Kevés olyan alkotó van, akinek megadatik, hogy mindennemű beleszólás és formai korlát nélkül a saját munkáját adaptálhassa, de a jelek szerint a Guillermo del Toro – Chuck Hogan párosnak ez is megadatott. A kettős közelmúltban prezentált regényciklusa a The Strain, ha nem is feltétlenül reformálta meg az alaposan kiherélt vámpír műfajt, de mindenképp egy merőben új alternatívát állított elébe. Egy olyan új perspektívát, amit mind a kritikusok, mind az olvasók imádtak, így tényleg csak idő kérdése volt, hogy valaki lecsapjon rá.

A Berlinből New Yorkba tartó járat fedélzetén történik valami. Valami megmagyarázhatatlan és felfoghatatlan, ami több mint 200 utas halálát okozza. A kétségbeesett hatóság minden oszlopos szerve felvonul az elsötétült és rideg repülőóriás előtt, amibe végül a járványügyisek léphetnek be elsőként. A konkrét válaszok helyett azonban csak 4 túlélőt és még több megválaszolatlan kérdést találnak…

Ezzel a kissé elcsépelt felütéssel kezdődik del Toro és Hogan sorozata, ami ha hinni lehet az FX-es marketing hadjáratnak alapjaiban fogja megrengetni a műfaji korlátokat. Ezt a pilot alapján alaposan kétlem, ugyanis minden rosszindulat nélkül a The Strain javarészt totálisan B-filmes eszköztárból táplálkozik. Vérszomjas vámpírok, hazajáró halott kislány, gonosz náci tiszt, megváltó szerepkörben tündöklő korosodó zsidó öregember, hogy tényleg csak az ismertebb paneleknél maradjunk. del Toro nélkül valószínű, a projekt már a pilot-nál elvérzett volna, de mint ismeretes a rendezőzseni neve garancia a sikerre. Hihetetlen, de ezt a másodvonalbeli kuszaságot olyan profi mód tudta összetartani, hogy néhol konkrétan a legjobb zsánerfilmek hangulatát idézte. Tipikusan nem mutatott sokat, nagyon nem is alapozott, inkább csak elszórta a magvakat, amire aztán valami döbbenetesen erős és nyomasztó légkört épített.

Ahogy azt már a hasonszőrű hangulatépítős sorozatoktól megszokhattuk a történetvezetés itt is lassú, sőt olykor meglehetősen döcögős. Gyakran elidőz egyes jeleneteken, miközben pár fontosabb támpontot gond nélkül feláldoz hangulati érték oltárán. Ellenben kellően sejtelmes, mi több egyenesen pazar mód vegyíti a sztoriban rejlő high-concept karakterjegyeket a sci-fi és a misztikum ismert paneljaival. Árad belőle a kendőzetlen téboly, az ismeretlentől való elemi rettegés, ami jókora brutalitással társul. A legszebb az egészben, hogy del Toro ezt tökéletesen sallang mentesen, az öncélúság vagy a hatásvadász mentalitás legapróbb jelen nélkül képes prezentálni. Persze az esetlen családi drámázásnál és a még kiforratlan dialógusoknál azért kilóg a lóláb, de ne legyünk telhetetlenek.

Főleg ne egy ilyen erős audio-vizuális borzongató trip után. És ha ez még nem lenne elég a casting is remekül sikerült! Igaz, a karakterek többsége alig kétdimenziós, de a hozzáadott színészi játék azért sokat nyom a latba. Corey Stoll mindazonáltal megütötte a mércét, sőt olykor kellemesen karakteres és spontán is tudott lenni. A karizmatikus alakítás címét viszont mégsem ő, hanem az aprócska mellékszerepben tetszelgő Richard Sammel érdemli, aki konkrétan új szintre emelte a badass náci gonosztevő karakterét. Jonathan Hyde kifinomult alakításáról meg kb. pont olyan hosszasan lehetne még értekezni, mint mondjuk del Toro nemzetiségi színész politikájáról.

No és a verdikt?! Klasszikus értelemben vett sorozatként a The Strain még kissé esetlen és kiforratlan, de nagyon jó úton halad a kult státusz felé. Másrészről, fajsúlyos horror, de legalábbis borzongatás terén viszont nagyon ott volt a pilot. Igazából erre lenne szabad azt mondani, derék iparos munka, de én ezt jelenleg az idő rovására írom. Egyszerűen olyan nagy a téma, olyan szerteágazó a világ, hogy azt felvázolni és mindeközben még egyedi atmoszférát is teremteni nettó 70 percben majdhogynem lehetetlen vállalkozás még del Toro-nak is. Így maradt az egyik panel csúcsra járatás, ami éppen ezért meg is osztja majd a nézőket. Ellenben ez cseppet sem von le annak zsenialitásából.

A hozzászólásokat RSS csatornán keresztül is nyomonkövetheted. Pingelés letiltva.
Tag-ek: The Strain