Cirka 2 hét múlva érkezik is a Ringer a CW-re, szóval nem sok idő van már promózásra. Ettől függetlenül, mint tudjuk mindig ilyenkor kerülnek nyilvánosságra a legjobb promo anyagok. A CW szokás marketing hadjárata most sem spórolt, a képek nálam maximálisan betaláltak, SMG meg egyszerűen tündököl rajtuk. Ezek után még szép, hogy ott is leszünk a premiernél!
Atlantic City urai visszatértek és ennek örömére az HBO rittyentett is nekik egy parádés előzetest. Ezek után kérdem én ki az a hülye, aki ne próbálná be az 1. évadot. Még a végén én is csekkolom azt a hibádzó két részemet, de holtbiztos, hogy azután sem dobok hátast a produkciótól. Na de majd a 2. évad…
Hát nem valami sűrűn cikkezünk az NCIS franchireról, de mondjuk ez nem is csoda, lévén klasszikus random nyomozós cucc semmi több. Persze vannak, akik szeretik, emlékeim szerint Kanyecc is nyomon követte az anyasorozatot egy darabig, de ez a mostani NCIS:LA promó is bebizonyította, hogy ez bizony nem az én világom.
De rohadt messze van még október 2-a, vagyis a How to Make It in America 2. évadjának a premierje. Az addigi ínséges időt pedig ilyesfajta promo cuccokkal kell átviselnünk, ami nem lesz egyszerű mutatvány, lévén a feelgood életérzés csak úgy árad belőle. Sőt azt kell mondjam ezt az design köntöst is lassan megszokom, holott az 1. évados sokáig überelhetetlennek tartottam.
Korrekt szereplőgárda, még korrektebb készítőkkel megspékelve és egy brutálisan ígéretes alapkoncepció. Mitöbb az eddig kiszivárgott jelenetek is bíztatóak, szóval megint csak vágjuk a centit elég rendesen.
(Ma esti műsorrend.) Elérkeztünk a hét közepéhez. Szitkom és krimi rajongók figyel. A tovább mögött: a Damages (4×08) ajánlója. Ne hagyd ki egyiket se.
A terv az volt, hogy ma lesz egy korrekt cukorfalat post, ha már csak úgy hemzsegnek a jobbnál jobb editorialok a könyvjelzőim közt. Aztán persze jött a sors és a közösségi élet és csak erre futotta. Nem mintha Nina Dobrev ne lenne jó csaj, meg a kép is pofás, de hát mégis csak one-shoot.
Vasárnap este volt az éves MTV VMA gála, ami annak rendje és módja szerint ütött is. Sajna én eddig csak a pre-showt láttam, de már az is megérne egy misét, így cseppet sem csodálkozom azon,hogy végül az egész esemény 12,4M nézőt vonzott. Bizony, ez eddig az MTV legnézettebb programja ever.
Sokak szerint a brutál jó eredményhez a Jersey Shore is hozzájárult, ami pont a pre-show előtt debütált. A reality brutális, több mint 8M-s nézettséggel nyitott, amiből 5,9M a demo volt. Így már cseppet sem véletlen,hogy sikerült a tavalyi 11,4M-s rekord megdöntése, ami cirka 9%-os emelkedést jelentett. Sőt a durvulás csak tovább olytatódik a csatorna számára oly fontos demoban (12-34), ahol a 10,8-as rating szimpla 8,5M nézőt jelent. Ezzel pedig jelenleg a 2011-es VMA a listavezető kábel program a már említett demoban (természetesen a sportműsorokat leszámítva) idén. Azért szerintem sokan nem is gondoltak volna erre.
„Carrie On Wayward Son”
Az 5. évaddal lezárult egy meglepően sikeres, néhol már kultikus magasságokba emelt, de minden bizonnyal popkultúra formáló korszak a Supernatural háza táján. Eric Kripke kezdetben 3 majd később már 5 évadosra duzzadt koncepciója tökéletes iskolapéldája lett annak, miként lehet random monster of the week részekből, remek karakterekkel és egy pofás átívelő szállal korszakalkotót prezentálni egy olyan aprócska network tv-nél is, mint a The WB/The CW.
Kripke mint oly sokszor most is kötötte az ebet a karóhoz, így már a szezon kezdetén tudni lehetett, hogy ez itt bizony a hattyúdal lesz, vagyis a végső összecsapás a fivérek és Lucifer közt elkerülhetetlen. Ebből viszont talán csak a végkimenetel volt végérvényesen is kőbe vésve, hisz az odáig vezető út hagyott némi kivárnivalót maga után. Az ugye tiszta sor volt, hogy a remek 4. évad bődületesen magasra tette a mércét, amivel aztán a készítők sokáig nem is tudtak vagy tán nem is akartak mit kezdeni. Éppen ezért a minőség roppant csapongóra sikeredett a sorozathoz képest, ami majdhogynem az évad kétharmadára rányomta a bélyegét.
Szerencsére azért akadt egy-egy remek rész is, igaz ezek egytől egyig szervesen illeszkedtek is a sorozat mitológiájába. Kripke bődületes komplexitással operált, olyan kis apró anno még jellegtelen dolgokat magyarázott meg, mint a Croatoan vírus vagy a Trickster személye. Arról nem is beszélve, hogy a fiúk komplett életét a jó és a rossz örökös párharca köré szőtték. A pozitív faktort erősítette még továbbá a remek monster of the week részek brutális repertoárja, ahol nem egy maradandó résszel örvendeztettek meg minket a készítők. Gondolok itt a személyes mennyországos Dark Side of the Moon-ra, a szokatlanul morbid és persze vicces zombi históriára a Dead Men Don’t Wear Plaid-ban, az istenek kerekasztalára a Hammer of the Gods-ban vagy az über beteg tv sorozat paródiás Changing Channels-re. Jah és akkor ott van még Paris Hilton gyilkosan poénos vendégszereplése is csak a mementó kedvéért.
Ezt leszámítva az évad javarészt a vessel szál körül játszódott és az abból adódó feszültségekből állt. Sajnos ezt a rész bődületesen sikerült túljáratni és az egészre egy hihetetlenül felszínes filozófiát ráhúzni. Hogy most akkor mégis miben higgyek? A felszín alatt persze Sam és Dean karakterfejlődése tombol, amiben végre a két testvér a helyére teszi a kapcsolatát. Szép lassan beletörődnek a végzetükbe és elfogadják, hogy bizony nincs menekvés. Dean-nek végre valahára el kell engednie Sam kezét, hogy aztán kisöccse egy életre szóló döntést hozhasson. Az évad kétségtelenül a két testvér játékára ment rá drámai szempontból, ami végül is Jensen Ackles játékába csúcsosodott ki. A fene sem gondolta, hogy egyszer eljutunk erre a szintre is. Persze Jared Padalecki játékára sem panaszkodhatunk, de azért a kettejük közti minőségbeli különbség mégis csak tapintható volt.
A sorozat sikerét egyébiránt mindig is a remek casting jelentette, éppen ezért meg persze a folyamatos visszacsatolások miatt is sok ismert arcot állítottak újra csatasorba a készítők. Többek közt visszatért Meg, Anne, Ash, a szexi Winchester anyuka valamint Allen és Jo, hogy tényleg csak a közönség kedvenceket említsem. A gond ezzel aztán csak az volt, hogy a kezdeti örömködést szimpla öncélúság váltotta fel, ami totálisan szembement az eddig történésekkel. Anne példának okáért mindig is közönség kedvenc volt, a jó oldal szolgája, erre most visszazavarták a múltba kontárkodni. Nem is értettem Kripke ezzel hova akar kilyukadni? Vagy ott volt Ellen és Jo öncélú halála, ami aztán tényleg szembe ment a józanésszel. Egyértelmű volt, hogy két sorozat kedvenc kiiktatásával csak a történések súlyát szerették volna elmélyíteni, de ez akkor is csak pazarlás volt. Sőt, végig az volt az érzésem, mintha Kripke szándékosan varrná el a szálakat, hogy a karaktereivel a 6. évadban már senki se tudjon tervezni. Kissé önelégült tudom, de ezt mással egyszerűen nem tudnám magyarázni.
„Oh hello Death”
Szerencsére az évad utolsó harmadára magukra találtak a készítők és végre egyetlen cél lebegett csak a szemük előtt, az is a grandiózus finálé felvezetése volt. Jöttek sorra a lovasok, akiket egyszerűen játszi könnyedséggel és zsenialitással emeltek át a sorozat mitológiájába. Tették mindezt változatos történettel és roppant erős szereplőgárdával. Mindközül talán a Halál lett a legjobban eltalálva, akitől végérvényesen megült az ereimben a vér. Dean egyik kulcs jelente is vele volt, sajnáltam is, hogy olyan gyorsan lezavarták. A 4 lovas mellett továbbá ki kell még emelne Crowley karakterét, aki Mark Sheppard (BSG, Leverage) emblematikus alakítása nélkül nem lett volna olyan kétszínűen meggyőző, mint amilyennek megismerhettük. No és persze nem mehetünk el szó nélkül Mark Pellegrino (Being Human US, Lost) mellett sem, aki ugyancsak karizmatikusalakítást nyújtott. Kripke meg pláne örülhetett neki, elvégre simán hozta azt a nem hétköznapi, néha akár kedves negatív figurát, akinek könnyedén az oldalára állhatna bárki.
Szerencsére, mint sejteni lehetett a testvéreket senki és semmi nem mentette meg a sorsuktól, így az Apokalipszis csatája elkerülhetetlen volt. Kripke zseniális érdeme, hogy nem írt happy end-et, bár az bele sem illett volna a sorozat eddigi képébe. A szokatlanul komor hangulatot a végén egy drámai összegzővel zárta, épp olyan realisztikusan, ahogy azt már eddig is megszokhattuk. Így végül is a szívszaggató záró képsorok tetszik vagy sem egy egységes egészet alkotnak, egy olyan komplex mitológiát, amire nem sok példát tudnánk felsorolni.
Minden hibája, gyarlósága és öncélúsága mellett is remek évadot kaptunk, bár kétségtelen tény, sokan nem erre számítottunk. A 4. évad mércéje, mint kiderült kikezdhetetlen volt, de a stáb itt nem is ezt vette alapul. Sokkal inkább a búcsút és az odáig vezető végtelenül sötét tónussal átitatott komor atmoszférát és a nyers realitást, miszerint úgysem ment meg minket senki. Kripke és hűséges kompániája Robert Singer, Sera Gamble és Ben Edlund remek munkát hoztak össze az évek alatt, ami remekül működött, de az 5. évad rávilágított, hogy ténylegesen maradandót csak együtt tudtak prezentálni. Kripke most kiesett a sorból, helyét Sera Gamble veszi át a 6. évadtól, akinek ugye van tapasztalat rendesen, de hogy a végeredmény megközelíti e a Kripke éra valamivel több mint 100 részét hát az bizony már képlékeny.
3 Hozzászólás 