Az 5. évaddal egyfajta törés következett be a Dexter fényes menetelésében, ami rendesen meg is osztotta a nézőket. Persze a 4. évados durvulást és annak minőségi komplexitását túlszárnyalni cseppet sem volt egyszerű feladat. Éppen ezért abszolút nem is csodálom, hogy az addigi showrunner Chip Johannesen végül is átadta a showrunneri titulust az őt váltó Scott Buck-nak (Six Feet Under). Az új showrunner pedig, ahogy lenni szokott új formátumot vezetett be és a Showtime nagy szerencséjére a vérfrissítés sikeresnek bizonyult.

Buck már a szezon elején világossá tette, hogy a központi téma ezúttal a vallás körül fog játszódni, amit aztán lényegében az összes fontosabb történeti egységbe bele is szőttek. A kezdeti morbid humor és a „random kill” így gyorsan a háttérbe is szorult, helyette a vallás és a hit boncolgatása került előtérbe. Az írók meglepően alaposan és részletesen taglalták a témát, miközben Dexter magánéletébe is jobban belepillanthattunk. Újfent boncolgatni kezdték a Dark Passenger-rel való viszonyát, ami kezdetben kissé elcsépeltnek is tűnhetett. Sőt, igazából a The Ice Truck Killer és Trinity visszahozása is kissé öncélú lépésnek bizonyult, de mindenképpen elengedhetetlen részét képezte Dexter karakterfejlődésének. Azt hiszem Buck ezzel mindent kihozott a témából, amit ki lehetett, így reményeim szerint a jövőben többé nem is foglalkoznak vele.

Kifejezetten jó lépésnek tartom, hogy ehhez a filozofálgatáshoz behozták a képbe a kétes hírű lelkészt Brother Sam-et, akit Mos Def keltett életre. A zenészből színésszé avanzsált fickó elképesztően karizmatikusan adta át tanait Dexter-nek, mindeközben végig fenntartva egy morbid barát-mentor szerepkört. A pozitívumok sorát csak tovább erősítette, hogy Def és Hall között volt valami zsigeri kapcsolat is, ami még inkább hitelesebbé tette a gyász és a düh fázisait. Bevallom kifejezetten sajnáltam, hogy az írók olyan gyorsan megváltak Brother Sam karakterétől, elvégre még rengeteg potenciál lakozott benne, Def alakítása pedig rendre élményszámba ment.

A szezon fő átívelő szála viszont mégsem lehetett Dexter belső megvilágosodása, így a Buck féle írói kollektíva újfent gyártott magának egy beteg sorozatgyilkost. Vagy pontosabban kettőt. A Doomsday Killer (DDK) pedig azt kell, mondjam sikeresen vissza is állította azt a minőségbeli törést, amit az 5. évadban tapasztalhattunk. A tébolyult és abszolút kiforgatott vallási töltet, a látványos és jobbára morbid „élőképek” valamint a két karakter egymással folytatott eszmecseréje zsigeri izgalmakat tartogatott. Az írók fokozatosan hozták az előtérbe a szálat, ami így végig egyenletes színvonalat is nyújtott, igaz a szerializáltság mindehhez megkerülhetetlenné vált.

A komplex scripten túl továbbá ki kell emelnem a két vendégszereplő Edward James Olmos (BSG) és Colin Hanks (Roswell) emblematikus alakítását. Kettejük játéka bátran kijelenthetem, méltó párja lehet John Lightgow-énak. Olmos a professzor szerepében maga volt a nyers elhivatottság és a keménység, aki egyfajta megtévelyedett mentor szerepkörben irányította a Végítélethez vezető utat. Nem egyszer a ridegségétől és az elfajzott téveszméitől a rideg is kirázott. Colin Hanks pedig mindebben tökéletes partner volt, ugyancsak zsigerből érezte a karaktere minden rezdülését. Ugyanolyan hiteles tudott maradni hithű társként, megtévelyedett és elárult tanítványként, mint hidegvérű pszichopataként. Éppen ezért a „professzori fordulat” után sem tudtam csalódni benne, holott az írók ezen a ponton tényleg hatalmasat kockáztattak.

A szezon természetesen újfent foglalkozott a népes mellékszereplői kollektívával is, igaz itt semmi formabontó lépésről nem tudok beszámolni. Maradt minden a régi, vagyis totálisan felszínes és kidolgozatlan. Quinn összezuhanása a leánykérés után egyszerűen csapnivaló volt, akárcsak Masuka a dupla mentor szerepkörben. Batista karakterével továbbra is látványosan nem tudnak mit kezdeni a készítők, míg LaGuertának már igazán kijárna egy brutális elhalálozás. Utóbbi talán a sorozat történetének legidegesítőbb karaktere, aki továbbra is csak úgy lóg a levegőben. Deb körül ezzel szemben meglepően sok dolog történt, igaz ezek jobbára csak a folyamatos belső vívódásokban csapódtak le. Az így ránk erőltetett tömény lelkizés (házasság, munka, Dexter) a végére már több mint tolakodónak bizonyult.

Ellenben a készítők végre meglépték azt, amire talán a sorozat kezdete óta vágyunk, Debra leleplezte Dexter sötét oldalát a fináléban. Most akkor cápát ugrott a sorozat? A kérdést természetesen Buck-ék a 7. évadban fogják boncolgatni, remélhetőleg roppant alaposan. Ettől függetlenül viszont a záró képsorok mit sem vesztettek az értékékükből.

Éppen ezért is kell azt mondanom, hogy a sorozat visszatalált a régi, jól bevált szisztémához. Végre azt a minőséget és komplexitást kaptunk kiemelkedő karakterfejlődésekkel és emblematikus alakításokkal, amik örökérvényű klasszikussá avanzsálták az 1. vagy éppenséggel a 4. évadot. Persze hibák és felesleges túlkapások itt is akadtak, de ezek mit sem számítanak tényleges egészhez képest.

Az NBC harmadik őszi szitkomja. Egy többkamerás, azaz élőközönség előtt vették fel. Segítenek, hogy mikor kell röhögni, mint egy Two and a Half Men-nél. Első nekifutásnak ezzel a ténnyel kell megbarátkoznunk, amit az epizódkezdésekor ki is hangsúlyoznak. Nehogy véletlenül megfeledkezzünk róla. A kritikai visszajelzésekre alapozva a Guys with Kids-et jósolom a leghamarabbi kaszák közé, mert nem a szereplőgárdával van a probléma, hanem az írókkal és amit elénk tálalnak.

Tess összefoglalta a történetét, így nem futnék felesleges kört. Főszerepben: három apuka, és három családi életforma. A pilotnál már csak a folytatás volt kiszámíthatóbb. Annyi klisével dolgoztak Jimmy Fallon-ék, hogy egyszerűen fogalmam sincs, hogyan sikerült berendeltetniük. Totál gáz. Messziről ordítanak a poénok, amin másodjára még talán-talán jót mosolygok, de így sokadára csak fintorgok. Volt egyáltalán eredeti ötletük az elmúlt 44 percben? – Míg ezen agyaltam, rádöbbentem, hogy leginkább a klasszikus szitkomokat másolták össze egy újszerűbe, mert ezekkel kb. 10 évvel ezelőtt gyártott produkcióban találkoztam. Szó szerint, leírom ismételten, a klasszikusokban!

A legborzasztóbb, hogy a karaktereket butának állítják be, ami a kezdésben még tetszett, de aztán úgy félóra után már inkább kacsintgattam a bezárás gombbal. Mondok példát: elvállt főhősünkhöz mindig betoppan az ex-felesége, akinek van kulcsa. Ez még renden. Mi a teendő? Bezárom az ajtót és bennhagyom a kulcsot. Tessék, már be se tud jönni, így pedig a probléma valamilyen szinten orvosolva. Igen, csak ez túl bonyolult. Nincs piti konfliktus, nincs piti poén?!

2 rész is sok volt belőle, nem hát még 6-9 darab. Minden tiszteletem Anthony Anderson-é és Erinnn Hayes-é, akik jobbá próbálják tenni, de ez a hajó kifutott, nincs másik. A nagycsaládos, illetve a spórolós feka poénok is az ujjunkon jönnek ki ­(ugye Everybody Hates Chris?), de inkább mosolygok egy századikat rajtuk, mint a többiekre írtakon. Jaj, erre még azt se lehet mondani, hogy azért nézem, mert a szarsága már jóváteszi. Még az se segít! A hetei fokozottan meg vannak számolva. Tippemre az 5. hetét se éli meg, nézettségtől függetlenül. Csak kaszálni lehet, lelkiismeret-furdalás nélkül. Bátran, bár biztos lesznek perverzek, akik kitartanak mellette, nekik csak józanságot és erőt kívánok, mert ilyen emberek kellenének mindenhova.

Hogyan tovább? Mindenképp változtatni kell, új ötletekkel előállni, nem pedig remake módra poén átdolgozni. Az nem működik. Fut egy-két szitkom, amik több évad után se cáfoltatták meg a berendelésük döntését. Létezik ilyen, ezért nézek értetlenül magam elé, mégis mi volt az inspiráció, amikor rábólintottak. Biztosan az olcsósága. Esetleg eredeti cameo-zásokkal lehetne feldobni, bár szerintem már mindennel elkéstek.

Valamivel több mint egy hét és kezdetét veszi a jelenlegi tini-dráma élharcosának a Gossip Girl-nek a 6. évadja, ami egyben az utolsó felvonás is lesz. Josh Schwartz és Stephanie Savage sorozata az ősz folyamán egy 10 részes szezonnal köszön le a képernyőről, ami minden bizonnyal egy korszak végét is jelenti majd. A premier beharangozó egyébként roppant ötletesre sikeredett, kérdés mindez az évadra mennyire lesz igaz, elvégre az előző 5 évad során már többször is sikerült ellőniük a készítőknek az összes puskaport.

Szigorúan csak a türelmetlenek ajánlom az ugyancsak este startoló 666 Park Avenue első 9 percét. Ha rám hallgattok, akkor kivárjátok a vásárt a napjáig, én anno cefetül megszívtam a telhetetlenségem a Day Break első 20 percével.

Este igen csak masszív dráma felhozatal elé nézünk, amik közül egyértelműen a Showtime kínálata viszi majd a prímet. Visszatér Dexter a záró akkorddal, ami minden bizonnyal hatalmasat fog szólni. Részemről ha minden jól megy a 6. évadot még a nap folyamán befejezem és talán még írás is születik róla. A Dexter premierjét a friss Emmy-díjas Homeland 2. évadja követi, ami ugyancsak hatalmas elvárásokkal néz szembe, de 6 szobrocska után véleményem szerint ez a létminimum.

Tovább…

Eli Roth a Hostel franchise-zal már a nagy képernyőn bebizonyította, hogy ért a zsigeri rémisztgetéshez, szóval most a kis képernyőn van a sor. A Netflix meg mint olyan ehhez szívesen biztosítja is a platformot. Ráadásul a jelek szerint a 13 részes sorozat a csatorna modelljét követve egyszerre fog képernyőre kerülni. Roth természetesen oda meg vissza van az ötlettől, állítása szerint a vámpírokat és vérfarkasokat is felvonultató Twin Peaks-es utózöngével megáldott sorozat egy monstre 13 órás filmként fog csak igazán nagyot ütni.  Én azért ebben némileg kételkednék, bár a közel 40 milliós büdzsé és Roth beteges hírneve könnyedén garancia lehet a sikerre.

Elérkezett a nap, amire oly sokan vártak. Este visszatér Amerikába a Once Upon a Time 2. évadja. Ahogy várható volt, Archie (Raphael Sbarge) nem lesz állandó szereplője a folytatásnak, így ott lebeghet a kérdés a fejünkben, hogy vajon milyen szerepet szántak neki. Mellesleg az évadnyitó előtt eladnak egy felzárkóztató összefoglalót, melynek narrátora Giancarlo Esposito lesz. Továbbá plusz infó, hogy a szériában feltűnik: Kalapos (Sebastian Stan), Óriás (Jorge Garcia), Mulan (Jamie Chung) és még sokan mások. A magyarok is kellőképp rákattantak, így szerintem minden adott a visszatéréséhez.

Jöjjön hozzá néhány promókép. A hangulatok teljesen ott van.

Tovább…

(Ma esti műsorrend.) Hétvégének annyi. Holnap már jön egy újabb hét, de addig se csüggedj, mert ma se maradtok „anyag” nélkül. A tovább mögött: az Once Upon a Time (2×01), az Amazing Race (21×01), a Revenge (2×01), a Boardwalk Empire (3×03), a Good Wife (4×01), a Dexter (7×01), a Family Guy (11×01), az 666 Park Avenue (1×01), a Copper (1×07), a Homeland (2×01) és a Mentalist (5×01) ajánlója. Ne hagyd ki egyiket se.

Tovább…

Mint már ismeretes a 4. évad zárásában a Jeff Pinkner – J.H. Wyman showrunner páros egy korszakot zárt le. Végre minden apró részlet a helyére került a két világgal kapcsolatban, sőt még William Bell elfajzott istenkomplexusa is kibukott. A végeredmény persze egy kissé felemásra sikeredett, de már a cliffhangerrel a tudtunkra adták a készítők, hogy bizony ez koránt sem a vég volt. A vég csak ezután következik és 2036-ban tárul elénk.

Az alapokat ugye a 4. évad 19. részében a Letters of Transit-ban már vázolta nekünk a Goldsman-Pinkner-Wyman trió, akik valljuk be kőkemény jövőképet álmodtak meg. Az 5. évadban aztán immáron már egyedül kell Wyman-nek ezt a víziót tovább vinnie, ami a premier alapján azt kel,l mondjam sikeresen össze is jött. Igaz kissé felületesnek hathat a zéró alapozás és az in medias res kezdés, de ezt simán megtudjuk bocsátani a remek Observer-es inváziónak hála. És természetesen mindezek után ott van még az új főcím is!

Amúgy a sorozat önmagához képest is roppant erősen kezdet, szinte semminemű üresjárat és poénkodás nem volt. Walter abszolút mértékben uralta a képernyőt, ami nagyban volt köszönhető a szokatlanul éles pesszimizmusának is. Végre azt a Waltert kaptuk, akire mindig is számítottunk. Legalábbis úgy tűnt, ugyanis Olivia kiszabadítása Walter szabadságába került, no meg nagy valószínűséggel az épp elméjébe is, bár utóbbit még ne kiabáljuk el.

Wyman szemlátomást az Akiva Goldsman által kikövezett úton halad tovább, ami több mint dicséretes, főleg hogy hosszasan el is időz a részleteken. Így a nyilvánvaló történeti egységen túl megismerkedhetünk egy meglepően realisztikus jövőképpel is, amit immár már az Observerek irányítanak. És ez az ismerkedési folyamat az, ami sokaknak annyira hiányzott a Letters of Transit-ból is. Emellett persze kiemelt szerepet kap a feszültségkezelés is, ami nem egyszer fojtogatóan jól el lett találva. Továbbá finoman adagolják az információt is, így okosan kiküszöbölve a túlzott misztikus hatást is. Egyértelműen látszik, hogy Wyman teljesen más irányba akarja elvinni az 5. évadot ezzel az okos építkezéssel. Ennek első jele mindenképpen a remek feszültségkezelésben és az elkeseredett harc ábrázolásában keresendő, ami így együtt egy a sorozat hangulatához is képest meglepően komor atmoszférával párosul.

Ugyancsak üdvözítő, hogy jelen állás szerint fordult az alapkoncepció, vagyis a Fringe Division lett az ellenség. Ráadásul felületesen ugyan, de szemtanúi lehettünk az első támadásnak is ellenük, igaz ez még koránt sem az a szint volt, amit elvárnánk. Na de majd, ha Walter áll a támadások mögött! Bevallom a sorozat kezdete óta vártam erre a csavarra és most végre itt van.

A remek scripten túl továbbá ki kell emelnem a Miguel Sapochnik-Jeannot Szwarc páros kiváló vizuális érzékkel megálmodott rendezését is. Ennyi közeli képet ilyen pazar megvilágítással rég nem láttam, ráadásul a képsorok maximálisan visszaadták azt a reménytelenséget, amit a script is sugallt. Megkockáztatom az utóbbi évek egyik legjobb nyitányával volt dolgunk technikai szempontból legalábbis.

A nagy kérdés persze már a Letters of Transit kapcsán is az volt, miként fog a már megszokott kollektívába beilleszkedni Georgina Haig? Peter és Olivia jövőbeli gyermeke azt kell, hogy mondjam eddig telitalálat. Az ausztrál színésznő remekül hozza az érzelmileg tétova kemény csajt, miközben a kötelező eyecandy mivoltjából sem enged. Tisztára, mint egy újabb Anna Torv és még a baltával faragott mimikai érzékük is hasonló. Amúgy itt emelném ki, hogy az írók okosan nem mentek bele a kötelező családi ömlengéses klisétengerbe, ami kifejezetten dicséretes lépés volt. Joshua Jackson és Anna Torv éppen ezért hozták is a kötelezőt, igaz Jackson játéka sokszor üresnek és felszínesnek hatott. Hiába, a bagázsból talán nála érezhető a legjobban az évek nyújtotta rutin, de ez anno a Dawson’s Creek-nél is így volt. Ellenben John Noble továbbra is magasan a legjobb volt, dacára annak is, hogy megint Walter emlékei után kell kajtatnunk. Az elkeseredettség és a csalódás viszont nála volt a leginkább érezhető, akárcsak a zenei betétbe oltott halovány remény is.

Összegezve tehát a Fringe szintet lépett, ami végre jókora minőségbeli ugrással is párosult. Egységes koncepcióról persze még nem tudunk beszélni, de bízzunk benne, hogy Wyman fejében már összeállt a záró akkord. Mindenesetre az eddigi újítások egytől egyig betaláltak, szóval reménykedhetünk egy méltó zárásban is.

No komment. Pár napja bukkantam a képre, de sajna a forrást már nem találom, pedig kifejezetten élvezetes volt, ahogy azt boncolgatták, miért is néz ki szörnyen a hipster Zooey Deschanel. Gondolom az okokat zanzásítva a lenti infografika hivatott prezentálni, de számomra még így is eyecandy a csaj.