Dads – 6 rész távlatából
Beküldte: Kanyecc 2013 November 3, 21:36-kor a(z) Dads témába.
Régen éltem-haltam a komédiákért. Volt egy olyan időszak, amikor mindegy volt a minőség, néztem amit csak tudtam. Az az idő már eljárt felettem. Mostanában jóval válogatósabb vagyok. Csak a minőséget figyelem. Ha ez nincs meg, általában fejben kaszálnom, még mielőtt a második esélyt megkapnák – ettől függetlenül leülők elé mégegyszer, hátha „Stockholm-szindróma” lép fel és egy borzasztó minőséget mégis megkedvelek. A Dads-nél ez történt. A pilotjánál a sárgaföldi szapultam, aztán egyre kellemesebb epizódokat szállítottak az írók.
A Dads-nek van egy olyan különlegessége, hogy a saját holtpontján túl tudott jutni. Gyengére sikerült a kezdése, viszont a folytatás jóval biztatóbbra. Az igazat megvallva, ekkor se túlzottan bíztam benne. Szerencséjére három epizódos szabályt muszáj alkalmazni. Az a helyzet, hogy sikerült megkedveltetniük velem az egész alapkoncepciót, amit az első 20 perc alapján biztosan a kukába kívántam. Alec Sulkin és Wellesley Wild munkáját könnyű volt túlszárnyalni. Tény, az alapok lefektetése és a karakterek bemutatása a legnagyobb feladat, utána már könnyedén sínen lehet tartani mindent.
Családi szitkom ez is, de egy teljesen más megközelítésből. A CBS-nél ott az anyai térfél két oldalról is, hiszen a HIMYM-nél már 9 éve keresik; míg a Mom-nál egy elcsépeltet ismerhetünk meg. A Fox jól látta meg a rést, hogy az apákkal ilyen nézetből sehol se foglalkoznak. Ez jelentette az első nagy feladatot, hiszen egy olyan koncepciót kellett megkedveltetni, amire kevesen vagyunk vevők. Apa-fia kapcsolat? Kellenek a vicces öregek, mert ezt középkorosztályból valókkal lehetetlen kivitelezni. Martin Mull és Peter Riegert karakterei folyamatosan fejlődtek, alakultak. Az erőltetettből átmentek a hétköznapiba, sikerült az, amiben nem hittem. Innentől már csak a két fiatalon múlt minden, akik hasonlóképpen átestek egy átalakuláson – a szerencsésebbiken. Itt tartunk most, bár ehhez kellett Tom Gammill és Max Pross két legutóbbi epizódja, amiknél már dőltem szabályosan a röhögéstől.
Továbbra is a háttérben mozgó színészek legjobbak, több között ők szállítják a legviccesebb jeleneteket. Brenda Song-ot a 2013/14-es idény női felfedezettjének tartom, aki méltó ellenfele lehet a New Girl-os Zooey Deschannel-nek, mert ugyanúgy egy elbűvölő teremtmény, akire vicces párbeszédeket írnak és érdekesebbnél nőiesebb ruhákba öltöztetik. Célszerű szem előtt tartani, mert meglepő, hogy egy rész alatt hányszor öltözik át. Ott van Tonita Castro, aki kiköpött mása a Two and a Half Men-ből Conchata Ferrell-nek. Ezt a karaktert úgy teljes egészében lemásolták az írók. Kár szépíteni a tényeket. Nem utolsó sorban emelném még ki Lee Garlington-t, aki Janet-et, a főnöknőt alakítja, akivel az 1×06-os részben futhatunk össze egy remek kivitelezésben.
Jó érzéssel tölt el mindig, ha tévedek egy sorozat minőségét illetően, mert tényleg igaz az, hogy pilot alapján nem lehet ítélkezni. Kell még mellé a 2-3. rész is! Főleg a mai világban, amikor már cserélgetik a részeket, mert a vezetőség se bízik a készítőkben. A Dads-nek sikerült az, ami manapság ritka számba megy: megszerettem. Talán azért, mert már annyira pocsék, hogy tetszik. Talán azért, mert tényleg egyre poénosabb szituációk születtek abba a bizonyos írószobában.
Most figyeljetek, mert valahogy úgy érzem: a Brookyln Nine-Nine minőségét is felül sikerült múlniuk. Ehh, lehet megbánom ezt a kijelentésem, de amikor már Tess se bírja magában tartani az örömét, akkor tényleg előre haladásról beszélünk. Megérdemelten kapott 22 epizódra való kiegészítést. Remélem, a minőség részről részre növekedni fog. Már elérték az átlagos szintet. Ez nagyszó, hiszen honnan kezdték, de hova juthatnak…
