Dallas (2012) – A meglepően élvezetes 1. évadról

 
Beküldte: tess 2012 November 15, 18:31-kor a(z) Dallas témába.

Nem vitás, a TNT hatalmasat kockáztatott, amikor hamvaiból feltámasztotta a ’80-as évek tv-s szokásait nagyban befolyásoló családi soap-ot a Dallast. A rajongók és a kritikusok kétségkívül hatalmas elvárásokat támasztottak mind a készítők, mind a csatorna elé, amit a pilot mintha nem is tudott volna megütni. Sokak szerint a leporolt és modernizált koncepció a „régi nagy öregek” nélkül mit sem érne, csakhogy a folytatás szerencsére nem őket, hanem a csatornavezetést igazolta. Ha emblematikus alakítások és emlékezetes fordulatok nem is születtek, de legalább kaptunk egy klasszikus nyári guilty pleasure sorozatot, amire tudat alatt egy ideje már ácsingózik az egyszeri sorozatnéző.

Cynthia Cidre kvázi ott folytatta, ahol David Jacobs klasszikusa abbahagyta idestova 20 éve, vagyis a testvérviszálynál és persze az olajnál. Annyi kitétellel ugyan, hogy Jacobs idejétmúlt húzásait lecserélte a sajnálatos mód rövid ideig élt Cane dramaturgjára. Vagyis akármilyen meglepő is nem egy remake-el van dolgunk, hanem egy folytatással, ami az időközben felnőtt generáció csatározásait veszi górcső alá. Ettől függetlenül Cidre derekasan tiszteleg az előzmények előtt, nem egy visszautalás van a dialógusokban, ráadásul a régi főszereplők közül is meglepően sokakat visszacsábított egy-egy jutalomjátékra. És igazából ez adta el a sorozatot, elvégre az alapozás korai stádiuma szimplán életképtelen lett volna Jockey és Bobby újabb viaskodása nélkül.

Az új generáció és a modern Dallas természetesen ne tévesszen meg senkit, a script továbbra is bővelkedik a klasszikus soap húzásokban, így a nagy családi drámás légkör csak a körítés. Újfent a magánéleti szálak keverése kerül előtérbe, ahol a „mindenki-mindenkivel” elv érvényesül. Természetes velejáróként mérhetetlen mennyiségű intrika és szarkavarás jelentkezik, de szerencsére a jókora rejtély faktor valamelyest enyhít mindezt. Meglepetésemre, Cidre egész korrekt módon adagolta a rejtélyfaktort, így nem kellett az összes aduászt ellőni a cliffhangerekben, igaz azokból is akadt szép számmal. Viszont a klasszikus üzleti machinációk sajnálatos mód a háttérbe szorultak és idővel egyre súlytalanabbá avanzsálódtak.

A siker kulcsa persze egyértelműen a castingban keresendő, igaz tiszta fejjel nézve nem igazán találhatunk említésre méltó alakítást. Patrick Duffy szemlátomást ott folytatja, ahol ’91-ben abbahagyta, nem is véletlen, hogy ő kapta a legnagyobb falatot a visszatérők közül. Larry Hagman sajnos már benne van a korban, ez meg is látszik a jeleneteinek a számán, ellenben Jockey szerepében még mindig pazar. Döbbenetes volt látni, hogy még ennyi idő után is mennyire képes azonosulni a karakterével. Az a cinikus mosolya pedig felér egy ikonikus ereklyével. Linda Gray pedig… ugyanolyan szürke, mint egykoron, a kormányzói szerepben pedig tökéletesen hiteltelen. Vagyis ha tetszik, ha nem eljárt felettük az idő, így jobbára csak tényleg az alapozáshoz kellettek. Cseppet sem véletlen tehát, hogy a szezon második felére erőteljesen háttérbe is szorultak.

Ami bizonyos szinten kissé csalódás is volt, elvégre az új generáció tagjai jobbára totálisan szürkék és érdektelenek. Amolyan idealizált papírmasék, akiknél csak a külcsín és a túljátszottság a mérvadó. Josh Henderson (Over There, Desperate Housewives), ha megfeszül sem lesz a 2000-es évek ikonikus rosszfiúja, annyira egysíkú a játéka. Jesse Metcalfe (Desperate Housewives, Chase) csak egy fokkal jobb Bobby hasonmás, de még így is bőven súlytalan és kiszámíthatóan romantikus. Szerencsére eyecandy téren rózsásabb a helyzet, igaz kiemelkedő alakítást itt se tessék keresni. Jordana Brewster (Chuck) egy az egyben a külcsín miatt került a képernyőre, látványosan sok fehérneműs kamu szex jelenetet is kapott. Julie Gonzalo (Eli Stone, Veronica Mars) esetében valamelyest rózsásabb volt a helyzet, érte még lehetett is izgulni, csakhogy a végén a készítők nevetséges fordulatot kanyarintottak a karakterének, amivel a későbbiekben biztosan nem tud mit kezdeni.

De, hogy ne csak a negatív oldalt említsük folyvást, ki kell emelnem a badass szekciót, ami viszont meglepően korrektül sikerült. Carlos Bernard (24) döbbenetesen hiteles volt a venezuelai kartell pénzéhes embereként, sajnáltam is, hogy nem kapott nagyobb szerepet idővel. Ugyanez vonatkozik a folyton negatív karaktereket alakító Mitch Pileggi-re (The X-files, Sons of Anarchy, Stargate Atlantis, Supernatural) is, igaz itt mintha vesztett volna a sármjából. Farah Tihir-nak (Warehouse 13) egyelőre sok babér még nem termett, de érdemes lesz rá odafigyelni a jövőben. A legnagyobb szívfájdalmam viszont egyértelműen Leonnor Varela, aki amellett, hogy ideális eyecandy volt még remekül hozta a végzet asszonyát is. Mondjuk a hisztérikus végjátéka annyira nem jött be, de azt inkább az írók sarának tulajdonítanám.

A végeredmény, mint látható roppant felemás, ellenben Cidre minden hibája és öncélúsága ellenére is életet lehelt ebbe a régi klasszikusba. Maradandó élményről persze nem beszélhetünk, sokkal inkább csak felkavarta azt a bizonyos állóvizet. Így aztán egy amolyan 10 részes bemelegítőről beszélhetünk csak, ami megalapozta a folytatást. Viszont még így is zsigeri szórakozásnak bizonyult, tipikus guilty pleasure sorozatnak, így nyugodt szívvel kiosztok rá egy 3,5/5-öt. Adnék rá egy 4-est is, de akkor hitelét vesztett lenne az a szőrös szívem. Bár, ha a színészek hoznák a Cane szintjét…

This entry has a rating of 3.5

Kommentáld!

Dallas (2012) – Pilot

 
Beküldte: tess 2012 July 1, 16:56-kor a(z) Dallas,Pilot témába.

Gondolom páran velem együtt megrökönyödtek, amikor cirka egy éve a TNT bejelentette, hogy felélesztik a kultikus státuszban vígan dalolászó egyetlen amerikai soap sorozatot a Dallas-t. A sorozatot, ami ’78 és ’91 között megkerülhetetlen tényező volt az amerikai televizíózásban és ami nálunk a rendszerváltással kezdte meg hódító útját. Azok a régi szép idők… no persze annyira nem is régiek, elvégre a Story4 és a Story5 az utóbbi időben intenzíven ismételgeti a sorozatot, szóval a klasszikus szerelmeseinek is jóviláguk van még mindig.

Viszont az eredeti széria ’91-es búcsúja óta felnőtt pár generáció és bizony sokan vannak, akik csak hallomásból ismerik a sorozatot. Na a modern köntösbe öltöztetett Dallas nekik szól és nem a hithű fanboyoknak, de gondolom ez tiszta sor volt már a promok alapján is. Cynthia Cidre adaptálása ezért pont ott folytatódik, ahol előző sorozata a Cane abbamaradt. Egy jól felépített és tündöklő birodalom átadásának a szélén állunk, sok-sok titokkal és intrikával, a feltörekvő generáció vonzó, már-már eyecandy faktort idéző képviselőivel és persze a nagy öregekkel, akiket hajlamosak vagyunk ugyan leírni,  de ők persze rendre tesznek ez ellen. És az a formula, ami pár éve működött a CBS-en a jelek szerint nagyon is működik a TNT-nél is.

A történet kvázi folytatása az eredeti Dallas-nak, így a főhősök most az időközben felcseperedett gyerekek, akik amellett, hogy próbálnak nevet szerezni az energetikai piacon még egymással is vérremenő csatározásokat folytatnak. John Ross épp Southfork kellős közepén fúr, ahol persze nem szabadna, de szerencséjére pont itt találja meg a Ewing-ok legnagyobb olajkészletét. Eközben Christopher esküvőre készül és az alternatív energiaforrások után kutat. Bobby a rákkal készül szembenézni, míg Jockey látszólagos mélydepresszióban csücsül egy szanatóriumban. A dolgok aztán hirtelen éles fordulatot vesznek, amint kiderül, hogy Bobby el akarja adni a ranch-ot…

Cidre scriptje egyszerre volt vontatottan unalmas, borzasztóan teátrális, de mégis szórakoztató. Utóbbi nagyban soap elemek és klisék korszerű tálalásának volt köszönhető, így a borzasztóan színpadias párbeszédek gyorsan szerethető családregény köntösbe avanzsálódtak. Önmagában a történettel és a karakterizációval soap téren sok baj nincs, aki mély drámázásra számít, annak sajnos nem a Dallas lesz a sorozata. Ellenben ezt a borzasztó öncélúságot már sokkal nehezebben vette be a gyomrom. Szemlátomást a pilot táján egyértelmű koncepcióról még nem beszélhetünk, jól mutatja ezt a történet folyamatos csavarása. A drámai feszültség mint olyan, itt sokkal inkább a titkok kiteregetésében rejlik, a gond csak az, hogy a készítők esélyt sem adnak ezeknek a titkoknak az elmélyülésre.

Ugyanez érhető tetten a szereplők terén is. Az új arcok, ahogy várható volt borzastóan papírmasé karakterek, akik jobbára csak a kellemes középszert képesek nyújtani. Pedig én némi hajlandóságot véltem felfedezni a részükről, csakhogy a script és ezzel együtt a nagy öregek végig megfolytották őket. Utóbbi mondjuk nem annyira nagy baj, elvégre a „3 nagy” szereplő nélkül a Dallas minősége a béka segge alatt lenne. Patrick Duffy hozta a tipikus Bobby karaktert, Linda Grey egyelőre csak aszisztált, míg Larry Hagman első megszólalása maga volt a tömör gyönyör. Hihetetlen amúgy, hogy a palinak mennyire a vérébe ivódott a szerep! És ha már szereplők, akkor ki kell emelnem Jordana Brewster-t, aki az új generációt játszi könnyedséggel alázta le a képernyőn. Igaz eddig jobbára az ő karaktere lett érdemlegesen ki is dolgozva.

Összességében tehát a Dallas kb. ott folytatja, ahol az eredeti széria abbahagyta, mármint ami a minőséget illeti. Kellemes családi teleregénynek nézünk elébe, sok-sok titokkal és intrikával, néhol borzalmas klisékkel megspékelve. Ellenben a folyamatos utalások és a régi színészek visszahozása, mint egyenlő partner mégis csak képes valami egyedi vonzalmat adni a sorozatnak. Világmegváltó drámára ne is tessék éppen ezért számítani, ellenben ha az írók okosan keverik a lapokat, akkor egy kellemes guilty pleasure státus simán kinéz neki.

This entry has a rating of 3.5

Kommentáld!

free web stats