Eljutottam az Arrow befejezéséig. Ugyanazt a problémát véltem felfedezni, mint a(z egyelőre kritika nélkül maradt) Boston Legal-nál, azaz minél több részt látok belőle, annál jobban elveszti a varázsát. Az elején jól indult, aztán a közepénél történt egy lejtmenet. Az írók fejébe szállhatott a dicsőség – szoktam ilyekor írni. Valami hasonló történt. Ettől függetlenül a hátam mögött hagyott 23 epizódot megéri bepótolni, mivel az idény egyik legerősebb akciósorozata lett a Person of Interest mellett. Mellesleg újoncként ez nagy szó úgy, hogy a The CW-re készült, ahol a produkciók kevesebb bűzséből gazdálkodnak.

A Zöld Íjász sikere abban rejlik, hogy nincs mögötte szuperképesség. Egy olyan DC-s hőst sikerült választani, ami a mindennapjainkban is jelen lehetne, hiszen csak kitartásra, némi íjászképességre, kellő elszántságra és ügyességre van szükség. Nincs pókáltali csípés (Spiderman); nincs fura lötty megivása, és folytathatnám a sort egy rakat képregényhős születésről. Ettől lett annyira felkapott az Arrow.

Még a pilot berendelésekor csak mosolyogtam: mit akarnak ezzel a „semmivel”. Teljesen esélytelennek láttam, de a mögöttes tartalom elég jóra sikerült, így simán megérdemelte az akkori sorozatberendelését. Az átívelő történet megannyi csavart tartogat. Tartom magam a korábban írtakhoz, miszerint egy Batman–Lost duót látok benne. Utóbbira lehet ráhúzni a sziget történéseit. Kellő érdekességet tartalmaz, és valljuk be: a legtöbbünket az ott átélt és főhősünket átformált történések érdekelnek leginkább. A város megmentése, avagy a gonosz száműzése/kisöprése Starling City-ből komolyan a denevéremberre emlékeztet.

A történet csak egy dolog, egy másik pedig azok a színészek, akikkel elénk tálalják. A casting mindvégig nagyon eltalált lett. Vannak abszolút kedvencek mind a főszereplők, mind a visszatérők, mind pedig a vendégszereplők sorában. Kezdjük magyarosan a végéről. A Gróf, azaz Seth Gabel zseniálisan alakította a drogfejest. Adnék neki valami elismerést istenigazából, egyszerre gyűlöltem és néztem fel rá, mekkora arc valójában. A visszatérők sorából Felicity-t alakító Emily Bett Rickards-ot emelném ki, valamint Malcolm-ot megtestesítő John Barrowman-t. (Ha valaki nem ért velem egyet, akkor persze lázadjon!)

Pontosan Malcolm-nál és fiánál, Tommy-nál (Collin Donnell) éreztem a legerősebb Batman jelenlétet a sztoriban. Ugye a faternak olyan terve van, ami az egész városra kihatással lesz. Egy személyben egy féreg és egy hős – csak azt kell eldönteni, melyik jelzőhöz húz a szívünk. Ezen kívül a fináléban látott jeleneteknél nem kevésszer futott át a Sötét lovag és a Felemelkedés a fejembe. Legyen az egy égő ház, ahonnan ki kell valakit menekíteni. Vagy az évadzáró cliffhangert is idézhetném fel, hiszen annyira emlékeztet a legutóbbi Batman zárására.

Az epizódok minőségei hullámzók voltak. Az évad felénél kaptunk egy flashback részt, amivel próbáltak válaszokat adni a sziget történéseit illetően, valamint utána is foglalkoztak egy ilyennel az 1×18 tájékán. Az, amit összeraktak a háttérbe az tetszett. Talán azt is ráhúzhatnám, hogy megleptek az adaggal, jóval kevesebbre számítottam. Természetesen az ott töltött 5 évből láttunk egy negyedet se, pár hónapnyit, így felmerül a kérdés, hogy melyik évadban – hiszen bátran számolhatunk 3-4-gyel – akarják a nézőket  a mélyére vinni.

Nem feledkezhetünk el arról a két színészről se, akitől elvileg búcsúztunk az évadban. ELVILEG. Az egyik a szigeten élt, a másik pedig a valóéletben – csakhogy a spoilereket mellőzzem a kritikából. Ha úgy vesszük, akkor két főbb szereplőt csináltak ki, tehát cseppet se mondható rá a kiszámíthatóság. Tetszett is, kicsit a Game of Thrones meglepetéseire emlékeztetett.

Tökéletes évadról persze nem beszélhetek. Gyakran néztem értetlenül pár tényen, mert továbbra se tiszta pl.: az, hogy hogyan is néz ki Starling City. Most az elhelyezkedésről beszélek, a különböző városrészekről, illetve arról, hogy mi merre található. A bázis mennyire van távol/közel a családi lakáshoz; vagy mutterék birodalma a gettó részhez… Hosszú a sor, így ha egy rajongó által készült térképet hozzám vágna valaki, azt megköszönném. Másrészről főhősünk állandó izomzat mutogatása a végére elég unalmassá vált, arról nem beszélve, hogy a karaktere teljesen kifordult magából, ami megint csak az agyamra ment. Még kell küzdenie a Person of Interest szintjének eléréséhez, de jó úton haladnak az írók.

Mit várok a folytatástól? Akadt bőven elvarratlan szál. Remélem A Gróf visszatér újfent, valami betegjó résszel. Kevesebb családi drámázást, több látványosabb CGI-t, valamint hasonló mértékű szigeten járást. Ez utóbbival tényleg teljesen elégedett vagyok, korrekt lett az a mennyiség, amit adagoltak és ami volt benne. Kíváncsi leszek az új főgonoszokra, mert az, hogy egyet-kettőt lehúztunk a listáról, attól még akadnak jó páran.

Bevallom javarészt szigorú kötelességtudatból szenvedtem csak végig a CW legújabb DC adaptációját az Arrow-t, ami valami irdatlanul gagyi lett. Ráadásul azt a kevés érdemi részt is rendre megfojtották a B-filmes elemek halmozásával. Marc Guggenheim és Andrew Kreisberg finoman szólva is egy nyögvenyelős, mindvégig súlytalan scriptet tette le az asztalra, amit egy percig sem lehetett komolyan venni. Persze minderre a finálé kapcsán indokolatlanul makacsul és öncélúan megpróbáltak rácáfolni, de ez sem volt több mint felesleges tűzoltás.

Maga a plot pofátlanul majmolta a Batman Begins realistán komor tónusát, de az elegancia és a kifinomultság sajnos a mozis verziónál maradt. Izzadtságszagú próbálkozások árán próbálták gerjeszteni a feszültséget, csakhogy kitörhessenek a közhelyparádéból, de sokszor ennek pont az ellenkezőjét érték el. A kezdeti „egy ügyes” felállást szerencsére gyorsan lecserélték a grandiózusnak ígérkező átíveléses szálra, de az éltető dinamika sokszor megbicsaklott a jelen történései és a flashback betétek között. Sőt, nemegyszer a hangsúly is krónikusan eltolódott, így a szigetes előzmények gyakran nagyobb potenciállal bírtak, mint a jelen Starling City-ben. A helyzetet csak tovább súlyosbította, hogy a jól bevált panelek adagolásával a 2000-es évek eleji szintet éppen hogy sikerült megütni, ami több mint unalmas mai szemmel.

Kínos odafigyelés és merev közbeszólások árán sikerült az amúgy jobbára végig egydimenziós karaktereket valamelyest formálni. Erre volt bevált módszer az erőltetett dialógusok halmozása, melyek csak úgy tobzódtak a fennköltség elnyűhetetlen toposzaitól. Ha már a nyál faktor nem csordult túl a romantikus paneleknél, akkor legalább itt lehessen teret engedni mindennek. Kutyaharapás szőrivel, csókolom! Persze ehhez asszisztált a csapnivaló színészi teljesítmény is. Stephen Amell alakítását lehetne napestig bírálni, de azt kell mondjam, kb. annyit ért, mint amennyit a karaktere megkövetelt. Katie Cassidy és Colin Donnell eljutott a színészi kvalitása legvégére, de láthatóan ez sem volt elég ahhoz, hogy szerethető karaktereket vigyenek képernyőre. Talán csak a Willa Holland – David Ramsey páros tudott kellemes pillanatokat szerezni. Manu Bennett és John Barrowman pedig érthetetlen módon vegetált a képernyőn, szóval a félgőzös alakításuk simán megbocsájtható.

Nem úgy, mint a csapnivaló megvalósítás, ami egyenesen bántotta a szemem. A fontosnak titulált akció betétek oltári gagyik voltak, a CGI pedig minősíthetetlen. Ez viszont szemlátomást nem érdekelte a készítőket, akik a B-vonalas keretek dacára is végig nagyban mertek gondolkodni. Szerencsére a csapnivaló munka dacára nem vettek palira minket, így még ha a fináléra az összes puskaport is ellőtték, de egy kerek történeti egységet kaptunk. Ha másért nem is, ezért mindenképp jár a pacsi. Ezt leszámítva viszont az Arrow egy borzasztó fércmű, ami sokszor a Smallville legrosszabb pillanatainál is mélyebben van, szóval szigorúan csak saját felelősségre krónikus jó pasi hiány/képregény függőség mellé.

Isten bocsásson meg Greg Berlanti-nak és persze a kompániájának, de amit az Arrow-val műveltek az szimplán hitvány munkának tudható be. Ennyire olcsó, hatásvadász, színpadias és manipulatív sorozattal nem mindennap találkozik az ember. Olyannal meg pláne, amiért oda meg vissza vannak a rajongók. Ideális esetben az Arrow-nak már a pilot után pár résszel meg kellett volna buknia, de mivel a nézői reakciók kiszámíthatatlanok nagy valószínűséggel megtaláltuk a CW új zászlóhajósát jó pár évre.

Pedig mint már említettem Andrew Kreisberg és Marc Guggenheim író teljesítménye finoman szólva is kispályás. A fordulatok messziről bűzlenek, a kapcsolati háló nevetségesen szellős, az akció betétek meg szimplán Zs-kategóriásak. Komolyan, a Smallville-ben látott szenvedéssorozat az utolsó évadokban felüdülés volt ehhez képest. Pedig aztán a készítők lelkesen másolnák a nagy élődött, csakhogy amit anno a Gough-Millar páros lefektetett, azt itt látványosan a sárba döngölik.

Most komolyan, ennek a sorozatnak a legnagyobb baja a script, amiről egyszerűen ordítanak a gyermekbetegségek. Hatásvadász fordulatok, színpadias jelent sorok és a zsigeri túljátszottság minden másodpercben. Mintha csak egy rosszabb DC füzetet tartana az ember a kezében, amit a rendező forgatókönyvnek titulált vagy legalábbis egy direkt átíratnak. Egyszerűen nincs súlya a történéseknek, mi több nem egyszer hülyére veszik a nézőt a nevetséges és persze hatásvadász fordulatokkal. Hogy a low-budget CGI betéteket már ne is említsem. Most komolyan, nem futotta volna legalább értelmesebb jelmezekre? Esküszöm, nekem erről a ’98-as Mortal Kombat Conquest ugrott be, csak kissé modernebb köntösben.

Sajnos a negatív felhang a szereplőknél hatványozottan igaz, elvégre a script mellett a borzasztó színészi alakításokon bukik el a sorozat. Stephen Amell-lel a legnagyobb gond, hogy lehetetlen komolyan venni, ettől függetlenül ő maga viszont halálosan komolyan veszi a szerepét. Pedig aztán a kigyúrt felsőtest mutogatáson túl csak a dinnyehordó járását tudnám kiemelni. Ez a családi drámázás pedig elcsépelt volt már 10 éve is. Katie Cassidy megfeneklett romantikázása is jobbára csak sekélyes és céltalan, be kéne látni végre, hogy ebből a tini státuszból már rég kiöregedett. Colin Donnell és David Ramsey hellyel-közzel életképesek a sidekick szerepkörben, de mégis szerethetőek, mivel nem veszik halálosan komolyan magukat. És valami hasonló igaz a szülőkre is, igaz az itt elszórt misztikus szál könnyedén megfeneklik, ha sürgősen nem kezdenek vele valamit.

Az egyedüli ok, amiért mégis nézhető a sorozat az Willa Holland, aki a The O.C. óta hatalmasat lépett előre a cutie ranglétrán. Nem mellesleg Thea karaktere talán a legéletképesebb az egész sorozatban hiába, látszik az a szakmai múlt. Ugyancsak érdekes tudott maradni az elején meglehetősen gyakran adagolt flashback betét, ami sokszor izgalmasabb volt, mint az aktuális story arc. Ráadásul a készítőknek volt pofájuk egy dupla cliffhangert is elsütniük a fall finaleban, amit pont a flashback betétet is érintette.

És ha ennyire tré a helyzet, akkor mégis miért maradok? Hát a DC-s kikacsintások miatt, bár a megvalósításukon még lehetne mit agyalni. Meg aztán ott van az a bizonyos szerelmi háromszög is, amit tutira elcsesznek a végére az írók. Viszont John Barrowman mint ügyeletes rosszfiú, akár ígéretesnek is tűnhet, akárcsak a Batman Begins-re hajazó nagy átívelő szál, ami Starling City felemelkedésével/bukásával jár majd. Mindezek dacára viszont ne legyenek kétségeink, az Arrow egy botrányos minőségű fércmunka, amiről süt a dilettáns mentalitás. Ellenben az igényeket lejjebb adva a háttérben kellemes popcorn sorozatnak elmegy, mondjuk mosogatás közben. Na, a rajongók ezért az utolsó mondatért gondolom, megköveznek, de hát üsse kő, ha egyszer ennyire futotta csak a Berlanti féle delegációtól.

Végre szintre hozta az Arrow-ot. Nem kicsit idézte fel a The Cape-t. Igaz a két produkció között akad eltérés bőven, de ezt betudom a különböző „otthonnak”. (Egyik a The CW műve, másik az NBC-é.) Hazudnék, ha azt mondanám, hogy lekötött, inkább csak a kíváncsiságomat tartják fenn a részek végén elpotyogtatott morzsákkal. Kicsit a szerkezete a Revolution-re hajaz, mivel az epizódvégén lévő cliffhangerrel szeretnék megváltani a világot, a történet pedig egyelőre egy nagy paca, ami lassan, idővel fog csak kitisztulni. – Kérdés, hogy ki lesz olyan mazochista (jelen!), aki velük tart.

A történetben minimális előrehaladás történt. Az írók egyelőre ragaszkodnak az egyepizódos ügyekhez, melyeket olykor átnyújtanak kettőbe, de csak óvatosan. Olykor átcsap jogi drámába, hiszen az egyik főszereplő munkája. Törvénytelenünk pedig szereti, ezért az esélytelen ügyeknél a segítségét kéri. Eddig annyival vagyunk előrébb, hogy Quentin (Paul Blackthorne) gyűlöli Olivért a lánya elvesztése miatt, (másik) lánya pedig két csávó között hezitál; illetve szivárognak az infók a nem-éppen-tiszta-családi-idillel-megáldott Queen famíliáról, ahol van titok bőven. Jah, és íjászunk rádöbben, hogy a kettő olykor több és hasznosabb, mint egy. Dióhéjban az elmúlt 6 rész.

Nem kérdéses, hogy a flashback-ek miatt öltem bele ennyi időt. A Lost mellett őt is ez tehetné nagyszerűvé, valamint a részek végén lévő cliffhanger. Az adagolással viszont nincsenek teljesen tisztában, mert olykor több percnyit kapunk, máskor pedig kevesebbet vagy értékvesztettebbet. Nincs mindig meg az élményfaktorja ezeknek a jeleneteknek, pedig a Lost óta rajongók az ilyesmikért. Van mit ellesniük az íróknak a nagyoktól. Mellesleg túlzásba viszik a kit-válasszak-most szálat, még ha a fiatal nőkre szeretnének vele hatni. Kezd Barátok köztösödni.

Sok sebből vérzik sajnos az Arrow. Legnagyobb hibája a valótlanság, vagy csak nem hiszem el, hogy a Psych-s (vagy The Mentalist-os) csávótól örökölte a megfigyelőkészségét?! Pl.: gondolok ilyenkor azokra a megmozdulásaira, amikor egyből leszedi a lámpákat vagy az áramellátást. Egyszer véletlen, másodjára különös véletlen, viszont 6 rész után elgondolkodtató. Nincs az az előkészült, az a tanulmányozós unalmas részlet, ami állításom megcáfolná. Másrészről meghazudtolja a The CW profilját is, mert amit az elődöknél (=olyan sorozatoknál, amik a fiatal nőkre hatnak, mondjuk: a Gossip Girl-nél, a Beauty & the Beast-nél, a The Vampire Diaries-nél…) megtapasztalhattunk zenei világban, azt nála nem. Olyan, mintha pusztán átvették volna, mintha máshova szánták volna. Egy teljesen más világ. Üres ilyen téren.

Akadnak viszont jó dolgok, mint pl.: a harctechnika, ami azért rásegít a csuklyás hősünknek a Batman-szerűségére. Apropó, ha már felemlegettem, vicces volt (újra, másközegben) visszahallani azt az indoklást, hogy miért kell a csuklya, az álarc, azaz az álca. (=Hogy megvédjük azokat, akik fontosak számunkra.) Mellékszereplők terén az infós titkárnőt tudnám kiemelni, aki abszolút pozitív személyként tűnik fel. Remekül alakítja szerepét, nemmellesleg még jól is néz ki. Eyecandy-kből nincs sok, talán még Olivér hugicáját tudnám felhozni, a többieket meneszteném.

Enyhe mazo hajlammal rendelkezem, így visszaköszönök a félévad fináléja után ismételten. Hetibe nézhetetlen, nincs az a késztetés, mint a Chicago Fire-nél. Összességében, ha a 6 részt lényegét egybe morzsoljuk, akkor kalapot emelhetnénk, de lassan folyik az az ár, továbbra se látom értelmét főhősünk harcának, ami tartalmazza a jószándékot, de minden mást nem. Izgalmasnak se lehetne nevezni az akciójeleneteit, egy idő után megunja az ember a sok nyíllövöldözést, és ugrabugrát. Továbbra is tartom magam ahhoz a kijelentéshez, hogy inkább élőszereplős Batman-re kellene pénzt költeni, főleg a legújabb trilógiára hajazva mondom.

A CW a Smallville távozása óta igen csak nagy trágyába tenyerelt, elvégre csak nem jön össze a megfelelő DC pótlék a kisképernyőre. A fejesek aztán végül az idehaza kevésbé ismert Arrow mellett tették le a voksukat, de persze a neves készítői gárda is sokat nyomhatott a latba. A végeredmény viszont hype ide vagy oda csapnivalóra sikeredett, de szemlátomás ez keveseket érdekel, elvégre majdnem mindenki körbeajnározta már a pilotot. Ezek után itt az ideje egy anti-kritikának is, elvégre az Arrow pilotja beillene egy állatorvosi lónak is a szakkönyvekbe!

A történet Oliver Queen-ről alias Arrow-ról szól, aki egy hajótörés következtében 5 évre egy lakatlan szigetre kerül. Purgatóriumból való szabadulása után természetesen visszatér a nagyvárosba és csuklyás igazságosztóként kezdi beteljesíteni apja végakaratát, miszerint szeretett városukat meg kell szabadítani a bűnözés mindennemű fertőjétől. Olálá, újabb comic geek synopsis, ami így elsőre animációs sorozat szinten még működne is.

Greg Berlanti (Political Animals, Brothers & Sisters, Eli Stone, Everwood) tagadhatatlanul nagy név a tv-s szakmában, de geek közegben már rég elásta magát a Green Lantern filmes adaptációjával. Erre a cseppet sem impozáns címre pedig az Arrow-val tette fel stílusosan az i-re a pontot, merthogy a pilot több volt, mint borzalmas. Zanzásítva egy modernkori Robin Hood história, ami nyomokban képregényes felütéseket is tartalmaz. A beharangozott fanfavorit mentalitástól édes messze van. A script csapnivalóan felületes és teátrális, mindezek mellett csak úgy hemzseg az ezeréves kliséktől. 2012-ben egy ennyire gyenge koncepcióval házalni hát… kell hozzá bőr na. Még a 10 éves Smallville pilotja is jobb ennél basszus! Ráadásul jelenleg nagyon úgy fest egy újabb revenge of the week felállású sorozattal lesz dolgunk. Fű alatt tényleg begyűrűzött a Revenge sikere? Erős rejtély központúság, rengeteg hevenyészve elszórt flashback töredékkel, ami egyelőre totálisan funkciótlan.

Karakterárnyalásról meg ne is tessék álmodozni! Rengeteg a karakter, de többségük persze a papírmasé posztot erősíti. Emellett egyszerűen lerí róluk a butaság és a sületlenség, tisztára mintha a ’90-es éveket idéznék. És persze egytől egyig túlkorosak és antipatikusak. Szóval hiába a sok ismerős tv-s arc, ha kivétel nélkül alulteljesítették saját magukat.  Stephen Amell (Heartland, Private Practice, Hung) csapnivaló Arrow, a színészi kvalitásait meg a zaciban vette. Ennyire faarcú és bárgyú tekintetű faszival ritkán áld meg minket a szakma. Bárcsak lett volna az a pénz, amiért a Smallville-es Justin Hartley-t átcsábították volna ide. Katie Cassidy (Supernatural, Gossip Girl, Melrose Place, Harper’s Island) ugyanolyan unalmas és sótlan, mint az eddigi sorozataiban, ellenben eyecandy arra meg mindig szűkség van. Talán még Paul Blackthorne (River, The Gates, The Dresden Files) volt az, aki viszonylag hiteles tudott maradni karakter szinten, pedig aztán ő sem az Emmy-re gyúr. Ha valakit mégis ki kellene emelenem az Willa Holland (Gossip Girl, The O.C.) lenne, elvégre az ő játékán, ha felületesen is, de lehetett érezni valamit, a többiekén abszolút semmit.

És ha nem lenne még elég az osztásból, akkor sajnos a pilot mágus David Nutter-t is alaposan meg kell dorgálni. Tudjátok ő az a rendező, aki ’95-től 18 pilotból 17 berendelt sorozatot gyártott. Kimagasló a mérlege, de a kezdeti hanyatlás már tetten érhető nála is. Nutter Berlanti-hoz hasonlóan borzalmas fércmunkát végzett, a vizuál csapnivaló, jobbára olcsó CGI folyik mindenből. A harsány színvilág pedig abszolút nem társul a körítéssel, nincs eyecandy vonal és a zenei alap is hibádzik. Feszültségkezelés nuku?!

Úgy összességében minden hiányzik, de legfőképpen az a koherens erő, ami összetartaná az egész sorozatot. A végeredmény így szimplán széthullik, a felületességtől ez pedig aligha hozza elő az emberből a fanboyt.

Az Arrow-tól tulajdonképp mit is várunk? Az első kérdés, ami megfogalmazódott a fejemben a premierje előtt. Sok oldalról meg lehet közelíteni, hiszen egyesek a Smallville utódját látják benne, pedig ez a Zöld Íjász nem az, amit előbbiben láthattunk. Mások a Batman tévésorozat változataként próbálják helyretenni. A harmadik, ami talán a legközelebb áll a valós tényhez, az Greg Berlanti, valamint az alapsztori. Tetszik tudni, azért valahol mégis egy képregény-adaptációról beszélünk, és írója az elmúlt években bizonyított ilyen téren. A sorozatközösség a No Ordinary Family-vel, a filmes a Green Lantern-nel emlegette egy jó ideig. Melyik a maradandóbb élmény, azt majd megmondja az, aki látta mindkettőt, egészében.

Szimplán csak annyit vártam a The CW legújabb kalandszerű, modernkori Robin Hoodjától, hogy zajlanak gördülékenyen az események. Ne vesztegessék az időnként. Csapják össze a kezdést, de jó értelembe, és a felesleges párbeszédek helyett kezdődjön az átívelő történetének első felvonása. Aki velem ért egyet, az nem fog csalódni. Teljesen nézhető lett a pilotja. Élveztem is, hiszen megkíméltek a felesleges bosszúra felkészítő jelenetektől. Mindezt egy korrekt előzménnyel felvezették, amelynek homályos foltjainak megvilágosítása fogja magába foglalni azokat az értékeket, ami miatt sokan várjuk a folytatást. Nem túlzok, ha kicsit a Lost-ra utalgatok vissza, mivel csak gondoljunk vissza rá: amikor elfáradt a történet, akkor adtak egy komplett flashback-es részt, amivel olyan töltetett kapott, ami visszahozta az élők sorába.

A The CW köztudott, hogy a fiatal nézőkre építkezik. Nem is csoda, hogy az 1.3-as demójára fog helyeződni főként a hangsúly. Ezt próbáljak 1.5-2.0-ára valahogy feltornászni idővel. Azt se feledjük el, hogy a premierjét több mint 4 millióan látták, amivel a The Vampire Diaries rekorját nem sikerült überelni, viszont bejött a gondolkodásmódjuk. Nem bíztam a késői startjába, de a jelek szerint kifizetődött. 4.14 millióval mutatkozott be, ami irigylésre méltó, és ha tartja magát a 3. hétig 3 millió felett, akkor biztosan kapja az évad berendelést, de ne rohanjunk ennyire előre.

Az alapsztori egy bizonyos Oliver Queen-ről szól, aki igazi playboyként éli az életét. Vagyonos családsarjaként nem válogat a nők közül, mivel mindegyik rajong érte, már csak a pénzéből kiindulva. Egyik „kalandhajózása“ alkalmával azonban hajótörötté válik, amit csak Ő él túl. 5 évet él egy lakatlan szigeten, várva egy arra tévedő hajót, ami kimentheti. Ez idő alatt elsajátította a túlélést. Viccelődhetünk Tarzan-os utalgatásokkal, de míg utóbbi az állatokkal kommunikált, addig főhősünk beolvadt a környezetébe és ösztöneit fejlesztette. Miután egy hajó legénysége kimenti a modern világba, tőle kezd el zengeni a média. Mindenki arra kíváncsi, hogyan élhette túl, mi történt az alatt az idő alatt. 10 perc után annyi kérdést tudtam volna fel, mint egy Lost kezdésnél, amelynek ténye valakit elrettenthet, míg engem magával ragadott.

Olyan, mintha Robin Hood találkozott volna Batman-nel. Előbbi azért, mert jót akar tenni, és az öltözéke némileg a középkorba repíti vissza. Utóbbi talán azért, mert egy hatalmas városnak az őrangyala akar lenni, aki elintézi a gonosz rosszfiúkat. A kezdés hatásos, ahogy az akciójelleg is. Kapunk mindent, hiszen család mellett a barátok, az ex-ek, a zsaruk, a rosszfiúk, a csövesek – szóval mindenki szerepkör jelen van. Nem túlzok: sok szereplővel dolgoznak, de elfér mindegyikük, hiszen ettől függetlenül a karakterbemutatása jóra sikerült. Mindenkire emlékszem.

Jáj, akin végig mosolyogtam, az Paul Blackthorne. Ő lesz a nyomozó, aki a város őrangyalát akarja elkapni. Hiába szerepelt a Big Shots-ban, a Lipstick Jungle-ben vagy a The River-ben, hogy újat is mondjak, mégis a karaktere a The Dresden Files-ot Harry Dresden-re emlékeztet. Még magam se tudtam behatárolni, hogy ez jó-e vagy rossz, de elképesztő a hasonlóság. Ugyanazok a mozdulatok, mimikák már-már. Olykor egyáltalán nem lehet komolyan venni. Ez valahol rombolja az összképet. Stephen Amell-lel a csajokat bezsákolhatják az írók, hiszen jól kigyúrattatták. Biztos van némi utómunka. Ez csak egy címlapfotózáskor derül ki. Apropó. Katie Cassidy-ről se feledkezzünk el, mint ex-Melrose Place-es és Supernatural-os hölgyeményről. Végülis hármójukat akarják a középpontba helyezni.

A történet 2+1 sávon fog menni. Az első a listára fog fókuszálni, mivel Queen-nek van egy névsora, kiket kell hazavágnia, hogy lelki békéje helyreálljon. A második a szerelmi életére, illetve magánéletére összegződik. Itt kell kiemelni Lance-éket. A plusz egy pedig a múltra, amire a leginkább kíváncsiak leszünk. Mi történt az alatt az 5 év alatt? Biztosan sok minden, már csak abból kiindulva, hogy az idővel evolúció ide vagy oda, de kihalt volna az élővilága a szigetnek.

Sok kérdésem lenne a készítőkhöz. Ez jó, hiszen a pilotnak a figyelemfelkeltés a fő erénye. Ez sikerült. Elégedett vagyok a kezdéssel, illetve kicsit elégedetlen, mert a keszekuszaság, amire az elején utaltam a többségnek zavaró lehet. Megint csak sok fog múlni a 2-3. részen. Tudják-e tartani ezt a minőséget és pörgőséget? Mikor fog leülni az egész? – Remélem nem mostanság, mert – el se hiszem, hogy leírom, de – élveztem! Dobáljatok meg kővel, leszarom, van benne kellő potencia, hogy mindenkire hatni tudjanak. Lehet, hogy most a Batman-fanatistaságom beszélt belőle, mert ki az a hülye, aki 24 óra alatt kétszer is beül egy filmre (_o/), de kitartok mellette.

A végére pedig a slusszpoén, hetibe fogom nézni! Ő, egyik idei újonc se hatott még rám ennyire, szóval megadom a magasabb pontszámot, mielőtt még mindenki beállítana elpuhult, elégedetlen fasznak. (A nyers stílusért pedig bocsánat, de így tudom csak istenigazán érzékeltetni a tények erejét.)