The Following – Teljesen elszállt a 2. évad
Beküldte: tess 2014 February 28, 20:25-kor a(z) The Following témába.
Avagy a heti Fly Away című résszel Williamson egyértelművé tette mindenki számára, milyen is a high-concept-nek titulált dilettantizmus. A showrunner ugyanis szemlátomást nem látja a fától az erdőt, így a létező összes öncélú közhelyparádét elsütötte az eddig adásba került 6 rész alatt, ráadásul mindezt teljesen büntetlenül. Az addig rendben van, hogy már a 2. évad sem kezdett valami fényesen, de hogy visszasírjuk azt a színvonalat, azért mégis csak kissé szánalmas egy olyan írótól, mint Williamson. No, de nézzük miről is van szó valójában!
A probléma abszolút forrása egyértelműen a script és maga Williamson, aki szemlátomást nem tudja uralni a történéseket. Az évad elei reboot gödörből még úgy-ahogy kiírta magát pár sallangos írói bukfenc árán, de ezzel aztán meg is állt a tudomány. A kötelezően elszórt tucat karakterek mind-mind legalább egy felszínes karakterizáció után kiáltanak, de az írói kollektíva még erre is képtelen. Pedig a felvázolt új irányvonal és a finoman adagolt történet foszlányok rendre bírtak némi potenciállal.
Kifejezetten tetszett, ahogy a Carroll kultusz ment a levesbe és mondhatni kitágították a szociopata univerzumot. Lily Gray karaktere ebből a szempontból telitalálatnak bizonyult, ráadásul a beteges macska-egér játékot is könnyedén hozta Hardy-val. Connie Nielsen a kezdeti semleges eyecandy szerepkörből szépen felnőtt a szerepéhez, amire valljuk be férfiasan egy forintot sem tettünk volna. Azonban a karaktere körüli vehemencia, a rideg precízmusa és a kisugárzása könnyedén tudta feledtetni a karaktere sablonosságát. Ugyanez igaz Sam Underwood játékára, aki Luke karakterével a sorozat titkos aduászát prezentálta. Sőt, egy kicsivel többet is, elvégre a gyilkolás mániás francia Gisele (Camille de Pazzis) karakterével behozott egyfajta betegesen torz, ám de mégis roppant lebilincselő párkapcsolati elemet a képletbe. Tegyük rögtön hozzá, hogy ugyanez a próbálkozása Valorie Curry esetében már csúfos kudarcnak bizonyult.
Mint ahogy az is, amikor az írók a krónikusan hosszúra nyúlt alapozást követően pillanatok alatt kihúzták a talajt a negatív oldal alól. Hihetetlen, de Williamson ahelyett, hogy lényegi tartalommal töltötte volna fel a sorokat, ami legalább a komplexitás illúzióját kelti ideig-óráig, inkább öncélú lépések tucatjával leírta az egészet nullára. Ezzel pedig tökéletesen szétzilálta a sorozat amúgy sem túl vaskos status qou rendszerét. Konkrétan eljutottunk arra a kreatív mélypontra, hogy a sorozat főszereplői abszolút antipatikus karakterek, akik azért mert főszereplők, kvázi mindent megtehetnek büntetlenül. Hardy elvakult fanatizmusa egyszerre sokkolóan nevetséges és legalább ennyire idióta megoldás is egyben. Williamson jobb szó híján kreált magának egy slampos Jack Bauert, aki a patrióta töltet árnyékában mindenre felmentést kap, csakhogy megvédje az örök erkölcsi értékeket. A gond ezzel csak annyi, hogy Kevin Bacon kurvára nem jó karakterszínész! Ugyanazt a sótlan pofát hozza random gyilkolás előtt, után és közben. Shawn Ashmore viszont még erre is rákontrázott, mivel annyira antipatikus karakter a képernyőn, hogy konkrétan megdobálom Williamson-t, ha záros határidőn belül nem likvidálja. Mint ahogy igaz ez Jessica Stoup művésznőre is, aki a kezdeti eyecandy szerepkörét jókora idegesítő arcossággal egészítette ki.
A probléma pedig adja magát, az írók neves egyszerűséggel több időt és energiát öltek a negatív oldal viszonylagos karakterrajzába és történeti komplexitásába, mint a pozitív oldaléba, így piszok aljas és olcsó lépés az, amikor egyetlen rész alatt konkrétan ránk húzzák a vizes lepedőt. Urambocsá gyártanak egy újabb kikényszerített reboot szálat, csakhogy a kallódó, amúgy meg teljesen kiherélt Carroll kultusz megint képernyőképes legyen. Teszik mindezt úgy, hogy James Purefoy a legjobb esetben is csak pislákol a felszínes karakterjegyek közepette. Ráadásul a hozzátársított körítés sem igazán mérvadó a jövőt illetően. Valorie Curry karaktere fuldokol a makacs és végletekig idegesítő „drama queen” jelzőktől, míg Tiffany Boone Mandy-je a idővel is csak random töltelék „áldozat” lehet egy esetleges mészárlásban. Ehhez rögtön vegyük hozzá, hogy a kultuszt zéró alapozás és komplexitás mellett hívta az írói gárda újfent életre, szóval már most előre rettegek a „váratlan” fordulatok tucatjától.
Merthogy Williamson olyan mély kreatív űrbe süllyedt, hogy hajlandó mindent a hatásvadász feszültségkeltés oltárán zokszó nélkül feláldozni. A legfájóbb momentum azonban ebben az egészben mégis csak az, hogy hajlandó volt az eddigi két hónapot is lehúzni a WC-n. Ezután joggal vetődhet fel bárkiben is a kérdés, mégis hova tovább? Hát jelentem ilyen felállás közepette, ahol a főszereplők benyomták az IDDQD – IDKFA kombót és büntetlenül megtehetnek bármit semmi jóra ne tessék számítani. Addig, amíg a kettős mérce illúziója sincs meg, mégis hogyan vegyük egy percig is komolyan a karaktereket vagy a történéseket? Áááá, vicc az egész nem dráma!
Kommentáld! 
