Spartacus Vengeance – A 2. évadról

 
Beküldte: tess 2013 March 20, 16:06-kor a(z) Spartacus: Blood and Sand témába.

2010-ben a kicsiny kábel csatorna a Starz végérvényesen is bekerült a nagyok közé, hála Chris Albrecht bevállalós mentalitásának és persze a Spartacust jegyző impozáns produceri érának (Rob Tapert, Steven S. DeKnight, Sam Raimi és Joshua Donen), akik konkrétan szembe vizelték a trendet a nyilvános tabudöntögetésbe oltott történelmi fikciójukkal. Ráadásul az 1. évad zárása olyannyira grandiózusra sikeredett, hogy sokakban joggal merülhetett fel a kérdés, ezek után mégis hova tovább?

Az ugye kétségtelen, hogy a Kill Them All kapcsán a készítők minden várakozásunkat túlteljesítették, így a DeKnight vezette írói kollektíva akárcsak az előző évadban, úgy most is viszonylag gyenge és roppant vontatott minőségben kezdte meg a munkáját. Minőségében és a váratlan kontrák számában nem is nagyon tudták megütni a mércét a későbbiekben sem, inkább csak amolyan precízen szükségszerű bosszúhistóriát kaptunk jókora deja vu érzéssel párosítva. A tempót túlontúl darabosnak és monotonnak mondanám, miközben abszolút nem sikerült megtalálni a kellő egyensúlyt. Ha jobban belegondolunk mindent a bosszúnak rendeltek alá, ami első ízben a Libertus című részben, majd később a bitang erős fináléban a Wrath of the Gods-ban csúcsosodott ki.

Ezzel nem is lett volna nagy baj, ha az odáig vezető utat nem az önkényes feszültséggenerálással kövezik ki. A rabszolgafelkelés és a capuai hatalmi machinációk egyre jobban eltávolodtak, totálisan megtörve a szerkezeti egységet. Mondhatni a sorozat a fő mozgatórugóját vesztette el, amit a készítők felületes közjátékok (belharcok, éhezés, a folyamatos túlerő demonstrációja) halmozásával szerettek volna kiváltani. Az egyedüli hasznosítható örökségként a személyes dilemmák maradtak meg, melyek a viszonylag jól strukturált monológokkal nagyban hozzájártuk a gyors karakterfejlődéshez.

Igaz sokszor itt sem volt feltétlenül rózsás a helyzet. Az önkényes feszültséggenerálás, a túlcsorduló intrika olykor nonszensz húzásokat eredményezett, melyek rendre karakteridegen lépésekkel társultak. Szerencsére az ok teljesen nyilvánvaló volt mindvégig, totális gyűlölet és feszült gerjesztés, melynek eredményeként a tv történelem legtöbb antipatikus karakterét kaptuk. Az Ashur-Glaber páros mindenen átgázoló tébolyult hatalomvágyát és őrjöngését csak nehezen lehetett nem ökölbe szorított kézzel átvészelni. Hozzájuk képest Lucretia és Ilithyia csak civakodó kis cafkák voltak, akik kompenzációként az évad során is megsínylették az előzményeket (hát még, amit a fináléban kaptak). Itt jegyezném meg, hogy DeKnight aberrált igazságszolgáltatása valami eszelősen zseniális hangnemben történt. Egyszerűen nem tudtak olyat mutatni, amihez ne tudtam volna jóízűen bólogatni. Az pedig csak hab a tortán, hogy a végén a jogos, ám de kínkeserves halál a végén mindenkit utolért. Többek közt Ashur bukása úgy kellett már a végére, mint egy falat kenyér, erre a készítők egy veknit dobtak elénk. Zseniális húzás volt!

Casting téren az évad legnagyobb kérdése egyértelműen az Andy Whitfield-et váltó Liam McIntyre volt Spartacus szerepében. Kezdetben nehéz volt megbarátkozni a színészi játékával, sokszor túlontúl is teátrálisnak és manipulatívnak éreztem, igaz erre az írók is nagyban rájátszották a karakter melodramatikus ábrázolásával. Azonban a második félidőre valamelyest realizálódott a helyzet, míg a tényleges bosszú beterjedésénél már könnyedén be tudtam fogadni McIntyre játékát. Ettől függetlenül most mégis azt kell, mondjam ez az évad nem Spartacus éve volt. És nem is Crixus-é, mivel a készítők egyik karakterrel sem tudtak látványosan mit kezdeni. A kétoldali romantikus felhang egy az egyben zakónak bizonyult. Az előbbinél ez Mira öncélú halálozásával, míg utóbbinál Naevia közhelyes dühkitöréséiben és emancipációs kirohanásaiban csúcsosodott ki. Mondhatni lázadói oldalról a mellékszereplők tartották életben a sorozatot. Gannicus és Oenoumaus testvéries acsarkodása vagy Agron forrófejű lázongása ezerszer szórakoztatóbbnak bizonyult.

Nagy általánosságban viszont kijelenthetjük, hogy a színészek egytől egyig kimagaslóan teljesítettek. Nem vitás, sokan életük szerepét nyújtották, így igen csak nehezen merek bárkit is kiemelni közülük. Viszont, ha hosszú évek múltán visszaemlékszem majd az évadra, egész biztos Viva Bianca, Nick Tarabay és persze Craig Parker neve az elsők közt fog felsejleni. Ők hárman egyszerűen zsigeri pontossággal hozták a velejéig romlott és antipatikus badass szerepkört, amire még a haláluk sem lehet gyógyír sok esetben.

Természetesen nem szabad elmenni a sorozat kendőzetlen brutalitása és tabudöngetése mellett, amire még rá is kontráztak a készítők. A fináléra aztán már semmi sem volt szent, mondhatni túlcsordult a vizuális orgia minden téren. Viszont ezt mégsem tudom felróni a készítőknek, ugyanis mindehhez olyan festői látványvilágot álmodtak meg, ami megkövetelte mindezt. Kár hogy ez a komplexitás és dinamizmus nem érződött a scripten. Összességében tehát egyet kell értenem Chris Albrecht döntésével, miszerint a 3. évaddal le kell zárni a sorozatot. Túlzottan felhígult a szerkezeti egység, ráadásul a fináléban látható döbbenetes halálozási ráta után elképzelni sem tudom, hogy ezt mégis hogyan lehetne még éveken át folytatni. És ezzel most nem azt mondom, hogy rossz évadot kaptunk, mert a Vengeance nem az, csak éppen a sorozathoz mérten hatalmas visszalépés. Tipikusan egy olyan lejtő, amiről 10-ből 9 sorozat nem tud soha felállni és jelen állás szerint a Spartacus is a többséget erősíti.

This entry has a rating of 4

free web stats