Designated Survivor – 2 rész távlatából

 
Beküldte: Kanyecc 2016 October 11, 19:10-kor a(z) 2016/17,Designated Survivor,Pilot témába.

A terrorizmus virágzásának idején (?) a Designated Survivor remek alapanyagot szolgáltathat a nézőknek, ha egy kicsit el akarják felejteni a valóságot; de mégis inkább egy fiktív sztorival kacérkodnának a „mi lenne, ha…” vonalon. David Guggenheim úgy gondolta, hogy elénk dob egy olyan történetet, aminek nincs párja a világon kaliberításában, viszont alkalmas lehet arra, hogy felkészüljünk a legrosszabbra. Mondjuk engem nem fenyeget a veszély, hogy Kiefer Sutherland sorozatbéli szerepkörébe kerüljek, ám az, amit elénk tár igenis elgondolkodtató; mert egyből úgy kezdünk elgondolkodni, mint ha mégis csak mi lennénk az Országunk első számú embere, holott tegnap még tutyi-mutyi ügyeket intéztünk.

KIEFER SUTHERLAND

Miről szól a Designated Survivor? – jogosan tehetitek fel a kérdést a bevezetőm alapján.

A State of the Union-beszéd (az elnök évértékelő beszéde) közben merénylet éri az USA felső vezetését, melynek keretében egy sornyi bomba robban fel a Capitoliumiban. Az első híradások szerint senki se élte túl: se az elnök, se az alelnök, se a szenátus, és még több fontosabb ember, akik irányadó szerepet töltenek be az ország vezetésében. A helyzet abszolút megrázó, kaotikus és kilátástalan – kb. az írók arra akarnak apellálni, mi lenne, ha 9/11 után egy ilyen merénylet ütné fel fejét Amerikában. Ez az, amivel talán akkora kalibert szereznek maguknak.

A történet ott folytatódik, hogy a Kiefer által megformált Tom Kirkman a következő a sorban, aki átveheti a halottnak vélt elnöknek a helyét, és az ország irányítását, a káosz megszüntetését, valamint az ügy oly mértékű lefolyását, hogy a bűnösök meglakoljanak. Nos, a helyzettel csupán csak az a probléma, hogy Tom lakásügyi és városfejlesztési miniszter, azaz totálisan alkalmatlannak tűnik arra a feladatra, amire néhány órával a támadást követően kinevezik, mert ez a pozíció sose maradhat üresen, az embereknek pedig válaszok kellene, amit tőle remélnek.

Két szálon futnak a történések. Az egyikben Kirkman-nek az elnökké válásának rögös útjával találkozunk. A másikban egy FBI-os ügynöknőt ismerhetünk meg, akit felettesei inkább az asztal mögött szeretnek tudni, de múltjára való tekintettel most mégis engedélyezik neki, hogy részvegyen a terrorcselekmény felgöngyölítéseiben. A Maggie Q által megformált Hannah ügynök különlegessége, hogy nagyon jó meglátásokkal vértezik fel, amikkel próbálják az amúgy unalmasnak tűnő sztorit feldobni. Simán kettő ilyet meg tudnék említeni, de azért se teszem meg most, mert akkor az 1×03-mal folytathatnátok a nézését, hiszen semmi más pluszt nem kapunk, ami valahol szomorú számomra.

MALIK YOBA, KIEFER SUTHERLAND

Sok zavaró dolgot ki tudnék emelni, de elsők között Kiefer Sutherland-et említeném meg. Aki sűrűn nézte a 24 szériákat, azoktól azt kérném, hogy ottani karakterétől teljes egészében vonatkoztassanak el, mert tényleg egy tutyi-mutyi embert ismerhetünk meg, aki a stressz hatására inkább elmegy a budira, hogy egy jót rókázzon. (Badass éra kizárva.) Nincs ezzel probléma. Számomra ez alapvetően egy pozitívum. Sokkal nagyobb kárt tettek volna azzal, ha egy ilyen kis kaliberű emberből egyből egy olyan elnököt faragnának semmi idő alatt, aki mindent olyan precizitással lát és ítél meg, mint aki előtte volt a helyén. Mondok egy totál átlagos példát: rengeteg sorozatot láttam már, de ha valaki azzal jönne, hogy írjam meg a South Park következő részét úgy, hogy az átívelő történetbe is faszán beleilleszkedjen az aktuál politika és tény világa; és mindezt három nap alatt, akkor lehet, hogy nekem se lenne gyorsban más reakcióm, mint kiszaladni a WC-re rókaúrhoz.

Karakterek tekintetében egyáltalán nem érzem azt, hogy az írók mellélőttek volna, sőt inkább az ellenkezőjét. A történet minden, csak nem izgalmas. High-concept jelzőt maximum a színészek névsora, valamint az összeesküvés jelleg miatt lehet használni. A 2. epizód a merénylet utáni napját tárja elénk az új elnökünknek, amikoris kimegy a helyszínre tisztelgés ürügyén. Itt mindenképp meg kell jegyeznem, mennyire jól kezelik a jelenlegi információáramlás adta világképet az írók. A jelen valóságában többször előfordult már az, hogy egy fontos ember beszéde közben kerül fel a netre valami olyan (kompromutáló) anyag, ami vírusként terjedve indít el egy lavinát, némiképp fúrva az adott ember pozícióját. Merészek voltak Guggenheim-ék, ugyanis behozták a faji identitást, ami alapvetően sok konfliktus szül a mai napig az országban. Mindezt úgy tálalták, ahogy kevesen szeretnék élőben megtapasztalni, azaz van kurázsi bennük, még ha mindez egy kitaláció is.

Sajnos hiába akadnak nagyon jó húzások, kicsi odafigyelések a történetben, amik a precizitás fenntartására próbálnak okul szolgálni, mégis azt kell mondanom, hogy totálisan kiszámítható minden húzása. Nyilván senki se indítani atomtöltetet látatlanban egy olyan ország ellen, aki valószínűleg a felelős lehet a merényletért. Valószínűleg azzal is számolni lehetett, hogy a fel nem robbant robbanószerből olyan csavart hoznak ki, ami nem hibára, hanem valami másra fog fókuszálni. Van erre az a szakszó, hogy kicsit klisés. Ez a baj az ilyen ötletekkel, ettől még teljes mértékben fogyasztható.

Az a baj, hogy még mindig sok dolgot tudnék még megemlíteni, amivel „nem tetszésemre” hívnám fel a figyelmet. A legnagyobbat még meg se említettem, ami a CGI. A Capitolium felrobbant és földdel egyenlővé vált maradványainak látványán elszörnyedtem. Nem azért, mert beleképzeltem, mekkora pusztítást okoztak a bombák, hanem, mert nagyon csúnyán festett az egész megvalósítás. Tippre a háttér egy festmény volt, ami előtt pár rom szerepelt. A lényeg, hogy borzasztó. Szintén hiánycikk a sorozatból a nagytotál, amit simán tudnának használni, legyen az pont ugyanez a jelenet, amikor megbotránkoztatni akarnak a látvánnyal, de jó értelemben. Utolsó sorban az epizódvégi cliffhangereket említeném meg, amik annyira, de annyira ontják magukból a „nah neee” beszólásokat.

KAL PENN, KIEFER SUTHERLAND

Összességében még is kellemes kikapcsolódást szolgáltat a zöldfülű elnöké vált Kiefer Sutherland. Nagyon nehéz elvonatkoztatni 24-es szerepkörétől, ahogy Maggie Q-nál is a Nikitás mivoltától. Nincs mese, ezek voltak azok az alakítások, amikkel felhívták magukra a figyelmem és kb. a színésznőt archoz és sorozathoz tudom párosítani. Higgyétek el, ritka számba megy nálam az, ha mindezt egyszerre egy csettintésre összeáll. Általában keverni szoktam, vagy csak szimplán, ha mondanak egy nevet, akkor fingom sincs kihez/mihez társítsam. Ez van.

Aki vágyott már egy „Mi lenne, ha…” sztorira, annak tényleg felüdülés lesz. A sok aprócska zavaró tényezőt félre kell söpörni, szemet kell felettük hunyni, mert csak így érik be az, amit az írók valójában elénk akarnak tárni. Kicsit azt érzem, hogy a Designated Survivor a 2016/17-es idény helyett a 2006/07-es idényben hatott volna robbanásszerűen. Mostanra már ez kevés a kimagaslóhoz, mindössze egy átlagos jót hoz, amit általában – kis idő múlásával – halmozni szokás, amit majd 4-5 rész lefolyása után folytatunk; de többségében ez inkább egy kaszát eredményez, mert hát mégis csak van jobb, amire a kevés idejét szenteli az ember.

Utószó: a mellékszereplők kifejezetten tetszenek. Nem is értem, miért nem jutottak eszembe az írás közben.

This entry has a rating of 3

free web stats