…Williamson egyértelművé tette mindenki számára, milyen is a high-concept-nek titulált dilettantizmus…

Gyűlölöm magamat idézni, de az a helyzet, hogy már a fél évad környékén abszolút érezhető volt, totálisan elszállt a The Following írógárdája. Már akkor is kvázi egy mélypontként aposztrofáltam azt, amit a Fly Away című részben elkövettek a készítők, de a szorosabb értelemben vett minőségromlás még csak ezután következett. A kierőszakolt évad közben rebootot leginkább a hatásvadász, felületes, öncélú és hihetetlenül ostoba szavakkal lehetne felruházni. Nem vitás, ez az évad, meg úgy általában maga a sorozat is az írókon csúszott el, de különösen Kevin Williamson hozzáállásán.

Kezdjük mindjárt azzal, hogy Williamson olyan alapvető formai megoldásokkal nem tudott látványosan mit kezdeni, mint a több szálas történetmesélés. A millió egy behozott új karakter és az ígéretesnek tűnő mellékszálak roppant gyorsasággal mentek a levesbe, így kénytelen kelletlen a script jóformán végig önmagát ismételte. Persze ehhez millió egy hatásvadász fordulat társult melyek végső konklúzióját aztán az öncélú halálozási és feltámadási ráta fenntartása biztosította. Ezt olyannyira sikerült túladagolnia a készítőknek, hogy a végén a halál, mint olyan abszolút súlytalan tényezővé degradálódott. De mint sok minden más ez is csak egy újabb elkeseredett áldozás volt a grandiózusság oltárán!

Praise Joe!

Merthogy Williamson legnagyobb hibája az epikus töltet, az igazi high-concept mivoltának a megragadása volt, amit mindvégig önfejűen kergetett a képernyőn. Folyvást csak ígért és ígért, ész nélkül halmozta a nonszensz csavarokat, mígnem neves egyszerűséggel feleslegesen csúcsra járatta a történéseket. Ehhez aztán hasonlóan ostoba írói kelléktárat párosított, így ha nem a felszínes vallási filozófiai maszlagtól fuldokoltunk, akkor a feleslegesen erőltetett nemezis témakör volt az, ami szép lassan önmaga paródiájává tette az évadot. Ehhez gyorsan vegyük hozzá a bárgyú szerelmi töltetek egész sorát, hogy a közhelyekkel traktáló dialógusokat már ne is említsem.

Ehhez mérten sajnos karakter fronton sem rózsásabb a helyzet. Hiába a rengeteg behozott új arc és az ígéretes badass attitűd, ha egyszer csak járulékos veszteség szintjén képesek mozogni. Arról nem beszélve, hogy pár mellékalakot leszámítva egytől-egyig tipikus papírmasé karakterek voltak pár soros jellemrajzzal. Persze joggal gondolhatná az ember, hogy akkor a főszereplők majd elviszik a sorozatot játszi könnyedséggel, de jelen esetben ez az állítás sem fedné a valóságot. Eljutottunk arra a pontra, hogy a The Following csak antipatikus karakterekkel rendelkezik. Bizony, még a viszonylag pozitív oldalt gazdagítók tábora is idegesítő, morálisan abszolút megkérdőjelezhető karakter, akiknek nem a karakterközi drámája adja a feszültség legfőbb forrását, hanem inkább azok idegesítő karakterjegyei. Kevin Bacon és James Purefoy így jobbára csak hozzák a kötelezőt, ami persze nem az ő szégyenük. Shawn Ashmore ugyancsak, ellenben Weston karaktere volt talán az évad egyik leginkább antipatikusabb húzása, így őt akármennyire is szeretném nem tudom éltetni.

No redemption without blood!

És ugye amit az egyik oldalon megspórolsz ma, azt holnap elbukod a másikon alapelvet követve a csattanó a kivételesen ambiciózusnak tűnő vendégszereplő szekción csattant. Connie Nielsen és Sam Underwood még csak-csak ki tudtak tűnni a tömegből, de Camille De Pazzis, Jake Weber, Jacinda Barrett, Leslie Bibb, Gregg Henry, Josh Salatin és még sokan mások jobbára csak elkallódtak. A legnagyobb hiba egyértelműen az eltolódott nézői normákban keresendő, elvégre az mégsem lehet normális, hogy egy sorozat főszereplőit utáljuk, míg a gonosz mellékszereplőket meg kedveljük.

Ez a meghasadt kettőség jellemezte végig a 2. évadot, amire a koronát egyértelműen a feleslegesen túlhúzott finálé tette fel. A betegesen erőltetett megváltás mítoszt meg végérvényesen nem tudtam már mire vélni, így tudjuk be ezt is a sok írói túlkapás és logikai bukfenc egyikének. Akárcsak az egész évadot, mivel ez a legjobb indulattal sem volt, mint egy hatásvadász és öncélú katyvasz, amit állítóm még a készítők sem értettek a végére.

Avagy a heti Fly Away című résszel Williamson egyértelművé tette mindenki számára, milyen is a high-concept-nek titulált dilettantizmus. A showrunner ugyanis szemlátomást nem látja a fától az erdőt, így a létező összes öncélú közhelyparádét elsütötte az eddig adásba került 6 rész alatt, ráadásul mindezt teljesen büntetlenül. Az addig rendben van, hogy már a 2. évad sem kezdett valami fényesen, de hogy visszasírjuk azt a színvonalat, azért mégis csak kissé szánalmas egy olyan írótól, mint Williamson. No, de nézzük miről is van szó valójában!

A probléma abszolút forrása egyértelműen a script és maga Williamson, aki szemlátomást nem tudja uralni a történéseket. Az évad elei reboot gödörből még úgy-ahogy kiírta magát pár sallangos írói bukfenc árán, de ezzel aztán meg is állt a tudomány. A kötelezően elszórt tucat karakterek mind-mind legalább egy felszínes karakterizáció után kiáltanak, de az írói kollektíva még erre is képtelen. Pedig a felvázolt új irányvonal és a finoman adagolt történet foszlányok rendre bírtak némi potenciállal.

Kifejezetten tetszett, ahogy a Carroll kultusz ment a levesbe és mondhatni kitágították a szociopata univerzumot. Lily Gray karaktere ebből a szempontból telitalálatnak bizonyult, ráadásul a beteges macska-egér játékot is könnyedén hozta Hardy-val. Connie Nielsen a kezdeti semleges eyecandy szerepkörből szépen felnőtt a szerepéhez, amire valljuk be férfiasan egy forintot sem tettünk volna. Azonban a karaktere körüli vehemencia, a rideg precízmusa és a kisugárzása könnyedén tudta feledtetni a karaktere sablonosságát. Ugyanez igaz Sam Underwood játékára, aki Luke karakterével a sorozat titkos aduászát prezentálta. Sőt, egy kicsivel többet is, elvégre a gyilkolás mániás francia Gisele (Camille de Pazzis) karakterével behozott egyfajta betegesen torz, ám de mégis roppant lebilincselő párkapcsolati elemet a képletbe. Tegyük rögtön hozzá, hogy ugyanez a próbálkozása Valorie Curry esetében már csúfos kudarcnak bizonyult.

Mint ahogy az is, amikor az írók a krónikusan hosszúra nyúlt alapozást követően pillanatok alatt kihúzták a talajt a negatív oldal alól. Hihetetlen, de Williamson ahelyett, hogy lényegi tartalommal töltötte volna fel a sorokat, ami legalább a komplexitás illúzióját kelti ideig-óráig, inkább öncélú lépések tucatjával leírta az egészet nullára. Ezzel pedig tökéletesen szétzilálta a sorozat amúgy sem túl vaskos status qou rendszerét. Konkrétan eljutottunk arra a kreatív mélypontra, hogy a sorozat főszereplői abszolút antipatikus karakterek, akik azért mert főszereplők, kvázi mindent megtehetnek büntetlenül. Hardy elvakult fanatizmusa egyszerre sokkolóan nevetséges és legalább ennyire idióta megoldás is egyben. Williamson jobb szó híján kreált magának egy slampos Jack Bauert, aki a patrióta töltet árnyékában mindenre felmentést kap, csakhogy megvédje az örök erkölcsi értékeket. A gond ezzel csak annyi, hogy Kevin Bacon kurvára nem jó karakterszínész! Ugyanazt a sótlan pofát hozza random gyilkolás előtt, után és közben. Shawn Ashmore viszont még erre is rákontrázott, mivel annyira antipatikus karakter a képernyőn, hogy konkrétan megdobálom Williamson-t, ha záros határidőn belül nem likvidálja. Mint ahogy igaz ez Jessica Stoup művésznőre is, aki a kezdeti eyecandy szerepkörét jókora idegesítő arcossággal egészítette ki.

A probléma pedig adja magát, az írók neves egyszerűséggel több időt és energiát öltek a negatív oldal viszonylagos karakterrajzába és történeti komplexitásába, mint a pozitív oldaléba, így piszok aljas és olcsó lépés az, amikor egyetlen rész alatt konkrétan ránk húzzák a vizes lepedőt. Urambocsá gyártanak egy újabb kikényszerített reboot szálat, csakhogy a kallódó, amúgy meg teljesen kiherélt Carroll kultusz megint képernyőképes legyen. Teszik mindezt úgy, hogy James Purefoy a legjobb esetben is csak pislákol a felszínes karakterjegyek közepette. Ráadásul a hozzátársított körítés sem igazán mérvadó a jövőt illetően. Valorie Curry karaktere fuldokol a makacs és végletekig idegesítő „drama queen” jelzőktől, míg Tiffany Boone Mandy-je a idővel is csak random töltelék „áldozat” lehet egy esetleges mészárlásban. Ehhez rögtön vegyük hozzá, hogy a kultuszt zéró alapozás és komplexitás mellett hívta az írói gárda újfent életre, szóval már most előre rettegek a „váratlan” fordulatok tucatjától.

Merthogy Williamson olyan mély kreatív űrbe süllyedt, hogy hajlandó mindent a hatásvadász feszültségkeltés oltárán zokszó nélkül feláldozni. A legfájóbb momentum azonban ebben az egészben mégis csak az, hogy hajlandó volt az eddigi két hónapot is lehúzni a WC-n. Ezután joggal vetődhet fel bárkiben is a kérdés, mégis hova tovább? Hát jelentem ilyen felállás közepette, ahol a főszereplők benyomták az IDDQD – IDKFA kombót és büntetlenül megtehetnek bármit semmi jóra ne tessék számítani. Addig, amíg a kettős mérce illúziója sincs meg, mégis hogyan vegyük egy percig is komolyan a karaktereket vagy a történéseket? Áááá, vicc az egész nem dráma!

Kevin Williamson azon kevesek egyike az előző évből, akik egy szezon alatt sikerült megjárnia a mennyet és a poklot. Minderre a The Following kapcsán került sor, ami a szezon egyik legerősebb pilot-ját szolgáltatta. Azonban a forradalmi témaválasztás (network adón legalábbis), a lehetőségekhez képest kendőzetlen brutalitás és a Bacon-Purefoy páros kimagasló színészi alakítása nem tartott örökké. Félidőben még minden rendben volt, legalábbis fanboy szemmel ezt vallom, aztán a végére az egész önmaga véresen komolyan vett paródiájába fordult. Durva egy minőségesés volt ez egy olyan embertől, aki egyszer már megreformált a műfajt (helló Scream!!!).

Éppen ezért zéró elvárásokkal ültem elébe a 2. évados nyitánynak, ami általánosságban hozta a kötelezőt. Az előző évados cliffhanger hanyag lezárását követően (ez a képsor konkrétan egy éve is jól jött volna) egy viszonylag bőrére eresztett expozé után eljutottunk a lényegi mondandóhoz. Joe Carroll öröksége a halálát követően is létezik, erre pedig a legjobb mementó egy metró kocsis mészárszék performansz elemekkel tűzdelve. A végeredmény egy szokásos nyomozás (Weston ügynök és a hatóságok), egy burkolt bosszúhadjárat magánakcióba ágyazva (Hardy) és egy egyelőre értelmezhetetlen nyálcsorgatása (Emma).

Akármennyire is szeretném azt mondani, Williamson milyen könnyedén vette az újbóli alapozás adta akadályokat, de nem tehetem. A Resurrection azaz Feltámadás címen futó rész minden volt, csak feltámadás nem. A script döbbenetesen darabos, mindvégig hiányzott belőle az a grandiózusság és komplexitás, ami anno a pilot-ot oly zseniálissá tette. Inkább csak a bevett köröket járta, amit aztán izzadtságszagú helykitöltő megoldásokkal próbált összefűzni. Ráadásul az a kevés lényegi dolog is elveszett a karakterek sablonos interakciói közepette, de szerencsére némi öniróniára is futotta.

Is this new cult, old cult, fan club, copycat, groupies?

Ezt a meccset szemlátomást sem erővel, sem ésszel nem tudta megnyerni Williamson. Helyette megint a stílus vagy legalábbis annak halvány reménysugarai domináltak. A brutalitás és a feszültség még mindig kimagasló, a metrós mészárszék pedig igazi csemege ebből a szempontból. A lehetőségekhez mérten kendőzetlenül véres, bosszantóan rideg és fojtogató. Ezen a ponton pedig már-már megkerülhetetlenné válik az emblematikus pszichopata pátosza, amire jelen állás szerint Sam Underwood lesz a garancia. Az úriember ráadásul dupla szerepkörben tetszeleg játszi könnyedséggel, jókora badass attitűd mellett. Tipikusan az a karakter, akire ránézel és tudod, hogy degenerált, de mégis vonz a kisugárzása. Magyarán a tökéletes pszichopata, akárcsak az 1. évadban Warren Kole Roderick szerepében.

Ezt leszámítva viszont az újonc felhozatal bosszantóan ingerszegénynek bizonyult. Camille De Pazzis és Jessica Stroup egyszeri eyecandy szerepkörben tetszelgett, míg Valorie Curry és persze a „nagy visszatérő” csak a helyét kereste, amolyan cameo jelleggel. Bacon és Ashmore hozta a kötelezőt, de igazából egyikőjük sem erőltette túl a dolgot. Mondjuk nagyon nem is volt mit, elvégre az előirányzott karakterfejlődés minősíthetetlenül slampos és sekélyes volt mindvégig. A végeredmény habbal ugyan lecsúszott, de hosszútávon ez édes kevés lesz.

Kevin Williamson pályafutása egyszerre kultikus és felemás, mondhatni megosztóan eredeti egy személyiség, aki rendre a határait feszegeti a megfáradt műfajoknak. A Dawson’s Creek üde színfoltja lett a teen-soap érának, mi több azóta hivatkozási alappá lépet elő. Ugyanez a mozikban a Scream, ami a maga nyers egyszerűségével és őszinteségével elhozta az újhullámot a fantáziátlanságban tobzódó slasher műfaj számának. A The Vampire Diaries pedig ha tetszik a young adult témakör egyik kellemes vállalkozásának bizonyult, még ha kritikailag meglehetősen megosztóra is sikerült. Ehhez mérten úgy tűnt, hogy a The Following is egyfajta revolúciót hoz végre a network drámák világába, ami a pilot és a kezdeti részek alkalmával működni is látszott. Csakhogy a lelkes újító szándék gyorsan elapadt, a végeredmény pedig Williamson egyik legnagyobb bukásának bizonyult.

A félidőben felvázolt pozitív húzások, a feszes tempó és az ígéretes karakterek, mintha egyik részről a másikra teljesen eltűntek volna. Szép lassan a mainstream húzások eltiporták a sorozat zsigeri potenciálját, pedig annak a bizonyos zsáner műfajnak a jegyei nem egyszer ott kopogtattak az ajtóban. Maga a felütés végig ígéretes volt, sőt amennyire lehetett a maga módján feszegette is a network tv adta határokat. Viszont a hangsúly sajnos eltolódott a végére, így az eredetiséget és a merészséget felváltotta a görcsös megfelelni akarás a nagyközönség felé. Lelki szemeim előtt már egy izzadtságszagú happy end is körvonalazódott, de szerencsére Williamson még időben megálljt parancsolt. Bár ne tette volna?

Maga a sorozat folyvást tobzódott a feszültség faktortól, de igazán egyszer sem sikerült kiaknáznia ezt az íróknak. Egyszerűen elveszett az egész varázsa a rendezetlen struktúrában, ami csak úgy hemzsegett a légből kapott húzásoktól és a logikai bukfencektől. Sokszor kvázi a jelenetek felvezetése hiányzott, máskor viszont azok utóhatása rabolta az értékes perceket. A sablonos és teátrális interakciók cseppet sem javítottak az összképen, főleg hogy ezek többsége elcsépelten közhelyes közegbe volt ágyazva. Persze nyomokban érezni lehetett ezekben a jelenetekben némi Screamre jellemző önfricskát, de átütő élmény mégsem született belőlük.

A karakterizáció terén is elszaladt az a bizonyos kreatív ló az írókkal. Kevin Bacon rutinosan elevickélt a lecsúszott FBI ügynök szerepkörben, de a kötelező badass attitűdöt most mégsem tudta hozni. Pedig az évad végére igen csak antipatikussá avanzsálták a karakterét köszönhetően a sok morálisan megkérdőjelezhető húzásnak. James Purefoy lendületes, energikus és karizmatikus alakítása is elfogyott a végére, sőt a fináléra önmaga paródiája lett. Itt érződött csak igazán, hogy a készítők már nem tudnak mit kezdeni a két legfontosabb karakterrel. Az évad közbeni adok-kapok matek sablonosan rutinfeladattá degradálódott, így jobbára már csak a karakteridegen jegyekkel sikerült valamelyest fenntartani az érdeklődést.

Mondjuk az sem segített a helyzeten, hogy sokszor görcsösen ragaszkodtak a mellékszereplőikhez. Shawn Ashmore a fináléra konkrétan már irritált, Natalie Zea pedig egyenesen drama-queen szerepkörben tündökölt. Tudjátok olyanban, akit egy élelmesebb slasherben bő 10 perc alatt lekaszálnának, na de itt… Ígéretesnek tűnt továbbá a két szerelmi háromszög és a szektás lét is, de természetesen a végére ezeket is mintha kilúgozták volna. Arról nem beszélve, hogy a mellékszereplők dimenzionálásával vajmi keveset törődtek. A bosszantó ebben az egészben, hogy a sok fércmunka közt olyan ígéretes tehetségek is odavesztek, mint a Warren Kole alakította Roderick, aki állítom betegebb karakter volt sokszor, mint maga Carol.

Ha úgy vesszük, a kezdeti lelkesedés és profizmus a végére csak tovaszállt, így kénytelen-kelletlen, de a The Following is a szezon nagy csalódásai közé tartozik. Pedig az elején olyan szépnek és ígéretesnek tűnt minden, aztán jött a teen-soapból ismerős karakterszintű vergődés, amiben ugyan Williamson tud zseniális is lenni, de itt mégis saját magát döfte tökön ezzel a műfajidegen húzással. Kár érte.

A szezon egyik leginkább várt network újonca egyértelműen a The Following volt, ami lassan a félidejéhez érve sem okozott csalódást. Pedig az írók részről-részre igen vékony jégen táncolnak, ráadásul mindezt a meggondolatlanságairól híres/hírhedt FOX műsorán teszik. A projekt persze már rég kivérezhetett volna, mint ahogy azt tette jó pár hasonszőrű társa a képernyőn, de jelen esetben a készítők kreativitása és a csatorna bevállalósága megérte a kockázati tényezőt. Olyannyira, hogy pár napja bekérték a folytatást is.

Kevin Williamson szemlátomást újfent elemében van, a Dawson’s Creek és a Scream – franchise után megint csak sikerült megreformálnia egy újabb műfajt. Az utóbbi évek bosszantó tendenciája volt, hogy a high-profile és high-concept sorozatok egyre gyalázatosabb minőségi küszöböt tudtak csak megütni, mely az esetek 99%-ban kaszával zárult. A negatív tendencia viszont most megfordulni látszik, hála a The Following-nak.  Pedig ha jobban megnézzük Williamson semmi eredetit nem tett le az asztalra. A sorozatgyilkos tematika elcsépeltségén túllépve a műfaj jellegzetes motívumait emeli egy újabb szintre. Vagy csak önfeledten eljátszik azok törvényszerűségeivel? Igazából mindegy is, amíg a mesterkéltséget és a hatásvadász kimértséget mellőzni tudja a script.

És ez az, amiben Williamson megint hatalmasat tudott dobbantani! A sorozat részről-részre képes fejlődni, képes folyamatában megújulni és elbűvölni, miközben jobbára csak az ismert panelekből táplálkozik. Ettől függetlenül viszont izgalmas, feszült és mindenekelőtt totálisan kiszámíthatatlan. A mozgatórugó megint csak a Williamson-i precíz komplexitásban keresendő, ami a sorozat egészére kiterjed. Aprólékosnak és részletesnek persze a történetet nem nevezném, inkább csak hatásosnak és precíznek, de jelen esetben ez is elégségesnek bizonyult a sikerhez.

Ahhoz a sikerhez, ami javarészt a tökéletes egyensúlyon nyugszik. A szerteágazó történeti egység bitang erős kohéziós töltettel párosul, így az agyonismételt írói csavarokat is képes más megvilágításba állítani. Hatásvadász persze, de ezt, cseppet sem tolakodóan teszi. Nem idealizálja a sem a világot, sem annak két oldalát. Az egyensúlyi együttható nevében így mind a két félt képes megbontani, kellően árnyalni vagy éppen a kudarc széléra taszítani. Igen, Williamson látványosan nem foglal állást és még a karaktereivel is elhiteti azok érdektelenségüket és a feláldozhatóságukat. Persze Spartacus-i likvidálások itt nem lesznek, de legalább nem zárkóznak el tőle, még ha ezért néha meg is kell mártózniuk a klisétengerben.

A sorozat másik hatásos mankója a roppant jól felépített karakterekben keresendő. Nem éppen a legjobban kidolgozottak, de a kellő alapozás és motiváció szinte mindegyikben adott. Abszolút lehet rájuk építeni és ezt az írók ki is használják. Carrol és Hardy párharca valójában egy látványos szellemi játszma a tipikus adok-kapok mentalitásban. Williamson intelligens ráhatása itt érződik talán a legjobban. A két főszereplő abszolút dominanciája pedig hatással van a többiekre is. Zseniális, ahogy a mellékszereplők menetközben mindebből leszűrik a konzekvenciákat. Gondolok itt az FBI agressziójának térnyerésére, Claire folyamatos bizalomvesztésére vagy éppen Emma hithű küldetéstudatára. Itt jegyezném meg, hogy Valorie Curry karakterében hatalmas a potenciál faktor, amivel eddig sikerült is élnie az alkotóknak. Nem úgy az FBI-os oldalon, ahol sajnálatos mód sem Annie Parisse, sem pedig Shawn Ashmore nem tudott még igazán kiteljesedni.

Igaz ebben nagy szerepe volt a meghasadt dominanciának is. Kevin Bacon toronymagasan uralta a képernyőt az egykori FBI ügynök szerepében. A szokásos karakterjegyeken túl tudott kellően megszállott, már-már hisztérikus fanatikus is lenni. Mindeközben James Purefoy sokáig csak másodhegedűs volt a negatív oldalon. Igaz a ridegsége és a bosszantó nyugodtsága még így is kellőképpen tudta árnyalni a karakterét. A 7. résszel aztán az írók meglépték a kötelezőt, így várhatóan a karakterek közti egyensúly is a helyére billen. Bár ezután végkép nem tudom elképzelni, hogy a mellékszereplőket ne fojtanák meg a színészóriások.

Mindeközben Williamson a szereplői keresztül folyamatosan kiszólogat a nézők felé, hogy ez még csak a kezdet volt. Zseniális, ahogy finoman a szánkba rágja a folytatást, miközben ezt észre sem vesszük. Kb. hasonló mód feszegeti a network tv még szociálisan elfogadott határait. Mélyen megalapozza a sötét thrillerhatást, aktívan merítve a tini-horror emlékezetesebb pillanataiból, mégis látványosan kerüli a tényleges vérben tocsogó konfrontációt.  Egyszerűen zseniális, és nem győzöm kihangsúlyozni, hogy mindezt network adó teszi!

Kétségkívül a szezon egyik leginkább várt sorozata a The Following volt, ami annak rendje és módja szerint meg is osztotta a kritikusokat. Sokak szerint szájbarágós mesterkedés, amit a puhány vágással csak még jobban alábbástak, míg mások szerint igazi mestermű. Nem árulok zsákbamacskát, én az utóbbi táborba tartozom, elvégre Williamson szigorúan azt adta amit beígért, nem misztifikálta túl a dolgot, nem sekélyesedett, hanem keményen megmutatatta a frankót.

A történet egy halálsoron tengődő sorozatgyilkos szökésével kezd, akik élete fő „művét” szeretné befejezni. A hatóságok természetesen tehetetlenek, így jobb híján visszarendelik a gyilkos mumusát, azt az ex-ügynököt, aki anno keresztülhúzta a számításait az alkotási folyamatban. A látszólag egyszerű hajtóvadászat során aztán egyre tébolyultabb dolgok kezdenek összeáll, miszerint az egész szökés és a velejárója csak egy jól megkomponált terv része…

Williamson a lagymatag tini vámpíros kikacsintása után újfent elemében van, cseppet sem véletlen tehát, hogy a script a kultikus Scream legjobb pillanatait idézi. A kötelező kikacsintások és okoskodások mögött viszont most nem a ’80-as évek horror klasszikusai bújnak meg, hanem a sokat firtatott Edgar Allan Poe művei. Nem meglepő tehát, hogy az írók a műfaj bevett szabályait alkalmazzák, de ezt Williamson jó szokásához híven egy percig sem titkolja. Az eredettörténetet viszonylag korrekten adagolják és a flashback betétek is a helyükön vannak. Épp a szájbarágós határon, de ez már csak Williamson kézjegye. A mester sosem árult zsákbamacskát, így a rész végi roppant összetett intellektuális párbaj közepette szépen kikacsint a nézőkre és előrevetíti a jövőt. Itt bizony nem lesz olyan szintű zsákbamacska tenyészet, mint amit a Lost végigvitt az évek során. Addig viszont még hosszú az út, lehet feszegetni a network tv adta határokat. Gondoljunk csak a masszív cold opern-re vagy a rajongásig felmagasztalt Poe mitológia összetettségére, ami csak egy hajszálnyira áll a sorozatgyilkosok céhének kiáltványától.

A pazar írói teljesítményen túl továbbá ki kell emelnem Marcos Siega rendezői munkásságát is, aki nagyban hozzájárult a sorozat komor világnak megalkotásához. A látványvilág és a fényképezés alapján a mozis minőség köszönt vissza mindvégig. Ráadásul Siega mesterien bánt a feszültségkezelés elemeivel így végig egyenletesen lüktető adagban kaptuk a szorongás faktort. Utóbbira erősen rájátszott a zseniális hangmérnöki teljesítmény is, a lüktető szívhang a háttérben pillanatok alatt a Kevin Bacon karakterének a bőrébe repítette a nézőt. Hasonló színvonalú átszellemülésre nem is tudom utoljára mikor volt példa egy pilot kapcsán.

Természetesen nem mehetünk el szó nélkül a kiemelkedő színészi teljesítmények mellett sem. Mondhatni a Kevin Bacon – James Purefoy páros egyszerűen ellopta az egész pilotot. A két színész zsigerből hozta a karakterét súrolva a totális átszellemülés határát.  Bacon teljesen megtört és beszűkült, ezzel szemben Purefoy megszállott és nyomokban kissé ripacs. A chemisrty valami eszement mód tapintható volt kettejük között. A többiek így kissé elnyomva ugyan, de hozták a kötelezőt. Natalie Zea továbbra is amolyan burkolt femme fatale, lehetetlen nem szeretni, még ha csak egy karakterszínész is. Igaz, ezt a szerelmi szálas kilengését az íróknak nem tudtam mire vélni a karaktere esetében.

Összességében Williamson újfent emlékezetes alkotással állt elő, ami pilot szinten jelenleg a szezon egyik legjobbja. Természetesen sok múlik a folytatáson, de találgatásokba most nem bonyolódnék. A végeredmény akármennyire is szeretném nem tökéletes, de nagyon közel áll hozzá, főleg ha helyén tudjuk kezelni a miérteket is.

A midseason legvártabb krimije érkezett meg. A Fox szállította. Az a tévécsatorna, ami tavaly ősszel mindössze két drámát kért be. (Ez egyik a The Mob Doctor volt.) A The Following-hez rengeteg jó előzetes jött, így a várakozás az utolsó napokban már a tetőfokra hágott, de megérte. Félre kellene tennem a műfaj iránti vonzalmam – ez lehetetlen, mert az elmúlt években nagyon beleszerelmesedtem. A legtöbb csavart hozzák, s talán ezek kötnek le a legjobban. Személy szerint kihívásban gazdagabbnak tartom az ilyen pilotokat.

Nézzük mit tálaltak elénk. A történet középpontjában: Ryan (Kevin Bacon), egy visszavonult FBI-os áll, akit újra visszahívnak a szakmába, ugyanis megszökött az a sorozatgyilkos, akit csak ő tudott elkapni, Joe Carroll (James Purefoy). Nála jobban senki se ismeri a tag szokásait, ezért is olyan fontos számukra a munkába állítatása. Visszavonult rendfenntartónk viszont az idő múlásával rászokott az alkoholra, illetve kicsit kifordult magából – mintha elvesztett volna valamit vagy éppen valakit, ami/aki közel állt hozzá.

Első hallásra kicsit Castle-ös, már ha belevesszük azt is, hogy Joe legnagyobb híve Poe-nak, akinek tanában megszállottan hisz, miszerint a világ legszebb dolga egy szép nő halála. Ezért Joe-nk egy adagnyi fiatal, szép egyetemistával végez művészi szinten. Kivágja a szemüket, hogy lelkük mélyére nézhessen és folytathatnám… Megérdemli a 16-os karikát, de néha azt is kevésnek találom. Itt jön elő az, hogy sokan brutálisnak találták a pilotot. Ezzel csak azért nem értek egyet, mert egy Criminal Minds-ban is van ugyanennyi brutalitás, csak ott kevesebb képsorban mutatják, illetve ha hasonlóban, akkor se ennyire néző közeliben.

A szépségét a történetnek a csavarja adja. Joe az idő múlásával megannyi követőre tett szert, akik elismerik művészi tetteit – még ha nem is kellene. Ergo, sorozatgyilkosunk kisebb elmebeteg sereget toborzott maga mellé. Velük bármit el tud intéztetni, mivel kimosta az agyukat, ha pedig nem volt erre szükségük, akkor csak hatott rájuk pár szép szóval. Lényegében az újoncgyilkoló gépezet fogaskerekeit alkotják. Ezért is írták a kritikusok, hogy még többet kérünk az utolsó 5 percből. Ez olyan, mint ha megízlelünk egy ételt: elénk van tálalva valahogy, aztán amikor szépen sorjában megkóstoljuk, egybe érnek az ízek.

Az élményt a két főszereplő közötti kémia adja. James Purefoy remek pszichopata, míg Kevin Bacon hiteles lélekben összetört nyomozó. Vártuk a macska-egér harcot, de csak kihagyta Kevin Williamson. Néhol viszont muszáj volt klisékkel dolgoznia. Vegyük csak alapul a szerelmi hármasunkat, amit messziről kiszagolhat bárki. Sokan feleslegesnek találták, szerintem a női nézők miatt muszáj az ilyen bele. Másrészről Natalie Zea nem is az a fajta nő, akit ne néznék szívesen bármikor, bármilyen szituációban. Ők hárman azok, akikre érdemes odafigyelni, mert kitűnnek a kezdésben. A többi főszereplőről azért nem írok, mert két nappal a pilot megnézése után nem is rémlenek. Ennyire snassz arcokat toboroztak volna? Na jó, a követőek azért hozták a színvonalat, és még Williamson kedvezett az egyik szakszervezetnek is. (Direkt nem írom le melyiknek, mert azzal elspoilerezném a végét.)

A képi világ elég gazdag lett. Nem sajnálták a pilotra a pénzt. Főhőseink állandóan mozgásban voltak. Talán az egyik legjobb snitt, amikor Ryan követi a vérnyomot. Nem kapcsolják fel a lámpát, hanem zseblámpával nyomulnak csendben. A másik – legjobb húzás –, amikor összeér a rendőrökkel a házban és csendben folytatja a nyomkövetést, hiába tudja, hogy a tettes(ek) már elhagyta(k) a helyszínt. Van realitás benne. Általában egy átlagos krimiben ilyenkor már rég dumálnának. Kicsit horrorisztikusak a gyilkossági helyszínek, bár a thriller jelző se lenen rossz rá, de azt erősebbnek érzem a mai világban, mint előbbit.

Akkor most hogyan is vagyunk? A sorozatgyilkosunk hűvösre került, azonban az ügy koránt se oldódott meg. Az 1×02-es rész legnagyobb kérdése, hogy mivel és mekkora időugrással folytatják a pilothoz képest?! Az tény, hogy Joe számtalan meglepetést fog hozni a folytatásban, csak adjanak neki elég időt a szereplésre. Ettől tartok leginkább, hogy 3-4. rész tájt már csak szimpla ügyekkel foglalkoznak, amivel elveszti az egész a varázsát.

Sokan a Criminal Minds-szal hasonlítgatják. Szerintem ez hülyeség. A kettő között van azért különbség szép számmal. Azt is aláírom, hogy aki nem rendszeres nézője a CBS krimijének tényleg szabadon rendeli hozzá a jelzőt, de akik hűen kitartanak mellette, azok azért érzik a különbséget, ami simán: ég és föld. Mindkettőnek meg van a maga varázsa. A The Following-ot legjobban az epizodikussággal lehet kinyírni. Sajnos érzem, hogy erre a sorsra kerül(het); viszont azért bízom Kevin szakértelmében, mégis csak van előélete a Sikolyokkal. (Mellesleg a Hidden Palms se sikerült olyan rosszra. Kár hogy kaszálták.)

Most kellene valami okossal lezárnom. Hozta azt a színvonalat, amit elvártam tőle. Igaz némileg csalódott is vagyok, mert tényleg eléggé nehezen indult be a sorozat, de a végére hova értünk… Az a nem semmi. Igazat adok azoknak, akik „több utolsó 5 percet” követelnek, mert ilyen húzásokkal simán tudni fogják hozni a vártakat, csak ne feledjék el, hogy inkább rész közben operáljanak ilyennek. Azt már biztos, hogy maradok egész idényre. Ne a következő két résztől várjunk csodát, amiben valószínűleg Joe a háttérbe kerül. Nézettségileg remekül nyitott, ami biztató, viszont a csökkenés meg van jósolva, mint a világvége. Ha megmaradnak a pszichopata karakterek mellett, akkor elég jó krimit kapunk, ha pedig átmennek átlagosba, akkor leginkább a könyves utalásból kifolyólag csak egy sötétebb Castle koppintást. – Magam se értem, miért hozzá hasonlítom, de valamiért ez van benne.

Utószó: örültem, hogy zenében megvolt a kerek zárás.