True Detective – Kezdett a 2. évad

 
Beküldte: tess 2015 June 23, 16:50-kor a(z) True Detective témába.

Nic Pizzolatto semmiből jött, majd hirtelen az egész tv-s világot alapjaiban felkavaró kriminek álcázott mély karakterdrámája szent és sérthetetlen. Mindazonáltal cseppet sem megismételhetetlen! Persze a folytatás körüli felfokozott elvárások, az a bizonyos hype machine idejekorán megtette a hatását. A felemás megítélés, az új koncepciótól való ódzkodás viszont jelen esetben csak gyerekes hiszti. Ne akarjuk a két évadot összehasonlítani, totálisan felesleges. Ráadásul, ha maga Pizzolatto sem tette ezt egyszemélyes írószobájában, akkor miért pont mi tennénk meg?

true-detective-s2-premier

Ettől független, akaratlanul is a script szoros hasonlóságot mutat az előddel. A katalizátor jelen esetben is egy bizarr gyilkosság, melynek nyomozása vélhetően érdekkapcsolatok egész hálózatát tárja majd elénk. Mindehhez hozadékként hozzácsapódik a mindent átható korrupció. Ahogy várható volt, a script teljes egészében szakított egykori karakterjegyeivel. Hátrahagyta sokat méltatott okkultista-gótikus karakterjegyeit, Rust karakterére oly jellemző filozófiai töltetet és a körmönfont nagy monológokat. Ezzel együtt viszont mégis összetettebb világot prezentált, bonyolultabb és tán kissé jobban is kidolgozott karakterekkel, aki immáron már kétszer többen vannak. Mindezt egy remekbeszabott californian noir-ba oltott jellemzően felemás szürreális környezetben prezentálva. Itt aztán minden a személyes démonaikkal viaskodó karakterekre és a hihető bűnügyi töltetre lett kihegyezve. Ezáltal alapjaiban megváltozott a status quo és a történetvezetés dinamikája. Félreértés ne essék, a tempó továbbra is elmélázósan lassú, de ugyanennyire komplex és alapos. Az egységes, lineáris történetvezetés abszolút nem ugrál az időben, de a 4 szálon csordogáló story line így is grandiózus. Főleg, hogy Pizzolatto még véletlenül sem ismétli magát egyetlen jelenetben vagy karakterábrázolásban.

If you ever bully of hurt anybody again, I’ll come backand butt fuck your father with your mom’s headless corpse on this goddamn lawn.

Apropó karakterábrázolás, Pizzolatto már a legelején lefektette a mindenki számára egyértelmű alapszabályt: a vezérdrót jelen esetben a karakterközi dráma lesz, a nyomozás pedig csak egyfajta körítés mindehhez. Éppen ezért már a „pilot” kapcsán egy komplikált, több szereplős kapcsolatrendszert prezentált. Egy olyan, napi szinten a belső démonaikkal és a pszichés elkorcsosulással küzdő lebilincselő karaktergárdát, akik csakúgy lubickolnak a californian noir adta nyomasztóan depresszív légkörben. Mindehhez kimagaslóan minőségi casting társul, ahol aztán tényleg mindenki a legjavát adja. Colin Farrell szakadásig húzott addikciója, Rachel McAdams megkerülhetetlen bizalmatlansága vagy Taylor Kitsch frusztráló titkai mind-mind kellően megágyaztak a folytatásnak. No és persze Vince Vaughn mesteri átszellemülése, ami ugyan még nem említhető egy lapon McConaughey brillírozásával, de szemlátomást jó úton halad felé. Mind ahogy Pizzolatto is kijavította az előző évados hibáit és végre a mellékszereplőkre kellő figyelmet fordított. Kelly Reilly példának okáért már az első részben kimaxolta, amit ki lehetett hozni a sablonosnak ígérkező femme fatale feleségből. De legalább ennyire odatette magát a badass szegmensben Timothy V. Murphy.

true-detective-s2-premier-b

És természetesen az ötödik főszereplő maga California és annak eddig kevésbé ismert árnyoldala. Az előző évad lüktetően nyomasztó atmoszférája Justin Lin keze nyomán némileg módosult, de továbbra is beférkőzik a legapróbb pólusainkba. A füstös californiai ipar negyedek, a kusza, betondzsungelnek látszó közlekedési hálózat sajátos közege újfent ránk nehezedik egy szempillantás alatt. Fukunaga megbabonázó képi öröksége némileg érezhető, de bevallom, ezen a szinten kissé szkeptikus vagyok a 3. résztől érkező William Friedkin renoméjában. Elvégre mégis csak Fukunaga festői képeit és Lin abszurd kameraállásait kellene überelnie. Ami viszont örök az T. Borne Burnett főcíme és Leonard Cohen aláfestő zenéje.

Noha a végeredmény a várakozásokhoz mérten nem annyira kifinomult és elegáns, sőt olykor kifejezetten megbicsakló és döcögős, de korántsem reménytelen. Anno az 1. évad sem kezdett sokkal jobban. Viszont az kétségtelen, hogy az ígéretes casting eddig kissé halovány, valamint az a bizonyos sokkoló eredetiség is még várat magára. Ettől függetlenül határozottan érzem, kritikai dicshimnusszal és szerzői Valhallával való dobálózás lesz itt a 8. rész végén.

This entry has a rating of 4

2 Hozzászólás

Murder in the First – Az 1. évad

 
Beküldte: tess 2015 June 9, 21:17-kor a(z) Murder in the First témába.

Hmm… bizonyos értelemben a kritikusok mindig fanyalognak és az esetek jelentős hányadában az idővel erősen megszépült és felértékelődött nosztalgiafaktorral takaróznak. Kiváltképp igaz ez, az olyan alap műfajok esetében, mint a krimi (itt most ne napjaink procedural fertőjére tessék gondolni) avagy a jogi dráma. Ezen műfajok tipikusan a ’80-as – ’90-es évek derekán élték fénykorukat, szóval mára erősen avíttas hatásúvá váltak. Viszont még mindig komoly hivatkozási alapnak számítanak, ráadásul az akkor bejáratott panelekből a mai napig táplálkozik a szakma. A veterán Steven Bochco esetében pedig mindez hatványozottan igaz, elvégre nem egy komoly műfaji klasszist köszönhetünk a mesterembernek.

Ezért is tűnt olyan ígéretesnek a Murder in the First, ami egy az egyben a régi iskola alappilléreire támaszkodott. Adott egy könnyedén megkedvelhető nyomozópáros (Diggs – Robertson), akik két gyilkossági ügyet sikeresen összekötve egy milliárdos unatkozó aranyifjú (Felton) istenkomplexusával kerülnek szembe. A plot felütése egész korrekt, főleg hogy Boshco az egészet egy az Apple-re kíséretiesen emlékeztető nagyvállalati környezetbe helyezi. A realisztikus történetvezetés, a döntések hétköznapi súlya és a komor atmoszféra végül egész szépen megágyaz a rejtélyközpontú krimi szálnak. A gond csak annyi, hogy a script idegesítően bánik mind az arányokkal, mind a karakterekkel. Akinek nem lenne tiszta, Bochco a régi iskolát vette alapul, azaz egy évad egy eset, amit rendesen végig is követ. Így a nyomozás fázisainak éppúgy a részesei lehetünk, mint a tárgyalásnak vagy annak utózengésének. Ez a mostani megfáradt procedural zsánerben több mint üdítő próbálkozás.

murder-in-the-first-s1-a

Csakhogy a script látványosan nem tudta jól elosztani az arányokat. A klasszikus krimi szál amennyire üdítő az elején annyira kiszámítható a végén. Értem én a logikai alapozást, de ez a folyvást megbicsakló tempó erőse hülyének nézi a nézőket. Ráadásul olyan ’90-es évekbeli panelekkel operál, melyek mostanra totálisan klisészerűvé váltak, ezáltal a fordulatok is kiszámíthatóak. Ehhez mérten a jogi szál sokkal koherensebb, érezni is benne a mögöttes tartalmat. A tárgyalótermi feszült hangulat és az ügyvédek közti vérremenő becsületpárharc lüktető, feszültséggel teli légkört eredményezett. Sajnáltam is, hogy a végső konklúzió bekerült a képbe. Erre ugyanis mindösszesen két rész maradt és tán ez volt az évad leggyengébb pontja. Bosszantóan kapkodó és felületes, amellett hogy a tényleges lezárás érdekében mindent a szánkba is zár.

Sajnos karakterizáció terén sincs okunk az örömre. A karakterek egytől-egyig a retro papírmasé változatot hozzák, hol több, hol kevesebb felesleges árnyalással. Hiába a rutinos szereplőgárda, majdhogynem mindenki csak vegetált a képernyőn. A Taye Diggs – Kathleen Robertson nyomozópárossal ugyan könnyű volt azonosulni, de a vérprofi nagyvárosi gyilkossági nyomozótól azért bitang messze álltak. Viszont a közepesen pislákoló chemistry, az egyéni sorosok és a zsigeri zsaru mentalitás valamelyest tudták ezt palástolni. Jogi oldalon Richard Schiff és James Cromwell brillíroztak, noha egyikőjük színészi kvalitását sem haladta meg a karaktere. Ettől függetlenül öröm volt látni ezt a fajta retrospektív tárgyalótermi miliőt a képernyőn. Kár, hogy Tom Felton színészi játék és karaktere nem tudta ehhez a megfelelő színvonalú nemezist szállítani.

I’m a lawyer, sweetheart. I get paid to be an asshole.

Merthogy az évad és úgy egészében a koncepció legnagyobb baja, hogy egy percig sem lehetett komolyan venni. A karakterek totálisan jellegtelenek voltak, a fordulatok bosszantóan olcsóak és kiszámíthatóak, míg a köztes alapozás inkább csak amolyan helykitöltő szereppel testált. Utóbbihoz olykor pucér eyecandy fenekek vagy egy rögtönzött Larry King cameo társult. Tehát be kell látnunk, a kikényszerített nosztalgiafaktornak már koránt sincs olyan fajsúlyos minőségi értéke a képernyőn, mint azt sokan feltételeznénk. Bosszantó, de Bochco nagy visszatérése ezúttal nem lett több egy kihagyott ziccernél.

This entry has a rating of 2.5

Kommentáld!

Halt and Catch Fire – Az 1. évadról

 
Beküldte: tess 2015 May 28, 22:33-kor a(z) Halt and Catch Fire témába.

Bátorság, rohadt nagy bátorság az, amit a két Christopher, azaz a Cantwell – C. Rogers párosnak kellett ahhoz, hogy összehozzák a Halt and Catch Fire-t. Egyfelől cefet bátornak kell lennie manapság annak, aki a klasszikus geek tematikát nem valami megfáradni látszó komikus vénában vagy esetlegesen egy fanfavorit várományos képregény adaptációba szeretné oltani. Ahhoz meg aztán kurva nagy bátorság kell, hogy a kész produktummal pont az AMC-nél kezdjük el házalni. Annál az AMC-nél, ami 3 matuzsálemen (na vajon melyik az a három?) kívül semmit sem képes felmutatni. Ráadásul az utóbbi évek sorozatos rossz döntései miatt minden épelméjű producer messzire el is kerülni a csatornát. A két Christopher-nek viszont mégis sikerült, igaz ehhez a megfelelő csillagzat is bőven hozzájárult.

halt-and-catch-fire-s1-a

Merthogy, a Halt and Catch Fire hiába egy remek alkotás, ennyire hitvány nézettségi mutatókkal és ennyire specifikusan egy réteget megszólító plot-tal, nincs az az isten, hogy máshol életben tudna maradni. És igen, az AMC harmatgyenge műsorrendje, most tényleg a megfelelő katalizátor volt. Kellett is, hisz egy korhű, 1983-ban a nagy informatikai boom és szellemi szabadrablás idején játszódó geek dráma máshogy nem lehetne a képernyőn. Főleg, hogy az egész a szó legpozitívabb értelmében véve bosszantóan rétegsorozat lett. A két Christopher pazar script-tel és atmoszférával állt elő. Olyannyira, hogy képesek voltak játszi könnyedséggel túllépni a plot-ból adódó korlátokon. A korhű szellemiség, a folyamatos történelmi kikacsintások és a remekül megragadott szakmaiság itt nem a főbb csapásirányok egyike volt, hanem sokkal inkább csak a körítés. Ez kérem egy elsőrangúan felépített kamaradráma, ami meglepetésre nem a korszakot, hanem a karaktereket állítja a középpontba. Az olyan egyedi karaktereket, akikből sugárzik a zsigeri megszállottság. Az innováció és reményteljes bizakodás mellett viszont folyamatosan befészkelődik a képernyőre a kétely, a kudarctól való félelem és az a fajta elemi bizonytalanság, ami gyomorig képes hatolni.

Forget about the game, watch this commercial…

Ebben az ambiciózus környezetben követhetjük végig egy látnok, egy mérnök és egy programozó cseppet sem hétköznapi kálváriáját a kreatív beteljesülésig. Mindezt pazar retro környezetben, kivételes képi- és vágási megoldásokkal, remekül szelektált zenei aláfestésekkel. No és színészi alakításokkal! Lee Pace karaktere végletekig egoista, szexista és nárcisztikus jellem, viszont legalább ennyire szenvedélyes vezető, valamint szerető. Egyszerre antipatikus és szerethető, csakúgy, mint a korszak számos emblematikus látnoka. Azok a lelkesítő nagymonológok, azok a dühkitörések… a ritkaságszámba menő zsigeri szenvedély elsőrangú manifesztációi. Viszont ez mégsem volt elégséges, hogy egymagában elrabolja az egész show-t a többiek elől. Mondjuk, nem is ment volna könnyedén. Mackenzie Davis látványos rebellis átszellemülése és fülledt feminizmusa legalább annyira élményszámba ment, mint Scott McNairy brutális külső-belső átalakulása. A triumvirátus közt kibontakozó interakció és kémia pedig csak tovább fokozta az amúgy is erős láthatatlan köteléket.

halt-and-catch-fire-s1-b

A végeredmény persze szokás szerint felemás lett, de ez szigorúan csak a nagyközönség perspektívájából értelmezhető így. Merthogy az utóbbi években én nem láttam még egy ennyire szenvedélyes alkotást az álmokról és azok krónikus hajkurászásáról ennyire realistán tálalva. Természetesen hiányosságok akadnak, az írói iránymutatással is lehetne vitatkozni, de hát mi, ha nem ez jellemzi leginkább a megosztó alkotásokat? Jah és a főcím… rég volt már olyan, hogy valami ennyire a retinámba égett volna, szóval már csak ezért is jár a plusz pont és az alkotói hozsanna.

This entry has a rating of 4

Kommentáld!

Silicon Valley – 1. évad

 
Beküldte: tess 2015 April 23, 22:06-kor a(z) Silicon Valley témába.

Az elmúlt évek egyik könnyed (kritikai)sikerrel kecsegtető tematikája komédia fronton egyértelműen a geek éra volt. Olyannyira, hogy néhány szezon leforgása alatt majdhogynem sikerült teljesen kiherélni, de legalábbis olyan szinten mainstream gödörbe lökni a zsánert, mint azt tették anno a családi sitcom szekcióval. Szóval ennek az egyre inkább ellaposodó, fantáziátlan világnak kellett némi vérfrissítés, ami Mike Judge kreatív irányítása alatt szépen be is kúszott a semmiből az HBO képernyőjére. Fű alatt sokan abszolút nem foglalkoztak Judge sorozatával, elvégre a prosztó humor szakavatott nagymestere jó ideje nem alkotott aktívan. Továbbá az sem mutatott a legjobban a plot-ban, hogy folyvást kihangsúlyozták a készítők valós élettapasztalatok alapján dolgoztak. Mindezt egy 30 perces szatirikus valamiben tálalva, ami se nem dráma, se nem komédia, ráadásul HBO sorozat lévén tipikusan megosztó is…

Maga a sztori 6 fiatal programozó kockáról szól, akik egy úttörő tömörítő algoritmusnak hála hírtelen bekerülnek a Szilícium völgyi startup húspiacra. Hmm… ehhez képest a hasonló világban játszódó Halt & Catch Fire számítógépes boom-ja és kőkemény drámája persze, hogy jobban eladható volt a médiában! Viszont mint ismeretes az HBO jellemzően nem szarral gurigázik és a ’90-es évek prosztó frázisai sem haltak ki a közízlésből.

Ahogy várható volt Judge szemrebbenés nélkül nekiment napjaink divatos startup világának és ott szorongatta meg a nagyvállalati kultúrát, ahol csak érte. Döbbenetesen életszerű és hétköznapi, ugyanakkor a maga módján bicska-nyitogatóan idegesítő és abszurd. Remekül egyensúlyozik a klasszikus értelemben vett geek kliséken és a fajsúlyosabb insider humorbonbonok keskeny mezsgyéjén. Utóbbit olyan pofátlanul jól nyomja, hogy majd valamennyi jelentősebb piaci szereplőnek megvan a maga alteregója a sorozaton belül. Ebből adódóan a fikciónak van egyfajta furcsa értelemben vett hitelessége. Nem tűnik annyira blamának egy-egy jelenet, mint mondjuk számos Sheldon féle kirohanás.  Ráadásul a tesze-tosza, semerre sem tartó script csak a felszín. Alatt aprólékosan végigveszi az ötlet kibontakozásából adódó buktatókat, melyeket ügyesen átsző a hétköznapi kapcsolatokba. És ha ez nem lenne elég, van még egy halovány tipikusan HBO-s underdog miliőnk, így aztán legalább annyira cinikus, kínos és prosztó lett az évad, mint amennyire feelgood.

És akkor a pazar castingról, a szerethető karakterekről, a telitalálatot érdemlő helyzetkomikumokról és a frappáns egysorosokról még nem is beszéltem. Elvégre nem minden sorozatban húzzák fel a drámai csúcspontot egy olyan tudományosan mindfuck diskurzusra, amiben azt taglalják, 800 férfi farkát miként lehet kiverni a leghatékonyabban. Na és ez az a pont, ahol Judge zsenialitása újfent megvillantotta magát. Mindezt úgy, hogy az 1. évad 8 része alatt tényleg csak a felszínt kapargatta még.

silicon-valley-s1

This entry has a rating of 4

Kommentáld!

Helix – Az 1. évadról

 
Beküldte: tess 2015 March 2, 21:49-kor a(z) Helix témába.

Lassan egyre nagyobb közhely lesz, de hát mit lehet tenni, ha egyszer igaz: az utóbbi időben szűnni nem akaró totális kreatív apátia honol a SyFy háza táján. Mióta is nem szállítottak értelmes sci-fi koncepciót? Ebből a kreatív veremből kínált kellemes menekülési alternatívát a Ronald D. Moore nevével és egy izmos marketing hadjárattal eladott Helix. Ráadásul a koncepció is bizalomgerjesztő volt, elvégre a sarkvidéki víruskutatás tematikája nem egy klasszist fialt már. Aztán SyFy sorozathoz híven szép lassan jött a feketeleves. Kiderült, hogy az istenített Moore csak bábáskodó tekintetét fordítja a projekt felé, így a tényleges showrunner-i gyeplőt haverjára Steven Maeda-ra bízza. A pilot-ot látva sokan még reménykedtünk a sikeres végkifejletben, holott már akkor is alaposan visszább kellett venni az elvárásokból. A fináléra meg egyenesen meg kellett tagadnunk mindennemű értékmércét a lelki békéért.

helix-s-a

Merthogy Maeda 2006-ban még lehet, hogy volt valaki a díszes Lost-os írói kollektívában elvegyülve, de ez szemlátomást csak a pedigréjén hagyott nyomott. A 2011-es Pan Am pont olyan szétszórt, halovány és koncepciótlan próbálkozás volt, mint most a Helix. Azzal a különbséggel talán, hogy anno az ABC vezetőségének volt esze és egy fél évad után szélnek eresztette a bagázst. Ezzel szemben a Syfy rögvest bekérte a folytatást. A folytatását egy amúgy ambicíózus sorozatnak, ami tematikáját tekintve erősen B-vonalas, de ennek dacára a ’80-as évek óta majdhogynem lehetetlen mellélőni vele. Maeda-nak mégis sikerült.

A kezdeti lelkesedés és szakmai mellénézés után ugyanis gyorsan körvonalazódott, ez bizony nem egy sorozat. Sokkal inkább egy túlpozícionált backdoor  pilot vagy ha jobban tetszik tv-film, amit egy végtelenül primitív, ám ugyanakkor látványos alaphelyzetre húztak fel. Adott egy sarkvidéki kutatóközpont, ahol elszabadul egy titokzatos vírus, amit a helyszínre érkező elit csapatnak kell megfékeznie. Az írók ezt megtoldották még egy jókora rejtélyközpontú panellel és némi gonosz nagyvállalati corporate miliővel. Azonban a korrekt B-mozis építkezés igen gyorsan kifut, kb. az évad felére totálisan érdektelenné válik. A részek egyszerűen burjánzanak a felesleges, légből kapott és mesterkélt kitérőktől, melyeknek igazából semmi érdemi hozadéka nincs. Hacsak nem annyi, hogy próbálják valamelyest fenntartani az érdeklődést a bosszantóan túlhúzott főszálon, ami megint nem tart semerre. Ebből adódóan a végtermék eszement lapos és vontatott, ami leginkább a koncepciótlanság, azaz az írók kárára írható.

helix-s-b

Mindehhez vegyük hozzá a felszínes hatalmi machinációkat, a bosszantóan hatásvadász csavarokat (átlag 3 részenként behoztak egy új gonoszt) és a fájóan dilettáns dialógusokat. A karakteridegen fordulatok abszurditását végül már az sem tudta feledtetni, hogy mindezt olyan ismertebb sorozatos arcok követték el, mint Billy Campbell, Jerri Ryan vagy Hiroyuki Sanada. Az egyedüli értékelhető hozadéka a sorozatnak talán csak az erős eyecandy véna és némi felületesen elszórt guilty pleasure attitűd. Mert hát akármennyire is vérlázítóan ostoba és leginkább műfajidegen volt a végső csavar, annyit mindenesetre elértek a készítők, hogy valamelyest érdekel ennek a koncepciótlan mindfuck trip-nek a végső kicsengése. Már ha ugye lesz ilyen idővel.

This entry has a rating of 1.5

Kommentáld!

Fargo – Az 1. évadról

 
Beküldte: tess 2015 February 8, 16:49-kor a(z) Fargo témába.

Időről időre a szórakoztatóipar csak nem bír magával és kénytelen hozzányúlni a Szent Grálhoz, ami szinte kivétel nélkül egy-egy filmtörténeti klasszikust jelent. Ilyes folytán a Coen fivérek ’96-os klasszisa a Fargo sem kerülhette el a végzetét. Viszont mégis mennyi volt rá az esély, hogy eme találkozás az addig jobbára középszerű Noah Hawley-val, aki csak a Bones, valamint a gyorsan elhalálozott The Unusuals és My Generation írószobájában edződött sikeres legyen? Mennyi volt rá az esély, hogy a kábeles minőségi dominancia fellegvárában tobzódó FX, élén a kivételes tehetségű és megérzésű John Landgraf-fal pont ennek az ambiciózus projektnek szavazzon bizalmat? És mennyi volt rá az esély, hogy a kész végtermék nem csak szimpla kópiája lesz az eredetinek, nem egyszerű feldolgozása, neadjisten’ közönséges folytatása? Hát nem sok, de szerencsére Hawley valamilyen isteni szikrától hajtva nem is ebbe a szimpla zsákutcába merészkedett.

Helyette sokkal rizikósabb koncepcióval állt elő, melyet látva minden épeszű csatornafőnök kitérne a hitéből. Egy olyan spin-off tematikát víziónált, ami nem a karaktereket vagy az ismert sztorit lovagolná meg, hanem a mindenki számára oly jellegzetes stílust és atmoszférát. Persze ehhez nem árt, ha az ember Coen-i vénával rendelkezik, máskülönben az egésznek kínos izzadtságszaga lenne. Csakhogy ez Hawley-ban is kikristályosodott és ahelyett, hogy görcsösen másolta volna a fivérek ismert kézjegyét inkább rutinos mód oda nyúlt, ahol a páros kevésbé grandiózus. Igen, a történeti komplexitáshoz, amin keresztül egy álmos kisvárosi gyilkosság nem várt rétegei kerülnek a felszínre. Azonban a tipikus kisvárosi krimi helyett itt valami abszolút mást kapunk.

fargo-s1-a

Pedig a lassú történetvezetés, a szerteágazó karakterlánc és az egyre terebélyesedő átívelő szál pontosan ebbe az irányba mutat. Azonban itt szerencsénkre nem a klasszikus értelemben vett nyomozás bontakozik ki előttünk, lévén mindenki tudja ki a gyilkos. Nem is egy fennkölt bosszú hadjárattal van dolgunk, mert ami itt történik abban ugye semmi fennkölt és magasztos nincs. Sokkal inkább abszurd mód totálisan kiszámíthatatlan, ám ugyanakkor a maga módján döbbenetesen hétköznapi is. Teszi mindezt abszolút visszafogottan, már-már egyenesen mentesen mindennemű hatásvadász írói sallangtól. Mindezek mellett Hawley beteges komplexitása még a legapróbb jelenetekben is fajsúlyosan érezteti hatását. A Fargo tipikusan az a sorozat lett, ahol nem véletlenül időzik el az operatőr egy-egy vágóképen vagy ahol a main title kifinomult aprólékossága nem a kritikusok belsős mulattatását szolgálja.

What if you’re right and they’re wrong?

Gondolom sokaknak leesett ez a sorozat a karakterekről és az általuk mindenki számára jól láthatóan bejárt útról szól. Ez már csak azért is nagy szó, mivel a Fargo velejéig hétköznapi, olykor egyenesen sablonos és jelentéktelen karakterekkel operál. Ugyanakkor minden karakter a maga módján aprólékosan felépített, valahonnan tart valamerre és eme fejlődés közepette egy percig sem idegesítő, sőt ellenkezőleg, egyenesen szerethető. Az egészen emberi karakterek alaposan fel lettek vértezve az Coen-i öniróniával és az ebből adódó feketehumorral, de az egyensúly itt sem bicsaklott meg egy pillanatra sem. Mondjuk egy ennyire impozáns casting mellett ez vér ciki is lenne. A mellékszereplők közt olyan ismert nevek nyújtanak fajsúlyos alakítást, mint Keith Carradine, Colin Hanks, Oliver Platt, Bob Odenkin, Adam Goldberg, Russel Harvard, Kate Walsh  vagy a komikus Key & Peele páros.

fargo-s1-b

A prímet viszont egyértelműen Martin Freeman viszi, aki a tipikus töketlen kisvárosi nyerspolgárból az évad végére valami egészen zsigerivé válik. Egy olyan belső személyiségfejlődésnek lehetünk a részesei, ami bizonyos mértékben mesébe illően sorsszerű. A gyilkosság dacára is könnyen azonosulni tudunk Lester szerencsétlen karakterének mindenáron való életben maradásával. Aztán ez az akarás egy sor olyan nonszensz véletlennel, bürokratikus útvesztővel és mesebeli fordulattal társul, melynek végén már egy merőben más, sokkal elemibb és számítóbb karakter köszön vissza. Mindez Freeman parádés színészi játékával prezentálva, ami hol kellően drámai, hol pedig egyenesen komikus. Ehhez képest Billy Bob Thornton egy zsigeri pszichopata polihisztor, aki kendőzetlenül brutális, de ugyanakkor kellően merengő is, hogy abszolút kiszámíthatatlan legyen. Mindehhez egyfajta fajsúlyos badass elegancia és céltudatosság társul, így szabályosan a jelenlétével uralja a képernyőt. Ha jobban belegondolok, akkor valójában a Fargo nem is szólt másról, mint eme két velejéig torz antihősnek a kiteljesedéséről. Alison Tolman és az általa képviselt őszinte kisvárosi báj, a dacos igazságszolgáltatás ugyancsak kiemelkedőre sikerült, de a már említett páros mellett egyszerűen eltörpült. Inkább csak a kisvárosi emberi kapcsolatok szerethető mivoltát volt hivatott képviselni a jobbára velejéig romlott karakterek közt.

A kötelező dicshimnuszon túl viszont azt is ki kell emelni, hogy Hawley a 8. rész környékén erőteljesen megbicsaklott. A viszonylag terebélyesre (3 rész) eresztett expozét sokáig nem tudtam mire vélni. Addig ugyanis egy kerek egészet alkottak a történések. A karakterek tökéletesen beértek, ráadásul az egész morbid hétköznapisága sem sérült. Amellett hogy végig nagyszerű kikacsintásokkal operált az eredeti remekmű irányába. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a záró akkord műfajidegen próbálkozássá avanzsálódott, inkább csak hogy nem volt feltétlenül szükséges. Persze az egész végkicsengéséhez megkerülhetetlen volt, de ha már annyira szépen ellavírozott a Coen-i ösvény mellett, mégis miért kellett a végén pont ugyanolyan erkölcsiséggel rálépnie?

fargo-s1-c

This entry has a rating of 4.5

Kommentáld!

Fargo – Pilot

 
Beküldte: tess 2015 January 27, 21:03-kor a(z) Fargo,Pilot témába.

Ha minden igaz, holnap a hazai AMC-re megérkezik a sorozat, ami adaptáció is meg nem is. Amihez köze van a Coen fivéreknek meg nem is. Ráadásul a pilot-ja önmagában egy tv filmmel is felér meg nem is. Ami viszont biztos, hogy letagadhatatlan az FX-es minőségi kvóta, habár a nagyközönség véleményem szerint nem kapott rá olyan intenzitással, mint a nagy riválisként aposztrofált True Detective-re. Lett is randa adok-kapok a fanboy érában a díjszezon közepén, amikor az erősen Coen-i áthajlásokkal operáló „limited series” annak rendje és módja szerint tarolt. De még mit vár az ember egy többszörösen Oscar-díjra jelölt klasszikus tv-s adaptálásától?

Lester Nygaard (Martin Freeman) született vesztes, és mint olyan ezzel cirka 40 év alatt sem volt képes megbirkózni. A felesége totálisan semmibe veszi, a testvére lenézi, a munkájában sem különösen remekel és persze az egykori nemezisei még most is orrvérzésig szívatják. Addig, amíg egy ilyen orrvérzés és egy ajándék dobozos üdítő össze nem boronálja Lorne Malvo (Billy Bob Thornton) hallgatag, ám roppant őszinte karakterével.

fargo-pilot-a

Mindjárt az elején szögezzük le, Noah Hawley az életben nem emelkedik Coen-i írói magasságokba, de lelkesen eltipródik a fivérek örökségén. Ilyes folytán a cold open pofátlanul hajaz az egykori klasszikus nyitányára, akárcsak a jellegzetes atmoszférateremtés, az idealizált kisvárosi miliő és a zene… Igen, a zene még mindig telitalálat! Csakhogy az ominózus kórházjelent végére magára talál a script, beérik a lelkes alapozás és hirtelen egy merőben más alternatíva részesei leszünk. Mint, ahogy azt egykoron John Landgraf már jó előre beharangozta: a Fargo féle életérzés örök, minden más változik. FX sorozat lévén a történetvezetés magával ragadó, kellemesen vegyíti a kisvárosi krimi és a koherens kamaradráma ismert jegyeit. Ráadásul a nagy előd jellegzetesen komor és olykor kissé morbid, ám annál realisztikusabb fekete humorát sem nélkülözi. Néhol persze darabos és zavaros, de ez cseppet se szegje a kedvünk, Nawley okkal tévedt be az alapozás ezen krónikus zsákutcájába. A szálak ugyanis nem feltétlenül ott és akkor érnek össze (ha persze összeérnek), amikor azt a néző szeretné. Ez a kiszámíthatatlanság és a döntések valódi súlya az, ami döbbenetesen fajsúlyos, olykor egyenesen nyomasztó életszagú feszültséggel tölti meg a képernyőt.

Your problem is you spent your whole life thinking there are rules. There aren’t. We used to be gorillas. All we had is what we could take and defend. The truth is you’re more of a man today than you were yesterday.

És ha már kiszámíthatatlanság, akkor karakterek. Ironikus, de pont ennek nincs a plot és a látottak alapján semmi létjogosultsága, lévén a karakterek finoman szólva is alaposan túlírtak. Ez persze abszolút szándékos húzás, mint ahogy a tipizálás erőteljes bűvköre, amivel kvázi Coen-i karaktereket sikerült abszolválni a képernyőre. Bizony, itt egytől egyig mindenki szerethető, habár a maga módján defektes. Ehhez rögvest vegyük hozzá a brutálisan mély, ám mégis közhelyes monológokat és hirtelen valami egészen üde formulát kapunk. A Fargo egyszerre képes elborzasztani valamint megmosolyogtatni, miközben szinte semmi újat nem mutat. Persze Billy Bob Thornton lebilincselő karaktere és Martin Freeman esetlensége nélkül lehet, ez cseppet sem lenne ennyire evidens. Mint ahogy a téli Minnesota-i táj, a fülbemászó dallam, avagy eme abszurd, de mégis sorsszerű megvilágosodás nélkül sem.

fargo-pilot-b

This entry has a rating of 4.5

Kommentáld!

The Divide – A sorozatzáró epizódról

 
Beküldte: Kanyecc 2014 December 21, 14:33-kor a(z) The Divide témába.

I am the public know what all schoolchildren learn,
those to whon evil is done do evil in return.

– W.H. Auden

Sok jó idézetet tudnék kiragadni a The Divide sorozatzáró epizódjából, de akik látták elejétől a végéig, azoknál nem kell magyarázkodnom, hogy miért az alábbit választottam. Két nappal az első 7 részt követően magam mögött hagytam a finálét. Kellett rá aludnom. Először is nem fért a fejembe, hogy miért kaszálta el a WEtv?! Másodjára, amit kapunk az utolsó 8 percben… az odacsapott. Tiszta fejjel kell értékelni, tegnap pedig a zárás erős befolyása alá kerültem.

The.Divide.S01E08.To.Whom.Evil.Is.Done.HUN.WEB-DL.XviD-DART.avi_002396727

Muszáj még egyszer leszögeznem egy fontos tényt. A WEtv első sajátgyártású sorozata volt, melyet Richard LaGravenese és Tony Goldwyn neve jegyez. Talán a kulcsszó nem is a két készítőre helyeződik, inkább az „első” szóra, mert egy újabb (elnyomott, kevésbé ismert) kábeles adó mutatkozott be a piacon. Ismét bebizonyosodott, hogy már nincs jelentősége annak, hogy melyik tévécsatorna rendeli be a sorozatot. 4-5 évvel ezelőtt a pénz nagyúr volt. Most azt látom, hogy a kreatívság utat tört és a pénzhiányt jó ötletekkel kompenzálják. Talán így született meg a teljes évados átívelő nyomozós szegmens, ami valljuk be, sokkal jobban beleélteti a nézőt az ügyekbe. Nem (csak) arra helyezi a hangsúlyt, hogy izgalmas és mozgalmas legyen egy krimi, hanem az érzelmek átadására.

Egyetértek azokkal, akik a The Divide-ot a The Killing-gel azonosítják. Van alapja, hiszen a világ valójában vele ismerte meg ezt az alműfajt. Noha előzőleg a briteknél és más európai országban már teret kapott az átívelős krimi, amerikai szemszögből még újnak számított. Mondhatni, az AMC vele hódított teret, melyet később az HBO a True Detective-vel vagy a WEtv a The Divide-dal folytatott. A siker és a minőség pedig töretlen kritikai szemmel nézve. Annyira magas a léc, hogy már meghazudtolja a honját.

The.Divide.S01E08.To.Whom.Evil.Is.Done.HUN.WEB-DL.XviD-DART.avi_002361525

Richard LaGravenese, a sorozat írója még tavasszal nem tudta, hogy lesz-e folytatása a művének, ezért úgy kellett a zárást megcsinálnia, hogy nyitott legyen a sztori egy esetleges 2. évadra. Ez sikerült. Az 1×08-as rész előtt halvány lila fingom se volt arról, hogy mivel fognak az utolsó 45 percben előrukkolni. Milyen zárásra számítsak? – Igazat megvallva, nagyon nem is érdekelt, mert az előző részekre alapozva tudtam, hogy csak jót rakhatnak össze. Úgy fogják mozgatni a szálakat, ahogy azt kell, illetve mindezt egy durván nagy csavarral megfogják toldani, amitől letesszük a fejüket magunk mellé. Így is lett!

Mielőtt spoileresebbre venném a hangsúlyt, azt is kiemelném, hogy a történet a minőségi főszereplők nélkül nem jöhetett volna össze. Marin Ireland-nek többször kellene főszerepet vállalnia sorozatokban. Eddig csak pár epizódos vendégszerepek, illetve inkább filmes alakítások jutott neki, de az epizódokat éltető: mély, nyomasztóbb, már-már terrorszerű hangulathoz sokat hozzátett. Nagyon jó egyensúly állt fel a fiatal és az idősebb színészek alakításában. Jól elválasztották őket, illetve jól kapcsolták őket egymáshoz. Főleg az apa-fia kapcsolatokra gondolok.

The.Divide.S01E08.To.Whom.Evil.Is.Done.HUN.WEB-DL.XviD-DART.avi_002151607

A The Divide remek, sőt nagyszerű hangulatához a zenei -, valamint a zseniális képi világ is sokat hozzátett. A kisvárosi környezet, a havas táj nagyon berántós. A precízen szerkesztett és összeválogatott, valamint komponált hangzás és zene pedig csak erősebbé tette a kilátástalan végkifejletet, ami számtalan meglepetéssel szolgál. Az év újonca lett nálam. Nincs mit firtatni ezen. Átlagon alulira, maximum 2 epizódos sorozatra számítottam személyében, aztán a végére úgy megszerettem, hogy biztosan újra fogom nézni a közeljövőben.

Összességében nagyon eltalálták a mértékeket. A WEtv büszke lehet rá. Pár sort pedig írnék a zárás végkifejletéről. Ez már a tovább mögött olvasható, mert spoileres lesz.

Tovább…

This entry has a rating of 4.5

Kommentáld!

Brooklyn Nine-Nine – Kezdett a 2. évad

 
Beküldte: Kanyecc 2014 October 15, 22:07-kor a(z) Brooklyn Nine-Nine témába.

22 epizód után is azt kell mondanom, hogy a Brooklyn Nine-Nine a tavalyi idény egyik legkiemelkedőbb komédiája. A második évadjába lépett. A készítők ott folytatták, ahol abbahagyták az előző szériát, azaz némileg ugrottak az időben, de nem arra hegyeződött ki a téma, hogy majd most ők jó megszedik magukat új nézőkkel. Helyette inkább a régieket akarták megfogni. A csúcsszupertől messze volt a rész minősége, viszont így is bőven az elfogadható felett teljesített.

Brooklyn.Nine-Nine.S02E01.HDTV.x264-KILLERS.mp4_000178761

Most kicsit meg vagyok lőve, mert nem tudom mit kellene írnom az évadkezdésről. Meséljem el, mi történt benne? – Francokat, aki kíváncsi az megnézi. Talán annyit előjáróban megemlíthetek, hogy szét lehet tagolni a történetszálát. Ott van Ginai és Charles közös esete, ami talán a legkiszámíthatatlan sztori meglépés volt. Nagyon frankóra sikerült, már miattuk megéri az első percétől az utolsóig (!) megnézni.

Peralta hozta a szokásos formáját. Felcsapott ugye az előző szériában beépített zsarunak, melyet egy rajtacsapás akció pecsételt meg az őrmestere révén. Tehát újra mehet a 99-es körzetbe vissza dolgozni, azaz ezt gondolhatnánk. A készítők tartogatnak egy csavart a cliffhanger feloldására. Nyugi, nem fog meghalni, helyette… na befogom a számat. Az évadnyitó talán legérdektelenebb szálát Terry-ék hozták, mármint Terry, aki Rose-t basztatta Ray megbízásából. Nem értettem ez most mire volt jó, mármint annyira erőltetett lett a végeredmény, hogy csak a minőség rovására ment.

Brooklyn.Nine-Nine.S02E01.HDTV.x264-KILLERS.mp4_000963253

Az évadkezdés erősen közepesre sikerült. Ha tartják ezt a szintet minimálison, akkor elégedett leszek. Ennél csak jobb epizódokat szeretnék látni. Akár jöhet némi átívelő történet is a sztoriban, hiszen az 1. évadnál maradt egy elvarratlan szál. Valami dereng nagyon, de ha fel kéne idéznem, hogy miről is szólt, akkor azt inkább passzolnám. A lényeg, hogy aki imádja Andy Samberg alakítását, az maradni fog.

Nálam Chelsea Peretti a kedvenc. Egyszerűen jól áll neki a ráírt szerep. Nem akarom más sorozatban látni, hanem csak is itt, ebben a felhozatalban. Hajrá B99.

This entry has a rating of 3.5

Kommentáld!

The Blacklist – Az 1. évadról

 
Beküldte: tess 2014 September 15, 18:06-kor a(z) The Blacklist témába.

Jon Bokenkamp olyan, mint egy remek érzékkel megáldott látnok, aki tudja, mikor kell a nagyközönség elé állni. Végig erről tanúskodott a The Blacklist esetében is, ami egyfajta kijózanító színfoltja volt az évek során rettenetesen megfáradt, majd egyre inkább legatyásodott akció-dráma zsánerének. Egy olyan műfajénak, amit manapság a nagy hollywoodi blockbuster áradatban már igen nehezen lehet komolyan venni, network adón meg aztán pláne. Mégis sikerült elérnie, hogy a kemény akciójeleneteket egy olyan intelligens és lebilincselő környezetbe helyezze, miután hajlamosak vagyunk elnézni annak összes hibáját. Merthogy hibák vannak dögivel, de kérdem én, a sokat emlegetett Person of Interest vagy a műfaj egyik örök etalonjának számító Alias 1. évadjában nem ugyanez volt a felállás?

the-blacklist-s1a

Nem, ugyanis az említett példák egyikében sem szerepelt egy bizonyos James Spader, aki játszi eleganciával és karizmatikus alakítással, konkrétan pofátlanul rátelepszik a képernyőre. Mi több, egyszemélyes jutalomjátékával örvendezteti meg a nézőt, ami hol parádés magánszámokba, hol drámai nagymonológokba, hol pedig apró, stílusosan elhelyezett humorbonbonokba torkollik. Amolyan tipikus over the top karakter, aki ráadásul emblematikus alakja lehet az amúgy igencsak ritka számba menő intellektuális badass érának. Mérhetetlenül könnyű azonosulni mind a karakter eleganciájával, mind pedig a vehemenciájával. Bár számomra kissé kilúgozott antihős képében tetszelgett, elvégre az íróknak minden 5. rész után jutott csak az eszükbe, hogy egy bűnözőt kell megkoreografálniuk.

És ezzel eljutottunk a sorozatot bírálók vesszőparipájához, ami jelen esetben megint csak a script és az írói kollektíva. Hiába volt a The Blacklist a szezon egyik legnézettebb újonca, hiába volt Spader játéka kimagaslóan manipulatív, ha egyszer a tényleges körítés kreatív oldalról erősen foghíjas. Maga a sorozat ugyan kellemesen vegyítette magában a random heti esetek procedural felhangját a finoman adagolt high-concept áthallással, ha végső soron is csak a felszín kapargatta. A remekül megkomponált cold open-ek egytől egyig ígéretesek, olykor a Fringe legszebb pillanatait idézték bennem. Még a random esetekkel sem volt sok gond, kellően változatosak és újszerűek voltak halovány főszálas átkötésekkel. Viszont maga a tényleges procedural vonal már bosszantóan egysíkú és repetitív. A high-concept átívelés pedig szégyenszemre ennél csak egy fokkal jobb. Bokenkamp a szezon első felében kellemesen sejtelmes, rejtélyközpontú légkört alapozott meg, de az árnyalására már nem futotta a kreatív erőből. Végig hiányérzete van a nézőnek, egyfajta addikciós megvonása, hogy ide még kellett volna valami hatásos gyomros. Ezzel szemben csak egy langyos lábvízben próbál lubickolni az egyre gyarapodó kínzó kérdések közepette. Merthogy az írók az összes létező kérdést feltették, de válaszra sem méltattak.

the-blacklist-s1b

Ehhez vegyük hozzá a kidolgozatlan, jobbára abszurdan papírmasé karaktereket, akikre erősen épít a script. Talán csak tényleg a James Spader által alakított Reddington volt az, akivel hosszasabban foglalkoztak, míg a többiek amolyan járulékos körítésként funkcionáltak. Ezután mégis ki lepődött meg a finálén? Megan Boone borzasztóan halovány heroine, ráadásul sem a karakteres alakítás, sem chemistry alapú színjátszás nem az erőssége. Diego Klattenhoff és Harry Lennix ugyan hozzák az elvárt kötelezőt, de valljuk be, ez bármelyik random CSI szereplőnek menne. Parminder Nagra, Hisham Tawiq és Amir Arison pedig szimplán az etnikumi rátát hivatottak javítani, merthogy hozzáadott értéket nem képviseltek az egyszer biztos. Ryan Eggold esetében még láttam némi hajlandóságot, de ott meg az írók bénázták el a játékidőt.

De akkor mégis mitől olyan kellemesen instant kikapcsolódás a The Blacklist? Hát egyrészről mert James Spader egy színész félisten, másrészről mert baromi látványosan van megcsinálva. A kivitelezés remek, sorozatos körökben egyenesen pazar. Látványos, pörög az egész és jó popcorn módjára lüktet a feszültségtől. Emellett erőteljesen épít a badass karakterekre és az általuk gerjesztett helyzetekre. Ráadásul ezt olyan házirendezők alatt teszi, mint Joe Carnahan, Michael Watkins vagy épp Adam Arkin. Félreértés ne essék, a The Blacklist nem egy remek darab, sőt talán sohasem lesz az, ellenben végre megcsillanni látszik egy halovány reménysugara egy esetleges Alias pótléknak.

This entry has a rating of 3.5

Kommentáld!
Következő oldal »

free web stats