Graceland – Az 1. évadról

 
Beküldte: tess 2014 June 19, 17:41-kor a(z) Graceland témába.

Az utóbbi években egyértelműen elindult valami pozitív változás a jobbára csak egy szűkebb réteget megcélzó USA sorozatok terén. Mind a White Collar, mind a Suits kezdeti szezonjai erről tanúskodnak és most Jeff Eastin megint behúzhat a neve mellé egy strigulát, ugyanis a Graceland is megütötte a mércét. Mi több, állítom az utóbbi évek egyik legkellemesebb nyári guilty pleasure sorozatát szállította.

graceland-s1-a

Pedig az egész cseppet sem tűnt ennyire erősnek, ilyen komplexnek meg aztán pláne nem. Merthogy a Graceland egy látványosan építkező tipikus procedural krimiből az orrunk előtt érett egy szolid high-concept sorozattá. A meglehetősen jól tömörített történetvezetés olykor azért megbicsaklott és kissé kapkodósnak és túlzsúfoltnak bizonyult, de az erős szerializált jelleg még így is jól állt neki. Ugyancsak döcögősen indult be a többszereplős karaktermodell, de végül itt is könnyedén vették az akadályokat. És ami a legnagyobb vicc, hogy szinte az összes rizikósabb húzásuk betalált, azaz a sötétebb tónus olykori kihangsúlyozása legalább annyira illeszkedett az egészhez, mint mondjuk a hevenyészett romantikus szálak előtérbe kerülése vagy a szolidan elszórt western filozofálgatás.

Viszont akármennyire is szeretném dicsérni Eastin keze munkáját mégsem tudom, lévén hibából is akadt szép számmal. A történetközi gyors váltások sokszor meglehetősen légből kapott húzásnak bizonyultak, így egy idő után kiszámíthatóvá degradálták a látványos story line-t. Ugyancsak ide sorolható a sokszor teljesen közepes kivitelezés, amin sajnos a pár Renny Harlin rendezte rész sem tudott változtatni. Pedig az oldschool akció mester azért ért a feszültségkeltéshez és a tesztoszteronhoz rendesen!

graceland-s1-b

Ami miatt viszont mégis csak működött az évad, az a karakterekben keresendő. Meglepetésre egész kidolgozott karaktereket kaptunk a végére, akik az előzőleg felvázolt status quo mellett végig ki is tartottak. Idővel minden karakter valamelyest kiteljesedett, így az átívelő töltet mellett az egyéni drámák is a történet szerves részét képezték. Ehhez gyorsan vegyük hozzá még a karakterek közti kémiát, ami aztán melegágya volt a későbbi budy cop elemeknek. Az igazán nagy húzás viszont mégis csak a karakterek árnyalásában rejlett. Kifejezetten tetszett, ahogy a legtöbb karakter finoman egyensúlyozott a jó és a rossz vékony mezsgyéjén. Itt most főleg Daniel Sunjata és Gbenga Akinnagbe karakterére gondolok, akik ugyan az erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető badass szerepkörben tetszelegve is vonzóak tudtak lenni az egyszeri néző számára. Ha netán ez mégsem volt így, akkor hol Vanessa Ferlito, hol pedig Serinda Swan tetszelgett egy falatnyi bikiniben. A főszereplő Aaron Tveit meg igazából hozta az elvártat, némi tenyérbe mászó mosolycsokorra egyetemben.

Ezen túl viszont a sorozat aduásza egyértelműen a hangulat volt. Végig finoman adagolták a trendi hangvételt jókora a feelgood aspiráns húzásokkal úgy, mint bikinis csajok, tengerparti bulik és persze a könnyed kalandok. Tehát, ha minőségileg nem is sikerült megváltania a világot, de egy erős guity pleasure vonalra mégis futotta. Az meg már tényleg csak a hab a tortán, hogy mindezt egy meglepően komplex és okos szerializált vázra húzták rá, ami még a közhelyes procedural kliséken is képes volt túllépni.

This entry has a rating of 3.5

free web stats