Ray Donovan – A 2. évadról

 
Beküldte: tess 2015 April 28, 20:12-kor a(z) Ray Donovan témába.

Napjaink televíziós aranykorát egyértelműen az antihősöknek köszönhetjük. Ez a megállapítás olyannyira igaz, hogy lassacskán már teljesen hitelét is vesztette a zsáner. Folyvást érkeznek a drámailag túlhúzott, történetileg lecsupaszított darkos históriák, melyek többsége aztán a középszer vagy a deja vu oltárán végzi. A helyzet persze korántsem drámai, de az egykori „király kategória” fénye mostanra alaposan megkopott. Aztán egyszer csak a semmiből egy végtelenül slampos script-tel hirtelen megjelent Ann Biderman és bebizonyította, az oldschool erőszak, a tesztoszterontól hajtott „primitív” gondolkodás és persze az empórióként sugárzó badass coolság igenis tud még érdekes, mi több roppant fajsúlyos is lenni.

Már az 1. évad során sejteni lehetett, a Ray Donovan személyében a Showtime egy, a Dexter-hez kísértetiesen hasonló abnormális mód szerethető szociopatára tett szert. Ebben pedig nagy szerepe volt mindvégig a remekül megírt és felépített script-nek, ami mesterien lavírozott hol a macsó öntörvényűség, hol pedig az önkényes erőszak között. Tette mindezt egy faék egyszerűségű történetvezetéssel, elvégre végig egyértelmű volt, hőseink a kiadós szarzuhatagból csak a még nagyobb szarzuhatag felé képesek orientálódni. Szerencsére Biderman zsenije itt csillant meg igazán, elvégre a script legalább két jól kidolgozott story arc-ból állt, de mellette számos kisebb mellékszál is egész élvezetes tudott lenni. Mindezt úgy, hogy a sorozat eredeti pikantériáját szolgáltató random problémamegoldást teljesen a háttérbe szorították. Ergo az epizodikus miliőt totálisan felváltotta a koherens átívelés, ami szerencsére nem csak a történet komplexitásán, de a karakterek árnyalásán is maximálisan érződött.

ray-donovan-s2-a

Ray személyes válsága brutális méreteket öltött, ami aztán egy sor erősen megkérdőjelezhető lépéshez vezetett. Volt itt megcsalás, szerelembe esés, lelki társ keresés, bizalomvesztés, önfeláldozás és még napestig sorolhatnánk. Egy biztos, Biderman szopórollerre állította Schreiber karakterét, hogy aztán hellyel-közzel ott törje össze, ahol épp úri kedve tartja. Ezzel természetesen elérte a nézői rokonszenvet és ezáltal a hallgatólagos feloldozást, meg persze rendesen elmélyítette a karaktert. Mindezt úgy, hogy Liev Schreiber szokásához híven mesterien hallgatott és kíméletlenül üres tekintettel szemlélt. Azonban még a kierőszakolt könnycseppek dacára sem torzult a karakteréből áramló veleéig romlott badass attitűd.

Jon Voight ugyancsak brillírozott a mesterien megírt kiöregedő piti gengszter szerepében. Tipikusan az a fajta cool tata, aki ha jót tesz, akkor is végiggázol legalább két szerette életén. Ezt a karakterjegyet és persze a notórius feltűnési viszketegséget Biderman aztán fokozatosan a csúcsra járatta. Apa és fia közt nyomokban elszórta a feloldozás morzsáit, hogy aztán a fináléra szép fokozatosan még távolabb taszítsa egymástól a két karaktert. Mindezt úgy, hogy a Donovan család rosszabbik felét képviselő két karakter vajmi kevés játékidőt könyvelt el közösen. Furcsa törést is adott ez az évadnak, elvégre a két karakter külön-külön is simán elvinné a hátán a sorozatot, együtt meg ugye pofátlanul ellopják azt.

ray-donovan-s2-b

Ebből adódóan az évad, de egyre inkább a sorozat egyik nagy hátulütője, hogy vajmi kevés energia, de legalábbis játékidő jut a többi karakterre. Félreértés ne essék, szépen megkapta mindenki a maga keresztjét, annak dramatizált csúcspontjával, de a katarzis vagy a felszabadító feloldás valahogy elmaradt. Mind Terry, mind Bunchy vesszőfutása nem volt erősebb pár részes terjedelemnél, ehhez képest az egészet bosszantóan túlhúzták. Ráadásul Donovan testvérek közötti széthúzás vizes lepedőjét is ráhúzták minderre. Ehhez képest Abby érzelmi hullámvasútja vagy Bridget szerelmi kálváriája jóval összetettebbnek bizonyult. Paula Malcomson anyafiguráját az évad során lehetetlen volt nem gyűlölni, de ezáltal maradéktalanul betöltötte a neki szánt szerepet. Azaz Ray mindenegyes morálisan és erköcsileg megkérdőjelezhető lépésére feloldozást biztosított. Ugyanekkor öröm volt látni, hogy az írók végre elkezdtek alapozni Kerris Dorsey színészi kvalitásaira. Lévén, ami az előző évadban egy halovány kis mellékszálként indult, az mostanra szerves story arc-á lépett elő. Sajnos ugyanez Conor vagy Daryll esetében már korántsem sikerült, de ugyancsak a kihagyott ziccerek közé sorolandó a Lena – Avi duó is.

Újoncok terén sokáig a törtető ripacs Cochran tűnt befutónak, de a készítők valamiért nem találták meg a hangját Hank Azaria karakterének. A méltó ellenfélből idejekorán valami látens rendszerellenes komédia lett. Cookie Brown ugyanez volt pepitában, pedig a Suge Knight-ra kísértetiesen hasonlító karakter és Omar Dorsey petyhüdten badass játéka ennél jóval többel kecsegtetett. Ez persze igaz a mindenlében kanál Kate McPherson-ra, akit nem is értem miért jegeltek idejekorán. Pedig a Boston-i kapcsolat és az a bizonyos intim vonal egész korrekt lehetőségekkel kecsegtetett, meg aztán Vinessa Shaw látványa is rendesen emelte a badass faktort.

– The fuck you waving at?
– A friend. I had a spiritual awakening.
– Banging whores and getting your kid beat up?

Minden hibája ellenére a Ray Donovan 2. évadja így is bitang ütősre, majdhogynem hibátlanra sikeredett. Ann Biderman bosszantóan egyszerű, ám annál emocionálisabb script-je pazar megvalósítással társult. A zenei választás rendre kiszolgálta a badass miliőt, hogy az érezhetően erős rendezői jelenlétet már ne említsem. Még maga Schrieber is jegyez egy részt, de a prímet egyértelműen a házi rendezőpáros, Tucker Gates valamint Michael Uppendahl vitte. Sajnos a folytatásra eme remekbeszabott készítői kollektíva már biztosan megbomlik, ugyanis a folyamatos finansziális problémák miatt a Showtime vezetősége nem újította meg Biderman asszony lejáró kontraktusát. A 3. évadtól a showrunneri feladatokat David Hollander író veszi át, míg Biderman kreatív konzultánsként marad a háttérben.

This entry has a rating of 4.5

Kommentáld!

Ray Donovan – Röviden az 1. évadról

 
Beküldte: tess 2014 September 22, 20:10-kor a(z) Ray Donovan témába.

Ann Biderman, tessék ezt a nevet memorizálni, habár az élelmesebbek már vagy másfél éve ezzel a névvel kelnek. A showrunner nagyasszony ugyanis olyan erős drámai köntösbe csomagolt erőszakhullámot prezentált, annak minden pozitív hozadékával (értsd: tesztoszteron, badass coolság, etc.), amire talán a The Sopranos óta csak a Sons of Anarchy volt képes. Na és persze most a Ray Donovan, ami már az 1. évadja alatt méltó Dexter utódnak bizonyult, noha sokan egy forintot nem tettünk volna rá.

I told you what happened with that man. O’Connor. Remember what you did, Mick? Huh? You called me a liar and you beat the shit out of me. Remember that? You didn’t stop him. And he kept after me and kept after me. And then he went after Bunchy. Our sweet Bunchy. That’s when I decided to kill you, Mick.

A Ray Donovan nagyságát több fronton is bátran lehetne méltatni, de talán az egyik legfontosabb hozadéka a visszataszító valóság kendőzetlen ábrázolása realista körülmények és karakterek masszív össztűzében. Ehhez pedig egy olyan, viszonylag ritkán használt katalizátort sikerült választani, mint a robbanásig feszült apa-fia gyűlölet, ami végül persze a szeretet egy sajátos megnyilvánulásaként manifesztálódik. Ettől függetlenül az egyre inkább fajsúlyossá komolyodó gyermekkori traumák, az évtizedes ellentétek és az ezekből kovácsolódó nyers, már-már eredendő düh az, ami igazából megadja a sorozat ízét. A klisé szegmenséig emelt krónikus megfelelni akarást itt felváltja a megbosszulni akarás, ami erős alvilági behatásokon keresztül vegyül az egyszeri családi drámával. A lassú, de mégis vérprofi történetvezetés erőteljesen rájátszik a feszültségfaktorra és a morális dilemmákra, miközben egy percig sem akar többnek látszani, mint ami. Persze a kötelező törés itt is elkerülhetetlen, idővel a sorozat pikantériáját adó insider miliő eltűnik a háttérben és inkább az átívelő szál és az ebből adódó kutyaszorítók veszik át a hangsúlyt. Holott a heti esetek önmagukban is értékesek, mi több érdekesek.

ray-donovan-s1

A script-ben rejlő racionalista vagy inkább elemi sajátosságok szerencsére a karaktereknél is éreztették pozitív hozadékukat. Érdekes mód a Ray Donovan majd minden szereplője valamilyen szinten lelkileg sérült karakter, akik így vagy úgy, de ezért elégtételt akarnak venni. Amolyan tipikus antihősök az életszagú fajtából. Zsigerből el lehet őket ítélni, bátran meg lehet őket kérdőjelezni, de még akár gyűlölni is lehet. Azonban a végtelenül negatív tónus mögött mindig felsejlik az egyéni sorsokból és tragédiákból fakadó megértés, ami így vagy úgy, de képes szentesíteni az eszközt. Főleg, hogy a script kellő időt szán az egyes karakterek bemutatására, de ugyanakkor az is érezhető, hogy Biderman mindezt patikamérlegen adagolva tolja le a nézők torkán. Ez részben egy darabig bosszantott is, elvégre mindig volt kérdőjeles szürke foltok, ami idővel már-már misztikus köntösbe burkolóztak. Ellenben a kiemelkedően pazar színészi játék képes volt játszi könnyedséggel palástolni mindezt. Jon Voight briliáns a korosodó önző gengszter szerepében. Ő a farkas, aki idővel rókává szelídül, de ez még véletlenül se tévesszen meg senkit. Még akkor sem, ha egyben a finoman adagolt fekete humor egyik éllovasaként tündökölt alkalomadtán. Liev Schreiber ismételten tanúbizonyságát tette, hogy napjaink egyik legkiemelkedőbb karakterszínésze. Persze alapesetben a hallgatag, önbíráskodó cinizmussal felvértezett Ray csak egy aprócska mellékszereplője lenne a produkciónak, de itt valahogy mégis képes volt főszereplőként is helytállni. A rezzenéstelen arcú szikár jellem alatt azért megbújt az érző lélek is, ami alkalom adtán képes volt a felszínre törni. Plusz érdekes volt szemlélni, hogy egy ilyen gyarló jellem rendszerető és precíz mintaapa képében próbál tetszelegni, miközben a munka velejárójaként hordott erkölcsi fertő szép lassan felemészti a lelkét és ezáltal a családját is. Na és persze James Woods esetlennek tűnő kiégett maffiavezére is megérne egy misét. Amúgy Sully karakterénél csúcsosodott ki leginkább a mély racionalista tónus és az elszállt, ám mindvégig stílusos feketehumor. Igen, én valahogy így képzelem el egy kiöregedett maffiavezér utolsó hónapjait!

There’s no forgiveness for you, you prick.

Akárhogy is nézzük a Ray Donovan egy ízig-vérig igazi kamaradráma, ami szokatlanul mély drámai sajátságokkal rendelkezik. Az egész egyfajta morális és erkölcsi utazás a végső beteljesülés felé, ami jelen esetben a bosszú és a múlt árnyainak a legyőzése. Hogy ez sikerül e, lényegtelen kérdés. Itt sokkal inkább a bejárt út a viszonyítási alap, ami szűkebb értelemben két család mély drámázásának is elegendő táptalajt tudott biztosítani. Mindezek után nem lehet kérdés, hogy mennyire ajánlott a megtekintése.

This entry has a rating of 4.5

Kommentáld!

Ray Donovan – Az első 4 rész után

 
Beküldte: Kanyecc 2013 August 26, 13:37-kor a(z) Pilot,Ray Donovan témába.

Másfél hete érlelődik bennem a Ray Donovan kritikája – azóta hozzácsaptam 3 epizódnyi történést, így nem teljesen pilot kritikát kaptok, inkább egyfajta betekintőt a Showtime legújabb drámájába, ami az elején nagy közömbösséggel fogadott, aztán csak-csak volt annyi vonzereje, hogy simán leültessen a következő részei elé. Ne tessék elfelejteni, hogy a Dexter utolsó évadjával megy egy napon, ergo felvezeti egyik a másikat, egy veterán egyenget egy újoncot, de szerencsénk ez nem az a koncepció, ami egyengetésre szorulna. Ezáltal bátran merem ajánlani azoknak, akik hűen imádják a Showtime-ot.

A története koránt se annyira egyszerű, mint az egyesek remélik. Ha egy rövid, tömör mondatba akarnám összefoglalni, talán így fogalmaznék: „A középpontban Ray Donovan munkás élete és magánéleti hanyatlása.” – Ezzel tulajdonképp le is fedtem mindazt, amit a folytatásban kicsit ki fogok bontani.

Van egyszer a határozott Ray, aki tudja, mit akar. Munkája nem más, mint elintéz sok olyan rázós ügyet, amire sokan „nemet” mondanának, legyen az egy hulla egy neves emberke szobájában vagy egy távoltartóst kapott férj, aki nem ért a szép szóból. Bármilyen munkát is kapjon elvégzi kis csapatával, akik látszólag értik a dolgukat. Ott van az a Ray is, aki az apja felé nem éppen szimpatizál. A faternek még 5 éve lenne a sitten, azonban kiengedték (ennek is lesz egy átívelő története, mert kompromisszumok által jutott ki), ami megbolygatja a családi élet. Nejével összeveszik, családjának némileg hátat fordít, és minden erejével azon van, hogy az öreget visszaküldje oda, ahova való – Hogy milyen áron, az már senkit se érdekel.

Nos, ebbe a sorozatba megkapjuk mindazt, amit a Showtime védjegye: stílusos, kellően drámai, leülteti a nézőt, valamint egyúttal játszadozik az érzéseinkkel. A csatorna palettájába helye van. A történet leginkább egy modernkorba átültetett maffia sztorira emlékeztet. Főhősünknek van egy csapata, ami mindent megcsinál, így ritkán tapad vér a kezéhez – csak ha sajátkezébe veszi a munkát, mert főnökhöz méltóan kiveszi a munka ráeső felét. Hihetnénk azt, hogy Ray a főnök, de nem, mert neki is van egy, aki állandó stressz helyzetbe van az érdekes húzásai miatt, de ami a feladata, azt megoldja és elsimítja a problémás részeket.

Számtalan titok övezi főhősünket, ezalatt leginkább a magánéleti szálra gondolok, amelyhez – az apa szerepét játszó – Jon Voight-nak lesz köze. A casting pillérek erős lábakon állnak. Jó néhány kiváló szereposztást láthatunk: ott van Liev Schreiber is, aki hidegvérével elgondolkodtatja a nézőket, mégis mitévők legyünk: sajnáljuk vagy ne? Képes saját apját újra rács mögé küldeni, hogy a családját biztonságba tudja. Jon kapta az igazi rosszfiú szerepét. Kijön a börtönből, és egyből egy gyilkosságot követ el, majd elmegy család többi tagjához, hogy beköszönjön. Célkeresztben Ray és Mickey ellenszenve lesz, de bőven akad kettőjükön kívül átívelő szál, gondolok itt Ray lányának szerelmi életére, vagy pont főhősünk múltjára.

Van egy sajátos vonzereje a sorozatnak. Nem beszélhetek arról, hogy ez egy 5/5-ös újonc lett, mert alsó hangon is egy 3-3.5/5-öt fogok mindössze adni neki, de azt se feledjük el, hogy jó nézni! Hozza azt a nézős faktort, amivel le tudja öltetni a nézőt. Nincsenek hajmeresztő cliffhangerek az epizódok végein. Inkább a hangulat a fő erénye; az a drámai feszültség, ami jelen van a rész túlnyomó többségében. Van mozgatórugó, csodálkozásnak helye sincs a 2. évad berendelésének hírén. 3-4 évadnyi történetet kinézek belőle, míg ilyen zseniálisan alakítják a történéseket. Talán negatívumnak azt hoznám fel, hogy nem minden néző felé nyit. Hiába tudok magam mögött 4 részt, azért nincs a készítetés, mint máshol, hogy ezt bizony nézni-nézni kell…

This entry has a rating of 3.5

1 Hozzászólás

Ray Donovan – Pilot

 
Beküldte: tess 2013 August 24, 19:41-kor a(z) Pilot,Ray Donovan témába.

Vajon milyen lehet az a sorozat, amit a Southland-en edződött Ann Biderman készít és a Showtime nyíltan a Dexter örökösének tart? Hát persze, hogy kurva ígéretes, még ha a pilot kapcsán nem feltétlenül olyan sokkoló nyitányt kaptunk, mint anno a már emlegetett Dexter esetében.

A történet középpontjában egy igazi badass problémamegoldó pali áll, akiről minden hollywoodi híresség tudja, hogy elintézi a problémát. De szigorúan csak az ő problémáikat, a sajátját nem, ami úgy istenesen meg is látszik az életén. Tönkremenő félben lévő házasság, bajos család és a sittről frissiben szabadult bajkeverő apa. Nem egy irigyelt idill, de a Ray Donovant nem az idilli pillanatok miatt fogjuk értékelni.

Azt már az elején szögezzük le, hogy Biderman sorozata a Southland-hez hasonlóan egy igazi karakterközpontú kamaradráma lett. Sokkal inkább a karakterek közti interakción és a fejlődésen van a hangsúly. A script komplexitása csak másodlagos tényező, viszont még így is simán elment egy korrekt alapozásnak. Ráadásul a heti ügyes felállás is ügyesen bedolgozott a karakterizáció alá. Rideg, brutálisan életszagú, de ugyanakkor a maga módján érzéki is egyben. Utóbbira pont az a családi dráma a garancia, ami a fajsúlyosságával egyenesen rátelepszik a képernyőre. Az egyedi, fura mód belsőséges atmoszféra vonzza a nézői kíváncsiságot, amit a finoman adagolt titkokkal és a kusza kapcsolati hálóval csak tovább fokoznak.

Egyszerűen süt a profizmus a kivitelezésről is. Olyan, mintha egy mozit vagy legalább egy HBO tv filmet nézne az ember. A beállításokból finoman visszaköszönnek a klasszikus gengszterfilmes karakterjegyek, de a realitás még így is mindvégig képes szemelőt tartani. Ami viszont kifejezetten tetszett, hogy az erőszakot nem kábeles mércével is visszafogottan ábrázolták. Sokkal inkább amolyan pszichés ráhatással operáltak, mint a tényleges és amúgy roppant gyorsan öncélúvá váló brutalitással. Éppen ezért a feszültségfaktor mibenlétét nem is kell, sőt nem is tudnám firtatni.

Ahogy a színészi teljesítményeket sem. Mondjuk ezen nincs mit csodálkozni, ha a két főszereplőt Liev Schreiber-nek és Jon Voight-nak hívják. Schreiber szűkszavú ridegsége és komolysága már önmagában megérne egy misét. Sokszor meg sem kell szólalni, egyszerűen csak ránk néz és máris uralja a képernyőt a profizmusával. Voight pedig már-már önmagát játssza, annyira hozzá nőt ez gátlástalan badass szerepkör. Tipikus karizmatikus karakterszínész, aki leginkább a kétes hírű alakok megformálásakor lubickol csak igazán a szerepében. Mondhatni a Ray Donovan egy remek two men show lett annak minden előnyével és hátrányával. Sajnos a mellékszereplőkre nem sok idő jutott. A problémamegoldó csapatot csak amolyan fércmunka szerűen ábrázolták, míg a család szál egyes részei is elbírtak volna kicsivel hosszabb játékidőt. Ellenben többé-kevésbé mindenkit sikerült a helyére pakolni. Mondjuk egy kissé furcsa, hogy Ambyr Childers esetében ennél többre is futotta, holott a színész látszólag nem több egy 2 epizódos eyecandy-nél.

Összességében a Ray Donovan igen csak jó úton halad a naggyá válás felé, ami ráadásul a minőségi szinttől sem nagyon rugaszkodott el. Persze a tempón és a komplexitáson még lehetne agyalni, de első körben ez bőven elégséges volt. Nem egy Dexter, de jó úton halad afelé, hogy egyszer azzá, vagy pontosabban annak utódjává váljon.

This entry has a rating of 3.5

Kommentáld!

free web stats