Régen éltem-haltam a komédiákért. Volt egy olyan időszak, amikor mindegy volt a minőség, néztem amit csak tudtam. Az az idő már eljárt felettem. Mostanában jóval válogatósabb vagyok. Csak a minőséget figyelem. Ha ez nincs meg, általában fejben kaszálnom, még mielőtt a második esélyt megkapnák – ettől függetlenül leülők elé mégegyszer, hátha „Stockholm-szindróma” lép fel és egy borzasztó minőséget mégis megkedvelek. A Dads-nél ez történt. A pilotjánál a sárgaföldi szapultam, aztán egyre kellemesebb epizódokat szállítottak az írók.

A Dads-nek van egy olyan különlegessége, hogy a saját holtpontján túl tudott jutni. Gyengére sikerült a kezdése, viszont a folytatás jóval biztatóbbra. Az igazat megvallva, ekkor se túlzottan bíztam benne. Szerencséjére három epizódos szabályt muszáj alkalmazni. Az a helyzet, hogy sikerült megkedveltetniük velem az egész alapkoncepciót, amit az első 20 perc alapján biztosan a kukába kívántam. Alec Sulkin és Wellesley Wild munkáját könnyű volt túlszárnyalni. Tény, az alapok lefektetése és a karakterek bemutatása a legnagyobb feladat, utána már könnyedén sínen lehet tartani mindent.

Családi szitkom ez is, de egy teljesen más megközelítésből. A CBS-nél ott az anyai térfél két oldalról is, hiszen a HIMYM-nél már 9 éve keresik; míg a Mom-nál egy elcsépeltet ismerhetünk meg. A Fox jól látta meg a rést, hogy az apákkal ilyen nézetből sehol se foglalkoznak. Ez jelentette az első nagy feladatot, hiszen egy olyan koncepciót kellett megkedveltetni, amire kevesen vagyunk vevők. Apa-fia kapcsolat? Kellenek a vicces öregek, mert ezt középkorosztályból valókkal lehetetlen kivitelezni.  Martin Mull és Peter Riegert karakterei folyamatosan fejlődtek, alakultak. Az erőltetettből átmentek a hétköznapiba, sikerült az, amiben nem hittem. Innentől már csak a két fiatalon múlt minden, akik hasonlóképpen átestek egy átalakuláson – a szerencsésebbiken. Itt tartunk most, bár ehhez kellett Tom Gammill és Max Pross két legutóbbi epizódja, amiknél már dőltem szabályosan a röhögéstől.

Továbbra is a háttérben mozgó színészek legjobbak, több között ők szállítják a legviccesebb jeleneteket. Brenda Song-ot a 2013/14-es idény női felfedezettjének tartom, aki méltó ellenfele lehet a New Girl-os Zooey Deschannel-nek, mert ugyanúgy egy elbűvölő teremtmény, akire vicces párbeszédeket írnak és érdekesebbnél nőiesebb ruhákba öltöztetik. Célszerű szem előtt tartani, mert meglepő, hogy egy rész alatt hányszor öltözik át. Ott van Tonita Castro, aki kiköpött mása a Two and a Half Men-ből Conchata Ferrell-nek. Ezt a karaktert úgy teljes egészében lemásolták az írók. Kár szépíteni a tényeket. Nem utolsó sorban emelném még ki Lee Garlington-t, aki Janet-et, a főnöknőt alakítja, akivel az 1×06-os részben futhatunk össze egy remek kivitelezésben.

Jó érzéssel tölt el mindig, ha tévedek egy sorozat minőségét illetően, mert tényleg igaz az, hogy pilot alapján nem lehet ítélkezni. Kell még mellé a 2-3. rész is! Főleg a mai világban, amikor már cserélgetik a részeket, mert a vezetőség se bízik a készítőkben. A Dads-nek sikerült az, ami manapság ritka számba megy: megszerettem. Talán azért, mert már annyira pocsék, hogy tetszik. Talán azért, mert tényleg egyre poénosabb szituációk születtek abba a bizonyos írószobában.

Most figyeljetek, mert valahogy úgy érzem: a Brookyln Nine-Nine minőségét is felül sikerült múlniuk. Ehh, lehet megbánom ezt a kijelentésem, de amikor már Tess se bírja magában tartani az örömét, akkor tényleg előre haladásról beszélünk. Megérdemelten kapott 22 epizódra való kiegészítést. Remélem, a minőség részről részre növekedni fog. Már elérték az átlagos szintet. Ez nagyszó, hiszen honnan kezdték, de hova juthatnak…

Nincs igazság! Miért vagyok annyira szerencsétlen, hogy azokban a sorozatokba szeretek bele, amelyekbe nem kellene? Komolyan, a Dads-et a hátam közepére se kívánom, még is azt kell mondanom: magával ragadott a 2. epizód. Vehetitek jó szándéknak, vagy pusztán Seth Green-ék lettek jók? Áhh, kétlem, maga a történet lett olyan, amitől az elején kuncogtam, majd nevettem, végezetül pedig egy fekete hajú csaj a buszmegállóban mosolyogva rám pillantott, hogy min röhög olyan jó, mert hát kicsúszott, kicsit hangosabb, mint azt kellett volna.

Miről szólt ez a rész? Tulajdonképpen az alapszitu marad a megszokott: az apák gallyra vágják a fiaik magán életét. Az előző kritikámban kihangsúlyoztam az ázsiai csajt, mint kiemelkedő(bb) karakter. Na, ő adja a feladatot a két lúzerünknek, akiknek ki kell valami új játékötletet találni valami rangos eseményre, mert különben bezárhatnak. A jó ötletek viszont „vidám süti” elfogyasztását igénylik, ezért kap is Seth egy adagot, amivel haza baktat, csak éppen beleköpnek a levesébe, mert egy váratlan pillanatban az apja elfogyasztja. Blablablab… had ne írjam le a rész tartalmát.

A humoros jeleneteket a vicces süti hatása eredményezi. Néha olyan hülyék tudtak lenni, hogy az már szó szerint fájt. A lentebb olvasható részlet is tőlük származik. Szerencsére most az irodából kevesebbet kaptunk, valahogy annyira nem hiányzott az a közeg, jól megvoltak az ott dolgozók nélkül. A cselédnőnek adnék több szerepet, látok benne valamit.

„Noble Eskimo
We stole your snow
Our warming made your igloo melt
You’re left with just a walrus pelt”

A fene essen belé. Úgy terveztem, hogy a 2. rész után kaszálni fogom, de nem tehetem. Éreztétek már úgy, hogy egy sorozat baromira nem tetszik, mégis etetteti a nézővel magát? Kb. ilyent érzek nála. A Dads biztos kihullik a sorból, a nézettségi mutatói romlottak, a minőség se az a fajta, amit megsiratnék, viszont a tényen nem változtat: jobban tetszett, mint a pilot. Egyefene, jövő héten beköszönök újra, és meglátjuk mi változott.

A szkeptikusok kedvéért jelentem, a Dads esetében beigazolódott az örök igazság, miszerint egy hangzatos produceri névvel nem lehet sorozatban akárhány sorozatot lenyomni az egyszeri néző torkán még a FOX műsorán sem. A Dads esetében meg pláne igaz a dolog, ugyanis nemhogy pilot, de még script sem készült a berendeléskor, ha készült volna, nincs az az isten, hogy a vezetőség ezt a förmedvényt berendelje.

A sorozat két harmincas férfiról szól, akik szép lassan menő játék fejlesztőkké vállnak. Van saját lakásuk, sőt párkapcsolatban élnek, de mindezek dacára sem tudnak megszabadul a szüleiktől. A helyzet aztán csak tovább fokozódik, amikor egyszer csak abban a helyzetben találják magukat, hogy mindketten újra egy fedél alatt élnek a meglehetősen zsémbes apákkal.

Sajnos nincs mit szépíteni a dolgon, Alac Sulkin és Wellesley Wild forgatókönyve (vagy legalábbis az, amit annak adtak el) annyira borzasztó, hogy vetekszik egy méretes halom tehén trágyával. Ha nem lenne ott Seth MacFarlane a producerek közt (megmagyarázhatatlan tényező, miként adta ehhez a nevét) akkor a FOX sem rendeli be annyira D.O.A. az egész. MacFarlane hatása még így is érződik a scripten, de persze jóval szofisztikáltabban, mint az animációs sorozatok esetében. Csak úgy tobzódunk a kretén megnyilvánulásoktól és a politikai inkorrektségtől, valamint még nyomokban egy kis szexista berögződés is fel-felütötte a fejét. Az idegesítően zsémbes és öntörvényű szülőkkel való együttlét sarkítva még ígéretes is lehetne, elvégre nem sűrűn látni apa-fia felállásban munkálkodó multicam sitcomot, de sajnos nem az. Totálisan jellegtelen karakterek próbálnak humortalan jelenetek közepette szórakoztatni. Ehhez társul még a MacFarlane-re jellemző belterjesen tuskó humor, amit iszonyatosan szárazon adagolnak.

A casting ugyancsak botrányos még a hangzatos nevek ellenére is. Seth Green csak-csak elmegy, de Giovanni Ribisi nagyon nem érzi a karakterét. Hiteltelen és egyenesen irritáló a szerencsétlen kocka szerepében. Ráadásul a két színész közt zéró a chemistry, így konkrétan a buddy humor az alapoknál elvérzik, hogy a nerd faktort ne is említsem. Az öregeknél Peter Riegert még szódával elmegy, habár ez az egydimenziós karakter azért jócskán alulmúlja a kvalitásait. Martin Mull viszont szégyenszemre túljátssza a karakterét és fullban nyomja a kretént. Talán csak a mellékszereplői hölgykoszorú volt az, akik tényleg tudtak szórakoztatni. Brenda Song remek választás a cserfes szájú eyecandy szerepére, Tonita Castro már a megjelenésével mosolyogtat, hát még a sztereotip játékával.

Összességében tehát egyet kell értenem a külföldi kritikusokkal, miszerint a Dads igen csak elvetélt egy koncepció. Ettől függetlenül a nézők komálták, 2,1-es demót hozott, amivel ugyan ráver az ABC előző évi multicam próbálkozására a Work It-re, de a TBBT 2007-es 3,7-es demójától piszok messze van. A back nine viszont még így is sanszos, már csak Farlane neve miatt is, de hogy ebből nem lesz 2. évad az biztos. Persze a ’Till Death esetében is ezt mondtam, aztán mi lett belőle…

A Dads nézése közben a Shit My Dad Says jutott az eszembe (grrrr!!4), melynek hatására meg is pecsételődött a sorsa. Másrészt többkamerás szitkommal állunk szembe, azaz ha poénos a jelenet, ha nem, akkor is megkapjuk a segítséget, hogy mikor kell becsatlakozni a humorosztásnál. ­– Ez az a két fontosnak vélt információ, amit már a bevezetőben ki szeretnék hangsúlyozni. Mindezért az a Seth Green a felelős, aki aktív producere megannyi nagyszerű animációs sorozatnak. Innen jön csak a mélyrepülés. A Dads nem szimplán pocsék lett, inkább rémesen erőltetett tévés merénylet.

Szaladjunk gyorsan végig a történetén, mielőtt ízekre szedném. Van két 30-as éveiben járó férfi. Közösen irányítanak egy videojátékokkal foglalkozó céget. Eli (Seth Green) és Warner (Giovanni Ribisi) ugyanattól a problémától szenved: kiállhatatlan apjuk van, akik úgy tesznek keresztbe a fiaiknak, hogy közben tudomásuk sincs róla. Tehát a főszálon az apa-fia kapcsolat és a hozzákapcsolódó számtalan problémaforrás kap helyet.

Van mellékszál is, mielőtt valaki. Ott van a család. Igaz Eli egyedül él (míg apja, David (Peter Riegert) hozzá nem költözik), de Warner nem, hiszen van egy felesége, Camilla (Vanessa Lachey) és egy bejárónője. Két főhősünk munkahelyi kollégáiról se feledkezzünk el, hiszen közülük legjobban Brenda Song-ot sajnálom, mert nem a Dads-ben kellene karrierjére szégyent hoznia. A sorozat legkellemesebb, legeltaláltabb és legsajnálatraméltóbb karakterét alakítja Veronica-t, ami az egyetlen érv a folytatása mellett.

Minden más ellene szól! A poénokat felszínesnek se lehet nevezni. Kiábrándító, hogy 20 percet bamba nézéssel töltöttem, és közben már-már a közönség szájába léptem volna, mi a fészkes francért nevetnek ezek?! (Jah, mert ezért pénzt kapnak? Az máááás!) A pilot szó szerint unalmas volt, a karakterek teljesen snasszak, a szituációk pedig kiszámíthatóak és egyben kínosak. A nézőnek kínos, mert néznie kell. A karakterek közül csak az ázsiai csaj fogott meg, mert eye-candy jelenség, a többiek pedig jellemtelenek, karakterüket-se-tudók, és még egy csoportnyi negatív jellemzőt lehetne rájuk felsorolni. Na jó, helyesbítek. A mellékszereplők a legszimpatikusabbak: ázsiai csaj és bejáró nő, illetve olykor a feleség.

Nem csak a CBS bukott Shit My Dad Says-ét véltem felfedezni nála, hanem azt is, hogy kicsit a brit humor felé kacsintgattak Alec Sulkin-ék. Talán akkor működhetne a Dads, ha évadonként 6 részt kapnánk. Évente ennyit el lehet viselni egy ennyire nehezen emészthető újoncból. 22 epizódos komplett évadra szóló berendelést ki se tudnék nézni neki. Már a pilotnál meggyűlt az íróduónak a baja a humorral, a témával, a tálalással, hát akkor mi lesz a későbbiekben. Tippemre, a folytatás ennél csak jobb lehet.

Az egyetlen jelenet, amit egy kicsit jónak találtam, az az, amikor Eli az apját, aki éppen tévét néz megöli képletesen ­– de ezt már az előzetesben elsütötték, így az újdonság erejét el is vesztette, s ezáltal ismételten arra jutottam, hogy a Dads-et egyetlen rész után kaszálnom kell(ene!). Sajnos a folytatásra azért benevezek, mégis csak ott a biztatóbb mellékszereplő-gárda, valamint tartom magam annyira mazochistának. Ettől függetlenül szinte 100%, hogy a Dads lett az első kaszált 2013/14-es újoncom.

U.i.: ez a komédia kellett ahhoz, hogy rájöjjek: cseppet se pontoztam túl az ABC-s Trophy Wife-ot és The Goldbergs-et.