Nah, ez már megint mi volt?!

Újabb hét telt el, túlvagyunk a Banshee zárásának felén. Már csak (egy, kettő) három részt kapunk, és örökbúcsúra vonul a sorozat. A negyedik etapról sok minden elmondható, csak éppen az nem, hogy felülmúlná a harmadikat. Már sose lesz olyan, mint volt hajdanán. A megfáradtságot véltem felfedezni az írógárdánál, akiknek akad sok apró jó húzása, viszont összességében maguk se tudják, miként akarják kitölteni az átívelő történet melletti űrt. A legjobb jelző a vajúdás. Nagyjából így tudnám körbeírni a 4×05-ös epizódot, ahol kaptunk több jó pillanatot, de ezek elenyésző számban vetülnek ki.

A rész nézése alatt végig azon gondolkodtam, hogy vajon mi rontja el ennyire a Banshee-t? Miért nem képesek hozni azt, amit az előző évadokban? Ráfoghatnánk mindezt a költségvetés csökkentésére, hiszen a látványos akciójelenetekből vajnyi keveset kapunk, viszont mást emelnék ki: a kreatívválságot. Az írók belenyugodtak a zárásban, nem akarják összecsapni az utolsó részeit, ezért jóval kevesebb infót sűrítenek beléjük, amitől a sztori egy híg katymaty. Teljesen jogosan háborodik fel a sorozat nézője, hiszen nincs ehhez hozzászokva. Nagyon nincs. Míg az előző héten úgy éreztem elindulhat valami, megint az egyhelyben toporgás a jellemző.

Mire vártok?! Mi ez a töketlenség? – kedvem lenne számon kérni őket. Alapvetően meg is értem őket, mert aki eljutott ideáig az úgy is befejezi. Hiába a hitvány minőség, a lagymatag sztori, ilyen élményekkel könnyebb lesz végleg elengedni. Nincs igazam?

Nos, ne is húzzuk tovább a szőrszálhasogatást és az elégedetlenséget. Aki látta a 4×05-öt, azt várom a tovább mögé egy spoileres átnézésre. Maguk a képek is azok lehetnek, így mindenki saját felelősségre kattintson!

Tovább…

Múlt héthez képest mennyire jó részt kaptunk?! Nem volt nehéz dolga Chad Feehan-nek túlteljesíteni Liz Sagal-t, aki megkapta a legnehezebb melót az évad során – azaz tegyen végre pontot a 3. évad cliffhangerének végére. Így utólag visszagondolva, számomra a 4×03 totálisan egy töltelék epizód lett, amivel el akarták a figyelmet tereltetni a fő átívelő szálról, a sorozatgyilkosunkról, akinek oly mindegy ki lesz a következő női áldozata. Mellesleg, továbbra is jelen van az a jelenség, miszerint egyes karakterek sokkal jobban teljesítenek halálukat követően, mint haláluk előtt. Ez lesz az új trend. Simán visszahozhatnak bármilyen szereplőt egy-egy pofás flashback-kel, főleg ha ilyen zseniálisan csinálják, mint azt a Banshee-nél prezentálják.

Számtalan meglepetést tartogatott magában a 4×04-es rész. Végre azt érzem, hogy újra visszakerült a sorozat a régi ősvényre. Nyilván ehhez kellett az is, hogy három új szereplőt behozzanak az epizódban, akik megfelelő lekötési faktorral rendelkeznek. Simán lelőhetem a(z egyik) poént, amiről már hírmorzsákban egyszer megemlékeztünk. Eliza Dushku-ról volna szó. Ő formálja meg a Veronica Dawson különleges ügynököt. De még hogyan! Az első pillanattól működött a kémia közte és köztem. Baromira eltalálták a karakterét, amivel megint ráerősített a Banshee arra a tényre, hogy csak ők képesek kemény nőket felsorakoztatni egy drámában. Energikus, kellően vicces, komolyan veszi a munkáját és ad az élvezeteknek is. Tényleg telitalálatos castingról beszélhetek. Jött, néztem és beleszerettem! Nincs mese, ehhez is érteni kell.

Nem is csoda, hogy már a feledés homályába került a 4×03-as epizód, amivel Liz Sagal megbotránkoztatta a Banshee-rajongói táborok mindegyikét. Az évad felére kaptunk egy újabb fejezetet. Most érzem isten igazán, hogy beindult az etap. Adott két intenzív átívelő szál, melyek közül az egyiket Hood magánnyomozása alapozza meg azon bizonyos esetre fókuszálva, amiről spoilermentesen nehéz írni; a másikat pedig Carrie magán akciói, aminek biztosan lesz következménye a jövőre nézve.

Nem is szaporítanám tovább a spoilermentes szavakat, aki látta a részt az jöjjön velem a tovább mögé, és rágjuk át a látottakat. Van miről beszélni! Tehát innentől jönnek a spoilerek, még a képekkel is!

Tovább…

Nem semmi cliffhanger-rel ért véget az előző rész. Eléggé fel is húztak, mondatták velem: „ide a folytatást, azon nyomban!”. A Banshee 4. évadja nagyon hullámzik. Míg az évadnyitót kevésbé élveztem, addig a 4×02 azt a színvonalat szállította, amit a 3. szezonban megszokhattunk. Kellett a brutalitás is, amit felsorakoztatott. Nyilván a Cinemax próbál kitűni az HBO árnyékából. Az akció most ismét háttérbe került, helyette számtalan flashback-kel világítottak rá arra, hogy mi történt az elmúlt két esztendőben főhőseinkkel. Ezekből kellene annyi információt összekaparnunk, amellyel fenntartják az érdeklődésünket.

Jelenpillanatban két átívelő szál ostromolja a nézőket. Az egyik Job-é. Rég hallottunk hackerünkről. Nem tudjuk, hogy él-e vagy már halott, bár azt sejthetjük, hogy ilyen fontos személy élve többet ér, mint holtan. A másikat a városban történt gyilkosságok sorozata zárja közre, minek keretében egy fontosabb mellékszereplőtől váltunk meg a 4×01-ben. Pluszként megemlíthető a Testvériség is, ahol lázadás ütheti fel fejét a közeljövőben, ha a vezető testvér megelégeli a Proctorékkal kötött megállapodást.

Így állunk. A karakterek többségén a megviseltség, az „oly mindegy” jellem mutatkozik. Pszichotikusság, magukba fordultság, elkeseredettség a legmeghatározóbb életükre. Nem tudom hogyan sikerült elérniük az íróknak, de amikor Hood-ra nézek mindig a lehangoltság kap el. Nagyon jól hatnak a lelkivilágunkra, pedig a nézőken mindegy mi zajlik Banshee-ben. Ennyit előjáró gyanánt, mert ritka nehéz spoilermentesen írni!

Szóval, aki látta a 4×03-at az mindenképpen klikkeljen és beszéljünk róla a kommentek között, mert ez se volt egy könnyed epizód.

Tovább…

Gőzerővel tömi belénk a tartalmat a Banshee írógárdája. Ők is érezték, hogy az, amit eddig adtak az évadnyitónál alapozásnak is gyenge. Pontosan erre nehezteltem az elmúlt résznél, mert a 3. évad átlagától messze volt a minőség, viszont jó úton vannak. Az irány tökéletes, a nézőnek csak ki kell várnia az események lefolyását. Nehéz hetibe nézni a sorozatot, mert kéretteti magát. Simán folytattam volna a cliffhangert követően a 4×03-mal, mert végre kezd beindulni az évad. Utolsóként pedig azt várom el tőle, hogy úgy pörögjön, mint még soha.

Mostanra már két tényező kikörvonalazódhatott: az egyik, hogy Rebecca kapta meg az átívelő történeti szálak egyikét. Karaktere nagyon jól működik, sőt jobban működik, mint az előző évadban. Végre olyan hatalmat kapott, amire a kezdetektől álmodott. Az már csak egy másik dolog, hogy milyen ára van ennek. A másik, hogy a történet szeret a múltba kalandozni. Az évadnyitóval ugrunk két évet előre az időben, viszont ez idő alatt nagyon sok minden változott, amit ilyen módon tárnak a szemünk elé. Lényegében segítségével áll össze a kirakós a fejünkbe. Nyilván Hood-ra és Rebecca-ra helyeződik ismét a hangsúly ezekben.

A 4×02 végre összeszedettebbre sikerült. Jár is neki a plusz pont, de még így is azt érzem, hogy többet lehet kihozni belőle. Tuti lesz olyan, hogy 5/5-ös rész, viszont ettől még távolabb állunk. Innen folytatnám spoilerekkel.

Tovább…

Húsvétkor szintre hoztam a Banshee-t, mégis csak az utolsó évadja érkezik tavasszal a Cinemax műsorára. Nem semmi 3. évadot búcsúztattunk. Izgalomból, történésekből szépen futotta. Nála éreztem azt hosszú idő óta, hogy a 10 epizódot úgy használták ki, ahogy azt mindenhol kellene. Kedvelték a csendes akciót, ha hangost; kaptunk új karaktereket, akik baromi gyorsan és jól beilleszkedtek a sorozat mikrovilágába, illetve még arra is tellett, hogy mini átívelő történetet vigyenek a hosszú mellé. Banshee egy kis korcsváros, ami arra vár, hogy végre valaki megreformálja, rendet rakjon.

Innen támadt az első gondolatom, miszerint a 3. évadnál sokszor láthattuk azt, hogy a történések zajlanak, a város lakok pedig csak töltelékei (az éttermet és a bárt leszámítva fel se tűnnek), sőt még azok se, mert úgy történtek az események, hogy nekik fingjuk se volt róla. Cseppet se zavart a kizárásuk, ezt csak érdekességképp említettem meg.

Előjáróban annyit érdemes megemlíteni a 4. etapról, hogy a megszokott 10 rész helyett csak 8-cal fog operálni. Május 20-án lesz az évadzáró, ami a Requiem címet hordozza. Innentől spoileresen folytatom a tovább mögött.

Tovább…

Terveztem írni a Banshee első évadjáról egy hosszabb cikket, de abbamaradt…, és végül elmaradt. Helyette inkább leültem a folytatás elé, hiszen az eléggé pörgős széria korrekt módon fejeződött be. Mielőtt a folytatásra rátérnék, pár gondolatot meg szeretnék osztani veletek, amik kikívánkoznak belőlem. (Ezek főként az előző szériára orientálódnak, ha valaki nem kíváncsi rájuk, akkor bátran görgessen a következő kép alatti szövegrészre.)

Egyrészt az, hogy a Cinemax egyre közelebb kezd kerülni a szívemhez. Nem csak azért, mert ráállt az erotikus és akció tartalmak szállítására, hanem egy új szintre emeli mindezt. Nyugi, ők se fogják megreformálni a szexjeleneteiket – ott a Showtime és a Masters of Sex a király. Helyette szállítanak egy sornyit főhősünkkel. Tisztára, mint ha Hank Moody-t látnánk egy másabb környezetbe ültetve, csak neki kevésbe állna jól ez a sheriff szerepkör. Manapság úgy érzem, csak egy a szűk műfaj tud teljesen kikapcsolni. Lásd: Person of Interest néha úgy fel tud pörgetni, hogy kimennék a közeli parkba futni egy kört, hogy visszatérjen a rendes ritmusom.

Sok jót olvastam a Banshee-ről. Az elején azért hanyagoltam, mert kiesett a pirításból és a látókörömből. Életem legjobb akciósorozatát láttam? Nem! A PoI továbbra is a dobogó legfelső fokán, viszont a Cinemax üdvöskéjénél éreztem azt először, hogy végre valahol próbálják szorongatni a CBS visszatérőjét. Pláne egy olyan adón, ahol a pasik vannak fókuszban, nem pedig az idősebb korosztály.

Már az elején szeretném leszögezni, hogy totálisan hullámzó első évadot szállítottak a készítők. Volt 3 epizód, ami kifejezetten tetszett. Ezek hagyták a legnagyobb mélynyomot, amikre az ember egy hónappal a nézését követően is emlékszik. Az egyik ilyen epizód az volt, amikor az albínó sittes fószer basztata főhősünket. A másik a motoros bandához kapcsolódó, mivel egyből egy Sons of Anarchy-érzet kapott el. A harmadikat pedig az évadzáró szállította. A többi részt úgy tudnám leírni, hogy elmentek. Nem voltak rosszak, mindig arra fókuszáltak, amire kellett, de istenigazából csak szimplán jónak mondanám őket, míg azt a hármat, amit felemlegettem kitűnőnek.

Másrészt, amit ki kell hangsúlyoznom az a nagyszerű fényképezés. Az operatőrök annyi jó kameraállással dolgoztak, annyi jó print screent csinálta, mint annak idején a Hannibalról. Le a kalappal, mert megint egy olyan újoncot sikerült érinteniük, ami kimagaslott valamiben a 2013/14-es idényben.

No, de hol tartunk most? A Banshee a 2. évad kezdésénél mintha kapott volna egy reboot-ot. Az első perceiben számonkéréssel emlékeztek vissza az elmúlt széria utolsó részeinek történéseire, ami azért egy jó ötlet, mert az új nézőket le lehet ültetni. Érteni fogják, hogy ki-kicsoda, mennyire vállalt be a balhéból és mire is ment ki az valójában. Itt mutatkozik be Zeljko Ivanek. Mesteri alakítást nyújt a vizsgálatra kihelyezett FBI-ügynök személyében, aki eléggé életromboló életmódot él, de a cél érdekében mindent megtesz, akár tanúkat befolyásol; valamint szemet huny olyan hazugságok felett, amiknél egy becsületes rend tisztviselő nem tenne.

A kezdés másik két színészéről se feledkezzünk el. Ott van Odette Yustman, aki szép számmal fog meglepetést okozni, már előre érzem, mert egy tökös női karakter szerepében tűnik fel. Ezen kívül Lili Simmons karaktere is átformálóban. Nagyon kíváncsi leszek, egy a mostani etap alatt mennyit változik a jelleme, a nézete, illetve mennyire lesz elkötelezett követője Proctor-nak.

Végre együtt a nagy csapat. Kapunk egy olyan epizódszálat, amivel a készítők kacsintgatnak a Banshee: Originals irányába, azaz, hogyan is nézett ki annak idején a zsákmányszerző hadjárat. Személy szerint élveztem, eléggé egyedi módú rablást visznek véghez, bár a mai napon nem értem, hogyan lehet egy furgonnal lükvercbe utolérni egy menekülő járművet, de ezt ők tudják. Maradjunk a képzeletnél.

Most is lehet dicsérni a képért felelős illetőket, mert nagyszerű pillanatokkal tették szebbé az estémet, gondolok itt a fentebb látható leányzó szép idomaira. Látjátok, nem kell állandóan pucér jelenetekkel etetni a népet, néha az erotika nagyobbat nyom a latba.

Az előző széria megannyi cliffhangerét sikeresen elvarrták a készítők. Tiszta lappal indul a 2 második évad. Lehet az új nézőknek becsatlakozni, de még azoknak is, akiknek nincs idejük a pótlásra, mert tényleg simán szintrehoznak az epizód első harmadával, a másodikkal belevisznek minket a régi szép időkbe, a harmadikkal pedig egy újabb korszakot nyitnak. Szerintem a kezdést jól összerakták, még ha kicsit unalmas is volt.

Maradni maradok, de szigorúan csak az évad felénél fogok visszaköszönni. Hetibe egyszerűen nem tudnék kielégülni a tartalommal.

Alan Ball megint megcsinálta! Üvölthetnénk teli torokból, csakhogy a Banshee sikerét az a Jonathan Trooper – David Schickler párosnak köszönhetjük, akik jóformán ezzel a produkcióval debütáltak. Persze Ball neve és kreatív bábáskodása nélkül a Banshee sem lenne több mint egy tipikus vérben és csöcsben tobzódó tesztoszteron bomba a lá Cinemax. A mellékelt kooperáció és a rutinos Greg Yaitanes viszont egy olyan kisvárosi krimit eredményezett, aminek a bevállalósságától és atmoszférájától garantáltan leteszed a hajad.

Pedig az egész nem más, mint egy tipikus „rablóból pandúr” sztori kör, amit egy meglehetősen degenerált agresszív kisvárosi környezetbe helyeztek. Mondhatni, a Ball-re jellemző aberrált tabudöngetés itt is fel tudta dobni a scriptet, ami egyébként borzasztóan jól strukturáltan működött mindvégig. Egyszerűen sütött a végtermékről, hogy minden eleme a helyén van, ugyanakkor lendületes és klisékerülő is tudott maradni. Kezdetben a figyelem a sheriff – Proctor páros közti hatalmi rivalizációra és az abból adódó feszültségkezelésre volt kihegyezve. Az történeti átívelés már itt is fontosabb szerepet kapott, de az évad végére vált csak egyre fajsúlyosabbá. Ettől függetlenül a random heti esetek is tökéletesen le tudtak kötni, szervesen illeszkedtek a nagy egészhez, amit rendszerint korrekt flashback elemekkel támogattak meg.

Az igazi mozgatórugó viszont egyértelműen a feszültség generálásban, illetve a feloldásban keresendő. Fontos szerep jut a bűn és bűnhődés tematikának is, ami nem titkoltan a nézők agresszív igazságvágyára volt kihegyezve. Ezt alátámasztva olykor remekül megragadta a tehetetlenséget és az abból származó elemi haragot, így maximalizálva az amúgy sem gyenge feszültség faktort.

Sajnálatomra a kezdetben tökéletes tartalmi és formai elegyet a második félidőre valamelyest sikerült megbontaniuk a készítőknek. Egyszerűen nem tudták már azt szintet megütni, amit menet közben előirányoztak maguknak. Gondolok itt az indián kaszinós szál kidolgozatlanságára, a túlkapásokra hajlamos családi dramaturg betétekre vagy a szerelmi háromszög folytonos dilemmájában való tobzódásra. Persze ezek apró hibák voltak, de a sorozat abszolút nyers hangvételéhez képest mégis virítottak.

A Banshee sikerének másik receptje, ha nem a legfontosabb receptje a karakterekben keresendő. Döbbenetes, hogy az írók mekkora odafigyeléssel próbálták nem idealizálni a karaktereiket, sőt olykor még hajlamosak voltak bemocskolni is őket. Mondhatni a nézőnek a rossz és a kevésbé rossz szerepkörből kellett szemezgetnie. Abszolút tökéletes példa erre a forrófejű és egyben öntörvényű Hood sheriff, aki ráadásul pszichológiai értelemben is eléggé megkérdőjelezhető jellem. Kitartása és állóképessége pedig már-már mániákus tesztoszteron bajnokká avanzsálja, de szerencsére a készítők még időben visszafogták magukat. Antony Starr szikár megjelenése és lüktető, mindenkin átgázoló dühe egyszerűen zsigeri szórakozást eredményezett. Nem egy színészóriás, de ebben a szerepben élete legjobbját hozza. Ulrich Thompsen zsenialitását viszont lehetetlen megkérdőjelezni. Karizmatikus alakításával és kiállásával mindvégig uralta a képernyőt Proctor szerepébe. Itt jegyezném meg, hogy a két badass hihetetlen mértékben érezte egymás rezdülését, így a közös jeleneteik és a frappáns interakcióik rendre ellopták a showt. Éppen ezért is jár a dicséret Ivana Milicevic-nek, aki a gepárd testén és az elemi szexualitásán túl az évad végére, ha nem is tudott felnőni az előző pároshoz, de kellőképpen helyt tudott állni mellettük. A Milicevic és Starr közötti chemistry pedig legalább olyan látványosra sikerült, mint a már említett két badass karakter rivalizálása.

Továbbá fontos kiemelnem, hogy a mellékszereplői szekció is roppant eredetire és kidolgozottra sikerült. Job és Sugar a létező legjobb sidekick páros volt, akiknek a cinikus humora nélkül Hood keménykedése gyorsan kifulladt volna. Frankie Faison abszolút rutinosan hozta a kötelező feka karaktert, akit ennek ellenére sem fojtottak meg a már bevett klisék. Hoon Lee meg egyszerűen egy jelenség volt. Iszonyatosan kontrasztos alakítást tett le a képernyőre, de mindvégig komolyan lehetett és kellett is venni. Valljuk be sokszor ez nem volt egy könnyű feladat. Lili Simmons magával ragadó kisugárzásával és fülledt szexualitásával hódított (itt a szerkesztőségben is), így a kötelezően öncélú szex jeleneteket is meg tudtam bocsátani a Cinemaxnak.

Az igazi ászok viszont a mellékszereplői fronton egyértelműen a badass karakterek voltak. Mr. Rabbit (Ben Cross) tébolyút kifinomultságától vagy Burton (Matthew Rauch) komornyik gúnyába öltöztetett rejtett agressziójától sokszor a hideg futkosott a hátamon. És akkor hol vannak még az egy epizódos arcok úgy, mint az Albino vagy a motoros banda intellektuálisan degenerált vezetője. Állítom Matthew Rauch-nak ha 10 sor jutott az évad folyamán, akkor sokat mondok, ezzel szemben viszont élete alakítását hozta.

És ha már ennyire sorra vettünk mindenkit, akkor nem maradhat ki Greg Yaitanes sem, aki a rendezői székben alkotott maradandót. Játszi könnyedséggel tudta túlszárnyalni az előző részek tesztoszteron/adrenalin koktélját, amihez még egyfajta baromira jól kidolgozott képi világ is dukált. Most komolyan, mutassatok még egy olyan rendezőt, aki egy részen keresztül képes két színészt folyamatosan harcoltatni és az le tudja kötni a figyelmet. Zseniális, ám ugyanakkor eszméletlenül férfias lett a végeredmény, amire a részek végi hangulatképek csak rákontrázni tudtak.

Cseppet sem véletlen tehát, ha nálam az évad sorozata már most a Banshee lett. Szívem szerint hibátlanra értékelném, de sajnos az utolsó 3 részre kissé megbomlott a szerkezeti egysége. Viszont, ha mostantól ez a 4,5/5, akkor azt hiszem, alaposan újra kellene gondolnom a többi hibát évados sorozat értékelését.

Kissé nagyképűen, most mondjam azt, hogy én megmondtam?! Alan Ball a tőle megszokott, cseppet sem hétköznapi stílusban bebizonyította, hogy aprócska kábeles adóra is lehet jó sorozatot készíteni. A Banshee jött, látott és mindent letarolt a magával ragadó atmoszférájával. Nem egy fajsúlyos darab, nincs is mély mondanivalója, inkább csak úgy összerakták, hogy akarva-akaratlanul is a képernyő elé szegez. Hihetetlen ez a fószer, de komolyan!

A Jonathan Tropper és David Schickler nevével jegyzett történet egy ex-fegyencről szól, aki a szabadulása után a 15 évvel azelőtti balhéjából követeli az őt megillető részt. Ezért is utazik Banshee városába, ahol hamarosan kiderül, hogy hoppon maradt, ráadásul egy véletlen során még a seriff hivatal vezetését is megnyeri. Ja és igen, az egykori boss és badass végrehajtó kompániája aktívan keresi hősünket amolyan vendetta címszó alatt.

Az újonc írópáros scriptje mint már említettem cseppet sem formabontó, ám a maga torz módján mégis eredeti. A mostanság divatos amish világ keveredik a klasszikus heist motívumokkal, amihez a Ball-ra jellemző fülledt délies légkör adja meg a kellő nyersséget. A készítők sokat nem agyaltak a script elmélyítésén, inkább csak amolyan high octane mentalitás közepette az arcunkba tolták a lényeget. Így már az 1. percben beköszönt a kötelezően öncélú szex jelenet, amit mérhetetlen mennyiségű tesztoszteron löket követett. Hogy a már-már filmes szintű akció betétet ne is említsem, ami valami lélegzetelállítóan nézett ki a képernyőn. És ez még csak a cold open volt!

Akárhogy is, de a sorozaton tisztán látszik, hogy Alan Ball áll mögötte. Az érzékenyen adagolt szálak, a finoman elszórt high concept morzsák, a cseppet sem hétköznapi légkör és az önelégült polgárpukkasztás mind-mind a „mester” bábáskodó tekintetére utalnak. Éppen ezért egyelőre nehéz lenne belőni a formátumot, de a pilotnak most nem is ez volt a célja. Sokkal inkább egyfajta stílus demonstráció, amiben a rendező Greg Yaitanes maximálisan kivette a részét. Az akció betétek és a zenei aláfestés valami pazar volt, akár csak a feszültségkezelés és persze Ball jellegzetes világának a visszaadása. Ritka, amikor méltatom a rendezőt, de jelen esetben nagyban hozzájárult ahhoz a lüktető tesztoszteron bombához, ami kenterben lemossa a Strike Back legjobb jeleneteit is.

És, ha már lüktető tesztoszteron, akkor mindenképpen ki kell emelnem Antony Starr karakteres alakítását, aki játszi könnyedséggel hozta a kifinomult stílussal megáldott badass anti-hőst. Már amikor a kilépett a börtönből és láttam a lábmozdulatát, tudtam, hogy minden rendben lesz vele. Már akkor sugárzott belőle az emporio, pedig csak a lábát láttuk. Az az önelégült mosoly, ami az öntörvényes megoldásait jellemzi egyszerűen felbecsülhetetlen. Ulrich Thomsen kb. ugyanez a szint a másik oldalon, csak neki a jelleme még inkább tekintélyt parancsolóbb. Hiába, ezekben a skandináv színészekben mindig van valami plusz. A többiekkel nagyon nem is foglalkoznék, a fentebb említett írói húzások miatt egyelőre mindenki hozta az elvárt színvonalat. Talán csak Hoon Lee-t tudnám még pluszban megemlíteni, aki ugyancsak zseniális érzékkel személyesítette meg a transzszexuális sidekicket. Alig várom, hogy mielőbb közös jelenetei legyenek Starr-ral.

Összegezve tehát a Banshee eddig a mid-season egyik legígéretesebb újonca, bár mégis mire számítottunk egy Alan Ball műtől? Remélhetőleg a folytatás tartja a szintet, de ahogy az előzeteseket elnéztem maradt még itt puskapor, amit nem sikerült ellőni.

Valaki minőségit akar nézni, akkor a Banshee-t választja esti programnak. A Cinemax bebizonyította, hogy tud sorozatot gyártani. Nem kell nekik összeállni más tévéadóval, hogy aztán koprodukcióban alkosson egy nagyot. Megvolt a sorozat érdekes kampányplakátja? – Rajta az elő hype szöveg, mivel a True Blood készítői felirattal akarták megbarátkoztatni a jó néppel. Őszintén szólva ez nem annyira szükséges, inkább nézzen bele. Az első 5 percben olyan mozgalmas, jól szerkesztett cold opent kapunk, ami által megint el kell ismernünk a kábeles tévék előnyét az országoshoz képest. Holott semmi extrával nem álltak elő, csak egy pofás kezdéssel, ami megalapozta a következő 55 percét. Alan Ball most emeljem a kalapom?!

Miről van szó? A történet egy feltételesen szabadlábra helyezett tolvajról szól, aki 15 évet ült egy balul elsült rablás miatt. Akkori csaját hagyta futni és jófiúként magára vállalt mindent. Ez idő alatt a nő új személyazonosságot vett fel, férjhez ment és szült két gyermeket (valószínűleg az egyik az ex-é). Főhősünk szabadulásának első napján a nő keresésére indul, csak éppen más is tisztában van azzal, hogy újra „friss levegőre” került. Rászáll a helyi maffia, akik nagyon akarnak tőle valamit. Az átívelő történet egyik felét ez a szál fogja adni.

A másik felét már egy jóval merészebb teszi ki, hiszen ex-fegyencünk (Antony Starr) mikor meglátogatja egykori kedvesét, Carriei-t (Ivana Milicevic) a városban, Banshee-ben egyik kocsmájában kiáll az új sheriff mellett, amikor két helyi keménylegény a „védelmi pénz” féleséget szedné be. A fogadós és rajta kívül mindenki halott, az új sheriff-et is beleértve. Ekkor jön az ötlet, hogy felveszi a személyazonosságát, hiszen senki se ismeri. A pozíciót el is foglalja és megkezdődik egy betegelme kibontása, hiszen a maffiával a nyakán most már a rendőrség is rászállhatna, ha már ő az új sheriff egy csalás által.

Két bekezdésben nehéz összefoglalni a sorozat lényegét, de ami biztos, hogy a pilot minden percét imádtam és élveztem. Sőt, este újranézem, mert ez baromijó lett. Látszik az is, hogy tapasztalt kezekben volt a rendezése, amit Greg Yaitanes látott el. Nagyon jó kameraállásokat használtak. Nem a megszokott féléket. Volt, hogy bokorból fürkésztük főhősünket. Túlzásokba se estek, amikor egy akciójelenetet kellett összerakniuk. Képesek voltak egy buszt feláldozni a cél érdekében, hogy a cold open minél ütőképesebb legyen. Sikerült.

Végre egy újonc, ahol nem került háttérbe a zene se. Van egy olyan érzésem, hogy benevezek a SoundTrack albumára, mert nagyon ráéreztek, hogy mikor, milyen stílus dominál a legjobban az adott jelenthez. A kábeles adók védjegye se hiányozhatott, hiszen másfél perccel a start után láthattunk csöcsöket és raktári dugós jelenetet. Tényleg ennyire kell a punci? Már-már elengedhetetlen?! Ezt követően másfél percben egy fura, ám hasznos barátság kifejtése következik, melynek végén jön az üldözéses jelent, amiről fentebb beszéltem (és ekkor csak a 4-5. percél jártunk), illetve az, amivel tényleg elmondhatja Greg Yaitanes, hogy baszott jól végzi azt, amiért fizetik. Drámai zenehatással megspékelt széket fogós percek jönnek. Visszakanyarodva a rendezésre (…) általánosságban vakon lőnek a rosszfiúk a védettünkre, azonban itt jóval hihetőbben tálalták: törtek az ablaküvegek, hullottak az emberek. Jó, most ez egy mikro apróság, de sokat jelent.

A Banshee ezekkel az apróságokkal fogja belopni a kritikusok szívébe magát, na meg a nézőkébe. Kapunk egy érdekes kisvárost, amelyben számtalan érdekes arc él. És még csatlakozik hozzájuk egy újabb, aki ellopja Lucas Hood személyazonosságát. Sok a felmerülő kérdés. Mi célból teszi valójában kockára szabadságát? Miért üldözi a maffia? Folytathatnám…, de minek, erre van a további 9 rész. A kezdést nagyon jól megalapozták. Azt, amit tudni akartunk, meg tudtuk; és a bogár beleültetése a fülünkbe is megtörtént.

A színészgárdát pedig az őszi Emmy díjátadóra küldeném. Antony Starr nyugodtságával el tudja hitetni, hogy egy zseni tolvaj, aki nem menekül el a probléma elől. Ivana Milicevic hiába alakítja a „hűtlen ex-et”, még se éreztem idegesítőnek, amikor nyávogott. Örülhetnek a Homoszexuális Egyletnél is, ugyanis kapunk egy „ilyen” szálat is. Főhősünk jóban van egy transzival (Demetrius Grosse), aki bármit el tud intézni és még az esze is a helyén. Amondó vagyok, hogy az ilyen karakterekkel lehet a legközelebb hozni ezt a „társadalmat” az emberekhez. Komolyan, a ribancot örömömbe úgy seggen csaptam volna (…) látjátok mit hoz ki belőlem ezt a produkció.

Egyáltalán nem szerepelt a Banshee a várós midseason-ös újoncok között, azonban hamar a tabella élére húzta fel magát. Őszi premierek? Hagyatok már velük. Eddig kettő istenkirályon túl vagyok és akkor még nem volt szerencsém a közelgőkhöz. Néha sántikált a történet, de egyefene megkapta a maximális pontszámot, hiszen a vártnál 150%-kal jobban hozott. Sok ilyen csalódást a folytatásra. Nincs igazam?