The Killing – A zseniális 2. évad

 
Beküldte: tess 2012 June 21, 18:07-kor a(z) The Killing témába.

Vannak sorozatok, amiket jó nézni, vannak sorozatok, amik elgondolkodtatnak és vannak sorozatok, amik egyenesen az ember agyába másznak és hihetetlen mód képesek lekötni a figyelmét akár hónapokig is. A The Killing az utóbbi kasztba tartozik, főleg hogy Veena Sud a múlt évi megbotránkoztató finálé után erős nézői, no meg persze csatorna vezetői nyomásra kijavította azt a bizonyos fiaskót. Igen, Sud hű volt magához, de végül megválaszolta azt a bizonyos kérdést, ami lassan 2 esztendeje foglalkoztatja a minőségi dráma szerelmeseit.

„Who killed Rosie Larsen?”

A Veena Sud vezette írói kollektíva kapott hideget-meleget egyaránt a tavalyi finálé után, így aztán nagy teher volt a készítőkön, hogy miként tartják fent az érdeklődést az évad végéig. Főleg úgy, hogy a 2. évad kvázi ott folytatódott, ahol az 1. abba maradt. Szerencsére a kezdés meggyőzőre sikeredett, még ha a folytatás hagyott is néminemű keserű szájízt olykor-olykor. Ez viszont sajnos a formátum velejárója, vagyis az 1 rész/1 nap, ami számos logikai bukfencet eredményezett. Itt főleg Richmond felépülésére vagy Linden kiszabadulására gondolok.

Mindenesetre az írók meglepően jól keverték a lapokat újfent, mind a három főszál jelentős potenciál faktorral futott, amihez továbbra is kiemelkedő színészi teljesítmény dukált. Egyszerűen olyan intim közelségbe sikerült hozni a karakterek motiváltságát és túlélési ösztönét, hogy lehetetlen volt nem azonosulni velük. És ez a The Killing egyedisége, no meg persze a lehangolóan komor atmoszféra, ami pár rész egymást követő nézése után képes mélydepresszióba taszítani a nézőt. Sokszor már egyszerűen nem is érdekelt, hogy ki ölte meg a Larsen lányt, helyette inkább a szereplők kálváriájának a feloldozása érdekelt. Itt jegyezném meg, hogy Veena Sud ezt az opciót tökéletesen felismerte, sőt ki is aknázta.

Igaz, mindezt meglehetősen öncélúan sikerült sokszor tolmácsolni. A túlontúl lassú történetvezetés, a folyamatos negatív behatások, az öncélú szivatások és folytonos vádaskodás a végére egyfajta lüktető feszültség faktor generált még akkor is, amikor a néző már igazán válaszra szorult volna. Amolyan csúcsra járatás ment végbe több részen keresztül, csakhogy a kötelező katarzis élményt a készítők végül mindig lespórolták. Ezt az öncélúságot aztán a fináléra Sud pimasz zsenialitással oldotta fel, egyrészről behúzott minket a málnásba nemegyszer, csűrte-csavarta a dolgokat, de a végén megkaptuk a lezárást. Igen ám, csakhogy a lezárás itt nem volt egyenlő a feloldozással. Tiszta sor volt, hogy a finálé utolsó 30 perce tartogat még meglepetéseket.

Amikor azt hittük, hogy vége és jön a kötelező elvarrás hirtelen a semmiből előjött a záró alternatíva, ami egy szívlapát erejével ütött. És itt most nem a WTF-momentumra tessék gondolni, hanem sokkal inkább a morális és emocionális oldalra. Sud már-már pervez végkifejlete felért egy utolsó taszítással a mélydepresszióba. Viszont mindezek ellenére a búcsú mégsem lett olyan fájó momentum, ami nagyban köszönhető a Rosie záró filmecskéjének, ami több érzelmet, szeretetett és drámát tartalmazott, mint a Grey’s Anatomy eddigi évadai összesen. Ember legyen a talpán, aki nem küszködött a könnyei.

Persze a remek script és a jól felépített karakterek mit sem értek volna egy kiváló színészgárda nélkül, ami végül is a The Killing gerincét szolgáltatta. Közülük is Joel Kinnaman-t emelném ki, aki szó szerint lemosta a többieket, pedig a sorozat premierjekor ennek legkisebb jelét sem mutatta még. Olyan zseniálisan hozta a lazának tűnő, de mégis a végletekig elhivatott badass nyomozót, hogy egyszerűen ittam minden szavát. Ennek a faszinak még komoly jövője lehet a szakmában! Persze Mireille Enos-nak is jár a pacsi, elvégre nem mindennap lát az ember ennyire eltökélt nyomozót, aki képes feláldozni a családját is egy ügyért. Az elhivatottsága a végén már-már szabályos fanatizmusba csapott át, ami a józanész határait súrolta. A néha akár izzadtságszagúnak tűnő makacs próbálkozása viszont kivétel nélkül szinte mindig remek feloldással párosult. Sajnos ugyanez a momentum Brent Sexton esetében már nem állja meg a helyét. Szó se róla a Larsen család feje megjárta a poklok poklát, a karakterét készítő még nem hozta ennyire közel a nézőkhöz, de ez az apai fájdalom és felelősségvállalás valahogy nem volt olyan emlékezetes, mint Michelle Forbes előző évados megmozdulása. Apropó itt jegyezném meg, hogy a Sud akármennyire is derekasan helyt állt, de sajnos időről időre megfeledkezett karakterekről. Sajnos Forbes is ezt a tábort erősítette, elvégre Mitch karaktere mondhatni csak vendégszerepelt az évadban, ami hatalmas csalódás volt a részemről.

Ettől függetlenül viszont azt hiszem, kijelenthetem, a The Killing 2. évadja kenterbe verte az 1. évadot. Sőt, az igazat megvallva nem sok hiányzott, ahhoz a bizonyos masterpiece titulushoz sem. Bevallom nekem hiányozni fog a sorozat, amennyiben nem kapja meg a folytatást 2013 tavaszán. A remek főcím, az egyedi látványvilág és a mélydepresszió határait ostromló atmoszféra nélkül jövőre egy élménnyel leszünk szegényebbek. No de persze ne így álljunk a dolgok elé, hanem úgy, hogy a jelenlegi dráma éra egyik legjobb évadát láttuk.

This entry has a rating of 5

free web stats