Az utóbbi években egyre inkább keserédes műfajjá avanzsálódott a high-concept dráma, ami valljuk be nem is olyan rég látott szebb napokat is. Évről évre érkeznek persze próbálkozó szellemű koncepciók, de a jelek szerint a műfaj halott a network csatornákon. Na de majd most Tim Krieg megmutatja a tutit. Krieg-nek ugye anno oroszlán része volt a Heroes kult státuszba kerülésében, míg a főszereplő Sutherland-et Jack Baer-ként gondolom, nem kell senkinek sem bemutatni. Fajsúlyos nehéztüzérséggel van tehát megspékelve a Touch, de koránt sem biztos, hogy ez elég lesz a folytatást illetően.
Magát a sorozat gerincét egy remek családi dráma adja, amiben egy mindenre elszánt apuka (Sutherland) próbálja meg felnevelni az autistának titulált furcsa gyermekét, miután feleségét elvesztette a 9/11-es terrortámadásban. A dráma lényegi része ott van elásva, hogy a srác számokon keresztül próbál kommunikálni, de ezt általában a legelborultabb körülmények közt teszi, így a gyámügyisek is a család sarkában loholnak. Azonban egy véletlen során hirtelen minden értelmet nyer és Sutherland apuka rádöbben, hogy a számok mögött bizony komoly események bújnak meg…
Kezdeném mindjárt azzal, hogy Sutherland teljesen korrekt mód hozta a lelkes apaszerepet, még ha nyomokban itt-ott némi Bauer feeling felsejlett. A családi drámázás ilyes folytán teljes életképesnek bizonyult, nem úgy az alapozás. A gyerkőc képességének a mibenlétét ugyanis a készítők látványosan nem taglalták, helyette egyszerűen a mélyvízbe dobta minket és elhadartak pár „ez így van, higgyük el és kész” monológot. Ebből adódóan karakterábrázolásra sem futotta az időből, ami azért egy fájó pont volt.
Helyette az idő jelentős részét a heti esetre/ügyre szánták, ami meglepően hosszasan és néhol tán vontatottan is épült fel. Egyszerűen csak ültem és néztem, hogy ez a 3 teljes mértékben eltérő életút, hogy az istenbe fog majd összekapcsolódni. A végeredmény persze Krieg zsenialitása révén parádésan alakult, igaz egy kicsit ehhez hülyére is kellett vennie a nézőt. Tette mindezt hatásvadász módszerekkel, amik még így is igen csak izzadtságszagú csattanót eredményeztek. Tipikus példája volt ez az 1 másodperces katarzis élménynek, ami benyomás szinten még üt, aztán amikor tudatosodik a dolog hirtelen felfedezzük a hátulütőket is.
Így aztán akármennyire is tetszik az átívelő szál, akármennyire is értékelem Krieg zsenialitását az írói székben és akármennyire is nagy arc Sutherland ez így elsőre nekem mégis súlytalan maradt. Én a beharangozás után egy másfajta Touch-ra számítottam, egy olyanra, ami ütni fog és műfajt reformálni. Ehelyett egy közepes standalone sorozatot kaptunk, minimális high-concept felütéssel és egy amúgy remek elképzeléssel. Persze aztán lehet, hogy ez csak a jéghegy csúcsa és idővel kiforrja magát a sorozat, de ez így eddig akkor is csalódást keltő élmény volt.
