A mostanság oly divatos reboot láz és a kórós franchise építési hullám nem kerülhette el a ’90-es évek kultikus státuszba emelt akció horrorját a From Dusk Till Dawn-t sem. Némi öröm azért mégis akad az ürömben, lévén a produkció mögött maga az eredeti vízió megalkotója Robert Rodriguez áll, aki ezzel a kvázi önismétléssel akarna lendületet adni nemrégiben indított új csatornájának az El Rey-nek. Igen kényszervállalkozás szaga van a dolognak, ráadásul mementó gyanánt sokakban még mindig élénken él a Spike ’06-os csúfos fiaskója a Blade sorozat adaptációjával.

A történet nagyjából maradt a régi, azaz a balul sikerült bankrablást követően a gengszter testvérpáros Mexikó irányába kívánja elhagyni az országot, ám az odavezető úton még bőven akadnak problémák. Köztük mindjárt az elsőt Benny’s World of Liquor italboltja szolgáltatja, ahol a Gecko testvérek belefutnak két tökös Texas Ranger-be…

Meglepetésemre Rodriguez egész korrekt mód nyúlt vissza egykori projektjéhez, habár a marketing kampány alatt belengetett korhatáros műsorsávra jellemző B-vonal továbbra is megmaradt. Azaz a borzasztóan nyers, többnyire lüktetően agresszív és sztereotip jelenetekért nem kell a szomszédba menni. Mondjuk Rodriguez világ életében érezte az ebben rejlő potenciált, ám a végeredmény mégsem lett olyan formabontóan sokkoló és feszült, mint mondjuk egy éve a Banshee debütálása. A legnagyobb ludas ebben pedig kétségtelenül a script, ami erősen éreztette Tarantino hiányát. Kezdjük mindjárt ott, hogy a dialógusok csapnivalóak. Egyszerűen mellőznek minden egyediséget, helyette inkább csak a téboly adta feszültségre és kiszámíthatatlanságra próbálnak játszani. Ugyanez igaz a történetvezetésre, habár ezen nincs mit csodálkozni egy ennyire ingerszegény plot láttán! A vérszegény dramaturgot hatásvadász flashback dobálózással próbálták feljavítani, ám a végeredmény így is zavarba ejtően ostoba ugrásokat eredményezett. Ugyan a mitológiaépítés egy fokkal jobbra sikerült, de összességben mégsem tudta megütni a mércét. Komplexitás hiányában, inkább csak a nonszensz őrültség melegágya volt, ami néha felszínesen dobálózott ilyen-olyan utalásokkal.

Ami viszont még ehhez mérten is klappolt az a karakterközi balansz. Meglepetésre, mind a testvérpáros, mind a rangerek egész jól érezték egymást. A délies fülledtség és a klasszikus badass karakterjegyek remekül kiegészítették egymást. Egyedül tán csak a karizmatikus kisugárzás hiányzott, hogy szemet tudjunk hunyni az amúgy roppant gyengén odaskiccelt karakterek hiányosságai felett. Don Johnson szó se róla, remekül érezte a szerepét, kiváltképp jól állt neki a tökös western hős beütés, de ő jelen esetben szimplán csak másodhegedűs volt. Az igazi főszereplők a Gecko testvérek voltak, akik ugyan eddig nem ütötték meg az egykori casting által magasra tett mércét, de jó irányba haladnak. Zane Holtz dekadens tébolyultsága legalábbis erre enged következtetni.

Rodriguez szakmai megítélése soha sem volt könnyű eset és ezen a From Dusk Till Dawn sem fog a közeljövőben változtatni. A script bosszantóan olcsó és fapados, a casting is jobb híján csak szárnypróbálgatásból állt, ám mégis valamiért működött az egész. Neves egyszerűséggel, ami elcsúszott az íráson, az visszajött a rendezésen. A szokatlan vizionálás, a modern köntösbe öltöztetett western karakterjegyek és a ’80-as éveket idéző B-vonalas feeling hatásosan palástolta a pilot kuszaságát. Igaz, a notórius Rodriguez rajongók erre azt mondanák, ez egy hangulatalapozás volt a művészien elvont atmoszférateremtő fajtából, de mind tudjuk, ez nem igaz.

A hozzászólásokat RSS csatornán keresztül is nyomonkövetheted. Pingelés letiltva.
Tag-ek: From Dusk Till Dawn: The Series