Bron/Broen – Az 1. évad

 
Beküldte: tess 2012 September 19, 16:10-kor a(z) Broen témába.

A Bron/Broen kapcsán kissé kezd olyan érzésem lenni, mint anno a brit sorozatok térnyelésénél. Tudjátok, amikor egy ideig csak a minőségi darabok szálingóztak és hirtelen mindenki elhitte, hogy ez bizony a minőség csúcsa. Aztán persze kiderült, hogy ott is akad bőven a kreatív fertőből, így a kíváncsi szemek más felé kezdtek el kacsingatni. Így került hirtelen előtérbe a Skandináv éra, ahol látszólag az elmúlt pár évben sikerült újra feltalálni a spanyolviaszt. Pedig ez abszolút nem így van, az északi kollégák ugyanolyan nyomozós sorozatot gyártanak, mint bárki más, ellenben jelenleg ők képesek ezt a legeredetibben tálalni.

A sorozat gerincét egy gyilkossági ügy képezi a Dániát és Svédországot összekötő Öresund-hídon. Az ügy pikantériája, hogy a holttest pont a két országhatárán fekszik kettévágva. Sőt, kissé morbiddá avanzsálva a helyzetet egyből kiderül, hogy a két rész nem is egy ugyanazon személytől származik. Ettől kezdve a két ország nyomozóinak össze kell fogniuk az ügy érdekében, hisz a háttérben sokkal több rejlik, mint azt elsőre gondolták. Azután meg főleg, hogy a gyilkos a médián keresztül megpróbálja befolyásolni a történésekről kialakult képet…

A sorozat -előre szólok- nem egy könnyű darab, de pont ez teszi olyan egyedivé is. A lassú és hosszasan elidőző történetvezetés már alapból egy éles rostát ad az instant nézőknek, amit csak tovább tetéz a depressziózus hangvétel és a rideg, már-már távolságtartóan komor atmoszféra. Igen, valami hasonló, mint a The Killing esetében, csakhogy itt bárminemű érzelemnek és melegségnek híján vagyunk. A rideg közöny épp úgy visszaköszön a tájról, a lakásokról, mint a karakterek belső értékeiről. És valójában ez a megfoghatatlanul nyomasztó közöny az, ami a sorozat báját adja.

Na meg persze a félelmetes skandináv realitás, amit a Bron/Broen kapcsán meglepően intim közelségbe sikerült hozni. Kezdetben még a Pilot kapcsán azt hittem, hogy itt is az egymástól független történeti egységek és azok összekapcsolódása adja majd a sorozat keretét, ami részben be is jött. Viszont a fő kapocs itt nem a script szövevényes mátrixa, hanem a sorok közé ültetett társadalomkritika. Merthogy Björn Stein forgatókönyve a jóléti társadalmak árnyoldalára világít rá finoman, miközben majdhogynem nemzeti hőssé avanzsál egy kapitalizmus ellenes pszichopatát. Na, ez ám az a varázs, amire Amerika soha nem lesz képes! Bár ha nagyon őszinték akarunk lenni, akkor a skandinávoknak sem jött össze maradéktalanul, elvégre az utolsó részekre azért csak sikerült visszatérniük a régi ok-okozati kaptafához, aminek a hátterében megint csak a bosszú és a féltékenység állt.

Utóbbival még nem is lenne olyan nagy baj egyébként, csak sajnos a készítők a saját maguk formátumának estek áldozatul. A mellékszálakra ugyanis nem sikerült elég időt és energiát fordítani, így sokszor csak úgy értelmetlenül lógtak a levegőbe. A pilotban megismert 2 melléktörténet mondhatni érdemben semerre se mozdította a történéseket, inkább csak amolyan plusz feszültségforrásként funkcionáltak.

A sorozat feszültségforrását a folyamatos nyomozás mellett a karakterek megdöbbentően életszagú fejlődése jelentette. Szerencsére a kötelező körökön túl sikerült ide is becsempézni némi kritikai érát, elvégre a korrupció, a rendőri nemtörődömség és a betegek/elesettek eltiprása mondhatni végig képernyőn volt. A főhangsúly viszont mégis csak a két főszereplőn Sofia Helinen és Kim Bodnian volt, akik közt már az első percekben egyfajta bizarr chemistry alakult ki. Helin aztán Saga Norén karakterében brillírozott egy hatalmas. Szerencsére a készítőknek a túlzott komolyság és precizitás mellé sikerült némi fanyar humort is karakterbe oltani az Asperger-szindrómának hála. Bodnia ezzel szemben sokkal földhözragadtabb, sokkal emberközelibbnek tűnt, de a készítők itt is tettek arról, hogy ne menjen könnyedén az azonosulás, elvégre jókora gyarlósági faktorral sikerült felruházni a karakterét. A 10. részre viszont ezen negatív attitűdöket mondhatni sikerült teljesen leküzdeniük a karaktereknek, így a szokásosnak vehető romantikus végkifejletben csapott össze a jó és rossz.

És ez volt az a pont, amikor a készítők végre pálcát törtek az érzelmi faktor felett! Végre kiszabadultak a rejtett érzelmek és hát sokkoltak rendesen. A végkifejlett tébolyult fájdalma egyszerűen lüktetett a feszültségtől, a készítők okosan a katarzis élményét remek húzásokkal meghagyták a nézőknek, csak hogy még teljesebb legyen a fájdalom és a gyarlóság ábrázolása. Tettek mindezt végtelenül burkoltan, már-már pszichés magasságokban, hogy a végeredmény aztán egy jó időre az ember gondolataiba vésődjön.

Végső soron is ez a maradandó élmény teszi olyan naggyá a Bron/Broen-t. Az egész egy rutin nyomozós sorozatnak indul laza történeti egységek sorával, ami aztán szép lassan egy társadalomkritikába ültetett high-concept sorozattá avanzsálódva teljesedik ki egy sallangmentes emberközeli drámává, miközben a háttérben végig ott lüktet a nyers valóságtól való paranoid félelem. Persze hibák és komoly logikai bukfencek itt is akadtak, akár csak elcsépelt klisék, de aki képes volt mindezen fennakadni az valójában nem is értette meg a sorozat végső üzenetét.

This entry has a rating of 5

free web stats