Kétségtelenül a kritikusok egyik kedvenc sorozata volt a Hannibal 2013-ban. Millióegy nagyszerű print screen látott napvilágot a részekből, melyek a zseniális fotózást dicsőítették. Azóta talán mindannyian nagyobb odafigyelést fordítunk az operatőrök munkájára. (Jelenlegi nagy riválisa az HBO-s True Detective lehet, ami jócskán feladja a leckét.) Gyorsan és remek dialógokkal reppent el az előző 13 epizód, ami fel is adta a leckét Bryan Fuller-nek, de ha ezt az akadályt nem tudja remekül fogadni, akkor talán nincs helye az élők között Hannibal Lecter történetének. Nyugi, erről szó sincs, a második évad kezdése ott folytatódik, ahol a nézők hoppon maradtak.

Az AXN jóvoltából a 2×01-02-es részeket láttam. A várakozás nem volt akkora részemről, mint amekkorát bárki is várt volna. Úgy voltam vele: „Na most mutasd meg mit tudsz!”. Számítottam arra, hogy egy borongósabb hangulatú évadkezdést kapunk, ahol a történteket próbálják egy merész esettel elfedni. Ez a tipp bejött, ezért a kezdés kicsit erőltetettnek érződött. Mindenki rá volt hangoltatva a cliffhanger feloldására, hogy majd Will Graham élete jobb útra fordul, de azzal csak borították volna azt a nagyszerűséget, amit megszokhattunk a Hannibalnál. Helyette előálltak egy kényszerhelyzettel: azaz abból építkeztek, amijük van. Nem akartak menyből jött fénnyel (=csodával) megoldani semmit, illetve olyan szőrszálhasogató húzásokat bedobni, amiktől romlana az összkép. Felírták szépen egy lapra, melyik bábujuk hol helyezkedik és annak fényében lépték meg a következő lépéseiket. Hagyták, had sodródjon mindenki az árral. Abból baj úgy se lehet.

Bevallom, a 2×02-es rész sokat mentett. Túlságosan érződött a(z évad)kezdésen, hogy az írók a nézőknek – abból is a kritikusabb félének – akarnak megfelelni minden szempontból. Számtalan párbeszédet láthatunk Lecter-rel és Graham-mel, egyelőre külön vizeken. Kicsit magyarázkodósnak éreztem, mint ha az előző év során megszerzett önállóságot és belevalóságot a szünettel elvesztették volna. Kellett 40 perc, de magára talált a történet, persze ehhez az a különös eset is sokat nyomot a latba. Nélküle csak vergődött volna, mint Graham halacska Lecter akváriumában. Egy kétepizódos üggyel fogunk találkozni, amit csak azért lett ilyen terjedelmű, mert későn kezdtek bele a toporzékolás miatt, viszont a megvalósítás, az ötletes elképzelés magáért beszélt. Lenyűgöztek bakker.

Ismét kitettek magukért a rendezők is a képi világgal. Még mindig az egyik legerősebb pillére a sorozatnak. Nem feltétlenül az ételek készítésének montázsaira gondolok, hiszen egyre nagyobb hangsúlyba kerülnek a timescape-ek. (Vagy eddig is ennyi volt?) Azok valós hossza eléggé változó, hiszen olykor látszik, hogy csak pár perces időmúlást látunk, hiába szeretnék azt többnek éreztetni. Ettől függetlenül különösen nagy odafigyelést kapott ez a megvalósítás. Természetesen Hannibal konyhája se hiányozhatott a kezdésből, valamint a nagyszerű gasztronómiai utazások se, amelyek igen íncsiklandozó húsfajtákra hívták fel a figyelmünket. („Csak nehogy lába kelljen bármelyik finomságnak.”)

Az évadkezdés egyik meghatározó karakterét Gillian Anderson alakítja, aki Dr. Bedelia Du Maurier-nek kölcsönöz egy nagyszerű szerepkört. Ő alakítja Hannibal pszichológusát, akinek egy sorsfordító döntést kell meghoznia, mert lelke már nem bír el több nyomást, amire páciense ráerőlteti. Tudjátok, csúnya dolog az orvosi titoktartás, főleg ha rosszoldalt szolgálunk a hallgatással. Számtalan jobbnál jobb párbeszédeket fogunk kapni a két főhős között, de talán a legodabiggyesztőbbet a 2×02-es rész vége felé, amikor tiszteletbeli látogatást tesz Graham-nél. Na ez az, amikor azt mondtam, a Hannibal felébredt a téli álomból, üdv a valóságban, visszatért a jelenkor legjobb pszicho-thrillerje.

Egy felemás kezdést könyvelhetem el, de ennél rosszabbat sose kapjunk. Nem tudom félretenni azt a minőséget, amit az első évad szállított. Kicsit azt éreztem a 2×01-nél, hogy eltunyult mindenki, kell nekik egy gyors újraalapozás, hogy ismét a lovak közé csaphassanak. A jó hírt viszonylag hamar szállítani tudták, mert a 2×02-re összekapták magukat – nem is kárhogyan. Annyit elárulhatok még, hiszen az első 4 perce felkerült a netre a 2×01-nek, hogy keményen in media res starttal találkozunk, majd ugrunk vissza az időbe. Ezzel egyfajta bogarat ültetnek el a fejünkbe, mert hirtelen mindenki azon kezd el kattogni, mikor fog egybeérni a kezdés története.

A kezdés tehát egy erős közepes, lesz ez még jobb is, oda kell tartogatni a kemény pontszámokat. Alapozásnak, visszahangoltatásnak ellenben nagyon korrekt volt az évadkezdés. Jó kis évad elé nézünk, nem kell aggódni.

Utószó: felhívnám a figyelmeteket, hogy az epizódcímeknek ismét lesz jelentősége, ugyanis egy-egy japán ínyencség nevét leplezi le.

Aprólékos részletgazdagság, sokkolóan egyedi vizuális érzék és kifinomult igényesség az, amivel leginkább lehetne jellemezni Bryan Fuller eddigi munkásságát, amibe immáron a Hannibal is maradéktalanul beletartozik. Pedig a legelején ez az utazás sem tűnt másnak, mint egy hatásvadász próbálkozásnak, ami megint csak egy modernkori klasszikust vett a górcsője alá. Azonban az idő és az elképesztő precízség valami olyan kamaradrámát eredményezett, ami képes volt az intellektualitáson túl vizuális orgiába önteni az emberi tudat legsötétebb megnyilvánulásait. Igen, sanszos, hogy új network mestermű születésének lehettünk szemtanúi.

Fuller szokásához híven ismételten borzasztóan sötét témához nyúlt, amit csak tovább mélyített a frissiben átvett nyers realizmusával. Cseppet sem véletlen tehát, ha a végeredmény fajsúlyosan más, mint ami az eddigi network sorozatokat jellemezte. Műfajilag egyenesen lehetetlen beskatulyázni, mondhatni mesterien lavírozik a mezsgyén, miközben az érintett szegmensek mindegyikéből átemel egy-egy hatásos sémát. Krónikusan ügyel rá, hogy a network keretek adta korlátokon belül maradjon még, ugyanakkor ez még véletlenül se menjen a minőség rovására. Azt a kevés hiányosságot pedig, ami mégis ebből a korlátozásból adódik rendre egyedi atmoszférával képes palástolni.

És itt most főleg a brutálisan erős képi világban megbúvó tényezőre gondolok elsősorban, ami végig domináns tényező tudott maradni a script mellett is. Az aprólékosan beállított jelenetek, a kietlen táj és a rideg terek már önmagában képesek voltak befolyásolni a nézőre nehezedő feszültségfaktort. Ehhez aztán még hozzájött a festőien tökéletes álomvilág, ami a maga beteges szimbólum rendszerével egyszerre tudott sokkolóan gyönyörű és kijózanítóan reális lenni. Még a történetből adódó torzságot is egyfajta fennkölt művésziességgel adta vissza. Mintha a szadista gyilkosok is csak a szükséges tökéletesség miatt gyilkolnának. Ha szabad ilyet mondani, képernyőn a halál még nem volt ennyire maradandó élmény, amibe David Slade rendező is nagyban közrejátszott. Az igényesség viszont a részletekben bújuk meg igazán, de szerencsére a Hannibal ezen a fronton is kimagasló szintet ütött meg. A gasztró betétek már önmagukban eseményszámba mentek, de a koronát mégis csak az évad végére fajsúlyos tényezővé avanzsálódó hangeffektek tették fel. Mindez egy olyan komplex audió-vizuális élményt eredményezett, ami szabályosan függővé teszi az embert.

Ezek után azt hinné az ember, Thomas Harris regényei elsenyvednek a háttérben, de szerencsére ez nem igaz. Vagyis csak részben hisz Fuller a franchise eddigi műveit inkább csak táptalajnak használja saját víziójához, sem mint koherens hivatkozási alapnak, amiből pofátlanul szemezgethetne, ha éppen úgy tartaná a kedve. A kezdeti részeket jobbára az epizodikusság lengte be, amolyan modernizált procedural hatással. Durva volt látni, hogy igenis van élet a CSI élményen túl. Aztán félidő tájt hangsúlyosabb szerepet öltött az átívelő szál, amiben a tényleges történések mellett a hallucinációk is fontos tényezővé váltak. A procedural vonal így háttérbe került, de még így is lényegi tényező tudott maradni, akárcsak az egyes mellékszereplőkre történő feleslegesnek tűnő kikacsintások.

Persze a történések motorja egyértelműen a Graham-Lecter páros kapcsolati dominanciájára alapozott mindvégig. Kettejük interakciója egyfajta kölcsönös pszichés utazás volt, amit végig az önös érdekek vezéreltek csak. A remekül megkomponált dialógusok intim közelségbe hozták a két torz karakter merengését az élet hétköznapi tényezőiről úgy, mint a szerelem, a barátság vagy maga a valóság. Mads Mikkelsen visszafogott, ám hatásos alakítása lenyűgöző erőt és kifinomultságot sugárzott. A szimpátia ingoványos talaján lavírozott, de igazán egyszer sem sikerült megszeretnünk. Végig sikerrel tartotta azt a távot, amit Hannibal Lecter kimért intellektuális ridegsége megkövetelt. Egy percig sem törekedett a Hopkins-i trónbitorlásra, épp ellenkezőleg egy olyan sajátos hangnemet ütött meg, amiről egyszerűen sugárzott a rá jellemző skandináv karizma. Mindebben méltó társnak bizonyult Hugh Dancy is, aki a tragikus sorsú zseni szerepében brillírozott részről részre, miközben azt figyelhettük miként válik egyre instabilabbá a karaktere. Persze lehetne vitatkozni melyikük is volt a dominánsabb színész, de az biztos, kettejük alakítása szabályosan ellopta a showt. Laurence Fishburne így jobb híján csak asszisztált a jutalom játéhoz, bár a végtelenül precíz és akaratos FBI-osnak is voltak szép számmal emlékezetes jelenetei.

Természetesen a sorozat megkövetelné, hogy a mellékszereplőket is méltassam egy sort, de ettől most eltekintenék. Kis túlzással mindenki élete alakítását hozta, bár ilyen kollektívában ezen nincs mit csodálkozni. Viszont ha egyvalakit mégis ki kéne emelnem, akkor az csak Gillian Anderson lehetne, aki döbbenetes másodvirágzásról tett tanúbizonyságot. Mondjuk a The Fall után ezen nincs is mit csodálkozni!

Összességében tehát a Hannibal egy olyan lebilincselő audió-vizuális élmény, ami a látványos külsőségeken túl egy olyan komplex pszichés utazást eredményezett, amire sokszor a legjobb ongoing kábel sorozatok sem mindig képesek. És akkor mégis miért nem egy tökéletes alkotás? Az lenne, csakhogy a network tv-k szorító bilincsei alkalmanként csak-csak belerondítottak az összképbe, de még így is a szezon egyik legjobb és legerősebb drámáját kaptuk.

Erősen úgy érzem, megkaptunk a Hanniballal a The River utánpótlást. Bryan Fuller neve eddig csak a Heroes kapcsán merült fel az emberi tudatban, talán néhány embernek a Pushing Daises is sokat mond. 2013-ra a felállás változott, mert sikerült kitűnnie önmaga árnyékából. Végre egy olyan produkciót hozott a nézőknek, ami bármelyik krimin túl mutat. Egy olyan közelítést, ahol a paranormális dolgok is megállják a helyüket és nem azt mondjuk rá, hogy ilyen nincs, ez hülyeség vagy kitaláltság – inkább elkezdünk agyalni azon: miért ne történhetett úgy!

A krimi, mint a dráma egyik alműfaja az elmúlt években elég nagy átformáláson megy át. A szimpla nyomozós ötletek kevésnek bizonyulnak a mai világban. Kell valami plusz, amit elég nehéz megtalálni, annyira le van fedve a piaca. Talán ezért se akkora baj, ha az írók egy-egy olyan könyvhöz nyúlnak, amiket az olvasóközönség elismert. Egy befutott ötlet át/feldolgozásával könnyíteni lehet az életen, de ez nem azt jelenti, hogy mindent másolni kell. A pluszról ekkor sem lehet lemondani. Oda akarok kilyukadni, hogy Fuller nemcsak jól választott, hanem remekül rendezett és a munkája gyümölcsöt szívem szerint egy rangos díjjal díjaznám, ami biztosan elmarad (bár a mai világban semmi se biztos).

A sorozat egyik kimagasló ereje, védjegye: a zseniális képalkotás. Olyan jeleneteket láthatunk, olyan már-már „agyamat eldobom” képsorokat, amik az operatőrök és a rendezők munkáját dicsérik. Számtalan screenshot-ot lőttem, külön cikket is szánok neki. Látszik, hogy nem vették fél vállról a látványt, ezzel pedig a nézők szívét melegséggel „öntik el”. Ott vannak Hannibal finomabbnál finomabb reformreceptjeinek megvalósításai. Ilyen képsorokat főzős műsorokban lát vissza az átlagember, nem pedig egy olyanban, ahol egy elmebeteg sorozatgyilkost kergetnek a vaksötétségben.

Elképesztő. Az, amit látunk néha más. Fixáljuk csak le: lényegében egy olyan krimit kaptunk, amelyben van egy nagyon összerakott átívelő szál, valamint több kisebb ügy, ami olykor kapcsolódik a nagyhoz. Az írók játszadoznak velünk, mert olykor tudjuk, ki is a mészáros – legalábbis jól sejtjük –, valamikor pedig elbizonytalanítanak. Legszívesebben a végére tekernénk, hogy ne húzzák már az agyunkat. Manipuláció felsőfokon. Olyan értéke van a Hannibalnak, ami kevés sorozatnak. Egyszerre több részleget érint, hisz a krimi mellett a thriller és a horror jelleg se idegen. Ez teszi annyira borzongatóan faszássá.

Mi lesz itt a folytatásban? Előjáróban annyit már lehet tudni, hogy Fuller biztos lábakon áll. Nem egyévados sorozatot tervezett, és a májusi pletykahírekből kiindulva az is kikörvonalazódott, ha az NBC netalán törölné, akkor is lesz otthona kábeles viszonylatban. Neki tényleg csak azzal kell törődnie, hogy a végén egy olyan ügy álljon össze, amitől elképedünk.

A karakterek hatalmas fejlődésen mennek keresztül. Hannibal a legfixebb, talán pont azért, mert pszichológus. Kell az alapkő neki, mégis csak az emberi elmét térképezi. Ki más, mint Will Graham lesz az, akin a karakterevolúció végig szalad. Az elején teljesen szimpatikus, aztán a végére már csak egy megdőlni látszó elmét látunk. Jack Crawford-ról se feledkezzünk el, a nyomozóról, aki hajtja önmaga igazát és a végén lepaktál az ördöggel. Tényleg nem túlzás az, ha a következőt mondom: minden perce kincs. Pár nappal ezelőtt egyik ismerősömmel újrakezdtem. Meglepetésre a már látott jelenetek új értelmet nyertek, mert olyan karakterek tűntek fel már az elején, akik a folytatásban közrejátszanak a végjátéknál.

Az évad első felében az ügyekre ment a fókusz, addig a középső szekcióban: Hannibal és Graham kapcsolatára, s végezetül Graham átalakulására. Mi sem jellemzi jobban állításom, mint azok a párbeszédek, amik a két főhős között zajlanak. Csak én éreztem úgy, hogy az elején erősebb, dominánsabbakat kaptunk? A végére mintha meggyengült volna ez a rész, de az sincs kizárva, hogy felülbírálódtak bennem az előzőek. Passzolom!

Nem akarok belefolyni a mi történt az évadban dolgokra. Annyi biztos, hogy a zárás magáért beszélt. Jól alakították a kártyákat. Gondosan össze van ez rakva, így bátran írom azt, amivel kezdtem: A The River méltó utánpótlását kaptuk meg. Várom a 2. évadot. Fuller-ék egyre magasabbra tették a lécet, eddig fennmaradt. Reméljük a folytatásban se lesz másként. A különféle heti ügyek között akadt olyan beteg is, amin csak pislogtam. Örültek. Ha eddig nem lett volna tiszta, mit nézzetek nyáron, akkor ajánlom figyelmetekbe. Csalódás garantáltan elmarad!

2013-ban kétségtelenül trendi sorozatgyilkosnak lenni! Hirtelen a tv-s szcéna újfent feltalálta a spanyolviaszt, még ha a minőségi tendencia megítélése eddig jobbára csak felemás. De legalább van némi esély rá, hogy a high-profile dráma éledezni kezdjen… Kiváltképp igaz ez a Bryan Fuller Hannibal adaptációjára is, amitől a jelenlegi kritikus éra kollektívan eldobta az agyát. Én persze nem tettem, no de lássuk miről is van szó!

Fuller betegesen egyedi vizualitását nem nagyon lehet kikezdeni és ezzel a saját maga is tisztában van a jelek szerint. Merthogy a pilot úgy egészében a morbid atmoszférateremtés jegyében készült. Tipikusan olyan érzésem volt, mintha kísérleti klipek egy tucatját zúdították volna rám minimális koherenciával. A jelenetek vizuális kidolgozása egyenesen kimagasló méreteket öltött, de ugyanakkor pont ez a precizitás tette olyan darabossá a történetet és igazából a karaktereket is.

A script lubickol a hallucinációk illetve a rideg képi világ adta sablonokban, olyannyira hogy a néző könnyedén elsuhanhat a lényegi mondanivalók mellett. A dramaturg egy az egyben a mozifilmek csapásvonalán dolgozik, morbid, szexuálisan aberrált szociopaták levadászása a cél külső segéderő alkalmazásával. Eredeti mi?! A címmel ellentétben a fő hangsúly sokkal inkább Graham nyomozó felé tolódik, így a címszereplő és egyben a tényleges mozgatórugó megint csak másodhegedűs szerepbe kényszerül. Persze közhelyesen olykor utalgatnak a kannibalizmus felé, de ezt tudjuk be a kötelező öncélúságnak. Elvégre a történetben sorakozó tucatnyi logikai bukfencet mégis csak palástolni kell valamivel. Igazából az a helyzet, hogy a készítők nem találták az egyensúlyt sem a karakterekben, sem a történetben. Sokkal dominánsabb szerep jut a sokkoló körítésnek, mint a tényleges procedural vonalnak.

Casting téren ugyanez elmondható, bár a színészi kvalitások sok hibát képesek voltak még így első körben palástolni. Mikkelsen végtelenül rideg és visszafogott elemi gonosz, ami már-már egyfajta unottsággal is párosul. Inkább csak az északias sármja és a kisugárzása tartja életben Hannibal karakterét. Dancy megítélése ugyancsak felemás, bár jelen esetben a színészi teljesítménye vitathatatlan. Remekül hozza a szellemi ereje csúcsán járó emberi roncsot, akinek az egyszerű emberi kapcsolatok okozzák a legnagyobb kihívást. Igazából ironikus is, hogy pont Hannibal karakterében talál rá, még ha egyelőre tudat alatt is a méltó játszótársra. Ettől függetlenül viszont az íróknak még bőven akad tennivalójuk a karakterek ábrázolásával. Jó példa erre Fishburne teljesen klisés karaktere, amit ráadásul a színész kényszeresen próbál „mívesen” árnyalni több-kevesebb sikerrel.

Összességében tehát a kivitelezés pazar, a potenciál minden szempontból hatalmas, azonban a végeredmény erősen megkérdőjelezhető. Vajon a vizuálisan koherens látvány orgia meddig képes palástolni a script egysíkúságát vagy a karakterek kidolgozatlanságát? Vajon pár kósza kannibál jelenet meddig képes tetőzni a mindfuck érzést és mikortól üt be a random letargia? Sőt, egyáltalán a legnagyobb kérdés, hány rész kell ahhoz, hogy immunisak legyünk Fuller beteges képi világára? Ugyanis amikor ez bekövetkezik, a sorozat nem lesz több mint egy egyszerű nyomozós sorozat, amit csak a viszonylagosan nagy nevek tudnak nyögvenyelősen életben tartani (lásd a Touch esetét).