Ray Donovan – A 2. évadról

 
Beküldte: tess 2015 April 28, 20:12-kor a(z) Ray Donovan témába.

Napjaink televíziós aranykorát egyértelműen az antihősöknek köszönhetjük. Ez a megállapítás olyannyira igaz, hogy lassacskán már teljesen hitelét is vesztette a zsáner. Folyvást érkeznek a drámailag túlhúzott, történetileg lecsupaszított darkos históriák, melyek többsége aztán a középszer vagy a deja vu oltárán végzi. A helyzet persze korántsem drámai, de az egykori „király kategória” fénye mostanra alaposan megkopott. Aztán egyszer csak a semmiből egy végtelenül slampos script-tel hirtelen megjelent Ann Biderman és bebizonyította, az oldschool erőszak, a tesztoszterontól hajtott „primitív” gondolkodás és persze az empórióként sugárzó badass coolság igenis tud még érdekes, mi több roppant fajsúlyos is lenni.

Már az 1. évad során sejteni lehetett, a Ray Donovan személyében a Showtime egy, a Dexter-hez kísértetiesen hasonló abnormális mód szerethető szociopatára tett szert. Ebben pedig nagy szerepe volt mindvégig a remekül megírt és felépített script-nek, ami mesterien lavírozott hol a macsó öntörvényűség, hol pedig az önkényes erőszak között. Tette mindezt egy faék egyszerűségű történetvezetéssel, elvégre végig egyértelmű volt, hőseink a kiadós szarzuhatagból csak a még nagyobb szarzuhatag felé képesek orientálódni. Szerencsére Biderman zsenije itt csillant meg igazán, elvégre a script legalább két jól kidolgozott story arc-ból állt, de mellette számos kisebb mellékszál is egész élvezetes tudott lenni. Mindezt úgy, hogy a sorozat eredeti pikantériáját szolgáltató random problémamegoldást teljesen a háttérbe szorították. Ergo az epizodikus miliőt totálisan felváltotta a koherens átívelés, ami szerencsére nem csak a történet komplexitásán, de a karakterek árnyalásán is maximálisan érződött.

ray-donovan-s2-a

Ray személyes válsága brutális méreteket öltött, ami aztán egy sor erősen megkérdőjelezhető lépéshez vezetett. Volt itt megcsalás, szerelembe esés, lelki társ keresés, bizalomvesztés, önfeláldozás és még napestig sorolhatnánk. Egy biztos, Biderman szopórollerre állította Schreiber karakterét, hogy aztán hellyel-közzel ott törje össze, ahol épp úri kedve tartja. Ezzel természetesen elérte a nézői rokonszenvet és ezáltal a hallgatólagos feloldozást, meg persze rendesen elmélyítette a karaktert. Mindezt úgy, hogy Liev Schreiber szokásához híven mesterien hallgatott és kíméletlenül üres tekintettel szemlélt. Azonban még a kierőszakolt könnycseppek dacára sem torzult a karakteréből áramló veleéig romlott badass attitűd.

Jon Voight ugyancsak brillírozott a mesterien megírt kiöregedő piti gengszter szerepében. Tipikusan az a fajta cool tata, aki ha jót tesz, akkor is végiggázol legalább két szerette életén. Ezt a karakterjegyet és persze a notórius feltűnési viszketegséget Biderman aztán fokozatosan a csúcsra járatta. Apa és fia közt nyomokban elszórta a feloldozás morzsáit, hogy aztán a fináléra szép fokozatosan még távolabb taszítsa egymástól a két karaktert. Mindezt úgy, hogy a Donovan család rosszabbik felét képviselő két karakter vajmi kevés játékidőt könyvelt el közösen. Furcsa törést is adott ez az évadnak, elvégre a két karakter külön-külön is simán elvinné a hátán a sorozatot, együtt meg ugye pofátlanul ellopják azt.

ray-donovan-s2-b

Ebből adódóan az évad, de egyre inkább a sorozat egyik nagy hátulütője, hogy vajmi kevés energia, de legalábbis játékidő jut a többi karakterre. Félreértés ne essék, szépen megkapta mindenki a maga keresztjét, annak dramatizált csúcspontjával, de a katarzis vagy a felszabadító feloldás valahogy elmaradt. Mind Terry, mind Bunchy vesszőfutása nem volt erősebb pár részes terjedelemnél, ehhez képest az egészet bosszantóan túlhúzták. Ráadásul Donovan testvérek közötti széthúzás vizes lepedőjét is ráhúzták minderre. Ehhez képest Abby érzelmi hullámvasútja vagy Bridget szerelmi kálváriája jóval összetettebbnek bizonyult. Paula Malcomson anyafiguráját az évad során lehetetlen volt nem gyűlölni, de ezáltal maradéktalanul betöltötte a neki szánt szerepet. Azaz Ray mindenegyes morálisan és erköcsileg megkérdőjelezhető lépésére feloldozást biztosított. Ugyanekkor öröm volt látni, hogy az írók végre elkezdtek alapozni Kerris Dorsey színészi kvalitásaira. Lévén, ami az előző évadban egy halovány kis mellékszálként indult, az mostanra szerves story arc-á lépett elő. Sajnos ugyanez Conor vagy Daryll esetében már korántsem sikerült, de ugyancsak a kihagyott ziccerek közé sorolandó a Lena – Avi duó is.

Újoncok terén sokáig a törtető ripacs Cochran tűnt befutónak, de a készítők valamiért nem találták meg a hangját Hank Azaria karakterének. A méltó ellenfélből idejekorán valami látens rendszerellenes komédia lett. Cookie Brown ugyanez volt pepitában, pedig a Suge Knight-ra kísértetiesen hasonlító karakter és Omar Dorsey petyhüdten badass játéka ennél jóval többel kecsegtetett. Ez persze igaz a mindenlében kanál Kate McPherson-ra, akit nem is értem miért jegeltek idejekorán. Pedig a Boston-i kapcsolat és az a bizonyos intim vonal egész korrekt lehetőségekkel kecsegtetett, meg aztán Vinessa Shaw látványa is rendesen emelte a badass faktort.

– The fuck you waving at?
– A friend. I had a spiritual awakening.
– Banging whores and getting your kid beat up?

Minden hibája ellenére a Ray Donovan 2. évadja így is bitang ütősre, majdhogynem hibátlanra sikeredett. Ann Biderman bosszantóan egyszerű, ám annál emocionálisabb script-je pazar megvalósítással társult. A zenei választás rendre kiszolgálta a badass miliőt, hogy az érezhetően erős rendezői jelenlétet már ne említsem. Még maga Schrieber is jegyez egy részt, de a prímet egyértelműen a házi rendezőpáros, Tucker Gates valamint Michael Uppendahl vitte. Sajnos a folytatásra eme remekbeszabott készítői kollektíva már biztosan megbomlik, ugyanis a folyamatos finansziális problémák miatt a Showtime vezetősége nem újította meg Biderman asszony lejáró kontraktusát. A 3. évadtól a showrunneri feladatokat David Hollander író veszi át, míg Biderman kreatív konzultánsként marad a háttérben.

This entry has a rating of 4.5

free web stats