Damages – A 3. évados hattyúdal az FX-nél

 
Beküldte: tess 2012 February 4, 20:15-kor a(z) Damages témába.

Azt hiszem, bátran kijelenthetjük, hogy anno a 2007 nyarán az FX cefet jó lóra tett a Damages személyében. Sikerült egy olyan erős, minőségi, kritikailag is elismert dráma sorozatot a képernyőre pakolni, ami méltó folytatása a Rescue Me – The Shield – Nip/Tuck érának. A csatornavezér John Landgraf is oda volt a sorozatért, de a 3. évaddal mégis egyfajta törés állt be az amúgy makulátlan menetelésében. No de ne menjünk csak szépen sorjában!

A 3. évadban Patty Huwes ismét szerez magának egy a média kereszttüzében lévő esetet, ami egy cirka 50 milliárd dolláros csalás, amolyan Ponzi-ügy felütéssel. Patty az ügyet az ügyészséggel közösen viszi, ahol új munkája lévén Ellen is szép lassan belefolyik a nyomozásba. Eközben Tom pillanatok alatt megjárja a mennyet (névadó partner lesz a cégnél), majd a poklot (elveszíti a családja minden vagyonát), így még inkább motiváltá válik a Tobin család mielőbbi lebuktatásában…

Mint ahogy már megszokhattuk a KZK trió ismételten komplex scripttel dolgozott, ami rendre hozta a súlyosabbnál súlyosabb csavarokat és WTF-momentumokat. Már önmagában a sorozat premierje és az ott látott flashforward-ok sejtették, hogy itt bizony komoly dolgok fognak végbemenni a sokkoló fináléig. Azonban a tapintható feszültség, a részletekbe menő puzzle mentalitást, most valahogy nem tudott kiteljesedni. Ami a félidőben még remekül működött az sajnos a fináléra alaposan megfáradt, mi több önismétlővé deklarálódott. Hirtelen az eseményeknek már koránt sem volt akkor súlya, mint ahogy azt a premier tájékán gondoltuk. És bizony a véget jelző katartikus élmény, a részletek sokkoló mivolta most sajnos elkerülte a nézőket, holott a történet megint végletekig okosan fel volt építve.

Az évad központi eleme továbbra is a kapcsolatorientált nézőpont maradt, ami ugye a leginkább Patty és Ellen karaktere körül teljesedett ki. A készítők okosan oldották fel a 2. évados zárást, cseppet sem kapkodva hozták újra közös nevezőre a két ellentétes karaktert. Ellen szép lassan belefásult az új munkájába és akarva-akaratlanul is, de elkezdett Patty felé húzódni. Sajnos kettejük kapcsolata olyannyira uralkodóra sikerült, hogy a mellék szálaikat majdhogynem teljesen megfujtották. Gondolok itt Ellen nővérének a drog ügyeire, vagy Patty fiának magánéleti történéseire. Mindegyikben bőven volt potenciál, így bizonyos szinten sajnálom, hogy nem futott rá több idő.

Glenn Close és Rose Byrne kiemelkedő alakítása tehát eddig standard pontnak számított, amihez most végre sikerült Tate Donovan-nak is felnőnie hála a komolyabb szerepének. Donovan karaktere Tom az évad során ugye meghal, ezt már a premier kapcsán tudni véltük, így csak az odáig vezető út volt a kérdéses. Az évad egyik feszültséggel teli gerincét kétségkívül Tom eleinte belső, lelki csatározása, majd pedig a tettek mezejére való lépése hozta. Igaz a fináléra a trió túlzásokba esett és kissé öncélúan túlspilázták Tom haláltusáját, de bízzunk benne, hogy idővel majd ez is jelentés réteggel ruházódik fel.

Mint ahogy azt már megszokhattuk a sorozat évről évre remek vendégszereplői állománnyal dolgozik, amiben kétség kívül a 3. évad sikeresen ráfejelt az elődei. Martin Short egyszerűen tökéletes választás volt az aktuális ellenfél Leonard Winston személyére. Short alakítása velejéig kifinomult és jól megkomponált, ami végig tudott meglepetésekkel szolgálni, de mindeközben egy percre sem veszítette el hidegvérűségét. Gondolom, senkit sem lep meg, hogy a nagy finálébeli leszámoláskor pont ő lesz az a bizonyos nevető harmadik fél. Ezzel a mentalitással pedig tökéletesen illeszkedik a Zeljko Ivanek – Marcia Gay Harden páros mellé. Ugyan csak dicséret illeti Campbell Scott-ot is, aki parádés alakítással varázsolta a kezdetben kegyvesztett áldozati bárány Joe Tobint az évad egyik legantipatikusabb karakterévé, aki személyes érdekből nem riad vissza a hidegvérű gyilkosságtól sem. De persze ugyanígy ki lehetne még emelni Keith Carradine-t és Lily Tomlin-t is.

És ha már vendégszereplők, akkor nem szabad megfeledkezni a visszatérő arcokról sem. Ted Danson újra feltűnik Arthur Frobisher személyében. A szereplés parádésra sikeredett, de ugyanez már cseppet sem mondható el a karaktere körüli történésekről. Ugyancsak visszatér Timothy Olyphant is, igaz csak egyetlen részre, de annak legalább hatalmas súlya lett a történet egészét illetően. No és akkor a kötelező Zeljko Ivanek monológról már ne is beszéljünk. Kérdem én, mi ez, ha nem jutalomjáték?

Összességében tehát a minőségre megint nem lehet panasz, sőt igazából a történetre sem. Azonban a 2. évad olyannyira magasra pakolta a mércét, hogy a készítők nem tudtak felnőni önön nagyságukhoz ismételten. Hiába a sok csavar és a feszült légkör, a szezonvégi katarzis most nem következett be. Ezt mondjuk nem is csodálom, elvégre számtalan öncélú és hatásvadász fordulatot léptek meg a készítők, amit így utólag én a sorozat záró mentalitásnak tudok be. Sokáig ugyanis cseppet sem volt biztos a folytatás, hiába fájt Landgraf szíve a sorozatért, ha egyszer az nem tudta hozni a nézettséget. Már önmagában is nagy csoda volt, hogy 3 éven keresztül bírta az FX berkein belül. Szerencsére több hónapos tárgyalás után a stúdió sikeresen megegyezett a Direct Tv-vel, így a sorozat 4. évada ezután már ott jelentkezett.

This entry has a rating of 3.5

free web stats