Enlightened – Az 1. évadról

 
Beküldte: tess 2012 July 8, 20:20-kor a(z) Enlightened témába.

Abszolút nincs könnyű dolga annak, aki Mike White sorozatát, az HBO tavalyi újoncát akarja tiszta szívvel végignézni. No persze nem azért mert annyira rossz produktumról lenne szó, hanem mert annyira megosztó, felkavaró, vagy néhol felháborító, hogy igen csak nagy lelki erő kell az esetleges következő részhez. És hogy mindez az „áldozat” megérdemel 10-eszer fél órát? Hát ez az a kérdés, amire megpróbálok választ találni.

A sorozat Amy Jellicoe-ról (Dern) szól, aki jól menő sales-es munkáját egy dühkitörés szakítja félbe járulékos idegösszeomlással megspékelve. A több hónapos terápia és „zen-kúra” aztán meghozza a hatását és hősünk kissé átszellemülve ugyan, de visszatér a munka frontjára. Csakhogy az állását az egykori tanítványa tölti már be, ráadásul a cég is csak muszájból veszi vissza, így majdhogynem lehetetlen helyzetben találja magát. Azonban Jellicoe ahelyett hogy meghátrálna, lelkesen minden lehetőséget kihasznál, hogy jobbá tegye a világot.

Előre bocsátom, hogy White sorozata nem éppen a könnyen emészthető sorozatok közé tartozik. Ráadásul pár rész után az is evidens, hogy az HBO csak presztízsből tartja a képernyőn a sorozatot, ami bizony számos kérdést felvet. Elsőként talán a legszembeötlőbb a műfaji besorolás, amit majdhogynem lehetetlen megállapítani. A formátum ugye komédiára utal, azonban a munkahelyi poénok koránt sem annyira karakteresek, hogy elvigyék a hátán a sorozatot. A drámai hangvételnek pedig a fél órás slot roppant kevés, így jobbára csak felszínes alapozásra futotta.  Sőt a drámai vonalat tovább rombolja az a tény is, hogy a sorozatnak nincs átfogó koncepciója, jobbára csak aprócska történetek kusza egymásutániságának tűnik. Jó példa erre az a finálét felvezető Consider Helen című rész, aminek a háromnegyedében a főszereplő fel sem bukkan.

A helyzetet aztán csak tovább súlyosbítja, hogy a főszereplő karaktere teljes mértékben antipatikus. Már a puszta látványa irritáló, amihez aztán egy jókora habitus is társul kőkemény nativitásból és nárcizmusból gyúrva. A komoly önértékelési problémák, a politikai inkorrektség és a csőlátásból adódó ostobaság pedig csak tovább tetőzi a bajt. Laura Dern persze próbál a helyzet magaslatán állni, de valljuk be egy ilyen karakterért nem sokan dicsérik meg. Oké, a kritikusok oda voltak érte, az HBO presztízse meg ezáltal még jobban hízik, de ez valahogy akkor sem képernyő kompatibilis próbálkozás.

Aztán rájöttem, hogy miért is nem úgy működik a sorozat, ahogyan annak kéne. White műve ugyanis sokkal jobban az idősebb korosztályt célozza meg, ahol nem nyers tényekre akar hatni, hanem az érzelmekre. Minden rész csúcsát ugyanis is jól megkomponált monológ képezi, ami egyszerűen gondolkodásra készteti az embert. Hirtelen a sorok között olyan értékek öltenek testet, mint a környezetünk védelme, a belső békénk megtalálása, az önbeteljesülés, vagy akár az önértékelés különféle stációi, hogy a magány dilemmáját ne is említsem.

És a kérdés, amit az elején feltettem, hogy mindez megérte a belefektetett energiát? Hát nem tudom tiszta szívvel azt mondani, hogy igen. Az antipatikus karakter mellett a drámai vonal sem úgy működött, ahogyan azt elvártuk volna, ráadásul kiemelkedő színészi alakításokat sem kaptunk. A hangulat sem fogott meg, holott a képi világa simán idézte a jobb indie filmekét. Egyedül csak ez a tétova elgondolkoztatás volt az, amit minden rész végén vártam és ráadásul ez működött is. Igaz a fináléra valamilyen keresztes hadjárat szerű szál is testet öltött, de azt White pofátlanul belénk is fojtotta. Így aztán az Enlightened megtekintését tényleg csak azoknak tudom ajánlani, akik valami merőben másra vágynak, valami olyanra, ami képes megérinteni, de még nem kell túlontúl is komolyan venni.

This entry has a rating of 2.5

free web stats