Boardwalk Empire – 3. évad

 
Beküldte: tess 2013 January 4, 18:00-kor a(z) Boardwalk Empire témába.

Sokan bántották már évad közben is Terence Winter sorozatát, de azt kell, mondjam teljesen jogosak a negatív megnyilvánulások. A sorozat kezdeti bája és összeszedettsége lassan a múlté, a végeredmény finoman is szólva sem az, amit az ember elvárna egy következő Winter klasszikustól. Persze minőségileg még mindig rendben van, csakhogy a kezdeti gyermekbetegségek a 3. évadra szinte egytől-egyig beértek.

A kreatív lejtmenet egyértelműen a premierrel vette kezdetét, amikor is az írói kollektíva meglepően öncélú húzással állt elő. Meglépetek egy zavaró 16 hónapos időugrást, így mentesítve magukat a sokat vitatott 2. évados zárás utózöngéitől. A script ehhez mérten vészesen ráérősen és persze sablonosan indított, ráadásul kísértetiesen kezdett önismétlővé válni. Természetesen a háttérben a megint csak egy összeszedett struktúra lüktetett, de ez már koránt sem egyezett a nézői elvárásokkal. Míg a gengszter szál mindvégig fent tudta tartani az érdeklődést a folyamatos deja vu húzások ellenére is, addig a karakterek magánéleti machinációi már koránt sem. Margaret és Owen valamint Nucky és Billie románca totális apátiába torkollott az alvilági szálak látványos érdekharcában. Főleg, hogy nem egy mellékszál végre értelmet is nyert. Természetesen Winter írói munkássága megint csak a záró akkordban érett be, Nucky megvilágosulásával, így felnőve az elvárásokhoz. Csak az a röhejesen hosszúra nyúlt előjáték ne lett volna!

HBO sorozat lévén a Boardwalk Empire-nél is kiemelten hangsúlyos a karakterek ábrázolása, ami jelen esetben teljesen megfujtotta a lényegi mondanivalót. A felszínes magánéleti kapcsolatok a totális súlytalanságba taszították a történeti lényegi oldalát, de mint mindenhol, azért itt is akadtak korrekt húzások. Az egyik ilyen mindjárt az évad elején Eli visszatérése volt, amivel Shea Whingham mondhatni csúcsra járatta a karakterét. A megtört feketebárány és a család megható története volt ez teljesen alulról kezdve, hogy aztán a megvetéstől eljuthassunk a testvéri szeretetig és a méltán kiérdemelt bizalomig. Steve Buscemi ugyan sokszor csak a kötelezőt hozta a megfáradt karakterén, aki ráadásul egy időben még kísértetiesen emlékeztetett a 2. évados önmagára is. Ellenben a végjátékban történt megvilágosulása mindent feledtetett velem. Bátran állíthatom, a Thompson fivérek végre ott tartanak, ahol mindig is tartaniuk kellett volna. Megvan a kellő drámaiságuk, akárcsak a rideg testvéri összetartás, ami mint tudjuk ínséges időkben mindig a legjobb mentsvár.

Az új évaddal rengeteg új szereplő is érkezett, de érdemben egyikük sem tudott magának domináns helyet kivívni a régiek mellett. Az egyetlen kivétel csak Bobby Cannavale volt, akinek alakítása mindvégig karizmatikus és lehengerlő tudott maradni. A megfelelő elánnal sikerült megformálnia a mindig szadista Gyp Rosetti-t, aki a szociopaták összes ismert paneljét magán viselte a kötelező túlkapások legapróbb jele nélkül. Kétségtelenül az évad elsőszámú badass karakterévé avanzsálódott, aki mellett Atlantic City díszes gengszterei csak jelenthettek volna. Ugyancsak dicséretes lépésnek bizonyult a meglévő mellékszereplői éra felkarolása. Al Capone karaktere végre túljutott a kötelező cameo szerepkörön, Chalky White karakterfejlődése pedig példaértékűnek bizonyult. Sokszor inkább őt láttam volna szívesebben a képernyőn, mint sem a New York-i szál hatalmi machinációit.

De ahogy lenni szokott a kreatív petyhüdtség tovább gyűrűzött és szinte az állandó mellékszereplői vonalat magával rántotta. Margaret jobb szó híján a sorozat pestisévé avanzsálódott, minden a képernyőn vívódással töltött perce maga volt a felszínesség és az unalom. Az Owen-nel folytatott szerelmi szál pedig egy elbaltázott soap panelnek is beillett volna. Kelly Macdonald játékával éppen ezért újfent nem vagyok elégedett, ugyanúgy ki kéne vonni őt is az egyenletből, mint anno Paz de la Huerta-t. Ezt a korabeli feminista légkörkóstolgatást pedig már végképp nem is tudtam hova tenni! Ugyanez a csalódottság jellemezte Van Alden karakterét is, akinek a bigottságával a 3. évadban már látványosan nem tudtak mit kezdeni az írók. A karakter kierőszakolt hanyatlása pedig szemlátomást meghaladta Michael Shannon képességeit is. Richard Harrow karaktere sokáig tuti befutónak tűnt a kezdeti családi szárnypróbálgatások közepette, de a végén az egész karakter egy jól felépített és borzasztóan véresen kivitelezett vendetta  „áldozata” lett. Bevallom nem is értettem erre miért volt szűkség, mint ahogy a Luciano-Meyer féle drog ügyletet sem tudtam mire vélni. Remélhetőleg az évadvégi „nagytakarítás” sok kallódó kérdést lezárt egy életre.

Ehhez mérten az évad önmagában nem volt rossz, inkább csak amolyan sablonosan semmilyen. Mintha nem lett volna célja a történések, vagy legalábbis súlya a döntéseknek. A jól meglovagolt korképen túl a drámaiság mellett mindvégig volt valami a levegőben, ami a végén keserű szájízre adott okot. Ez alól talán csak a finálé volt a kivétel, de az meg édes kevés a magasztaláshoz.

This entry has a rating of 3.5

free web stats