Banshee – Az 1. évadról

 
Beküldte: tess 2013 March 28, 19:03-kor a(z) Banshee témába.

Alan Ball megint megcsinálta! Üvölthetnénk teli torokból, csakhogy a Banshee sikerét az a Jonathan Trooper – David Schickler párosnak köszönhetjük, akik jóformán ezzel a produkcióval debütáltak. Persze Ball neve és kreatív bábáskodása nélkül a Banshee sem lenne több mint egy tipikus vérben és csöcsben tobzódó tesztoszteron bomba a lá Cinemax. A mellékelt kooperáció és a rutinos Greg Yaitanes viszont egy olyan kisvárosi krimit eredményezett, aminek a bevállalósságától és atmoszférájától garantáltan leteszed a hajad.

Pedig az egész nem más, mint egy tipikus „rablóból pandúr” sztori kör, amit egy meglehetősen degenerált agresszív kisvárosi környezetbe helyeztek. Mondhatni, a Ball-re jellemző aberrált tabudöngetés itt is fel tudta dobni a scriptet, ami egyébként borzasztóan jól strukturáltan működött mindvégig. Egyszerűen sütött a végtermékről, hogy minden eleme a helyén van, ugyanakkor lendületes és klisékerülő is tudott maradni. Kezdetben a figyelem a sheriff – Proctor páros közti hatalmi rivalizációra és az abból adódó feszültségkezelésre volt kihegyezve. Az történeti átívelés már itt is fontosabb szerepet kapott, de az évad végére vált csak egyre fajsúlyosabbá. Ettől függetlenül a random heti esetek is tökéletesen le tudtak kötni, szervesen illeszkedtek a nagy egészhez, amit rendszerint korrekt flashback elemekkel támogattak meg.

Az igazi mozgatórugó viszont egyértelműen a feszültség generálásban, illetve a feloldásban keresendő. Fontos szerep jut a bűn és bűnhődés tematikának is, ami nem titkoltan a nézők agresszív igazságvágyára volt kihegyezve. Ezt alátámasztva olykor remekül megragadta a tehetetlenséget és az abból származó elemi haragot, így maximalizálva az amúgy sem gyenge feszültség faktort.

Sajnálatomra a kezdetben tökéletes tartalmi és formai elegyet a második félidőre valamelyest sikerült megbontaniuk a készítőknek. Egyszerűen nem tudták már azt szintet megütni, amit menet közben előirányoztak maguknak. Gondolok itt az indián kaszinós szál kidolgozatlanságára, a túlkapásokra hajlamos családi dramaturg betétekre vagy a szerelmi háromszög folytonos dilemmájában való tobzódásra. Persze ezek apró hibák voltak, de a sorozat abszolút nyers hangvételéhez képest mégis virítottak.

A Banshee sikerének másik receptje, ha nem a legfontosabb receptje a karakterekben keresendő. Döbbenetes, hogy az írók mekkora odafigyeléssel próbálták nem idealizálni a karaktereiket, sőt olykor még hajlamosak voltak bemocskolni is őket. Mondhatni a nézőnek a rossz és a kevésbé rossz szerepkörből kellett szemezgetnie. Abszolút tökéletes példa erre a forrófejű és egyben öntörvényű Hood sheriff, aki ráadásul pszichológiai értelemben is eléggé megkérdőjelezhető jellem. Kitartása és állóképessége pedig már-már mániákus tesztoszteron bajnokká avanzsálja, de szerencsére a készítők még időben visszafogták magukat. Antony Starr szikár megjelenése és lüktető, mindenkin átgázoló dühe egyszerűen zsigeri szórakozást eredményezett. Nem egy színészóriás, de ebben a szerepben élete legjobbját hozza. Ulrich Thompsen zsenialitását viszont lehetetlen megkérdőjelezni. Karizmatikus alakításával és kiállásával mindvégig uralta a képernyőt Proctor szerepébe. Itt jegyezném meg, hogy a két badass hihetetlen mértékben érezte egymás rezdülését, így a közös jeleneteik és a frappáns interakcióik rendre ellopták a showt. Éppen ezért is jár a dicséret Ivana Milicevic-nek, aki a gepárd testén és az elemi szexualitásán túl az évad végére, ha nem is tudott felnőni az előző pároshoz, de kellőképpen helyt tudott állni mellettük. A Milicevic és Starr közötti chemistry pedig legalább olyan látványosra sikerült, mint a már említett két badass karakter rivalizálása.

Továbbá fontos kiemelnem, hogy a mellékszereplői szekció is roppant eredetire és kidolgozottra sikerült. Job és Sugar a létező legjobb sidekick páros volt, akiknek a cinikus humora nélkül Hood keménykedése gyorsan kifulladt volna. Frankie Faison abszolút rutinosan hozta a kötelező feka karaktert, akit ennek ellenére sem fojtottak meg a már bevett klisék. Hoon Lee meg egyszerűen egy jelenség volt. Iszonyatosan kontrasztos alakítást tett le a képernyőre, de mindvégig komolyan lehetett és kellett is venni. Valljuk be sokszor ez nem volt egy könnyű feladat. Lili Simmons magával ragadó kisugárzásával és fülledt szexualitásával hódított (itt a szerkesztőségben is), így a kötelezően öncélú szex jeleneteket is meg tudtam bocsátani a Cinemaxnak.

Az igazi ászok viszont a mellékszereplői fronton egyértelműen a badass karakterek voltak. Mr. Rabbit (Ben Cross) tébolyút kifinomultságától vagy Burton (Matthew Rauch) komornyik gúnyába öltöztetett rejtett agressziójától sokszor a hideg futkosott a hátamon. És akkor hol vannak még az egy epizódos arcok úgy, mint az Albino vagy a motoros banda intellektuálisan degenerált vezetője. Állítom Matthew Rauch-nak ha 10 sor jutott az évad folyamán, akkor sokat mondok, ezzel szemben viszont élete alakítását hozta.

És ha már ennyire sorra vettünk mindenkit, akkor nem maradhat ki Greg Yaitanes sem, aki a rendezői székben alkotott maradandót. Játszi könnyedséggel tudta túlszárnyalni az előző részek tesztoszteron/adrenalin koktélját, amihez még egyfajta baromira jól kidolgozott képi világ is dukált. Most komolyan, mutassatok még egy olyan rendezőt, aki egy részen keresztül képes két színészt folyamatosan harcoltatni és az le tudja kötni a figyelmet. Zseniális, ám ugyanakkor eszméletlenül férfias lett a végeredmény, amire a részek végi hangulatképek csak rákontrázni tudtak.

Cseppet sem véletlen tehát, ha nálam az évad sorozata már most a Banshee lett. Szívem szerint hibátlanra értékelném, de sajnos az utolsó 3 részre kissé megbomlott a szerkezeti egysége. Viszont, ha mostantól ez a 4,5/5, akkor azt hiszem, alaposan újra kellene gondolnom a többi hibát évados sorozat értékelését.

This entry has a rating of 5

free web stats