Ha nem is korszakalkotó revolúcióval, de végre visszatért a tini dráma a ’90-es évek végi kaptafához, amikor még igenis működött a formátum. Merthogy a melankolikus indie, a misztikus történet és az ezer sebből vérző tini szerelem már akkor is menő volt, mi több számos klisét akkor fektettek le/értelmeztek újra. És mint anno most is az egyik ilyen sarkalatos pont Kevin Williamson volt, aki ismét sikeresen adoptált egy L.J. Smith könyvet. Hiába, ha egyszer beindul a vonat…
Nem is értem, hogy egy ilyen franchise eddig mit keresett az íróasztalok mélyén, merthogy minden hibája és negatív attitűdje ellenére is, de működik a The Secret Circle. Kevin Williamson bábáskodása alatt az Andrew Miller vezette írói kollektíva ugyanis kellemes guilty pleasure atmoszférát hozott össze, ami egyszerre táplálkozik a ’90-es évek tini drámáiból és a 2000-es évek végi Twilight hullámból, ami egy kissé mértékletesebben adagolja azt a bizonyos soap vonalat. Emellett persze nem szabad elmenni Smith remek alapanyaga mellett sem, elvégre a történetben bődületes potenciál van, amit az írók az első körben maradéktalanul ki is aknáztak.
Persze túl nagy meglepetésekkel nem kell és nem is szabad számolni a sorozattal kapcsolatban, merthogy a trendi küllem mögött bizony akadnak ordas nagy hibák is. Kezdvén rögtön a felszínes karakterizációval, ami valljuk be nem egyszer olyan egyszerű volt, mint az ólajtó. És akkor ott van még a szereplők közti nevetséges interakciók, a hevenyészett szerelmi háromszögek és a folyamatosan burkolt önismétlés. Azonban aki ezen túl tud lépni, láthatja az érme másik oldalát is. Elvégre a script roppant jól struktúrát, a tömörítéssel semmi baj nincs, unalmas percet tényleg csak kukacoskodva lehet találni. Némileg a realitás körül mozgó atmoszféra pedig tökéletesen illeszkedik a sorozat mitológiájába, ami könnyedén szövi bele magát a szereplők élete.
A script nyújtotta lehetőségek mellett ott a trendiség is, ami megint csak tökéletesen kollaborál a sorozat többi elemével. Kellemes eyecandy vonul végig a képernyőn minden jelenetben és abból a bizonyos nomád amerikai prüdériából is sikerült visszább venniük egy kicsit. Arról nem is beszélve, hogy az egyik „fő”szereplőt már az elején meg is ölték. Tisztára, mint a The Vampire Diaries-ben!
Sajnos a szereplők már ennyire pozitívan nem tudok értekezni, elvégre a középszert is igen csak neccesen ütik meg. Sokáig Thomas Dekker (Terminator: TSCC) faarcától féltem, de aztán rá kellett jönnöm, hogy még ő az, aki valamicskét konyít a színészethez. A szereplők javát ugyanis a szereposztó díványról kukázták össze az illetékesek. Britt Robertson (LUX) aranyos meg tündi-bündi, de egyszerűen életképtelen a főszerepben. Phoebe Tonkin (H2O) szexi lázadó, jól is áll neki a stílus, de valahogy mindig hiteltelen lesz a végére, míg Shelley Henning a tehetségtelen eyecandy manifesztálódása. Felnőtt vonalon sem rózsásabb a helyzet, így ebbe nagyon nem is mennék bele. Elvégre mégis csak nevetséges, hogy egy pár részes szerepben tündöklő JR Bourne játszi könnyedséggel lejátssza őket. Arról nem is beszélve, hogy a sorozatban elkövetett öncélú lépések egész sora folyton a castingban csúcsosodik ki. Nem egyszer volt, hogy a coven egyes tagjai jóformán csak cameo státuszban vegetáltak, mert éppen másnak kellett a játékidő. Ebben persze semmi rossz nincs így 9 rész után, de a belénk sulykolt komplexitást mégis csak alapjaiban teszi néhol nevetségesé.
Ettől függetlenül viszont a The Secret Circle egy jó sorozat, kellemes kikapcsolódást nyújt, ami nagyban köszönhető a remek atmoszférának és az eddig potenciálisan jól működő mitológiának. Nagy kérdés, hogy a januári start után a készítők ezt a remek alapot milyen irányba mozdítják el. Pár opció természetesen már fel lett vázolva a fall finale kapcsán, de ne feledjük, hogy a háttérben van még simán 4-5 elvarratlan szál, amivel illő lenne mit kezdeni. Mindazonáltal a sorozat nálam az idei év legjobb újonca, amit hajlandó voltam heti rendszerességgel is követni.
