Mike and Molly – Az 1. évadról

 
Beküldte: tess 2012 June 25, 14:08-kor a(z) Mike & Molly témába.

Huhh, igaz nem most volt az 1. évad fináléja, de gondolom rajtam kívül azért akadt pár lelkes sitcom-hater, aki a hazai vetítéssel egyetemben adott egy újabb esélyt a formátumnak és ezáltal a Mike and Molly-nak is. Alapból már a synopsis is olyan ótvar gagyinak hat, hogy az értelmes időbeosztással küszködő gurunak esélye sincs a sorozattal foglalkozni, de azért a két executive producer Chuck Lorne és Mark Roberts miatt mégis csak be kellett vállalni ezt a „szenvedést” is.

A Two and a Half Men-t is jegyző párosnak az elődökhöz mérten roppant lecsupaszított, már-már gyerekesen röhejes alapfelállással sikerült megörvendeztetniük a dobozkacajos műfaj kedvelőit. A sorozat egy túlsúlyos párról, kettejük kapcsolatának alakulásáról és persze ismerőseik inkorrekt cikizéséről szól olyakor meglepően szórakoztató, de jobbára durván alpári stílusban. Ahogy azt már megszokhattuk a párostól itt is jobbára a „fajsúlyosnak” titulált egysorosok záporoznak a nagyszámok értelmében. Így akad bőven poén, ami már mérföldekről adja magát, de persze van szép számmal sírva röhögős is. A minőség tehát meglepően hektikus, akárcsak az írók témaválasztása.

Alapból nem lenne gond a sorozattal, ha egyszerű „dagi poénokkal” operáló romantikus maszlag lenne, csak sajnos a jól működő kaptafától rendre szeretnek eltérni a készítők. Az olcsó altesti poénok, a politikai inkorrektség és persze a rasszista élcelődések csak kivételes esetekben tudnak az értelmes ízlés határain belül betalálni. Sokszor már-már kifejezetten tolakodónak és öncélúan polgárpukkasztónak éreztem ezeknek a „poénoknak” a túlsúlyát. És akkor még hol van a kötelező klisé tenger, elvégre nagypofájú anyós és tipikus feka öregasszony mindenképpen kell a sorozatba.

A sorozat egyébiránt meglepően életképes volt, amikor a kapcsolati drámázás került előtérbe. Lorne a tőle megszokott alapossággal vette végig a párkapcsolatok alapvető állomásait, amiket aztán rendre remek helyzetkomikumokkal erősítette meg. Kifejezetten jó volt látni, hogy a két címszereplő karaktere igen is halad valamerre. Nem úgy a side-kick éra, akik jobbára hozták a kötelező klisétől düledező élcelődést.  Igaz tették mindezt úgy, hogy az esetek jelentős hányadában a színész és a karaktere közt tökéletes volt az összhang.

És ha már színészek és összhang, akkor érdemes megemlíteni a két „dagit” is, elvégre nélkülük cseppet sem lett volna olyan szórakoztató a sorozat. Billy Gardell (My Name Is Earl) és Melissa McCarthy (Gilmore Girl, Samantha Who) tökéletes választás volt a szerepre, sőt még a chemistry faktor is remekül működött. Már az első perctől szerethetőek voltak, igaz McCarthy élcelődései messze túlszárnyalták Gardell tehetségét. Sajnos ezt a véleményem az írók nem feltétlenül osztották, így érzésre Mike karaktere sokkal dominánsabb volt a képernyőn, mint Molly-é.

Összességében tehát a Mike and Molly valahol a se veled se nélküled kategóriába tartozik. A minőség sajnos bőven a hektikus határt verdeste, éppen ezért a kötelező feel good titulus sem jár neki, pedig a járulékos tálalás olykor-olykor könnyfakasztóan humoros tudott lenni.  Utóbbi jó példa Reno Wilson, aki sokszor meg sem szólalt még, de már hangosan röhögtem tőle.

This entry has a rating of 3

free web stats