Ray Donovan – Röviden az 1. évadról

 
Beküldte: tess 2014 September 22, 20:10-kor a(z) Ray Donovan témába.

Ann Biderman, tessék ezt a nevet memorizálni, habár az élelmesebbek már vagy másfél éve ezzel a névvel kelnek. A showrunner nagyasszony ugyanis olyan erős drámai köntösbe csomagolt erőszakhullámot prezentált, annak minden pozitív hozadékával (értsd: tesztoszteron, badass coolság, etc.), amire talán a The Sopranos óta csak a Sons of Anarchy volt képes. Na és persze most a Ray Donovan, ami már az 1. évadja alatt méltó Dexter utódnak bizonyult, noha sokan egy forintot nem tettünk volna rá.

I told you what happened with that man. O’Connor. Remember what you did, Mick? Huh? You called me a liar and you beat the shit out of me. Remember that? You didn’t stop him. And he kept after me and kept after me. And then he went after Bunchy. Our sweet Bunchy. That’s when I decided to kill you, Mick.

A Ray Donovan nagyságát több fronton is bátran lehetne méltatni, de talán az egyik legfontosabb hozadéka a visszataszító valóság kendőzetlen ábrázolása realista körülmények és karakterek masszív össztűzében. Ehhez pedig egy olyan, viszonylag ritkán használt katalizátort sikerült választani, mint a robbanásig feszült apa-fia gyűlölet, ami végül persze a szeretet egy sajátos megnyilvánulásaként manifesztálódik. Ettől függetlenül az egyre inkább fajsúlyossá komolyodó gyermekkori traumák, az évtizedes ellentétek és az ezekből kovácsolódó nyers, már-már eredendő düh az, ami igazából megadja a sorozat ízét. A klisé szegmenséig emelt krónikus megfelelni akarást itt felváltja a megbosszulni akarás, ami erős alvilági behatásokon keresztül vegyül az egyszeri családi drámával. A lassú, de mégis vérprofi történetvezetés erőteljesen rájátszik a feszültségfaktorra és a morális dilemmákra, miközben egy percig sem akar többnek látszani, mint ami. Persze a kötelező törés itt is elkerülhetetlen, idővel a sorozat pikantériáját adó insider miliő eltűnik a háttérben és inkább az átívelő szál és az ebből adódó kutyaszorítók veszik át a hangsúlyt. Holott a heti esetek önmagukban is értékesek, mi több érdekesek.

ray-donovan-s1

A script-ben rejlő racionalista vagy inkább elemi sajátosságok szerencsére a karaktereknél is éreztették pozitív hozadékukat. Érdekes mód a Ray Donovan majd minden szereplője valamilyen szinten lelkileg sérült karakter, akik így vagy úgy, de ezért elégtételt akarnak venni. Amolyan tipikus antihősök az életszagú fajtából. Zsigerből el lehet őket ítélni, bátran meg lehet őket kérdőjelezni, de még akár gyűlölni is lehet. Azonban a végtelenül negatív tónus mögött mindig felsejlik az egyéni sorsokból és tragédiákból fakadó megértés, ami így vagy úgy, de képes szentesíteni az eszközt. Főleg, hogy a script kellő időt szán az egyes karakterek bemutatására, de ugyanakkor az is érezhető, hogy Biderman mindezt patikamérlegen adagolva tolja le a nézők torkán. Ez részben egy darabig bosszantott is, elvégre mindig volt kérdőjeles szürke foltok, ami idővel már-már misztikus köntösbe burkolóztak. Ellenben a kiemelkedően pazar színészi játék képes volt játszi könnyedséggel palástolni mindezt. Jon Voight briliáns a korosodó önző gengszter szerepében. Ő a farkas, aki idővel rókává szelídül, de ez még véletlenül se tévesszen meg senkit. Még akkor sem, ha egyben a finoman adagolt fekete humor egyik éllovasaként tündökölt alkalomadtán. Liev Schreiber ismételten tanúbizonyságát tette, hogy napjaink egyik legkiemelkedőbb karakterszínésze. Persze alapesetben a hallgatag, önbíráskodó cinizmussal felvértezett Ray csak egy aprócska mellékszereplője lenne a produkciónak, de itt valahogy mégis képes volt főszereplőként is helytállni. A rezzenéstelen arcú szikár jellem alatt azért megbújt az érző lélek is, ami alkalom adtán képes volt a felszínre törni. Plusz érdekes volt szemlélni, hogy egy ilyen gyarló jellem rendszerető és precíz mintaapa képében próbál tetszelegni, miközben a munka velejárójaként hordott erkölcsi fertő szép lassan felemészti a lelkét és ezáltal a családját is. Na és persze James Woods esetlennek tűnő kiégett maffiavezére is megérne egy misét. Amúgy Sully karakterénél csúcsosodott ki leginkább a mély racionalista tónus és az elszállt, ám mindvégig stílusos feketehumor. Igen, én valahogy így képzelem el egy kiöregedett maffiavezér utolsó hónapjait!

There’s no forgiveness for you, you prick.

Akárhogy is nézzük a Ray Donovan egy ízig-vérig igazi kamaradráma, ami szokatlanul mély drámai sajátságokkal rendelkezik. Az egész egyfajta morális és erkölcsi utazás a végső beteljesülés felé, ami jelen esetben a bosszú és a múlt árnyainak a legyőzése. Hogy ez sikerül e, lényegtelen kérdés. Itt sokkal inkább a bejárt út a viszonyítási alap, ami szűkebb értelemben két család mély drámázásának is elegendő táptalajt tudott biztosítani. Mindezek után nem lehet kérdés, hogy mennyire ajánlott a megtekintése.

This entry has a rating of 4.5

free web stats