Dexter – A 6. évadról
Beküldte: tess 2012 September 30, 17:31-kor a(z) Dexter témába.
Az 5. évaddal egyfajta törés következett be a Dexter fényes menetelésében, ami rendesen meg is osztotta a nézőket. Persze a 4. évados durvulást és annak minőségi komplexitását túlszárnyalni cseppet sem volt egyszerű feladat. Éppen ezért abszolút nem is csodálom, hogy az addigi showrunner Chip Johannesen végül is átadta a showrunneri titulust az őt váltó Scott Buck-nak (Six Feet Under). Az új showrunner pedig, ahogy lenni szokott új formátumot vezetett be és a Showtime nagy szerencséjére a vérfrissítés sikeresnek bizonyult.
Buck már a szezon elején világossá tette, hogy a központi téma ezúttal a vallás körül fog játszódni, amit aztán lényegében az összes fontosabb történeti egységbe bele is szőttek. A kezdeti morbid humor és a „random kill” így gyorsan a háttérbe is szorult, helyette a vallás és a hit boncolgatása került előtérbe. Az írók meglepően alaposan és részletesen taglalták a témát, miközben Dexter magánéletébe is jobban belepillanthattunk. Újfent boncolgatni kezdték a Dark Passenger-rel való viszonyát, ami kezdetben kissé elcsépeltnek is tűnhetett. Sőt, igazából a The Ice Truck Killer és Trinity visszahozása is kissé öncélú lépésnek bizonyult, de mindenképpen elengedhetetlen részét képezte Dexter karakterfejlődésének. Azt hiszem Buck ezzel mindent kihozott a témából, amit ki lehetett, így reményeim szerint a jövőben többé nem is foglalkoznak vele.
Kifejezetten jó lépésnek tartom, hogy ehhez a filozofálgatáshoz behozták a képbe a kétes hírű lelkészt Brother Sam-et, akit Mos Def keltett életre. A zenészből színésszé avanzsált fickó elképesztően karizmatikusan adta át tanait Dexter-nek, mindeközben végig fenntartva egy morbid barát-mentor szerepkört. A pozitívumok sorát csak tovább erősítette, hogy Def és Hall között volt valami zsigeri kapcsolat is, ami még inkább hitelesebbé tette a gyász és a düh fázisait. Bevallom kifejezetten sajnáltam, hogy az írók olyan gyorsan megváltak Brother Sam karakterétől, elvégre még rengeteg potenciál lakozott benne, Def alakítása pedig rendre élményszámba ment.
A szezon fő átívelő szála viszont mégsem lehetett Dexter belső megvilágosodása, így a Buck féle írói kollektíva újfent gyártott magának egy beteg sorozatgyilkost. Vagy pontosabban kettőt. A Doomsday Killer (DDK) pedig azt kell, mondjam sikeresen vissza is állította azt a minőségbeli törést, amit az 5. évadban tapasztalhattunk. A tébolyult és abszolút kiforgatott vallási töltet, a látványos és jobbára morbid „élőképek” valamint a két karakter egymással folytatott eszmecseréje zsigeri izgalmakat tartogatott. Az írók fokozatosan hozták az előtérbe a szálat, ami így végig egyenletes színvonalat is nyújtott, igaz a szerializáltság mindehhez megkerülhetetlenné vált.
A komplex scripten túl továbbá ki kell emelnem a két vendégszereplő Edward James Olmos (BSG) és Colin Hanks (Roswell) emblematikus alakítását. Kettejük játéka bátran kijelenthetem, méltó párja lehet John Lightgow-énak. Olmos a professzor szerepében maga volt a nyers elhivatottság és a keménység, aki egyfajta megtévelyedett mentor szerepkörben irányította a Végítélethez vezető utat. Nem egyszer a ridegségétől és az elfajzott téveszméitől a rideg is kirázott. Colin Hanks pedig mindebben tökéletes partner volt, ugyancsak zsigerből érezte a karaktere minden rezdülését. Ugyanolyan hiteles tudott maradni hithű társként, megtévelyedett és elárult tanítványként, mint hidegvérű pszichopataként. Éppen ezért a „professzori fordulat” után sem tudtam csalódni benne, holott az írók ezen a ponton tényleg hatalmasat kockáztattak.
A szezon természetesen újfent foglalkozott a népes mellékszereplői kollektívával is, igaz itt semmi formabontó lépésről nem tudok beszámolni. Maradt minden a régi, vagyis totálisan felszínes és kidolgozatlan. Quinn összezuhanása a leánykérés után egyszerűen csapnivaló volt, akárcsak Masuka a dupla mentor szerepkörben. Batista karakterével továbbra is látványosan nem tudnak mit kezdeni a készítők, míg LaGuertának már igazán kijárna egy brutális elhalálozás. Utóbbi talán a sorozat történetének legidegesítőbb karaktere, aki továbbra is csak úgy lóg a levegőben. Deb körül ezzel szemben meglepően sok dolog történt, igaz ezek jobbára csak a folyamatos belső vívódásokban csapódtak le. Az így ránk erőltetett tömény lelkizés (házasság, munka, Dexter) a végére már több mint tolakodónak bizonyult.
Ellenben a készítők végre meglépték azt, amire talán a sorozat kezdete óta vágyunk, Debra leleplezte Dexter sötét oldalát a fináléban. Most akkor cápát ugrott a sorozat? A kérdést természetesen Buck-ék a 7. évadban fogják boncolgatni, remélhetőleg roppant alaposan. Ettől függetlenül viszont a záró képsorok mit sem vesztettek az értékékükből.
Éppen ezért is kell azt mondanom, hogy a sorozat visszatalált a régi, jól bevált szisztémához. Végre azt a minőséget és komplexitást kaptunk kiemelkedő karakterfejlődésekkel és emblematikus alakításokkal, amik örökérvényű klasszikussá avanzsálták az 1. vagy éppenséggel a 4. évadot. Persze hibák és felesleges túlkapások itt is akadtak, de ezek mit sem számítanak tényleges egészhez képest.
