Red Band Society – 10 rész után annyi a szériának?

 
Beküldte: tess 2014 December 28, 18:52-kor a(z) Red Band Society témába.

Napjaink egyik megkerülhetetlen tv-s trendje az adaptáció, ami az elmúlt időszakban javarészt felemás megítélésű- és minőségű produktumokat termelt ki önmagából. Noha jelentem, ez sokszor nem az alapanyag hibája, sokkal inkább annak lebutított, ha jobban tetszik amerikanizált miliője, amivel a készítők kénytelenek eladni a feldolgozásukat az egyszeri koca amerikai nézőnek. Éppen ezért némileg szkeptikusan fogadtam a sosem beteljesülő Kevin Reilly éra egyik utolsó, képernyőképes mentsvárként funkcionáló sorozatát a Red Band Society-t. Noha a pilot a szerkesztőség egyik nagy kedvence volt hosszútávon mégis kissé neccesnek tűnt ezt a formabontó koncepciót életben tartani. Formabontó, lévén a közhelyesnek titulált teen-drama érát összevegyíteni komplex drámai töltettel és fordulatokkal operáló kórházsorozati drámával nem épp egy leányálom. Sőt, nézettségileg olyannyira nem is lett az, hogy a FOX nemhogy a folytatást nem kérte be a spanyol adaptációból, hanem a dobozban maradt 3 rész visszatérő dátumát sem volt képes eleddig bejelenteni.

„I’ve decided I no longer want to have sex with you… Unless you want to, in which case I can easily be persuaded.”

Holott Margaret Nagle feldolgozása egész korrekt kritikai visszhangban részesült annak ellenére, hogy a Red Band Society nem több egy kellemes guilty pleasure szériánál. Sőt, ha reálisan akarnánk lefesteni a képet, az egészet valójában a korrekten kidolgozott és felépített script valamint a remek casting volt képes eladni, de legalábbis életben tartani biztosan. A spanyol alapanyag (Polseres vermelles) keserédes tónusa remekül párosult az amerikai feelgood életérzéssel, ráadásul az olykor igencsak keskeny műfaji mezsgyét sem sikerült egyszer sem átlépnie. Pedig az olykor erősen soap-os fordulatok, a kidolgozatlan karakterek vagy az időről időre megbicsakló tempó könnyedén tolakodóvá, és mint olyan hatásvadásszá válhatott volna. Ehhez képest korrekten egyensúlyozott a könnyed tinédzserkori érzelmi hullámvasút és a kőkemény hétköznapi dráma közt. Tette mindezt úgy, hogy egy pillanatig nem bagatellizálta el a döntések valódi súlyát. Hmm… valahol tényleg erre szokás mondani, hogy keserédes drámázás.

red-band-society-a

Mondjuk nehéz is lett volna, elvégre az írók fokozatosan alapoztak a drámaiságra, lassan és megfontoltan építkeztek, ezáltal is kerülve a kötelező sokkolást. Sokkal inkább csak elgondolkoztatni akarták a nézőt egy olyan alternatívát prezentálva, ami mindvégig próbálta kerülni a kötelező sztereotípiákat. Vicces ezt így megállapítani, lévén a karakterek többsége totálisan közhelyes. Ám ugyanakkor legalább ennyire szerethető is, ami nagyban köszönhető a fokozatos árnyalásuknak és a remekül felépített karakterközi interakciónak. Olykor az ember hajlamos volt azt hinni, hogy ez valóban az élet egy kiragadott szelete és nem egy késő harmincas író idealizált képe a fiatalságról.

Ezért is lehet némileg furcsa, hogy a script tényleges hangsúlya furcsamód a szerethető egyénekről eltolódott a közösség egészére. Pedig a személyes tragédiák tömkelege adhatná egymásnak a kilincset, de a mozgatórugó mégsem ez, hanem a közösséget összetartó barátság és annak megpróbáltatásai. Ez viszont akaratlanul is törések tucatjával párosult, melyekből egyébiránt életképes alternatívát is lehetne gyártani. Itt főleg a súlytalan szerelmi tónusra, a feleslegessé váló narratívára vagy közeg irreális szabadságára gondolok. Persze az írók eleddig remekül kompenzálták a hiányosságaikat, sorra szállították a váratlan bonyodalmakat, behozták a képbe Hunter üdítő karakterét vagy éppenséggel megbontották csoport köré felépített bevehetetlennek titulált status quo-t azzal, hogy belebegtették a „szabadulás” lehetőségét.

red-band-society-b

Mindez természetesen korrekt színészi teljesítmény nélkül mit sem érne, de szerencsére ezen a téren minden klappol. Noha a viszonylag újonc színészgárdának és a jelentős gyermek szereplőnek ennek a szöges ellentétét kellene alátámasztania. Mondjuk az is igaz, hogy Octavia Spencer csak a tehetségét koptatja a stábban, de ez más kérdés. Mint ahogy az is, hogy a FOX méltóztatik e valaha lezárni a történéseket? Elvileg a dobozban lévő 3 rész a gyermekszereplők majd összes szálát elvarrná, amire a fall finalét követően valljuk be, szükségünk is lenne. Főleg hogy pár év távlatából nem biztos, hogy emlékezni fogunk erre a méltatlanul mellőzött network drámára, ami megpróbálta leporolni a kórházi drámák kóros dogmatikus rendszerét némi fiatalos feelgood áthajlással.

This entry has a rating of 3.5

free web stats