Dallas (2012) – A meglepően élvezetes 1. évadról

 
Beküldte: tess 2012 November 15, 18:31-kor a(z) Dallas témába.

Nem vitás, a TNT hatalmasat kockáztatott, amikor hamvaiból feltámasztotta a ’80-as évek tv-s szokásait nagyban befolyásoló családi soap-ot a Dallast. A rajongók és a kritikusok kétségkívül hatalmas elvárásokat támasztottak mind a készítők, mind a csatorna elé, amit a pilot mintha nem is tudott volna megütni. Sokak szerint a leporolt és modernizált koncepció a „régi nagy öregek” nélkül mit sem érne, csakhogy a folytatás szerencsére nem őket, hanem a csatornavezetést igazolta. Ha emblematikus alakítások és emlékezetes fordulatok nem is születtek, de legalább kaptunk egy klasszikus nyári guilty pleasure sorozatot, amire tudat alatt egy ideje már ácsingózik az egyszeri sorozatnéző.

Cynthia Cidre kvázi ott folytatta, ahol David Jacobs klasszikusa abbahagyta idestova 20 éve, vagyis a testvérviszálynál és persze az olajnál. Annyi kitétellel ugyan, hogy Jacobs idejétmúlt húzásait lecserélte a sajnálatos mód rövid ideig élt Cane dramaturgjára. Vagyis akármilyen meglepő is nem egy remake-el van dolgunk, hanem egy folytatással, ami az időközben felnőtt generáció csatározásait veszi górcső alá. Ettől függetlenül Cidre derekasan tiszteleg az előzmények előtt, nem egy visszautalás van a dialógusokban, ráadásul a régi főszereplők közül is meglepően sokakat visszacsábított egy-egy jutalomjátékra. És igazából ez adta el a sorozatot, elvégre az alapozás korai stádiuma szimplán életképtelen lett volna Jockey és Bobby újabb viaskodása nélkül.

Az új generáció és a modern Dallas természetesen ne tévesszen meg senkit, a script továbbra is bővelkedik a klasszikus soap húzásokban, így a nagy családi drámás légkör csak a körítés. Újfent a magánéleti szálak keverése kerül előtérbe, ahol a „mindenki-mindenkivel” elv érvényesül. Természetes velejáróként mérhetetlen mennyiségű intrika és szarkavarás jelentkezik, de szerencsére a jókora rejtély faktor valamelyest enyhít mindezt. Meglepetésemre, Cidre egész korrekt módon adagolta a rejtélyfaktort, így nem kellett az összes aduászt ellőni a cliffhangerekben, igaz azokból is akadt szép számmal. Viszont a klasszikus üzleti machinációk sajnálatos mód a háttérbe szorultak és idővel egyre súlytalanabbá avanzsálódtak.

A siker kulcsa persze egyértelműen a castingban keresendő, igaz tiszta fejjel nézve nem igazán találhatunk említésre méltó alakítást. Patrick Duffy szemlátomást ott folytatja, ahol ’91-ben abbahagyta, nem is véletlen, hogy ő kapta a legnagyobb falatot a visszatérők közül. Larry Hagman sajnos már benne van a korban, ez meg is látszik a jeleneteinek a számán, ellenben Jockey szerepében még mindig pazar. Döbbenetes volt látni, hogy még ennyi idő után is mennyire képes azonosulni a karakterével. Az a cinikus mosolya pedig felér egy ikonikus ereklyével. Linda Gray pedig… ugyanolyan szürke, mint egykoron, a kormányzói szerepben pedig tökéletesen hiteltelen. Vagyis ha tetszik, ha nem eljárt felettük az idő, így jobbára csak tényleg az alapozáshoz kellettek. Cseppet sem véletlen tehát, hogy a szezon második felére erőteljesen háttérbe is szorultak.

Ami bizonyos szinten kissé csalódás is volt, elvégre az új generáció tagjai jobbára totálisan szürkék és érdektelenek. Amolyan idealizált papírmasék, akiknél csak a külcsín és a túljátszottság a mérvadó. Josh Henderson (Over There, Desperate Housewives), ha megfeszül sem lesz a 2000-es évek ikonikus rosszfiúja, annyira egysíkú a játéka. Jesse Metcalfe (Desperate Housewives, Chase) csak egy fokkal jobb Bobby hasonmás, de még így is bőven súlytalan és kiszámíthatóan romantikus. Szerencsére eyecandy téren rózsásabb a helyzet, igaz kiemelkedő alakítást itt se tessék keresni. Jordana Brewster (Chuck) egy az egyben a külcsín miatt került a képernyőre, látványosan sok fehérneműs kamu szex jelenetet is kapott. Julie Gonzalo (Eli Stone, Veronica Mars) esetében valamelyest rózsásabb volt a helyzet, érte még lehetett is izgulni, csakhogy a végén a készítők nevetséges fordulatot kanyarintottak a karakterének, amivel a későbbiekben biztosan nem tud mit kezdeni.

De, hogy ne csak a negatív oldalt említsük folyvást, ki kell emelnem a badass szekciót, ami viszont meglepően korrektül sikerült. Carlos Bernard (24) döbbenetesen hiteles volt a venezuelai kartell pénzéhes embereként, sajnáltam is, hogy nem kapott nagyobb szerepet idővel. Ugyanez vonatkozik a folyton negatív karaktereket alakító Mitch Pileggi-re (The X-files, Sons of Anarchy, Stargate Atlantis, Supernatural) is, igaz itt mintha vesztett volna a sármjából. Farah Tihir-nak (Warehouse 13) egyelőre sok babér még nem termett, de érdemes lesz rá odafigyelni a jövőben. A legnagyobb szívfájdalmam viszont egyértelműen Leonnor Varela, aki amellett, hogy ideális eyecandy volt még remekül hozta a végzet asszonyát is. Mondjuk a hisztérikus végjátéka annyira nem jött be, de azt inkább az írók sarának tulajdonítanám.

A végeredmény, mint látható roppant felemás, ellenben Cidre minden hibája és öncélúsága ellenére is életet lehelt ebbe a régi klasszikusba. Maradandó élményről persze nem beszélhetünk, sokkal inkább csak felkavarta azt a bizonyos állóvizet. Így aztán egy amolyan 10 részes bemelegítőről beszélhetünk csak, ami megalapozta a folytatást. Viszont még így is zsigeri szórakozásnak bizonyult, tipikus guilty pleasure sorozatnak, így nyugodt szívvel kiosztok rá egy 3,5/5-öt. Adnék rá egy 4-est is, de akkor hitelét vesztett lenne az a szőrös szívem. Bár, ha a színészek hoznák a Cane szintjét…

This entry has a rating of 3.5

free web stats