobja kukába. A főszereplők közötti kémia, egyensúly és bevonzás részemről adott volt. A mellékágra is odafigyeltek és most nem az átívelő történetre gondolok, hanem a háttér stábra. Inkább csak szerkezeti problémákat tudnék felróni, mert a vége az csapnivalóra sikerült, illetve a rész közben is azért akadtak álmosító jelenetsorok, felesleges klisék. Ha ezekre odafigyelnek, könnyedén meglesz a Castle utódja egy bűvész személyében.

Fura egybeesés, hogy ennyi A Tanár cikk után kezdtem bele az NBC legújabb sorozatába, amit a csatorna marketing osztálya a Friday Night Light-tal és a Hamilton címekkel próbál eladni. Sehol egy említés a Glee kapcsán, mert nekem inkább arra hajaza az alapelgondolás, mint sem előbbi kettőre. Nyilván sokat vártak tőle, pontosan ezért pakolták a This is Us mögé – ha valaki nem lenne képben: ez a legnézettebb produkciójuk, amit még a The Voice-szal tovább alapoztatnak a 20 órási sávban. Neki 22 órától kell bizonyítania.

(A nézettségi mutatókkal folytatnám, bár ilyet sose szoktam csinálni. Múlt kedden nyitott az újonc, amit 11.17 milliós The Voice-epizóddal, valamint 10.93 milliós This is Us-szel vezettek fel. Vártuk is, hogy majd valami őrületes számot tesz le az asztalra, azonban ez elmaradt. Az NCIS: New Orleans-szal szemben elvérzett, ami 9.24 milliónyi amerikait ültetett képernyők elé. Neki csak 5.5 milliónyit sikerült. Ééés most jöhet az, hogy a 18-49 a lényeg náluk. Ott tényleg hozta a kötelezőt az 1.2-es demójával, viszont ha úgy nézzük, hogy felvezetője a 21 órás blokkban 2.8 magasságában járt, akkor bátran kijelenthetjük, hogy ez se lesz hosszú életű…)

A történet középpontjában: egy kisváros középiskolája és annak közössége áll. Adott egy tanár, aki többéve tanít, az osztályát nehezen tudja inspirálni – látszik is rajta, hogy kiégett. Egyik napról a másikra – miután leépítések vannak az intézményben – gondol egyet, és a megüresedett színjátszókör vezetését bevállalja. Nyilván ezt zokon veszi az aktuális irányító, aki csak a Grease-ben látja a sikert és a tündöklést. Tanárunk forradalmár akar lenni, ezért kiválasztja a Tavaszébredését a palettájából, mert szerinte sok olyan problémával foglalkozik, amik fellelhetők a mindennapjaikban, csak éppen senki se akar neki szót adni. Kemény reformokba is kezd, hiszen a No.1-nak beállított tehetségekből hirtelen mellékszereplőket csinál, és helyükre olyan – eddig ismeretlen vagy éppen elnyomott – tinédzsereket tesz, akik szerinte sokkal karakterisztikusabbak.

Hogy kötődik mindez a fentebb említett Friday Night Lights-hoz? – Nagyon egyszerű. Mint minden kisvárosnak, ennek is az iskola focicsapata adja a reménysugarat a kitörésre. Aki jól játszik, akit felfedeznek, az az egyetemi évi alatt ösztöndíjban részesülhet, arról nem is beszélve, hogy olyan helyekre juthatnak be, amikről más csak álmodozik. Másrészről, a sport nem csak az kortársakat, hanem a szülőket is kimozdítják a (szürke?) hétköznapjaikból, elmennek a különféle eseményekre és éltetik egyetlen csapatukat, sztár futóikat. Nem is véletlen, hogy ennyi támogatást kap a csapat minden tagja. De ne feledkezzük el arról, hogy a football csak mellékszereplőként van jelen.

Tanárunk elköveti azt a hibát, amit sose szabadna: egy focistát szemel ki a szakkörébe főszereplőnek. Meg is teszi a kezdő lépéseket, hogy az ifjú érdeklődését felkeltse, de ezt nem nézik jó szemmel mások. Próbálják támadni, ellenáll egy darabig, majd elbukik… ahogy az lenni szokott. A pilot persze az alapozásról szól minden esetben, így az utolsó percek kellő örömet szállítanak a csalódott arcokra – de ezt már akkor megmondtam volna, amikor az első megtorpanáshoz érkeztek a küldetés során.

A pilot számtalan hibával küszködik. Próbáltam megérteni, hogy főhősünket mi ösztönözhette, hogy elvállalja ezt a plusz feladatkört, amit a felesége se igazán támogat (hiszen kevés idő jut a családra!), azonban nem kaptam értelmes választ rá. Olyan, mint ha próbálná megmutatni, hogy a focin túl is van élet és ne nyomjuk el azokat a diákokat, akik nem a sportban látják jövőképüket. Nincs egy kiemelkedő karaktere a nyitánynak. Olyan, mint ha mindenki mellékszereplő lenne, s majd, aki tetszik később, azokból csinálnak főt. A tanár nyilván konstans szereplő, de semelyik fiatal se kapott olyan hangsúlyos szereplést, mellyel azt mondatná: na figyeljetek rám, én leszek a sztár. Nyilván, aki már látott többszáz sorozatepizódot, az leszűri kikre gondolhattak, de alapvetően mindenkit ugyanarra a sávra állítanék laikusként.

Már a kezdésnél elkövették azt a hibát is, hogy behozták a felesleges feszültségkeltéseket, amik engem egyáltalán nem mozgattak meg. Gondolok itt a tanár fiára, aki alkoholproblémákkal küszködik tizenévesen; vagy az egyik anyukára, aki hazudik a lányának, mert olyan személlyel kavar, akivel nem szabadna. Az epizódzárást is ide sorolnám, mert az egyetlen opciót vetették be az írók, amivel megoldást tudtak nyújtani a fennálló akadályra – holott mennyivel jobb döntés lett volna, ha csak 1-2 résszel később teszik meg mindezt. Szerintük kellett a happy end a végére, szerintem pedig elhanyagolható lett volna, mégis csak egy olyan városról beszélünk, ahol az embereknek küzdenie kell azért, ha akar valaki lenni. Ezt a nézetet aláásták elég hamar.

Sajnos látom a buta kliséket is, amikkel szétszedik majd az idegrendszerem. Biztosan bedobják a közösbe a választás fejtörőjét, miszerint fiatal főhősünk futball eseménye egybeesik vagy fedésben lesz a játékkörével. Láthattunk egy kibontakozó tiltottnak tűnő szerelmet, amiből várhatóan hasonlót fognak a látottak alapján kisajtolni. Lesznek szülői és szakmabeli támadások, amikkel számolhatunk és amivel számoltunk is már a kezdés során. Ez csak pár olyan dolog, amit jó lenne ha elkerülnének, de töredék esélyét látom.

Már megint csak a negatívumok sokasága jut az eszembe, holott akadtak olyan dolgok is, amik tetszettek. Ilyen a zene. Egyszer se éreztem azt, hogy mellényúltak volna. Követik a trendet, beleillettek az adott jelenetsorokba. Ott a képi világ. Az operatőröknek mehet a random dicséret, mert számtalanszor eltalálták a kameraállást, amivel egy snassz jelenetből a legtöbbet tudnak kihozni. Jól pásztáznak. A kedvenc pillanatképeim között tartanám számon azt, amikor a színpadon állnak és a reflektorfényében porszemek láthatóak. Apróság, de ezzel is tényleg hangsúlyt tudnak adni annak, hogy mennyire nehéz és elnyomott helyzetben vannak azok, akik ezt a délutáni elfoglaltságot választják a football és a drukkolás helyett.

Nem ez lett a legerősebb pilot, amit valaha láttam, de azt megfigyeltem, hogy ahol a sport felcsapja fejét, ahhoz sosem társul egyszerű élet. Nekem kicsit se juttatta eszembe a FNL-ot, továbbra is kitartok a bevezetőben írtakhoz, miszerint egy Glee utód megszületésének vagyunk szemtanúi. A This is Us-t követően az NBC bemerte vállalni ezt az elképzelést, hiszen sose tudni, miből lesz a csodabogár, de nagyon meglepődnék, ha pálfordulást tudnának elém tálalni. Egyelőre annyira adja magát a folytatás útvonala, hogy már csak azért is maradni fogok, hogy megerősítést adhassak a leírtaknak.

A potencia pedig abszolút adott a történet szempontjából, hiszen annyi karaktert sorakoztat fel, hogy bármikor ki tudnak egyet ragadni egy-két hét erejére – vagy le tudnak olyat építeni, aki mégsem váltotta be a hozzáfűzött reményeket.

A Tv2 az elmúlt években többször nekifutott egy-egy sajátgyártású produkciónak, azonban (be)vásárlások és fejlesztések tekintetében a tehetségkutatók és gameshow-k irányába mentek csak el. Az, hogy legyen nekik is fikciós sorozatok – mint az RTL Klub-nak a Válótársak vagy A mi kis falunk; az HBO-nak a Terápia – 2017 őszén érett be a Contentlab nevű cég által, akik korábban megvásárolták az új-zélandi Step Dave című sorozat formátumát, castingoltak többet, majd leforgatták a pilotját, amire a Tv2 lecsapott. Lehet ilyen úton is sikerre vinni egy jó adoptációt, ők ezt az ősvényt választották, és ha túl lesztek Ti is a premieren, akkor hamar levonhatjátok a tanulságot, miszerint jobb néha a gyártóra hagyatkozni.

– Összehoztad a húgodat a Bőgős Bandival?

Mielőtt megindokolnám kijelentésem, had térjek ki a történetére, ami nem óhajt bonyolult lenni, helyette szállít egy pofonegyszerű, ám ritka felállás: adott egy 39 éves anyuka, Eszter (Kovács Patrícia) és három gyermeke, valamint egy pultos srác, Dávid (Kovács Tamás), aki nála jóval fiatalabb, csak 24 éves. A nő egy balul elsült randi után „botlik” bele a fiatal szívtipróba, miután magára zárja a kocsma mellékhelységének ajtaját és az ablakon át kell távoznia onnan, melynek következtében akkorát esik, hogy a bokája kimegy. Így indul kettőjük kapcsolat, majd folytatódik a sürgősségin, és így tovább… Kicsit klisés a történet, de valahogy be kell indítani a cselekmény kibántásába, azt pedig igazából megcsinálták.

Ha most valaki felcsapja az internetet, és rákeres a sorozatcímére vagy Kovács Patrícia nevére, tuti olyan cikkekkel találja magát szembe, ami Kovács Tamás kiválasztásával kapcsolatos. Nem véletlen, hogy ennyire meglovagolta a magyar pletyka rovat kettőjük „forgatáson kívüli” találkozását, mert a kémia nagyon működik kettőjüknél. Ténylegesen bele tudjuk magunkat élni a kínos és a romantikus helyzetekbe, mintha tényleg egy párról lenne szó. Teljesen jól alakítanak, sőt azt vettem észre, hogy minél inkább haladunk a cselekménnyel előrébb, annál inkább magukra és egymásra találnak. Nincs annyi feszengés, sokkal oldottabbak a jeleneteik, azaz egyedi kapcsolatukat a néző elhiszi.

Mindenképpen ki kell a hangsúlyozni a mellékszereplőket, mert olykor – ami valamilyen szinten negatívum – maradandóbbat tesznek le az asztalra, mint a fők. Elég csak megemlíteni a nővér férjét, akit Seress Zoltán formál meg. Elképesztően vicces szituációkat hoz ki Dobó Kata mellett, aki a felesége szerepében van jelen. Vagy hozhatnám még példaként a főhős szobatársát, Alex-et (Dóra Béla), aki a tipikus jellemével csal mosolyt a néző szájára – nyilván kell hozzá Betti is, az egyik kollégája a munkahelyéről.

– Anya, miért pucér a bácsi?
– Anyaaaa….?

Nem kérdéses, hogy a sztori azt az utat akarja feltérképezni, hogy milyen helyzeteket szülhet egy hasonló eset a valóéletben. Egy 24 éves srác, akinek nincs „értelmes állása” és diplomája (ők mondják!) miként állna helyt a pótapuka szerepébe, mennyire fogadja el a környezetük a kialakult felállást, illetve tudja-e később is azt a boldogságot nyújtani nőjének, mint a legelején? Már látni előre a történéseket, hiszen, ahogy azt a Tv2 elspoilerezi az egyik előzetesben, vissza fog térni az (valós) apuka, akit Kamarás Iván formál meg, és aki több éve lekoccolt szó nélkül Amerikába. Ezen felül, a mellékszálon is zajlanak a történések, mivel Eszter nővére, Julia eléggé gyermek-/családellenes, ám mivel már túl van a 41. évén is, várhatóan félreteszi sikeresnek tekinthető karrierjét, és beadja derekát a családalapításába.

Ha nincsenek nagy elvárásaink a Korhatáros szerelemmel kapcsolatban, akkor kellemesen fogunk csalódni. Rengeteg humort csempésztek az alapsztori mögé, amivel próbálják fogyaszthatóbbá tenni azoknál is, akik ellenzik az ekkora korkülönbségekre épülő kapcsolatokat. Nyilván lesznek ilyen nézők, nekik szánták Dobó Kata karakterét. A klisés szituációkkal jobb, ha megbarátkoztok, mert rengeteggel találkozhatok az első 2 részben. A többségénél próbálnak a már felemlegetett humor faktorra építkezni, mégis csak romantikus vígjátéksorozat a műfaja, ha jól dereng.

– Én mondtam, hogy ne dugd odvas fába!

Tényleg nehéz rosszat írni a Contentlab legújabb produkciójáról, de egy valamivel mégis sikerült fejfájdítást okozniuk: az pedig a drónnal készült „nagytotálos” jelenetek. Megpróbáltam elmenni mellette szó nélkül, de nem ment. Kezdjük ott, hogy erőltetett budapesti látképeket láthattunk. (Vidéki lakosoknak Budapest-reklám.) Egyszer a Gellérthegy, másszor a Boráros tér volt a központjába, harmadszor pedig a pasi lak, amit amolyan Barátok Közt-ház mutogatós stílusban tártak elénk. (Tudjátok, amikor elölről látható a lakás teljes egészében nagylátószöggel felvéve.) Néha a helyszínnek, mármint az ilyen drónos felvételnek köze sem volt a következő jelent helyszínéhez. Ergo, műsoridő kitöltőként funkciónál, ha úgy tetszik. Ezzel még talán megbarátkoznék, de azzal már nem, hogy ezeknek a jeleneteknek a minősége hitvány lett. Vagy a szememmel van a probléma, vagy tényleg csak egy gyengébb minőségű drónfelvevőre futotta, mert olyan (olykor) életlen, homályos, fénytelen nagytotálok születtek, amiket nagyjából egy 50-100 ezer forintos gépből lehet kihozni. Ez pedig feltűnik, ha min. HD minőségben csekkolja valaki a sorozatot. Apróság, tudom, viszont az ilyenek is számítanak.

Mindezt leszámítva, azt kell írnom, hogy a Tv2 bátran ringbe küldheti a konkurencia ellen. Aki komálta a Válótársakat, azt ezt imádni fogja. Az eleje nehezen indult, de nagyjából az első 15 perc után magára találtak a történet. Onnantól pedig szállította a szórakoztatófaktort, amire hivatott. Véleményem szerint, simán bekönyvelhető a 2. évados berendelés neki, mert nagyon jó színészeket sikerült összecastingolniuk, és a rájuk írt karaktereknél se éreztem egyetlen esetben sem azt, hogy félrelőttek volna. A könnyed kikapcsolódás, valamint az esti romantikázás adott – korhatár nélkül! Tényleg sokat kellett várni a Tv2 legújabb fiktív sorozatára, de összességében leírható: megérte a várakozást!

Azért pedig külön pacsi jár a csatornának, hogy egy olyan timeslotban dobja képernyőre, ami eléggé elvetemült, hiszen szombatonként 21:30-tól láthatjuk a részeit, amikor az ember általában vagy készül az esti bulira, vagy valami ütős filmet nézne. Kíváncsi leszek, mennyire jön be Fischer Gáborék, a Tv2 Csoport programigazgatójának elképzelése ezzel kapcsolatban?!

Karácsonykor láthatjuk utoljára Peter Capaldi-t, aki egy nagyobb fejezetet zár le a Doctor Who életében. Nem csak azért, mert távozásával egy női Doctor megszületésének lehetünk majd szemtanúi, amire nem volt példa még a sorozat történelmében; hanem azért is, mert a 10. évad végével távozik Steven Moffat a készítők sorából, akit Chris Chibnall vált majd. Ezen felül azt se feledjük el, hogy új segítők is érkeznek: Bradley Walsh (Graham), Tosin Cole (Ryan) és Mandip Gill (Yasmin) személyében.

A 11. évad tavasszal érkezik újabb 10×50 perces epizóddal, de előtte ott lesz a Twince Upon a Time címre hallgató december 25-i különkiadás 60 percben.

Bátran kijelenthető, hogy a szuperhősös ötletek fénykorukat élik. Nem azért, mert minőségiek lennének, és látványban olyat mutatnának, amitől a hajunkat letesszük; hanem, mert annyi képernyőn van, hogy egy csatorna főműsoridejét a hét mindennapján fel tudnánk töltetni. És akkor a mozis szekcióról nem is beszéltem! Az ABC maradva a Marvel-univerzumnál elhozta az Inhumans koncepcióját, ami várakozáson alul teljesített. Holott az ABC foglakozott a marketingjével, aki akarta, az mozis környezetben nézhette meg szeptember elején a kezdést – és ezt az opciót nem csak az amerikaiak kapták meg, hanem Mi, magyarok se maradtunk ki a mókából. Az már csak egy másik dolog, hogy kevesen éltek ezzel a különleges lehetőséggel. Ergo, a többségnek mindegy látvány (IMAX) és a hangzás (DD5.1), inkább a tartalmi minőség az, amit semmiképp sem szabad figyelmen kívül hagyni.

Kitérőként szeretném kihangsúlyozni azt is, hogy az Inhumans nem annyira idegen azoknak, akik korábban néztek Agents of SHIELD-et, mert az egyik etapjában foglalkoztak „ezzel a közösséggel”, ha fogalmazhatok ilyen furán. Az alapok tehát már adottak voltak, mondhatni, onnan kiragadták és adtak neki egy önálló sorozatot, hogy akinek tetszett az embertelenek sztorija, azok elmélyülhessenek a hattérsztorijával, a problémáikkal.

A dupla részes pilotjának az első felét sikerült csak magamévá tennem, mert elszörnyedtem az írók csapongásán. Mielőtt azonban rátérnék a gyengeségeire, leírnám a történetet. Az Inhumans tulajdonképpen az Embertelenek egy csoportjáról szól, akik maguk mögött hagyták a Földi életet és a Holdra költöztek, hogy békében éljék mindennapjaikat. Az ember persze kíváncsi természet, ezért a Holdra küld különféle szondákat, melyekkel fel szeretnék térképezni a „következő otthonukat”. Nyilván ezeket mindig megsemmisítik az embertelenek a maguk biztonsága érdekében. (Egy láthatatlan búra fedi le a „világukat”, ha ezen átmenne/áthatolna a szerkezet, akkor lelepleződnének.)

A mikroközösség elhallgatott problémái között szerepel: a készleteik kimerültsége/végessége, illetve a népsűrűség kérdése. A király és a királynő – mert királyság az államforma – próbálja kézben tartani a helyzetet, látszólag mindent jól is csinálnak, azonban egy belső árulásba csöppenünk, ami a pilot végére ki is teljesedik. Mindennek csíráját az szolgáltatja, hogy a király maradna a szűkös, ám nyugodt élet mellett, amit a Hold szolgáltat; azonban fivére a jussát akarja, azaz a Földet, ahol egy jobb élet várna rájuk (hiszen ezt hagyták maguk mögött, mikor elhagyták), szűkölködésmentes és felszabadultabb – mégsem kell minden percben arra ráfeszülniük, hogy mikor lepleződnek le és válnak a Föld következő célpontjává, ellenségévé.

Bónusz infóként muszáj megemlítenem, hogy minden Inhumans átesik egy rituálén, ha az adott életkorba lép, amikor valamiféle különleges kavics és fura gépezet fúziója által képességre lel. Nyilván, akadnak olyan delikvensek, mint az egyik főszereplő, akiknél ez elmarad és ugyanolyan egyszerű emberek maradnak, mint korábban – ők mehetnek a bányába. Tehát, akinek lesz képessége az kiváltságos.

A pilot egyik fő problémája a halál unalmas történet. Egy összeesküvés bontakozik ki, ami izgalmasan hangozhat; de az írók mindezt úgy tálalják elénk, hogy cseppet se legyen az. Kicsit ásító jellegű kezdésként fognám fel, semmi maradandót nem hagyott, sőt tovább erősítette azt a nézetem, hogy nincs szükség ennyi képregény-adoptációra a tévébe, mert a mennyiség a minőség rovására megy. Nagyon érződik mostanra, hogy mindenki foggal-körömmel szeretne egy DC vagy Marvel feldolgozás magáénak tenni, viszont nem tudja úgy tálalni, hogy abból mindenki profitáljon. Az Inhumans a legjobb példa rá, mert egy oltárian snassz alapsztorit kapunk, amiben tényleg semmi extra nincs, csak pár kosztümös karakter. Az ilyennel inkább rombolják a band-et, mint sem építik.

Muszáj kitérni a látványra, végtére is az ilyen koncepcióknál ez egy húzóegység lehet. Itt még arról se írhatok. Láthatunk egy betonvárost, ami leginkább az Assassin’s Creed-mozifilmes épületére emlékeztetett; valamint egy jópofa animált hatalmas kutyát, ami tényleg végtelenül szállítja a cukiságfaktort, főleg egy eyedandy lánnyal az oldalán, viszont itt pontot kell tennem a mondat végére, mert nincs tovább. Nyilván királynőnk haját még idesorolhatnám, de számomra annyira vontatott volt ez a képesség, hogy nem is értettem a miértjét.

Képregény-adoptáció ellenes vagy Kanyecc! – jogos a kijelentés, de egy ilyen pilot után ki ne lenne az?

Alapvetően a kezdés nem a színészeken múlt, hanem az alájuk rakott sztorin. Anson Mount királynak zseniális, főleg így, hogy megvonták tőle a beszédkészséget. Iwan Rheon tipikus összeesküvő fejjel rendelkezik, látszik, hogy karakterénél az észre és a gőgösségre építkeztek. Serinda Swan pedig azért egy nagyszerű választás, mert a két férfihez egy ilyen karakterű nő szükséges. Igen, édeshármassal is akarnak az írók játszadozni… A mellékvágányról pedig csak Sonya Balmores nevét emelném ki, aki Iwan oldalára áll az összeesküvéskor. Szintén nagyon karakteres hölgy, a szerep, amit ráírtak simán eladható vele.

Ilyeneket leírva van rossz szájízem az Inhumans-nél, mert valóban ki akar tűnni a tömegből, azonban a vontatott, olykor erőltetett párbeszédekkel megölik az egész varázsát. Noha csak 8 részre tervezték az első évadját, az szinte könyvelhető, hogy ne számítsunk folytatásra, mert a nézettségi adatok egyáltalán nem indokolják. Nyilván a folytatásban javulhat, hiszen a kötött epizódszámlimit bekorlátozza az írókat, és ha maradandót akarnak alkotni, akkor a tettek mezejére lépnek, de erre nagyon kicsi az esély.

Elnézegetem, ha nincs jobb, de 11 éve a sorozatiparában már ilyen kezdést nem tudok elfogadni. Egyszerűen felbosszant, hogy elloptak az életemből 45 percet, amit sehogy se kapok vissza, még kárpótlás formájában se. Szerint ez lesz az utolsó írásom hozzá, ha változás állna be jelezzétek és mérlegelem a döntésem!