Az Oscar-díjátadó ellen csak a CBS szállt harcba. Az összes többi tévéadó ismételt, így nem volt nehéz megjavítani a tavalyi mutatóit. Mellesleg a The Amazing Race 25%-os csökkenést produkált a premierjéhez képest. Megérte?

Kábelen a The Walking Dead beállt stabil 11 millió feletti nézőszámra, amelyből 3.5 milliót a Talking Dead meg tudott tartani. Az Enlightened szarban.

A briteknél a Top Gear nevesebb híresség hiányában csökkenésnek indult. A Countryfile rettentően megerősödött. A Mr. Selfridge és a Ripper Street nagyjából egy rugón jár, bár most előbbi jól elhúzott. (Részletek a tovább mögött.)

Tovább…

Ma. 23:35-től a Tv2 műsorán: Love Bites – 1×01.

Frissíti a Tv2 a késő esti blokkját, ahova azok a sorozatok kerülnek hazánkban, mint ahova a jenkiknél péntek és szombat estére: az esélytelenek, amiket le kell adni, de nem remélünk tőlük sokat. A Love Bites az NBC bukott újonca volt 2011-ben, mivel mindössze 8 részt élt. Bár a nyári sorozattól sokat ne várjunk, de azért Becki Newton, Greg Grunberg és Constance Zimmer megpróbálta a lehetetlen, ám nem sikerült.

A történet középpontjában: a szerelem áll, illetve annak különös kémiai változatai. Azért így fogalmaztam meg a sztorit, mert 3 történetet indítanak el a készítők. A közös nevező pedig az volna, hogy mindegyik párkapcsolatra épül. Dióhéjban azért mégis. Az első történet két barátnőről szól, akik próbálnak bepasizni, ezért az egyik azt hazudja, hogy még szűz. A második arról, hogy egy férfit kirúgnak és a barátnője kap egy vibrátort. A harmadik pedig arról, hogy egy pasi meglátja Jennifer Love Hevitt-et egy repülőgépen és megpróbálja felszedni.

Abszolút nem győzött meg anno se, viszont lehet majd most pótlom. Így van, kimaradt a szórásomból, de ösztönösen.

A kezdés se volt túl erős (tess szerint – 3/5; Kanyecc szerint – 3/5), de a folytatás se lett az. A Zero Hour-t a rejtély és a mögöttes sztori teszi jóvá, azonban a kibontása nem nagyon sikerült az elmúlt két részben. Még nagyon az elején járunk – vethetném fel, de pont azon agyaltam, hogyha nem lenne a rejtélyes-misztikus náci történet a háttérben, akkor már a pilot után elkaszáltam volna Antohny „Dr. Greene” Edwards sorozatát, mert ritka nagy érdektelenség övezi. Sajnos a „Face” című résznél se találták el az arányokat.

Számomra a legnagyobb probléma az, hogy el vagyok veszve, mint a főhősünk. Kétségbeesetten próbálom megérteni az éppen felszínre került rejtély kifejtést: mi-miért történik, mik az órák jelentése – összességében felfogni azt, amit már tudnunk kéne, de nem megy. Lehet túlságosan lestrapált vagyok, esetleg túl magas mindez az én intelligenciámhoz, így csak remélni tudom, hogy a végén összeáll minden, mint a Motive-nél, és a végén csak annyit mondok: ez kurva jó volt. Bár csak tartanánk itt. Talán majd a heti epizódnál.

Hogy ne csak szidjam… A pilotnál pozitívumnak a két (háttérbe szorított) kutató fiatalságot tartottam. Most őket se érzem a legmeggyőzőbbnek, azonban az FBI-os csajszi pálfordulása elégedettséggel töltött el. (Testén a különféle nyelven írt tetkók kicsit a The Following-ra emlékeztetett.) Végre látok egy aprócska szikrát, hogy lehet belőle jó karakter. A másik tény, amivel már a kezdetekben is számoltunk az az utazgatás. Most Indiába vittek el a készítők. A helyre húzott történeté elég jó kárpótlás, illetve eléggé elgondolkodtat azon, hogy mikor is kéne abbahagynom a nézését, mert ha ezt vesszük alapul, akkor a finálékor.

Alapesetben a The River-re emlékeztet a Zero Hour-höz való viszonyom. Mondjuk ott jobban átjött minden. Sokkal élvezetesebb részeket kaptunk. Nem volt baj a fonál elvesztésével. Maga a sztorival nincs problémám, inkább csak az elcsépelt Dr. Greene-nel, aki fut kedvese után. Valóéletben lehet ugyanezt tenném, de nem ugyanilyen tempóban.

13 epizódból kettő letudva. Van idejük, nem azt mondom, hogy nincs, de két rész alapján, ha a nácik nem dugnák bele az orrukat a történetbe, akkor kedvem lenne elkaszálni, így viszont nem szabad. Csak remélni tudom, hogy a mélypontot elértük és innen csak felfelé vezet az út. Az operatőri munkára nincs panaszom. Az indiai negyedet nagyon jól benépesítették, illetve ahogy játszottak a fényekkel a sötét sikátorokban az maga volt a tökély. Az a bajom, hogy az írókon fog elcsúszni minden, mert Antonny a Vészhelyzetben is maradandót alkotott. Itt se lehetetlen, csak hát még messze az évad fele, amikor már azt mondjuk, hogy megérte maradni.

És persze teljes mértékben megértem azokat, akik most megköszönik Paul T. Scheuring munkáját és váltanak.

Úgy néz ki, ez egy olyan nap, amikor az elmaradásaimat kell pótolnom! Pár órája már méltattam ugye a Spartacus: Blood & Sand-et, most pedig a jelenlegi No1 angol sorozatot a Downton Abbey-t veszem górcső alá. A kritikával egy ideje már adós voltam, ráadásul azóta volt egy kellemes sajtóvetítés is a szinkronos anyagról, a szemfülesebbek pedig észrevehették, hogy a Story4 már néhány részt le is tudott az 1. évadból. Aktualitás értéke tehát zéró, de az friss nézőkre és az adatbázisra is gondolni kell!

Julian Fellowes sorozata az 1910-es évek elején veszi fel a fonalat, közvetlenül a Titanic katasztrófáját követően. A sorozat a Yorkshire-i nagybirtokos család a Crawley-k és azok népes szolgálóinak az életét mutatja be. Amolyan tipikus családi dráma, de szerencsénkre a minőségi kategóriából.

A script végig egyenletesen családias és meleg hangvételű, kapkodásnak vagy öncélúságnak a legapróbb jele sincs. Mondhatni egyszerűen csak sodródunk az eseményekkel, miközben abszolút le tudja kötni a néző figyelmét. A pazar társadalmi korkép hatalmas potenciállal bír, a látványos kontraszt a század eleji arisztokrácia és a cselédek közt pedig a rendre tartalmaz megmosolyogtató pillanatokat is. Tehát aki amolyan fojtogató mélydrámára számított az most hoppon maradt.A Titanic tragédiája, a gyász és az örökösödési probléma viszont koránt sem annyira fajsúlyos vagy tömény, hogy elvonja a figyelmet. A megfelelő egyensúly megteremtésében a cselédek is kiveszik a részüket, ergo az ő szemükön keresztül ismerkedünk meg a családdal és annak helyzetével. Az új lakáj érkezése pedig remekül felépített ármánykodások egész sorát indítja el. Cseppet sem véletlen, ha a karakterek terén a mérleg is errefelé billen.

Külön öröm volt, hogy a készítők nem mentek el szó nélkül az adott kor vívmányai, törvényei és jeles eseményei mellett sem. Sokkal inkább finoman beleszőtték azokat a történetbe, így is remekül megragadva a kor szellemiségét. A cseppet sem tolakodó légkör, a finoman elszórt feszültség faktor és az andalító zene összességében egy remekül strukturált teleregényt eredményezett, amire a Szomszédok óta nem láttam jobb precedenst. És ezt most tessék nagyon pozitív értelemben megélni!

A sorozat amúgy rengeteg szereplőt mozgat, így nagyon kiemelni nem is tudnék senkit. A pilot inkább csak olyan ismerkedés volt, ahol az egyes karakterek megvillantották a legfontosabb karakterjegyeiket. Daisy mindvégig bájos volt, Thomas a zsigeri intrika melegágya, Carson a kifinomult angol elegancia és etikett eleven megtestesítője, míg Bates esetlensége és finom modora a brit irodalom kiemelkedő poétáit idézi. És ez tényleg csak egy röpke szemezgetés volt a teljesség igénye nélkül.

Cseppet sem véletlen tehát, ha szigorúan megtekintésre ajánlott a sorozat. Nem az a tipikusan kapkodó, folyvást WTF-momentumokat szállító alkotás, de mégis fajsúlyos és egy egyben andalító. Érzésem szerint ez még csak a jéghegy csúcsa volt, szóval a java még hátra van!

Martin Short volt a héten a Saturday Night Live műsorvezetője, akivel 1.7-es célközönséget sikerült összehozni az NBC-nek. (HH: 3.1/8) Országoson teljes unalom, de hát szombaton mit vártok?

Kábeles adón egy-két ismert Nickelodeon sorozat.

A briteknél az Ant & Dec’s Saturday Night Takeaway 6.45 millióval kezdte a 10. évadját. Ezen kívül volt a BBC Four-on Spiral, ami 356 ezerrel futott. (Részletek a tovább mögött.)

Tovább…

3-4 évvel ezelőtt még jelentette az valamit, hogy 100 epizód, de ma ez már csak egy szimpla mérföldkő egy sorozat életében. A száz rész tulajdonképp magába foglalta azt, hogy a vetítési jogait a produkciónak nagyobb eséllyel adják el szindikátusi sugárzásra. Ez manapság már nem egy jellemző tény, maximum azért lehet hasznos, mert így többet kérhetnek el érte.

A Castle-nek elkészült a 100. része, ami az 5×19-es lesz. Április 1-jén kerül adásba. The Lives of Others címen fog futni.

Tovább…

Hmm… ritkán tévedek egy sorozattal kapcsolatban, de a Spartacus: Blood & Sand esetében azt hiszem, behúzhatok magamnak egy strigulát.  Sokáig nem értettem, mi ez a bődületes hype machine a sorozat környékén, főleg hogy a pilot borzasztóan öncélú, hatásvadász és sekélyes volt. Azonban a kezdeti bukdácsolást egy korrekt minőségi kontraszt követte, ahol ráadásul az írók a kezdeti botlásaikat az alapozás szerves részévé tették. Magyarán nem fordítottak hátat az addigi szegmensnek, hanem épp ellenkezőleg simán felvállalták azt.

És az a helyzet, hogy ez a bevállalósság hozta meg a sikert a Steven S. DeKnight vezette írói kollektívának. Az eszméletlenül feszesre vett tempó folyamatosan biztosította a lüktető adrenalint és a kellő intrikát, miközben a drámai vonalat is pazar mód sikerült felépíteni. A hibátlan történetsűrítés viszont még így sem ment a minőség rovására, bőven jutott a játékidőből mindenre és legfőképpen mindenkire. Külön öröm volt tehát, hogy nem siklottak át a karakterábrázoláson, illetve az árnyaláson sem. És ne feledjük, mindeközben végig lüktetett a feszültség, amit azért egy-egy tesztoszteron bomba képében meg is fejeltek hol bevállalós soft-pornóval, hol pedig ultra véres közelharc jelenetekkel.

A karakterek terén is hasonlóan korrekt munkát sikerült végezni. A többség hatalmas utat járt be, de a koronát mégis csak az egyéni sorsok ábrázolása tette fel. Az írók bevállalós mentalitás amúgy itt is érezhető volt, lévén a főszereplő Spartacus kivételével mindenki felett ott lebeget a kaszás. Sőt, nem csak lebegett, de időnként le is csapott és abszolút nem vallogatott. Nem egy olyan szereplő távozott évad közben, akiről egy percig sem gondoltam, hogy nem lesz ott a fináléban. Szerencsére a kiírások közepette nem szaladt el a szekér a készítőkkel, végig ügyeltek rá, hogy a kissé mesterkélt feszültségteremtés ne menjen a minőség rovására. Nem is ment, ami nagyban köszönhető volt a remek ok-okozati mátrixnak. A pattanásig feszült érdekellentétek, a vad orgiák és a klasszikus soap húzások úgy, mint a pénz, a hatalom és a becsvágy kellően megalapozták a döntések létjogosultságát, így nagyon egyik halállal sem lehetet kötekedni.

A sorozat gerincének jelentős hányadát viszont mégis Andy Whitfild képezte, aki mondhatni szervesen együtt élt Spartacus karakterével. A kezdeti bizonytalanságait Spartacus felemelkedésével egyetemben hagyta el, így jogosan rászolgálva az őt körülvevő dicshimnuszra. Ugyancsak kijár a dicséret az elején igen csak slampos és antipatikus Lucy Lawless – John Hannah párosnak, akik idővel szintén képesek voltak felnőni a karaktereikhez mellőzve az összes kötelező sallangot. Lawless visszafogott szexualitása pedig külön öröm volt igaz, ha a kiállhatatlanságot és a softcore erotikát vegyítjük, akkor Ilithyia azaz Viva Bianca vitte mégis csak a prímet. A mellékszereplők mindvégig több mint korrekt szintet ütöttek meg, így lehetetlen is lenne mindenkire külön kitérni. Maradjunk annyiban az írók és a casting remekül együtt tudott működni. Erre talán a legjobb példa a bődületesen erős eyecandy szekció, ahol megint csak nem riadtak vissza a kötelező tabudöngetésektől sem.

És mégis mi a Spartcus: Blood & Sand sikerének a titka? Talán az egyedi atmoszféra és a lüktető feszültségkezelés, amit végig fent tudtak tartani, mi több fokozni is sikerült. A karakterek közti konfrontáció elmélyítése pedig nagyban hozzájárult a hatásvadász tematika emészthetővé tételében. Egyszerűen lesüt az átgondoltság és a precízség az egész sorozatról, még ha a pilot mindennek a szöges ellentéte is volt. Szerencsére a készítők a grandiózus fináléval mindezt könnyen felejthető emlékké tudták tenni.

Kevés olyan ongoing network sorozat van, amiből egy részt sem láttam, holott az első 2 évad idehaza is képernyőre került Hidegsebész címen. Ráadásul Kanyecc még írt egy összevont kritikát is az 1. évadról, valamint a 2. évad elejéről. A 3. etap, mint a plakát is mutatja pár hete kezdett, így még nem késő bekapcsolódni a kvázi rebootnak titulált évadba. Persze kérdéses, hogy a szereplőcserék és az új showrunner mennyiben javított az eredeti koncepción és annak hangulatán. Egyáltalán az új Body of Proof ugyanaz a sorozat maradt, mint mondjuk a kezdetekben volt?

Tavasszal visszatér a Starz kevésbé rajongott sorozata, a Magic City. Valljuk be, hogy kábeles adóknál a favoritok azok, ahol sok a dugás, kevés a gondolkodás. Talán pontosan ezért nem tudott a Boss se érvényesülni. Ezért futhatott olyan alacsony nézőszámmal. Bezzeg egy Spartacus mit művel anno. A lényeg, hogy az igényes drámakedvelőkhöz szól a csatorna a visszautaztatós produkcióval, amit már idehaza is láthattunk az HBO jóvoltából. Lássuk az újabb teaser-jét.

A Netflix már bemutatkozott a House of Cards-szal. A Crackle is a Ch:os:en-nel. Már csak a Sundance Channel-en a sor az abszolút várós kategóriából, hogy elhozza nekünk az első sajátgyártású sorozatát, amit Top of the Lake-nek hívnak. A hangulata nagyon átjött eddig az előzetesekből. Nem aggódom Elisabeth Moss-ékban, még is csak a Mad Men-ben láthattunk több évadnyi zseniális alakítást tőle. Mellesleg a West Wing egykori visszatérője volt. Nézzük az első hosszú ajánlóját, másfél perces lesz. Kitartás, mindjárt itt van március 18-a.