Na az van, hogy megint az HBO kezébe került a feelgood fegyver az Entourage után. Remek! Az meg főleg remek, hogy a kultikus előd producerei feszengnek itt is a háttérben méghozzá egészen pofásan. Nincs mese, siker gyáros a csapat, még ha nagyon is underdog lett a produkció.

A történet adott volt már a Pilot-ban is, nagyon nem is változtattak rajta, maximum csak finomítottak rajta pár ponton. A kiállítás szervező csaj egy az egyben eltűnt sajna, de helyette kaptunk egy szexi Lake Bell-t (Surface), aki végig szállította az underground gruppy-cutie vonalat, ráadásul sokat szeretett melltartó nélkül rohangálni. Ellenben a csöcsvillantós rész kimaradt, amit sajnálok is. A másik pozitív pont, hogy Luis Guzmán (John from Cincinnati) karakterét nem vitték el a maffia felé, maradt végig minden a realitás terén. Így a fiúk kezdetben a farmergyártásban nyomulnak, majd váltanak a póló bizniszbe, addig az öreg Rene a jamaikai energiaitalt erőlteti. Rachel meg… hát próbálja élni az elcseszett életét a burokban.

Amint látjátok a történet nem valami nagy eresztést, de szemlátomást nem is ez volt a cél. Sokkal inkább a karakterekre hegyezték ki az egészet és a doku-reality hatásra. Végig az az érzés volt bennem, hogy ez bármikor megtörténhet bárkivel. Sőt maguk a karakterek is két lábon jártak a földön. Sokak szerint Lake Bell karaktere túl klisésre sikeredett, de ez cseppet sem igaz. Végig hozta a megtévelyedett barátnőt, aki próbál a jövőbe nézni, de közben a múlt még néhanapján megkísérti. Tuti van mindenkinek legalább egy ilyen ismerőse!

És ha már karakterek, akkor érdemes megemlíteni, hogy a casting igazán tökös lett minden szempontból. Önmagában Kid Cudi szerepeltetése egy jó pont, még akkor is ha érdemben nem sokban járult hozzá semmihez. Ugyanez vonatkozik a pénzeszsák szerepét betöltő Eddie Kaye Thomas-ra is, aki már a ’Till Death-ben is bebizonyította, hogy nem valami nagy színész, ellenben van maximum 2 olyan karakter, ami totál fekszik neki. Na Kappo karaktere totál ilyen. Egyszerűen eldobtam az agyam a folyamatos szövegelésétől, a kurva hajszolásától és a buli éhségétől. Fergeteges arc volt! Akárcsak Martha Plimpton, aki tuti kozmopolita csaj volt a javából, ráadásul szerette a drogokat és a szája is mocskosabb volt, mint egy feka rappernek. Na amúgy az ő karakterét sajnálnám, ha nem hoznák vissza a 2. évadba, ellenben Shannyn Sossamon (Dirt) simán mehetne, mivel jó ha 2-3 jelenetét fel tudom idézni.

Önmagában az HBO röpte feelgood próbálkozása maradéktalanul hozta azt, amit elvártunk tőle: kellemes klisékerülő történetet, szerethető karaktereket, némi underground mentalitást és persze rengeteg eyecandy-t. Sajnos az alapkoncepció és az HBO behatárolta a terjedelmet, de még így is maradéktalanul élvezhető cucc sült ki belőle. Én speciel inkább mondanám tv filmnek vagy mininek, sem mint sorozatnak, ráadásul a finálét is elvarrták többé-kevésbé.

Részemről egy 4,5/5 simán kijár neki, mivel tényleg kellemes szórakozás volt és könnyen el is repült vele az idő. Olyannyira, hogy egyből kétszer meg is néztem :) És hogy miért? Mert ennyire minimalista költségvetésből kihozni egy ennyire ütős főcímet, egy ennyire ütős stábot és még ezt megspékelni némi művészi ambícióval, hát nem sokaknak megy. Részemről találkozunk a 2. évadnál, már csak Margarita Levieva (Vanished) miatt is, akit jó lenne visszahozni még egy jutalomkörre. Lake Bell mellett ő volt a másik lengén öltözött cutie Ben Epstein oldalán.

Most már fix, hogy az HBO tud valamit! Ugye ott van egyetlen és örök feelgood széria gyanánt az Entourage, ami szép lassan a végéhez ér. Ne legyünk naivak, a széria már egy ideje a hattyúdalát tapossa, így a csatorna főnökei gondoskodtak az utánpótlásról. Ez pedig nem is lehetne jobb kezekben, mint újonc Ian Edelman-ében, akire a nagy erőd producerei, azaz Mark Wahlberg, Stephen Levinson, Rob Weiss és Julia Farino felügyelnek.

Maga az alapkoncepció nem valami nagy eresztés, de ugye a műfajban nem is kell annak lennie. Röviden és velősen arról szól, hogyan csináljuk meg az amerikai álmot, ha már a barátaink megcsinálták. Erre persze mindenki tudja a választ, sőt Aloe Blacc már a főcím alatt is elénekli nekünk.

„I Need a Dollar…”

Ja amúgy a főcím valami zseniális, a track egyszerű, de mégis sokatmondó és fülbemászó, az underground fotók meg egyszerűen égetik a retinát. Amúgy akárkinek is volt ez az ötlete cefetül működik, ugyanis a vágóképek is hasonlóan el vannak találva ebben a metódusban.

Na de vissza a sztorihoz! Van nekünk két lúzer haverunk, akik be szeretnének törni a New York-i pénzes körökbe, ha már a barátaiknak sikerült. A gond csak annyi, hogy egyszerűen töketlenek, meg persze szerencsétlenek is. Minden téren. A Pilot meg első osztályú tanmese, hogy mit ne csináljunk a sikerért. Pl.: ne vegyünk fel kölcsönt uzsorástól, ne áruljunk gagyi cuccot a zsaruk előtt és persze ha lehetőségünk van megdugni Samaire Armstrong-ot, akkor ne tököljük el az időt.

Amúgy a karakterek nem nagy eresztések, de mint már említettem ez nem is az a kategória. Ellenben azt el kell ismerni, hogy már az elején szerethetőek minden hibájuk ellenére. Na és ebben áll a feelgood ereje. No meg persze Kid Cudi jutalomjátékában, akinek minden pacsi kijár ezért a lazaságért. Bryan Greenberg az October Road után megint jó helyre került, sőt jobb helyre, mert itt már szerethető is. Victor Rasuk meg, hát… egyszerűen beteg kész, élmény a játéka. Egyedül Lake Bell (Surface) után volt egy kis keserédes utózöngém, de majd kiderül.

Ami viszont maradéktalanul bejött, az a nyers, már-már doku-reality szintű tálalása a New York-i underground szcénának. Emberek, erről van szó! Ilyen meg miért nincs idehaza? A készítők neves egyszerűséggel tökélyre vitték a lazaságot és az egyszerűséget és a végére egy igazi underdog képet kaptunk a Nagy Almáról, ami minden téren megállja a lábát. Szóval a hangulat elég rendesen adott, a szereplők szerethetőek, a sztori meg olyan, mint a motivációs játék, azaz ha ráérzel az ízére nem tudod abbahagyni.

Premier: 2010/2/14
Írta: Ian Edelman
Rendezte: Julian Farino
Nézettség: 640 ezer